Gabriel García Márquez: Száz év magány

Igen, igen, igen! Elolvastam hát az Aureliánók és José Arcadiók nagy eposzát! A szépirodalom legnagyobb és legelvetemültebb szappanoperája elevenedik meg ebben a több generáción átívelő, hömpölygő nagyregényben. 

"Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, amikor az apja elvitte jégnézőbe."

Micsoda kezdőmondat! És micsoda folytatás következett! Nagyon meglepett, hogy a regény tényleg egy egybefüggő nagy áradat, és nincsenek fejezetek, tagolások, csak néhány kisebb törés, de akkor is megállíthatatlanul folyik tovább a cselekmény. A párbeszédek hiánya is tömbösíti a szöveget. Nehéz bármiféle fogódzót találni, illetve az elején kifejezetten féltem is letenni a könyvet, nehogy elveszítsem a fonalat. Egyébként is törekedtem rá végig, hogy még ha csak 2-3 oldalt is, de olvassak belőle napi szinten, különben nehezebb visszahelyezkedni ebbe a zsivalygó, szenvedélyes, mágikus és forró hangulatú eposzba. 

"(...) kezdte megsejteni, hogy a jó öregkor nem más, mint tisztességes szerződés a magánnyal."

Lassan haladtam, de végül mindenképp azt mondom: megérte. Egyedülállót alkotott Márquez, a színes-szagos Macondóval és annak népével, a Buendíák évszázados történetével. Nem olvastam soha mást, ami ehhez hasonlítható lenne.

"– No hiszen – mondta –, le is foshatná magát a világ, ha az emberek első osztályon utaznának, az irodalom meg a poggyászkocsiban."

Néha csak kapkodtam a fejem, és nem csak az ismétlődő és kissé össze-összegabalyodó azonos nevű, több generációnyi Buendía miatt, hanem az eseményekben való tobzódás miatt is. Márquez nem rest egy fél oldalba belesűríteni sokszor három-négy nagy volumenű eseményt sem. Odaveti elénk bárminemű színpadiasságot nélkülözve. Minden ami történik, és ahogy történik, az eleve elrendeltség elve miatt valahogy megkérdőjelezhetetlen is. Felszáll valaki az égbe? Nem porosodik egy szoba? Kikötik az öreget a gesztenyefához? ... Ha így, hát így. Az olvasó belesimul szép lassan a párás, babonás macondói tébolyba, ami az itteni normalitás. A Buendíák házát hol felújítják, és csak úgy hemzseg ott a vendégsereg, a gyerekek, az unokák, hol pedig omlásnak indul, benövi a gaz, ellepik a bogarak, kiürül és kiüresedik. Minden egy körforgásban változik a házzal is, csak úgy, mint lakóival, akiket az örök magányosság kísér végig. A magány is, az apák és fiúk habitusa, érdeklődése, sorsa is egyre csak öröklődik tovább, és mintha választásuk sem  lenne, mindenki ismét és újra Aurelianónak és José Arcadiónak nevezi el sarjait. Görgetnek  mindent maguk előtt, és akarva-akaratlanul ismétlődnek a történések, megmásíthatatlanul. 

"Mintha körben járna az idő, és visszatértünk volna a legelejéhez."

"Mindketten egyszerre ébredtek rá, hogy ebben a szobában mindig március van és mindig hétfő"

Az idő kezelése nagyon érdekes a regényben, és végül körbeér benne minden, holott az egész mű során a végtelenség érzése uralkodik, és az volt a meggyőződésem, hogy ezt bizony nem is lehet sehogy lezárni. De lehet. Megdöbbentő, és egyszersmind megdöbbentően jó a zárás, és azt lehet érezni közben, hát persze, csak így történhet.

"Négy évig, tizenegy hónapig és két napig esett."

Kizökkent az idő, ó kárhozat, ám senki nem teszi helyre azt, és Melchiades tekercseinek titka sem az igazi feloldozást hozza el. A vérfertőző viszonyok, malacfarkaktól való rettegés, a vándorcigányok, a zöld disznó meséje, az álomkór, klavikordok, perzsaszőnyegeket felzabáló öszvér, madárnyelven beszélés, sárga pillangóhad, tivornyák és egy évekig tartó esőzés után már tényleg csak a hangyák serege következhet. Ezek az impressziók, ahogy Macondo egész színes-szagos mivolta, és a misztikus párája mögött felsejlő latinamerikai valóság paradox módon mégis realista bemutatása egészen magával ragadó, felejthetetlen nyomokat hagynak maguk után.

