A Témázunk februári választottja a Bárcsak léteznél - Ábrándok könyves karakterekről elnevezésű téma lett, és talán hirtelen azt gondolnánk, ilyenről már biztos volt szó, hát nem. Körbejártunk már igazán kivételes, akár példakép-szerű karaktereket, és azokat is, akiket imádunk utálni. De kik azok, akik jó lenne, ha itt koptatnák velünk együtt a flasztert és miért is lenne jó, hogy léteznek?
A téma kiválasztásakor, és tervezgetésekor még mondhatjuk, hogy békében éltünk. Ami azóta történik, az mindenhova beszivárog, így az itteni gondolataimba is. Ezért eköré fonom most a rövid, de velős mondókámat. Lehetne ábrándozni szőke hercegekről, Mr. Darcyról, vagy Mr. Rochesterről, vagy saját bejáratú Jericho Barronsokról, ízlés szerint, de most inkább az jár a fejemben, hogy az Albus Dumbledore-féle higgadt és bölcs vezéralakok, a Harry-féle mindent elbíró hősök hiányoznak igazán a világból.
Persze lehet, hogy itt vannak, csak ahogy Dumbledore is mondta:
“It is a curious thing, Harry, but perhaps those who are best suited to power are those who have never sought it. Those who, like you, have leadership thrust upon them, and take up the mantle because they must, and find to their own surprise that they wear it well.”
Rajtuk kívül pedig az intelligens, szerény, alázatos emberek, A könyvtolvaj Hans Hubermannjai azok, akikből nem lehet elég.
A többiek biztos sokkal vidámabban fogták meg a témát, és ábrándoztak el a könyvlapokról kilépő karakterekről:
(Hopp, csak ketten maradtunk Dórival!... De gyertek és csatlakozzatok!)
Régi tartozásom volt ez a regény, és nagyon örülök, hogy idén beválogattam a várólista csökkentésbe, és végre sort kerítettem rá.
Pedig eleinte azt hittem, nem biztos, hogy jó választás, kicsit nehezen hangolódtam rá, valahogy nem éreztem magamhoz közelállónak sem a stílust, sem a szereplőket, furcsa volt az egész. Megjelentek a ház lakói, és engem nem győzött meg, komolyan róluk fog ez most szólni, komolyan őket követjük? Mi lesz ebben az érdekes, hol lehet ebben fordulat? Hogy nem megy majd el egy túlmisztifikált vonalra a miniatűrkészítővel kapcsolatos történetszál?
De ahogy szép lassan kibontakozott, érdekes és hangulatos regénnyé változott át, és elfújta a kezdeti bizonytalanságom. A misztikus rész nem vált hangsúlyossá, a realitás talaján maradt a történet; egyszercsak lett egy íve és jöttek fordulatok is, amelyek közül végül csak egyet sejtettem meg előre.
17. század, Hollandia. Ismerős terep lehet, hiszen ugyanitt játszódik a Leány gyöngy fülbevalóval, a Tulipánláz, és a Delfti kék is (ez utóbbit még nem olvastam). Itt nincsenek festmények, sem tulipánhagymák, van azonban cukorkereskedelem, álpuritán erkölcsök, rengeteg féltett titok, és egy másfajta művészet: a miniatűrkészítés.
A fiatal, 18 éves Petronella Oortman férjhez megy Johannes Brandthoz, a dúsgazdag kereskedőhöz, és elfoglalja méltó helyét a ház(uk) úrnőjeként. Johannestől ajándékot kap, egy babaházat, amihez aztán egy hirdetés nyomán rendel néhány miniatűrt. A csomagba nem kért szobrocskák is kerülnek: bútorok, állatok, apróságok, majd később a ház lakóinak figurái is... Minden teljesen pontos mása a házban lévő dolgoknak. Nella eleinte mérges a kéretlen küldemények miatt, majd kíváncsivá válik. A miniatűrök pedig üzeneteket, jóslatot is hordoznak magukban... Hol a múltat idézik meg, hol a jövőről árulkodnak.
Nella élete Johannessel és a ház úrnőjeként egyáltalán nem olyan, mint amilyennek elképzelte... Ott van például Marin, Johannes testvére, aki kiállásából, határozottságából, életkorából fakadóan is inkább érződik a háztartás, az üzleti döntések, és az életük irányítójának, mint a fiatal lány. Marin engem kicsit Mrs. Danversre emlékeztetett az elején, a Manderley-ház asszonyából.
Érdekesek a szolgálók is, a nagyszájú Cornelia és a rejtélyes Otto, akit úgy vásárolt ki Johannes a rabszolgasorból... Mit kezdenek egymással, milyen viszonyt ápolnak egymással, és hova kerül ebben a hálóban Nella?
