Megszülethettél volna?

Galgóczi Dóra: Megszülethettél volna

Galgóczi Dórára a Felpróbált életek kapcsán figyeltem fel, ami nem volt egy nagy, vagy mély történet ugyan, de nagyon jókor talált meg, és kicsivel többnek éreztem a "női irodalomnak" aposztrofált kategóriánál. Így történt, hogy ajándékba kértem és kaptam egy másik könyvét is, amit jó másfél évig tologattam, most viszont úgy döntöttem, a várólistacsökkentő játék részeként végre elolvasom. 

A könyv korántsem az, aminek látszik, és amit a cím sugall. Számomra legalábbis egy gyermekért küzdő anya monológja sejlett fel, akinek esetleg korábbi abortusza(i) miatt nem lehet gyermeke, és ezt meséli el dolgozza fel. Szó sincs ilyesmiről. A regény levelek sorozata, amiket Csilla a meg nem született gyermekének címez, párkapcsolatait, munkahelyi és magánéleti, családi gondjain keresztül végigkövetve az életét, és mindenhol kiemelve a mozzanatot, ami miatt mégsem vállalta akkor, hogy igen, jöhet a gyerek. Tulajdonképpen végigkövetjük álmodozását a gyermekről óvodáskorától huszas, harmincas évein keresztül, és az agonizálást, most miért kéne, most miért nem lett. 

Öhh. Ez akár jó is lehetne, hiszen van abban valami, hogy az anyaság mennyire fontos dolog egy nő életében, és hogy bizony hajlamosak vagyunk ábrándozni a gyerekről, akár sokat is. Na de ENNYIT? Csilla a levelek tanúsága szerint másra sem gondol, mint hogy majd ha gyereke lesz, és évtizedekig ködös szemmel nézi hogy jaj hogy játszanak a homokozóban, meg sétálnak a babakocsival mások. Írja a fülszöveg, hogy sok dilemmát, kérdést és hullámzó érzést megfogalmaz a könyv, ami minden nőben felmerül, de nem mindig mondjuk ki, nos ez részben igaz, de mindemellett én akkor is inkább azt éreztem ez már beteges. Ahogy tálalva van, ahogy minden élethelyzetében a gyerekkérdés "irányítja", azt teszi mindig mérlegre, most már megszülethetne-e a vágyott gyermek, és aztán zárulnak a fejezetek, hogy ha ez és ez lett volna, ha ez nem lett volna, akkor már megszülethettél volna... Kicsit sántít, hogy állandóan egy gyerekhez ("Csillagom") beszél, holott eleinte több gyereket tervez, akkor nem tudom, őhozzájuk nem akar beszélni, vagy őket nem látja, mert csak ha leszületett az első gyereke a földre, akkor foglalkozik majd a többivel? :D Egyáltalán ki gondol ilyen meghatározottan a nem létező gyerekére, ez nem normális... A meg nem született gyerek valami absztrakt. És valami nagyon semleges. Azt se tudod fiú, lány, egyszerűen nem ismered. Azonkívül minden pillanatban más gyerek lehet az adott találkozó két sejt annyira véletlenszerűen jön össze. Így beszélni vele, ahogy Csilla teszi, szerintem nonszensz. 

A másik a rózsaszín köd, ami nagyon zavart ebben a regényben. Csilla állítólag nem buta, ügyvédnek tanul, sikeres a munkájában, mégis úgy éreztem néha, ez a nő nem okosabb, mint egy faék. 

