Kevinről... nem lehet eleget beszélni

Mivel nemrég megnéztem Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről című könyvének filmváltozatát, aktuálissá vált a régi, freeblogos bejegyzés átmentése is.  A spoileres rész jelölve van a feliratok közt. A bejegyzés végéhez fűztem még néhány mostani gondolatot.

"Vannak dolgok, amiket egész lényünkkel tudunk anélkül, hogy valaha is aktívan rájuk kéne gondolnunk, legalábbis azzal az öntelt verbális csacsogással, amely a tudatunk felszínén zajlik lármásan." 

Lehet hogy elmentem volna mellette, hiszen nem túl figyelemfelkeltő, és az író neve is ismeretlenül cseng, de véletlenül mégis úgy alakult, hogy a kezembe került a Gabo Kiadó új könyve. A téma birizgálta a gondolataimat, és elrettentő volt bár a sok apró betű és a vaskos kötet, magamévá tettem. De még mindig nehezemre esik elmondani mit váltott ki belőlem... 

A könyv Eva leveleiből áll férjének, Franklinnek címezve. Egy rendkívül őszinte és részletes önvallomás, amelyben feltárja az egész addigi életüket, annak minden apró részletét, és minden lehetséges és vélt okot, apró eseményt, jelet, ami a katasztrófába torkollik. Kevin, a fiuk iskolai mészárlást követ el a Gladstone Gimnáziumban. Mindezt már az elején tudjuk, de nem is számítunk a gyötrelmekre ami árán eljutunk a történetben idáig. 

A levélregényeket mindig szerettem, van bennük valami személyes, ismerős és a levelezésbe való belekukkantás lehetősége is felvillanyozza az embert. Ez nem villanyoz, ez r á z . 

Az igazat megvallva gyűlöltem ezt a könyvet az elején. Vontatottnak éreztem, untam, úgy láttam nem lyukadunk ki sehova, vagy maximum oda, amit már előre tudunk. Idegesített a bolhabetűs szedés, és a rémesen hosszú levelek. Idegesített ez a nőszemély, aki nosztalgiázik és sápítozik. Földhöz tudtam volna vágni a könyvet, amikor az anyaság ellen felhozott érvei következtek, és amikor a gyerek nevének a saját vezetéknevét harcolta ki egy valószínűtlenül nonszensz színezetű jelenetben. 

Persze nem adtam fel, és nem vágtam földhöz sem - jól tettem. Jól tettem? A második harmadtól a könyv felgyorsul, az elbeszélés sokkal gördülékenyebb, jobb a stílus is, és tényleg csak falni lehet a sorokat. Az életükbe való bepillantás kiszínesedik, és ámulattal vegyes borzadással lehet szemlélni ezt a szélsőséges gyereket, ezt a szélsőséges anyát. 

A könyv szerintem nagyon megosztó, és olyan tabukat döntöget , amelyek döntögetésével azt hiszem nem sokan próbálkoztak még, és meg is tudom érteni, hogy miért. Veszélyes ingovány arra kérdezni, lehetséges-e hogy az anya nem szereti a gyermekét? És lehetséges-e hogy ezt megértéssel nyugtázzuk?

A könyv szörnyen felkavart, és nem is a benne megjelenő fizikális erőszak miatt, a lassan kibontakozó titkosabb, rejtettebb, lelki erőszak sokkal megterhelőbb volt benne. Leginkább azért kavart fel, mert ahogy az elején földhöz vágtam volna, úgy a végén is az az érzésem volt, hogy üvöltenem kell. Nem sok olyan írás van ami ennyire megmozgatja az embert, ennyire felkavarja a saját gondolatait, és olyan kérdéseket vet fel, amikre rémesen nehéz válaszolni, sőt talán lehetetlen is, és legszívesebben az ember csak elspájzolná a kérdéseket is, hogy felé se kelljen nézni soha de soha.