Egy eladandó cukorszállítmány kerül fókuszba, amiről bevallom azt hittem valami említésszinten maradó, huszadrangú dolog lesz, ehhez képest végigvonult a könyvön, és igen nagy szerepe volt. Ahogy egy kis jelentéktelennek tűnő futárfiúnak is nagyobb szerepe lett, mint vártam... Nellához hasonlóan, én sem azt kaptam, amit vártam, de tetszett a karakterfejlődés, megkedveltem Nellát, és kíváncsian követtem Johannes és Marin sorsát is. Álmomban sem gondoltam volna, hogy végül még bírósági, tárgyalótermi jelenetek is lesznek, és hogy ennyi dráma, tragédia fér a könyvbe.
Különleges, de sötét, néha nyomasztó hangulat uralkodik a regényben; féltett titkok, egy csipet misztikummal. Rengeteg nehéz témát dolgoz fel: álszentség, másság, rasszizmus, a nők helyzete... A babaház rejtélye mellett egy teljesen hiteles korrajz az akkori Amszterdamról és lakóiról, a társadalmi viszonyokról, vallásos képmutatásról, kereskedelemről, mindennapi nehézségekről.
A vége kicsit nyitott marad, és nem minden kérdésre kapunk egyértelmű választ, de nem zavart ez a fajta befejezés, talán jobb is így lezárni, lezáratlanul, otthagyva a szereplőket, hogy új fejezeteket nyissanak az életükben, így vagy úgy.
Nem lett kedvencem, annyira nem ragadott magával, mint sokakat, de azért a hatása alá kerültem, és örülök, hogy elolvastam. Tipikusan az a jóféle "regény-regény", amiből manapság kevés van.
Készült belőle egy minisorozat is, Anya Taylor-Joyjal a főszerepben:
A borítók gyönyörűek, mint a magyar, mind az eredeti verziók.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de elég suttyomban jött ez az új Joanne Harris kötet: akárkinek mondtam, nagyon meglepődött rajta, hogy bővült a St. Oswaldos történetek sora.
Ahogy korábban emlegettem, gyorsan újráztam az előző részt az új sztori előtt, mert kicsit hiányosak voltak az emlékeim. Jó döntés volt így képbe kerülni, és jó élmény is lett az újraolvasás.
Na de térjünk át magára a Narrow Doorra, aminek borítója kicsit sejtelmes, misztikus vonalat sejttet.
A Different Class eseményei után ismét új igazgató van az iskola élén, méghozzá Ms. Buckfast, aki az előző epizódban igencsak oldalvonalon mozgott, és nem tudtunk meg róla szinte semmit. Most viszont ő a kötet egyik narrátora, és mivel a felolvasásban Alex Kingston adta a hangját hozzá, én végig Corday doktornőként láttam magam előtt a Vészhelyzetből. Ez sokat segített, mert amúgy eléggé ellenszenves elbeszélő volt.
Straitley a másik narrátor, és ahogy az lenni szokott ezekben a Malbry-regényekben, egy sokszereplős, sok évvel ezelőtti rejtélyes, néha krimibe-thrillerbe átcsapó eseménysorozat bontakozik ki a "meséből".
Rebecca Price - a későbbi La Buckfast - bátyja, Conrad eltűnt gyerekkorukban, és a kislány csak egy zöld ajtót, és egy nem létező, kitalált csatornamumust tudott felidézni az ügy kapcsán, amit lezártak ugyan, de megoldatlanul... Rebecca szülei teljesen Conrad rabjaivál váltak, nem tudták sose, elengedni őt, csakis jelen időben beszélnek róla, és piedesztálra emelve, szinte szentként tisztelik, minden jó tulajdonságot az egekig nagyítva benne. Tényleg ilyen jó volt Conrad? Tényleg lehetséges, hogy nem meghalt, csak eltűnt? És ha igen, hova? Becky egész gyermek- és felnőttkorára rányomja a bélyegét a Conrad-alakú lyuk a család életében.
De ennek a régi történetnek vajon hogy lehet hatása a jelenre, a St. Oswaldra? Mi történt Conraddal, mit titkol Buckfast olyan vehemensen, miért próbálja Straitley-t távol tartani az iskolától, és az új építkezés területétől, és végső soron mi is áll a gyermeki agy által kissé túlmisztifikált, nehezen oszló köd hátterében, ha kitisztul az út az emlékezés felé?