Idealizált álmot kerget a gyerekkel, és az elképzeléseivel, amiben boldogan törölget minden ragacsos mancsot, keni a vajas kenyeret, csodálja a homokvárakat, amit apró kezek építettek. Nyáááá. Ez mind szép és jó, és része annak, hogy az embernek gyereke lesz, de hülyét kapok attól, hogy ilyen rózsaszínben látja, vagyis hogy a szerző így írta meg a dolgot, mert ettől csak még bugyutább lesz Csilla. A feltétel nélküli szeretet nagyon szép, és jó, és létezik is, de kizárt, hogy nincs vagy nem lesz olyan, hogy megőrülsz a saját gyereked engedetlenségétől, hisztijétől, üvöltésétől, és az ember nem rendelkezhet végtelen türelemmel sem. Mondom ezeket úgy, hogy nincs gyerekem, lehet rám köveket dobálni, de akkoris tudom, hogy nem szabad ködösíteni ezzel kapcsolatban, és aki ilyenformán ábrándozik a gyerekkérdésről, az pofára esik. A gyerek nem babaillat és fényes világos babaszoba és állandó belső mosoly. (Arról nem is szólva, hogy a gyerek se marad baba, meg pici...) A gyerek néha igenis teher, idegesítő, fárasztó vagy épp őrjítő. Persze mindig megbocsát neki az ember, meg mindig szereti, de nem arról van szó, hogy onnantól kezdve hogy gyerek van, ő csak az öröm és megnyugvás forrása lehet az életben. 

Egy szó mint száz, egy kicsit dühített a regény ilyen szempontból, ugyanakkor nem mondhatom, hogy egészében utáltam, mert elég alaposan körbejárt mindenféle gyerekvállalással kapcsolatos dilemmát, helyzeteket amikor lehetne, kellene, jó lenne vállalni gyereket. A vége is tetszett, megfelelőnek találtam, de lehet hogy ebbe már vegyül a részemről némi gonoszság, mert - SPOILER úgy gondoltam Csillának nem kell igazából a gyerek, ő csak az agonizálást meg a dédelgetett álmait szereti halálig ismételni, és jó neki az élet gyerek nélkül is, az állandó sóvárgása meg már-már valami beteges elfoglaltság. És szerintem mondanom sem kell, hogy ha kapunk egy idealizált véget babazoknival, és puha babahajjal, hát, akkor én kitérek a hitemből, és akkor ezt most szépen mondtam. - SPOILER VÉGE. 

Amiről még említést kell tennem, a pasik, szerelmek. Máték, Robik, Ádámok. Igaz, hogy az ember az aktuális szerelmét szereti elképzelni gyermekei apjaként, és igaz, hogy biztos mindenki odapasszint gondolatban egy-egy nevet a soron levő herceg vezetéknevéhez, hogy hajj, milyen jól hangzik ez vagy az ezzel a vezetéknévvel, de öregem, azért hogy kamaszkorától kezdve az ember nem apát keres a képzelt gyerekének, az tutifix!... Csilla mindenkiben ezt teszi mérlegre... Mintha nem is számítana ki az illető igazából, csak az, hogy azt a buborékot, amit ő kigondolt a kis "Csillagom"-mal hármasban (mert néha elfelejti hogy többesben is gondolja), rá tudja-e húzni az adott LaciraPetireJánosra. 

A szerzőnek mellesleg mintha valami névmániája lenne, annyi barát-barátnő-munkatárs-szomszéd-rokon és ezek gyerekeinek nevét említi meg - amik persze mind különböznek -, hogy végigszáguldunk az utónévkönyvön. :D

Értékelés: 10/4,5 Ahhoz képest, hogy mennyi kritikával illettem, azt el kell mondanom, nagyon gördülékeny írás, és gyorsan olvasható, valahogy olvastatja is magát, bár nálam kísérte a szinte konstans szemöldökemelés.
Jelzem továbbá, hogy gyerekpárti vagyok, és a terhességet, gyermekszületést, anyaságot az élet egyik legnagyobb csodájának tartom, szóval félre ne értse senki az ellenséges hangnememet, ez a könyvnek szól, a túlzásoknak, a rózsaszínségnek.

Ahogy pedig már mondtam itt, én ennél vagányabb anyafigura akarok lenni - és olyanokról szeretek olvasni is -, kicsit mint Bernadette a Hová tűntél Bernadette-ből. :)

A témában jobb könyv, amit nagyon ajánlok, és ami életszerű: Dafke.
A témában rosszabb könyv: Peteérés