Nincs sok szereplője a regénynek, és velük kapcsolatban is marad egyfajta kiismerhetetlenség, feszültség, amiből amúgy is éppen elég van. Ez a szerkezetből is adódik, hiszen mindent Eva levelein keresztül ismerünk meg.  

Franklin egy pojáca. Balek. Bratyizós, felfelé kerekítős, roppantul műanyag amerikaisága felett nem tudok szótlanul elmenni. Képtelen vagyok megérteni mi késztette Evát arra, hogy vele legyen, pláne hogy szeresse. Érzelmi intelligencia zéró, érzelmi és egyáltalán az élet dolgaira való rálátás zéró. A felesége mellett való kiállás z-é-r-ó. Ez a fickó bármit képes bemesélni magának, amit be akar. Piszkosul felingerelt néha. 

A téma olyannyira tűzfészek , hogy alig merem leírni a saját, szubjektív véleményem, vagy ha úgy tetszik álláspontom, ami egyébként is nehezen alakulgat, mert a sokkhatás még mindig dühössé tesz. Mert lehet-e egy gyerek eredendően gonosz? Lehetséges, hogy a nevelés nem számít annyit, ha egy kis sátánt kellene tutujgatni? Mennyiben hibás Eva? Mit rontott el? Elrontott valamit? Mennyiben hibás az apa, a tanárok, a környezet? Tudtak volna lépéseket tenni, hogy megelőzzék ezt? Meg lehet bocsátani? A meggyilkoltak hozzátartozói szemszögéből? És az anya szemszögéből? És mi meg tudunk bocsátani? És ha igen, kinek bocsátunk meg? 

Mit változtat ezeken hogy az ember úgy olvassa a könyvet hogy van, vagy hogy nincs gyermeke? 

 "Kevin olyan itt a piros, hol a piros játék volt, amelyben egyik csésze alatt sem volt semmi." 

 Hogy rövidre zárjam ezeket a nagyon nehéz és felbolygató kérdéseket, többé kevésbé határozottan állíthatom, hogy bár fogalmam sincs milyen a saját gyerekedet utálni és félni tőle, szerintem lehetséges a dolog. Ez az egész fikció persze rettentően szélsőséges, és Kevin már-már Rosemary gyermekére, és az Ómenből ismert Damienre hasonlít, de mindemellett szerintem lehetnek alapvetően gonosz gyerekek. Belőlük lesznek a gonosz felnőttek is. És visszhangoznom kell Nimát, hogy miért szeretnénk minden gyermeket, minden felnőttet sem szeretünk... Én egyfelől megértem Evát. Sajnálom is, hogy egy érdekes, utazni szerető, kultúrára és világra nyitott, egyedi nőből ilyen besavanyodott kisvárosi anyát csinált Kevinke... Megértem azt is, hogy nem szereti a gyerekét, nem hiszem hogy én magam tudnám szeretni ezt. 

   

 !!!SPOILER!!! 

Evát gyakorlatilag mindentől a saját gyereke fosztja meg, és itt nem csupán a szokásos nincs szabadidőm, és fel kell adnom a munkámat dolog van, hanem ennél sokkalta rémesebb dolgok. 

Nem tudom megérteni, hogy azzal zárul a regény, hogy megbocsát neki... Dühítő. Őrjítő. Nonszensz. 

Nem látom őt rossz anyának - nem volt a legjobb, de ugyan ki tudna még így helyt állni ebben a helyzetben. Nem egy ilyen helyzetben, hanem ebben. Törekedett arra hogy szeresse. És képes is a szeretetre, Franklint is szereti, Celiát is hogy szerette. Kevin anyjaként is igyekezett: saját készítésű játékok, közös program, az egész addigi életének sutba dobása... 

Celiát imádtam, akármilyen kis életképtelen, félős kisangyal. Arra gondoltam végig, bár csak őt kapta volna a sorstól gyermekként Eva, mert akkor belőle is sokkal jobb anya válhatott volna. 