Bevallom őszintén, sokáig untatott. Nagyon, nagyon, de nagyon lassan bontakozik, persze jól fel van építve, de mégis kicsit túlnyújtja, a kevesebb több lett volna, és egyszerűbben, vagy gyorsabban is be lehetett volna hozni a képbe a régi baráti társaság többi tagját. Sok az ismétlődés is, főleg a gyermeki emlékek, a gyermeki félelmek kivetülései, a mantraként visszaköszönő, torz mondatok. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez valahogy, valami értelmesként a helyére kerülhet, de bíznom kellett volna Harrisben!
A lezárás remek, a megoldás banális, mégis elborzasztó egyben, és minden, de minden után csapott még egy olyat az arcomba, hogy végül meg is sirattam...
A hétköznapok tragédiái, véletlenek és a szándékos rombolás önsorsrontó visszacsapása, mindez egy régről felsejlő emlékfolyam rögös útján keresztül bemutatva.
A női lét férfi léttel szembeni igazságtalanságainak folytonos hangoztatása engem bevallom néha már kicsit fárasztott, de ez az idézet azért tetszett:
"To be a woman, I have learnt, is to be the constant recipient of unwanted pieces of male advice."
A lassúság, antipatikus narrátor és néhány döccenő miatt a sor végén marad azért a St. Oswaldos könyvek közt, de senki ne hagyja ki, aki kicsit is szereti ezt a világot és Straitley-t, aki ugyan kissé passzívabb szerepet kap, mégis üdítő a jelenléte.
Szörnyű régi tartozás ez az Agatha Christie, de végre "leolvastam" a polcról, és megismertem a Hétvégi gyilkosság rejtélyét. Ez volt idén az első várólistacsökkentős olvasmányom is, hurrá! :)
Nekem nem ez a kiadás van meg, de netszerte nem találok egy normális képet a sajátomról, úgyhogy most be kell érjétek ezzel a merülő pisztolyossal. ;)
"At six thirteen a.m. on a Friday morning Lucy Angkatell's blue eyes opened upon another day, and as always, she was at once wide awake and began immediately to deal with the problems conjured up by her incredibly active mind."
Lady Angkatell hétvégi összejövetelt szervez vidéki házában. Messziről indít a történet, megismerjük a szereplőket, Midge-et, Lucyt és Sir Henryt, a Christow családot, Edwardot, Davidet, Henriettát. Aztán feltűnik a múlt egy szereplője is, Veronica. Akad itt orvos, szobrász, színésznő, örökös...
Az illusztris társaság körébe Poirot is kap egy ebédmeghívást. Alighogy megérkezik azonban, gyilkosság történik, majdnem szemtanúja is lesz a történésnek. Többen érkeznek egyszerre a helyszínre, számtalan zavaró tényező adódik, valamint egy fontos bizonyíték meg is semmisül azon nyomban, amitől még nehezebb tisztán látni az ügyet.
A kibogozás során aztán előkerül néhány doboz gyufa, egy kosár tojás, revolverek, sok nosztalgiázás Ainswickről, Lady Angkatell számtalan bohókás agymenése, és a komornyik is.
Tetszett a bűntény, a helyszín hangulata, a színes szereplőgárda, de egy kicsit alulreprezentáltnak éreztem Poirot-t. Valahogy a szokásoshoz képest kevéssé adta bele magát a nyomozásba, passzívnak éreztem, a "leleplezés" is elég más, mint szokott lenni. Kevés volt a nyom, sok a félrevezető tényező, persze a végén kiderül, miért is volt úgy, ahogy, és hogy hogyan válhat valami egyszerű sokkal bonyolultabbá.
Nem voltam tévúton, de nem voltam semmilyen úton sem a megfejtés felé, egyszerűen nem tudtam eligazodni, és nem tudtam értelmes módon gyanúsítani senkit, rájuk ragasztani a motivációt plusz a lehetőséget egyben - a végén adott magyarázat azonban megnyugtatott ezzel kapcsolatban. ;) Nem véletlenül éreztem így. És azért a nagyjelenet hiányáért bőven kompenzál, hogy a lezárásban mégis akad meglepetés.
Kedveltem ezt a kötetet, a vidéki angliai hangulata miatt, de izgalomból, Poirot-ból lehetett volna benne több.
Sajnos nagyon elhúztam az olvasását ennek az aprócska kötetnek, jobban esett volna mondjuk két nagy falatban elfogyasztani, de nem így alakult. Pedig a szöveg megköveteli a folytonosságot, a fejezetre osztottság is alig töri meg a lendületét, nagyon gördülékeny, sodró a prózája, és tényleg szinte repít egyik mondat a másik után. Érdemes úgy nekiülni, hogy akár egyben is könnyedén lecsúszhat, ha van rá az embernek ideje.
