Jenny Lawson: Furiously Happy

Ezzel a bejegyzéssel még tavalyról vagyok adós, méghozzá az év utolsóként elolvasott könyvéről, ami surranópályán osont be elég váratlanul a top5-be. Jenny Lawson Furiously Happy-je megjelent magyarul is Őrülten boldog címen a Kossuth Kiadónál, és szerintem mindenkinek ismerős a kissé félreálló tekintetű mosómedve miatt, ami a borítóján díszeleg. 

Olvastam róla számtalan jó véleményt is, de olyat is, aki a mentális betegség megcsúfolásának vagy torz reprezentációjának látta a könyvet. Egy ponton eldöntöttem, hogy nem akarom elolvasni, aztán hogy, hogy nem, mégis magához vonzott, szinte húzott ez az őrülten boldog mosómedve, és a történet, a memoár, ami mögötte lapulhat. Nem döntöttem rosszul, hogy bizalmat szavaztam neki, mert valóban egy különleges élményt nyújtott, és paradox módon tényleg rendkívül szórakoztató, annak ellenére, hogy egy súlyos betegséggel való együttélésről szól. 

“Don’t sabotage yourself. There are plenty of other people willing to do that for free.” 

Jenny Lawson depressziója és annak különféle tünetei a súlyos álmatlanságtól a szorongásokon át a hajtépkedésig, vagdosásig mind-mind megjelennek, megkapjuk tehát a teljes képet a "lentekkel" együtt, de mégis az élni akaráson, a "fenteken" van a hangsúly, olyannyira, hogy az egész könyv egy nagy szórakoztató sztori-egyveleg lesz.

Olyan, mint egy végeláthatatlan stand-up comedy. :) A stílusa nagyon hasonlít David Sedariséhoz. 

Nagyon őszintén beszél mindenről, nem kezeli tabuként a borzalmas pillanatokat sem, viszont ugyanúgy teret enged a jókedvnek, a bolondozásnak, a remek élményeknek - így próbál Jenny túlélni, és igazán élni. Megbirkózik valahogy az életét befolyásoló sűrű sötét felleggel, ami a betegsége, és amit nem lehet csak úgy elfújni, mindig ott lesz felette valamilyen szinten, hol jobban, hol kevésbé befolyásolva a mindennapokat. 

Tetszett a férje, és a férjével való kapcsolata. Victor nagyon nyugis, normális pasi (mondjuk így hirtelenjében nem is tudom hova tenni azt, hogy együtt van ezzel az "őrült" nővel :D - de ezt mindenféle rosszindulat nélkül mondom, mert számtalanszor magamra is tudtam ismerni Jenny-ben, ami egyszerre ijesztő, és röhejes is :D). Kedvenceim a kis vitáik, veszekedéseik voltak. :) 

A szerző, Jenny Lawson.

“Last month, as Victor drove me home so I could rest, I told him that sometimes I felt like his life would be easier without me. He paused a moment in thought and then said, “It might be easier. But it wouldn’t be better.” 

Jenny megmagyarázhatatlan módon vonzódik a kitömött állatokhoz, és hamar kiderül az is, hogy bizony a borító mosómedvéje sem egy rajz, hanem egy ilyen dísztárgy... :S Ahogy azonban előadta az egészet, és az újabb és újabb kitömött állatait magyarázta Jenny, megmondom őszintén, szép lassan már meg is szoktam, és már nem taszít annyira a taxidermia. 

A könyvben képek is vannak, amik néha kellenek is, hogy az ember el tudja hinni, a leírt képtelenségek valóban nem kitalációk! :D 

Értékelés: 10/10 Egy roppant vicces könyv a depresszióról, ami azért két kacagás közt segít jobban megérteni a problémát, és kendőzetlenül beszél a betegségről. Az utolsó fejezeten pedig kiadósat lehet sírni, engem legalábbis nagyon megérintett. Hiánypótló és fontos könyv, olvassátok! 

“Even when everything’s going your way you can still be sad.” 

Kétségtelen, hogy újra fogom olvasni, és érdekel a Let's Pretend This Never Happened is. 

Forrás.

“It’s about taking those moments when things are fine and making them amazing, because those moments are what make us who we are, and they’re the same moments we take into battle with us”

U.i.: Igen, tudom, komolyabb sorok kerültek be idézetként... ez azért van, mert ezek velősek, míg a humoros sztorik csak folynak és folynak néha oldalakon keresztül, amiből nehéz kiragadni egy-két vicces mondatot, de közben az egészen dőlsz a röhögéstől. ;) Pont mint a stand-up, ahogy mondtam. :))