"Szép, ezüstös üstöke volt, amely úgy bukott a homlokára, minta kakadubóbita, s élénk, hunyorgó, kék szemében az olyan ember jósága, aki már minden könyvet elolvasott."

Forrás.

Márquez ügyesen bűvészkedik a szavakkal, és a történet elemeivel is, és regénye folyamatosan magának követeli az olvasó figyelmét. Egészen elképesztő, hogy hogyan tudott ezzel a kissé még akár tárgyilagosnak is nevezhető stílussal ilyen zsongó és élő képet festeni mind a helyszínekről, mind a szereplőkről. Meglepetésekben, és váratlan fordulatokban sincs hiány, ezek gyakran halmozódnak is egymáson, és a humor is bőven helyet kap. 

"Második Aureliano kirobbanó jókedvében fogott egy láda pénzt, egy doboz csirizt me egy ecsetet, és torkaszakadtából fújva Francisco, az Ember régi nótáit, kívül-belül, alul és felül kitapétázta a házat egypesos bankókkal."

"(...) koporsójára a régi ivócimborák is helyeztek egy koszorút, amelynek lila szalagján ez a felirat állt: Félre az útból, tehenek, rövid az élet."

"De igazából mégsem fért a fejébe, hogy a fia, akit a cigányok elvittek, azonos ezzel a kolosszussal, aki egy fél malacot megeszik reggelire, s akinek szellentései elfonnyasztják a virágokat."

"egy éjszakán, amely még a többinél is szilajabb volt, meztelenre vetkőzött a szalonban, és mesés férfiasságán egy sörösüveget egyensúlyozva futotta körbe a házat."

"sajnálta, hogy már kiment a divatból a rossz hírrel érkezők felakasztásának középkori szokása."

Oda-visszautalásai, a különféle kisebb-nagyobb állandó elemekre való referálás csak erősíti a körforgás érzetét, és egészen különleges szerkezetet ad. 

Nagymamám példányában kivágott
újságcikkek is voltak. ♥

"Nála senki sem lehetett volna alkalmasabb, hogy felnevelje azt az erényes férfit, aki majd helyreállítja a család tekintélyét – olyan férfi lesz, aki még hallomásból sem ismeri a háborút, a harci kakasokat, a rossz nőket és az eszelős hóbortokat, e négy sorscsapást, amely Ursula szerint nemzetsége hanyatlását előidézte."

Egyedül talán Aureliano Buendía ezredes háborúskodása volt nekem túl sok, amikor már egy idő után csak kikeveredni akartam a csatákból és hadműveletekből, de az is igaz, ez a része a regénynek pont arra az időszakra esett, amikor lassabban tudtam haladni vele, így lehet, hogy megcsalta az időérzékelésemet a dolog, és valójában csak egyben kellett volna picit többet olvasni belőle, hogy ne tűnjön oly végtelennek. 

"Nem értette, miért kellett annyi szó, hogy megmagyarázza, mit érez az ember a háborúban, amikor egyetlen szó is elég: félelem."

1983-as cikk.

A bonyolult családi kapcsolatok, és az azonos nevű szereplők miatt kezdettől jegyzeteltem, és egy rendhagyó családfát is készítettem hozzá, amelyben jegyzeteket, címszavakat is fűztem az egyes szereplőkhöz, hogy ne feledjem el a főbb történéseket, és ne is keverjem össze őket. Ez a szamárvezető rendkívül jól jött közben, ám a végére ráébredtem, nem is az volt a lényeg, mennyire tudom követni, hogy ki hányadik is a sorban az Aureliánók és José Arcadiók közt, hanem hogy mennyire magával ragadott az összes Buendía képtelen, olvasmányos története. És miközben a férfiak ismétlődő nevét emlegetem folyvást, a regény nőalakjai még több figyelmet érdemelnek, érdemelnének, ahogy igazi bástyaként álltak a férfiak őrült elképzelései, hóbortjai, vállalkozásai és csatározásai közepette. Ursula, Amaranta, Fernanda, Remedios... Szemfedő készítés, aranyrejtegetés, reménytelen szerelmek, földevés, zenélő dobozok és persze újra: a sárga pillangók. Ezek a rendkívül vegyes impressziók szerintem mindig előbújnak majd tudatom mélyéről, ha erre a könyvre fogok gondolni. 

A furcsa események, hektikus családi történések, a rendkívül érdekes szereplők, a fanyar humor, a fülledtség, a bujaság, az élénk képi világ letehetetlenné, lebilincselővé teszik a Száz év magányt. 

Egy színkavalkád, forgatag, egy őrület, ami maga a szépség és az élet - legalábbis egy Márquez-féle változata. 

1981.

2004.