A fülszövegből már sejthető volt, hogy nem egy vidám könyvről van szó, és hozza is az olaszos keménységet, a nyomort, nehézségeket. Mégis, valahogy kíváncsivá tesz.
A névtelen elbeszélő lányt valóban szó szerint visszaadják a nevelőszülei - akiket valódinak hitt -, az eredeti családjához... Hirtelen a jómódból, balettórákról, városi egyke-létből elkerül vidékre, a nélkülözésbe, ahol jópár testvérrel kell mindenen osztozkodnia, és új szabályokat kell megtanulnia. Például, hogy küzdeni kell az ételért, mert lerabolják a bátyok a tálat, mire odaér hozzá... A lánykának az elején saját ágy sem jut, húgával, Adrianával fekszenek fejtől-lábig ketten az egyetlen, állandóan összepisilt matracon...
Óriási a kontraszt addigi életével. Mélyszegénységbe, ingerszegény környezetbe, nagyon más emberek közé kerül, megismeri a nincstelenséget, erőszakot, kiszolgáltatottságot. Ehhez képest szerintem egészen jól alkalmazkodik. És nagy szerencséje, hogy valahogy azért maradnak a lehetőségei, kerülnek mellé támogató felnőttek is - Patricia anyja, Bice asszony Perilli tanárnő...
Az anyának hitt nagynéni, Adalgisa is támogatja; pénzt és használati cikkeket is küld neki, de persze ez egy szinten kevés, mert a magyarázat az, ami hiányzik, és egy darabig a jóvátétel is, hogy miért nem lehet ezt visszacsinálni. Mi az igazság? Mert látványosan nem az, hogy az igazi családja akarta volna őt visszafogadni...
Vártam, hogy kiderüljön, de aztán dühített a kissé buta magyarázat, ami azon túl, hogy tulajdonképpen semmire nem ad elfogadható választ, irracionális is. A visszaadott lány nem tehetett semmiről, és nem tehetett semmit sem az egész ellen...
Nagyon felfokozottnak éreztem, ahogy véget ért a könyv, egy nagyon feszült jelenet után szinte elvágják az egészet, mintha kicsit félbemaradt volna. Azóta olvastam, hogy van/lesz folytatása is, és szeretném azt is elolvasni, mert érdekel a két lány kapcsolata, furcsa, vad kötődésük, a többi életesemény, és az, hogy hogyan tudnak kitörni a helyzetükből. Sőt, még Adalgisa is érdekel.
Adrianában van potenciál, igazi vad, zabolátlan karakter, akiben forronganak az érzelmek, mégis néha ő viselkedik a leghiggadtabban, és látja át a dolgokat, fiatal kora ellenére. Dúltsága mindig enged, ha a nővéréről van szó, akibe ezer szállal kapaszkodik az elejétől, de nem mint málha, hanem mint sorstárs, valahogy "ketten a világ ellen", hallgatólagos megállapodással. Kevés szóval sokat hozott ki ebből a testvéri viszonyból és a jellemekből a szerző.
"– Nem, nem, őt ne bántsd! – üvöltötte el magát Adriana, aki épp ekkor ért haza Giuseppével, nem is hallottam, hogy nyílt az ajtó. – Majd én kitakarítok, ne verd már őt is! – erősködött, és megfogta az anya karját, hogy megpróbáljon megtartani kivételezettnek, hogy megmaradjon a különbség köztem és a többi gyerek között, saját magát is beleértve. Sosem értettem meg, miért tett ilyen gesztust egy tízéves lány, akinek mindennap kijutott a verésből, mégis meg akarta őrizni a nemrég visszatért, érinthetetlen nővér előjogát."
Carmela nénivel, a javasasszonnyal és füveivel egy pici misztikum is keveredik a történetbe, finoman persze, de feltűnően jól fekszik ez a stílus a szerzőnek, szerintem simán próbálkozhatna mágikus realizmussal is.
A bőréből azért nem tudott teljesen kibújni, gyerekfogorvosként dolgozik, és a fogak fel-feltűnnek a könyvben is. Az különösen megdöbbentő jelenet, amikor a tanyán töltött napon tűnik fel a lánynak, hogy apjának mennyi foga hiányzik, amikor az nevetni kezd. Ennyire semmi interakció nincs köztük, az apa szinte sosem szólal meg.
Nekem tetszik a magyar borító, kellemesek a színek, és jó, hogy ezt a fejtől-lábtól fekvős pillanatot ábrázolja a lányokkal, de az eredeti borító is jó, még ha kissé sötét is.