Amadeával kitárgyaltuk, hogy az lett volna a legjobb Celiának is, Evának is, ha Eva felpakolja a kislányt és ketten elmennek minél messzebbre. El egy ilyen átkozott bátytól és fiútól - könyörgöm, megvakítja a saját húgát!!!, és még szinte 100%-ig is biztos vagy benne, hogy igenis ő volt, és szánt szándékkal?! Te ott maradnál?!?! - és el egy ilyen bosszantóan balek férjtől. Lelki szemeim előtt szinte látom őket Európában, ahogy Celia egyre bátrabb lesz - hiszen alapvetően nem volt ő gyáva, a legbátrabbnak a legfelnőttebb helyzetekben mutatkozott - ahogy bejárják ketten a világot, és Eva életkedve is visszatér... 

   

 !!!SPOILER VÉGE!!! 

A formai dolgok értékelésére is muszáj kitérnem egy kicsit. A kiadás tényleg nagyon szép, és tetszik a borító is az egyszerűségében, és hogy valóban egy szikár, sötét nőt jelenítenek meg rajta. A strapát is nagyon bírta a könyv, pedig jó sokat hurcibáltam magammal. A fordításban viszont voltak elég sete dolgok. Sok helyen magyartalan, és rosszul vannak megfogalmazva mondatok. Nincs például jó helyen egy-egy névelő, vagy éppenséggel kimarad. Következetlen abban is, hogy most akkor magyarkodunk, vagy nem magyarkodunk. Pl.: Thumbelinát és XXX-eket is találni benne, aztán később mégis Mórickát emleget és nézünk mint Rozi a moziban ... Amit le lehet fordítani, azt fordítsuk le, hadd legyen már ez Hüvelyk Panna, és puszi, nem XXX, viszont nagyon elüt az amerikai közegtől hogy Rozi meg Móricka beköszönnek. 

Persze ezek jelentéktelen apróságok az egész  nagybetűs Hatás mellett... 

Értékelés : A legrosszabb, hogy szinte fogalmam sincs mit adjak erre a könyvre, mert a saját dühöm miatt azt hiszem túl sokat vonnék le, viszont elképesztő erejű, és rendkívüli thriller , ami annyira megmozgatott, hogy már ez megérdemelhetne egy maximum pontszámot. Mások értékeléseit olvasva viszont úgy érzem, nekem ahhoz képest nem adott maximális élményt, és fojtogató hangulata, nyomasztó légköre olyan bélyeget nyomott rá, ami miatt képtelen lennék maximálisra értékelni, vagy kedvencnek titulálni. Olvassa el aki igazán megrengető, elgondolkodtató könyvre , már-már feldolgozhatatlan drámára vágyik. 

 10/8,5 

 A könyvet köszönöm a Gabo Kiadónak és Pogginak! 

Íródott: 2011. 11. 01. 

Ehhez a poszthoz érkezett talán a legeslegtöbb komment még a freeblog-időszakban, ami bizonyította, hogy ti is akartatok beszélni Kevinről, és hogy mindenkit megmozgatott a sok felvetődő kérdés, a nehéz téma, a tabuk. Őszintén szólva jobb posztra emlékeztem, nem igazán vagyok megelégedve vele így utólag, de a friss élményből más marad meg hosszú távon.
Akkor, úgy látszik ennyire lekorlátozott, ennyire begubóztam tőle... A bőröm alá mászott, és napokra meghatározta a közérzetem és a gondolataimat. Sírni nem voltam képes rajta, mert amit okozott, az túl volt a könnyeken. 

Nagyon kemény könyv, és ahogy a filmről írt bejegyzésben megjegyeztem, nehezen tűr magán pozitív jelzőket, most, így utólag pedig biztosan feljebb pontoznám, tizesre.
El szeretném olvasni a szerző többi könyvét is, apránként.

Miamona remek posztját is olvassátok el!