A fordítás is szuper lett, ahogy már említettem egyrészt nagyon gördülékeny, másrészt pedig Todero Anna megpróbálta visszaadni a nyelvi különbségeket, nyelvjárást, és szerintem nagyon jól egyensúlyozott azon a vékony mezsgyén, aminél könnyű átesni a "parasztos" magyarítás talajára. A ragozások, stilisztikai változatok pont elegendőek voltak, hogy érzékeljük, a régi-új család másként beszél.
Nem egy Ferrante, de erőteljes, nyers, velejéig olasz történet, érdekes kapcsolatábrázolásokkal. Szeretném olvasni majd a folytatást, remélem hogy ki fogja adni a Park. :)
A Témázás ehavi témája teljesen kötetlen, egy kis januári csevegés, mindenféle ilyenkor ránk törő gondolatról, könyves tervekről, fogadalmakról. Igaz ugyan, hogy lemaradtam-kimaradtam pár körből ősszel, de miért is ne ugorhatnék vissza az aktuális témába is - aztán amihez lesz kedvem, és kihagytam, majd megírom utólag. ;)
Egy ideje én már nem szoktam nagy fogadalmakat tenni évkezdéskor, beszüntettem az "idén megváltom a világot kétszer és sportolok is ennyit meg annyit" jellegű etűdöket, sose jött be igazán, elfogy a lendülete az embernek, meg hát a január is csak egy olyan hónap, mint a többi - csak még közutálatnak is örvend a hossza, a latyakossága, komorsága miatt -, nem muszáj ragaszkodni ahhoz, hogy bármit is itt kezdjünk el nagyban, egy sima csütörtökön is el lehet kezdeni megváltani a világot márciusban mondjuk :D
A könyves terveim egyébként sosem szoktak világmegváltók lenni, kötelező jellegűek pláne nem, és inkább csak időszakos kis terveket, kupacokat készítek, aztán meglátom mire jutok velük. Persze el lehet ilyenkor év elején gondolni, mégis kb. mi a terv, akár olvasásban, akár más nagyobb projektekkel az életünkben, és lehet vázolni dolgokat, pl. hogy idén biztos elolvasom a Szent Johanna Gimit! Csakhogy ezek a biztos hogy dolgok sem mindig váltják be magukat: tavaly is hiába mormoltam el ezt a mondatot - mert ez se fogadalom volt -, persze hogy nem jött össze! :) Az olvasás egy ideje elég spontán nekem, ami érdekes paradoxonként hathat, de a sok listám ellenére tényleg így van. :) Az évszakos és várólista csökkentős listáim sose kötnek gúzsba, csak amolyan irányvonalak, elgondolások, hogy miket lenne jó olvasni, mikből lenne érdemes választani majd a következőt. A vcs-t persze mindig szeretném teljesíteni, és egy ideje elég jól is megy a dolog, (számomra) jobb listákat állítok össze már pár éve, és kitartóbban tartom magam az előre kijelölt nyomvonalhoz.
Vannak persze terveim idénre a várólista csökkentésen túl is, de egyik sem szentírás, inkább csak kívánság magam felé. Lássuk mik ezek:
Olvasás terén szeretném magam tartani az eddigi tempóhoz, és minél több maradandó könyvet megismerni - szerintem azzal, hogy az eddigi idei olvasmánylistámon három kedvenc szerzőmtől is olvastam már, jó irányba haladok. ;)
Jó lenne Ferrante életművét folytatni, és a Nápolyi regényeken túli könyveit is megismerni - most úgyis benne vagyok megint az olasz hangulatban, Donatella di Pietrantonio A visszaadott lány című könyvével.
Gondolkodom a Strike könyvek újrázásán, most, hogy augusztus végén jön a The Ink Black Heart. A Troubled Bloodot imádtam, nagy kedvenc, szóval akár csak úgy guilty pleasure-ként is újráznám, de mindemellett kis frissítésnek sem lenne rossz. A Lethal White-nak a cselekményéből estek ki dolgok, bár a filmadaptáció segített kicsit. Ami az első három részt illeti, úgy érzem egész jól emlékszem rájuk, de tulajdonképpen akkor már egyben is le lehetne újra tolni a sorozatot. ;)
Motoszkál a gondolataimban Karen Marie Moning is, és az a tény, hogy az új Fever kötet, a Kingdom of Shadow and Light (11. a sorban) már tavaly megjelent, de én mégsem olvastam/hallgattam még, nos, nem rám vall, amekkora rajongással szeretem a szerzőt és a sorozatát. Baromi jólesne egy újrázás az első öt részből is, és bár az Icedot tudnám hanyagolni, igazából az összes többiből is - a High Voltage ismétlés nélkül azt hiszem nem is tudnék belevágni a KoSaL-ba.
Persze minden ilyesminek egy kicsit gátat vet, hogy azért az újdonságokkal is szívesen haladnék, és a régi olvasatlanokat is apasztanám. Meglátjuk mennyi régikedvenc újraolvasása fér majd bele az évbe.
A kedvenc szerzők sorát folytatva nem leszek idén sem Simenonok és Christie-k nélkül, szerencsére még bőven van mit pótolnom az életművükből. ;) De a krimi-thriller vonalon nagyon gondolkodom J.D.Barkeren is, a férjemnek eléggé bejöttek a könyvei, és bogarat ültetett a fülembe, lehet, hogy nekem is tetszene a 4 MGY trilógia.
Az Agave hozta tavaly Molly Southborne-t, idén pedig a következő részét, én bár horrort ritkán fogyasztok, valamiért annyira érdekelni kezdett akkor a sztori, hogy megvettem e-ben őket. Mondanom sem kell, azóta sem olvastam, szívesen visszatérnék a kindlin olvasáshoz velük idén egy kis időre.
Könyves filmek/sorozatok tekintetében nem vagyok nagyon up-to-date, de amit nagyon várok már, az a Troubled Bloodból készülő sorozat és a Briliáns barátnőm harmadik évada. Íme utóbbinak a trailere, február 28-án érkezik:
Ami az egyéb könyves terveket illeti, idén jó lenne eljutni valami könyves eseményre megint, ha lesz, mert már elvonási tüneteim vannak! :)
Pici itthoni polcrendezésnek is itt az ideje, átpakolni pár kupacot, tematizálni, esetleg az eladandó könyveknek más tárolási módot keresni, mint a polcon való terpeszkedés... Nálatok hol vannak az olyan könyvek, amiket "szanáltatok" már, vagy eladósorban vannak, de még nem adtatok rajtuk túl?
Hogy indult az évetek, mik a terveitek, fogadalmaitok? Mit vártok idén? Gyertek csevegni! ;)
El vagyunk kényeztetve: nemrég Az Ickabog, most A karácsonyi malac, és augusztusban érkezik eredetiben a The Ink Black Heart is, a Strike sorozat 6. része! Évente jön valami szuper. ;) A magam részéről nem is lehetnék boldogabb, hogy ennyi új Rowling jut ki mostanában.
A karácsonyi malac stílusosan karácsonyra érkezett hozzám, a fa alá, és a két ünnep között szerencsére bele is tudtam vágni az olvasásába. Picit sajnálom, hogy nem sikerült 2021-ben befejezni, mert bizony odacsücsülhetett volna a csonka top5-ös listámra, szóval gondolatban biggyesszük őt oda, megérdemli. ;) Efelől nem is volt szemernyi kétségem sem, könnyedén és csont nélkül repül a többi kedvenc közé.
Cselekményleírást tartalmaz a következő bekezdés!
A karácsonyi malac-izgalmas és szívmelengető mese. Jack, a főszereplő kisfiú életében sok-sok változás történik: válnak a szülei, költöznie kell, új iskolába beilleszkedni, új pótapukája és mostohatestvére lesz. Amíg Püsmac, a kedvenc játéka vele van, addig nincs azonban nagy gond, vele szavak nélkül is mindent meg tud beszélni, és Püsmac megérti őt. A név egyszerűen a plüssmalac szóból jön, amit Jack egészen kicsiként "püsmac"-nak mondott. A kis malacka sok viszontagságon ment már keresztül: elvesztette szemeit, amiket aztán anya gombszemekkel pótolt, megfakult a színe, elkoszolódtak csülkei, és kajla lett az egyik füle. Sokszor meg kellett forduljon a mosógép dobjában is. De a pocakbogyói ugyanolyan kellemesen zörögnek, és hű, megértő társa maradt Jacknek.
A baj akkor köszönt be, amikor egy csúf veszekedés során Jack mostohanővére dühében kihajítja Püsmacot az autópályán száguldó autó ablakán...
Jack vigasztalhatatlan, és a kárpótlásul vett karácsonyi malac, úgy érzi, nem helyettesítheti régi barátját. Elhatározza, hogy megkeresi Püsmacot, azonban a játékok egyszercsak útját állják, és más megoldást indítványoznak a fagyos úton bóklászás helyett... Szenteste van, a csodák ideje, amikor minden megelevenedik, és az új játék, a karácsonyi malac, vállalja, hogy elkalauzolja Jacket az Elveszettek Birodalmába, ahol most Püsmac is van, megannyi más, elveszett tárggyal egyetemben.
Igazi régivágású mese/meseregény kerekedik ebből a küldetésből, és az Elveszettek Birodalmában egymást érik a kalandok. Fantáziadús és szívhez szóló, de nem szirupos, és a többrétű tanulság sem lett didaktikus. Kifejezetten jó élmény volt olvasni, és elmerülni benne, megismerni az Elveszettek Birodalmának különböző szintjeit, városait, szereplőit. Egyszerű, de fontos, gondolatok fogalmazódnak meg egyre komplexebb módon, a használati tárgyak elkallódásától egészen az olyan dolgok elvesztéséig, mint amilyenek a hatalom, a boldogság, a becsvágy, vagy épp a remény...
Remekül ki vannak találva a különféle városok: Pótolható, Baj-Hogy-Nincs-Meg, Hiányoltak Hona, és az őket benépesítő szereplők színes hada. Brilla seriff különösen tetszett, de említhetném akár Uzsit (Halival!), Kompaszt, és az kárbecslőket is, akik amolyan fogdmegekként működnek ebben a világban. Ó és persze ott a főgonosz, a hatalmas és rettegett Veszejtő, aki megsemmisíti a Siratatlanok Pusztájában kóborló elveszetteket, akik már igazán senkinek sem kellenek... Jacknek és a karácsonyi malacnak előle is rejtőzködniük kell, miközben versenyt futnak az idővel is: éjfélig haza kell érniük az Elveszettek Birodalmából.
Gyönyörűek a fekete-fehér illusztrációk a könyvben, az új részeknél kétoldalas képek vannak, de néhol a fejezetek közt is akad egy-egy egyoldalas rajz; Jim Field nagyon eltalálta a hangulatot, és mindig jó részeket ragadott ki a történetből. Nekem a borítókép is tetszik, amit sokan kritizáltak (ijesztő a malac, furcsa a kisfiú, stb.).
A magyarított nevek-helyek is telitalálatok, nem csalódtam Tóth Tamás Boldizsárban. Igaz, Püsmac neve nekem az elején idegesítőnek hatott, de hamar levetkőztem ezt a kis ellenérzést.
A karácsonyi malac története olyan, mintha a Toy Story és az Agymanók (Inside Out) keveredne egymással, karácsonyi köntösben. Megelevenedő játékok, barátság, bátorság, veszteség, a bonyolult érzelmek, változások feldolgozása, egy eleven és komplex fantáziavilágban, amiben játszi könnyedséggel érezhetjük magunkat újra gyereknek.
Szeretném majd valamikor eredetiben is elolvasni, és nagyon jó lenne, ha esetleg készülne belőle majd animációs film is. :)
Csak a rend kedvéért, írok egy gyors decemberi summa-szösszenet, mielőtt elérünk a januári záráshoz! :)
Decemberben:
- 3 könyvet fejeztem be, igaz az egyik csak egy nyúlfarknyi (meg egérfarknyi - Pipp és Polli) mesekönyv volt.
- 3 könyvet zsákmányoltam, ezek mind karácsonyi ajándékok voltak, és természetesen köztük volt A karácsonyi malac is. ;) Venni nem vettem most semmit.
- Említett malacot el is kezdtem az ünnepek után, de befejezése már januárra esett, úgyhogy idei kedvenc lesz belőle - ezt némileg sajnálom, mert ha normál körülmények közt jut rá időm még tavaly, akkor kiegészíthette volna a kis csonka 2021-es top4-et
- Sikerült decemberben befejeznem viszont a Karácsonyi leveleket, hurrá, és még írtam is róla
- A novemberi nullázásnál tehát sikerült többet írni, 5 poszt ment ki decemberben
- Megvolt a rendes, lapozós, fotelben ülős olvasásélmény a hónapban ;)
- A Different Class újrázása nagyon jól sikerült, most sokkal jobban tetszett a könyv, mint elsőre. Szinte hihetetlen, hogy mennyi minden ki tud esni még az olyan könyvek cselekményéből és csavarjaiból is, amit kedvel az ember. Nagyon örülök, hogy újra kézbe vettem a Narrow Door előtt, és ami még jobb, egész más megvilágításba helyezett egy-két szereplőt és utalást a Blueeyedboyból is! :O Jól össze van ez az egész kötve Joanne Harris mesterien szőtt pókhálójával.
Ezúttal egyáltalán nem zavarodtam bele a becenevekbe, nem is értem, miért tartottam kicsit zavarosnak elsőre, pedig nem is nehezen követhető - talán most már máshogy álltam neki persze. A végével kapcsolatban pedig felmerült bennem két kérdés is, érdekes, ezekre sem emlékszem az első olvasáskor, de most megmozgattak. Tekintsétek ezt most egy mini-értékelésnek, nem fogok róla külön újraolvasós posztot írni - viszont Narrow Doort ma fejeztem be, arról reményeim szerint hamarosan lesz bejegyzés.
Mindig nagyon szerettem megírni az év végi könyves összegzéseket, de elképesztően sok időt is töltöttem el velük... Olvasmánylista bogarászás, statisztikák, képek... Most, mivel mindig idő szűkében vagyok, igyekszem kicsit jobban összesűríteni a gondolataimat és összefogni ezt az évet, remélem azért így sem marad majd ki semmi fontos.
Lássuk, milyen is volt 2021 könyves szempontból, és mik a terveim 2022-re!
Statisztika
Persze összegzés nincs statisztika nélkül - de a könyves számok valahogy nem ugyanazok a száraz adatok, hanem sokkal élőbbek, színesebbek, nekem legalábbis. :) Akit untat, nyugodtan ugorjon a következő szekcióra!
Tavaly karácsonyra kaptam meg ajándékba Nikkincs barátnőmtől ezt a csodaszép kötetet, de sajnos már úgy alakult, hogy nem jutott rá idő az ünnepi időszakban, más könyvekkel hangolódtam akkor, és januárban nem volt már kedvem belekezdeni. Elhalasztottam az olvasását egy évvel, kifejezetten karácsony idejére, és nagyon jól tettem, ezt a könyvet tényleg ilyenkor érdemes leginkább forgatni.
A Karácsonyi levelek olyan üzenetek gyűjteménye, amelyeket Tolkien írt és rajzolt a gyermekeinek a Mikulás, avagy Karácsony Apó nevében. Nagyon szép kivitelezésű könyv, fényes lapokkal, az eredeti levelekkel és képekkel tűzdelve, sőt, még a borítékok is be vannak másolva a Télapó reszketeg írásával címezve.
Szívmelengető az ötlet, és tiszteletreméltó ez a hosszan tartó, következetesen végigvitt télapóskodás Tolkientől, aki tényleg évtizedeken át írta serényen, titokban a leveleket sorban cseperedő gyermekeinek, Johnnak, Christophernek, Michaelnek és Priscillának. Bár eleinte úgy tűnik nincs semmi különös a levelekben, Karácsony apó beköszön, üdvözöl mindenkit, reméli, hogy tetszenek az ajándékok, megköszöni a leveleket stb., de aztán az évek múlásával egyre több mindennel egészül ki az Északi Sark eme képzeletbeli világa: Hóember a kertész, a szerencsétlenkedő Jegesmedve (JM), barlangi medvék, ádáz koboldok, és a velük vívott háborúk, törpék, manók népesítik be az oldalakat és szinte minden évben adódik valami kaland, komédia vagy tragédia - pl. eláznak az ajándékok, megég Jegesmedve bundája, támadnak a koboldok...
Sokszor köszön vissza a Gyűrűk Ura és a Hobbit fantáziavilága és stílusa ezekben a rövidke történetekben, még ha a műfaj olyan különböző is.
Ami miatt kicsit elégedetlen vagyok, az az, hogy óhatatlanul is bogarássza az ember az eredeti leveleket, az apró betűs kézírást, és bár néhol nehéz olvasni, azért annyira nem nehéz, hogy ne vevődjön észre jópár kihagyott sor, félrefordítás, vagy csak egyszerűen... nem is tudom, olyan szöveg, ami nem adja igazán vissza az eredeti kedvességét. A magyar szövegből sok helyen hiányzik a szív. Nem tudom vajon miért nem lehetett ezzel alaposabb munkát végezni, ha már egy ennyire igényes kötet lett belőle külsőre. Azt hiszem aki tud angolul, jobban jár az eredetivel, mert az sokkal gördülékenyebb, és megmarad a humora is, Jegesmedve esetlen beszólásaival, és a kihagyott részletekkel együtt.
Talán a végéről hiányzott még valami összegzés, információk, vagy valami, mert így olyan lezáratlanul, hirtelen ért véget.
Szemet gyönyörködtető, remek könyv az ünnepre hangolódáshoz. Érdemes beosztani kicsit, és elbogarászni a szövegben, megszemlélni a rajzokat, nem egyszerre elolvasni, mert akkor feltűnnek a nem-fordításbeli kis hiányosságok is, pl. az ismétlődő szövegrészek. Ez persze valahol természetes, Karácsony Apó persze hogy mindig a hogylétük felől érdeklődik, köszöni a leveleket stb., mielőtt mesélni kezdene a sarki eseményekről. Gondoljunk csak arra, a Tolkien-gyerekek évente kapták az "adagot" ebből, úgy más, mint egymás után ledarálni 20 év termését. :)
