Poszt-turkáló: A gyűjtő

Evelyn Grill A gyűjtő című könyvét hosszú évekkel ezelőtt egy Alexandrás nyári leárazásban szereztem be potom pénzért, és rögtön kedvenccé vált. Amikor nemrégiben Reea posztolt róla, akkor esett le a tantusz, hogy ezen a blogon viszont nincs is fent a bejegyzés, még nem hoztam át a freeblogról elveszettek közül. Pedig ezt, úgy érzem, igazán érdemes - reklámozni is, olvasni is.

Ahogy nézem, idén még nem is volt poszt a poszt-turkáló rovatban, szóval épp ideje. :)

Az eredeti bejegyzés 2010. 12. 27-én íródott.

Evelyn Grill: A gyűjtő

Gyűjtögetés. Gyűjtemény. Kollekció. Összeállítás.

Kupac. Halom. Szemét? Jó lesz még valamire (?). 

Kényszerneurózis. Betegség. Diszpozofóbia.

A gyűjtőszenvedély azt hiszem mindenki számára ismerős, hiszen könyveket kedvelő társaságunk is szinte megszállottan tud levadászni egy-egy kötetet, örülni neki és aztán kincsként őrözni. "Én a gyűjtögetési ösztönt antropológiai állandónak tartom."- mondja az egyik szereplő is Evelyn Grill A gyűjtő című regényében. Igaza is van, hiszen az ember ösztönösen gyűjtöget, gyerekként és felnőttként egyaránt - régebben a létfenntartásért, ma hobbiból, vagy a fogyasztói társadalom miatt, esetleg betegségből adódóan.

A gyűjtő című regény Alfred Tähweig története, aki egy, az ötvenes éveiben járó, jó családból származó, ámde lecsúszott férfi. Naponta járja a kukásedények, szeméttelepek környékét, és összeszed mindent, amiről úgy gondolja, még hasznos lehet. A határ azonban nagyon messze van meghúzva nála. Eleinte elhittem magamban, hogy valóban csak érdekességeket, kidobott, de még használható dolgokat, könyveket, iratokat, feljegyzéseket gyűjt, de jöttek a joghurtos poharak, szardíniás dobozok, csótánytetemek, kihullott hajszálak és mindennek a feldátumozása, megtartása, kincsként, és egy nem létező életmű részeként kezelése. Alfred Tähweig beteg. Kényszeres mániákus halmozó, gyűjtögető, diszpozofóbiás, akinek a lakása telis-teli van szeméttel és persze itt-ott nem szeméttel is, ami beborítja a falakat, a bútorokat, az erkélyt, elzárja a fényt az ablakokból, és mindössze egy kis kuckót hagy szabadon egy alvófotellel, ahonnan a gyűjtemény illusztris darabjai jól láthatóak. És ez nem minden: a város különböző pontjain pincéket is bérel, oda is halmozza szeméthegyeit, persze szigorú és aprólékos rendszerezéssel.

Forrás.

Meglepő szokásai ellenére igen előkelő, mondhatni sznob társaságba jár a La Grotta nevezetű étterembe, ahol a régi barátoknak törzsasztaluk van, minden héten összegyűlnek beszélgetni, vacsorázni. Gregor Voss professzor Tähweigék régi barátja, barátnője Dora Jägh, aki regényt akar írni, méghozzá Tähweigről, Uta Jobbit, a szociálpedagógus, Kajahn az anglista, Brigitte a német szakos hallgató, Kyra, a művésznő, és Roßartz a galériás a társaság tagjai. Meg persze Tähweig, aki kirí a sorból késéseivel, ápolatlan külsejével, nejlonszatyraival, amikben aznapi szemeteit hurcolássza.

Az értelmiségiek rendszeres témája Alfred, akinek életstílusán és felfogásán mindenáron változtatni akarnak, kigyógyítani a betegségéből, kikaparni a szemétből, és amint lehetőségük adódik, fenekestől felforgatják Alfred életét... De vajon jót tesznek-e jószándékukkal, volt-e joguk mindehhez, és boldoggá tehetik-e azt aki úgy volt boldog, ahogy eddig élt?

A nevek játékára csak a 70. oldal környékén figyeltem fel, amikor egy Tschatalow-Schierbolt nevezetű egyént említenek... :) Ekkor döbbentem rá, hogy Alfred Tähweig a tévelygő, Dora Jägh a jéghideg rideg nő, Uta Jobbit mindenen jobbítani akar, Kyra Elkapp jól elkapja a pasikat, köztük a rosszarcú Roßartzot, a kaján Kajahn pedig a kis Brigitte Libusch-kába szeret bele. Rudi Muster, Charlotte Bieramperl és Gregor Voss nevére nem jövök rá még most sem (?).

Sosem hallottam még az osztrák írónőről ezelőtt, és erről a könyvről sem tudtam semmit, amikor hirtelen felindulásból megvettem nyáron az Alexandra nagy leárazós akciójában féláron, 1250 Ft-ért. Azt meg főleg nem gondoltam volna, hogy ennyire megéri az árát. Ritkán mondok ilyet, de a teljes árat is bőven megérte volna. :) Új kedvencet avattam.

Tetszett az elbeszélés, valahogy én is beleolvadtam ebbe a furcsa társaságba, akiket bár nem szerettem, mert túlságosan magasröptű beszélgetéseik, művészeti, filozófiai értekezéseik egyáltalán nem érdekelnek, de szerencsére mindez csak érintőleges, nem is ez a lényeg, hiszen témáikról mindig Alfred felé terelődik a szó, és ő az igazi főszereplő. Láthattunk már riportokat szeméttel telizsúfolt, bűzlő lakásokról néhány éve a tévében, és biztosan elszörnyedtünk. Alfred lakását is bemutatja az írónő, elkísérhetjük gyűjtögető útjaira, ahova nemsokára nem is egyedül megy, hanem egy szörnyű külsejű nőszeméllyel, aki mellé szegődik és segít cipelni a cuccait igen magas órabérért. Betekintünk Alfred gyermekkori, családi hátterébe, egyetemi éveiből is vannak pillanatképek, és aztán újra és újra visszatérünk a hetente összegyűlő törzsasztalhoz.

Kerettörténetet ad az egészhez, hogy Dora Jägh Alfredről akar regényt írni, a könyv amit olvasunk, tulajdonképpen a végterméke a kerettörténetnek. Távolról, szinte érdektelenül, csak írása tárgyaként szemléli az alanyt, és sokáig vívódik, mi legyen a befejezés, amit végül az élet csavaros módon teremt meg.

Forrás.

Ahogy korábban írtam, (kis spoiler) a társaság kihasználja az alkalmat és felforgatja Alfred életét, amikor az kórházba kerül egy patkányharapás okozta vérmérgezés miatt. Amíg ő lábadozik, módszeresen kidobálják a sok szemetét, a lakását kitakarítják, rendbe teszik, újra lakhatóvá alakítják... Alfred kikel magából amikor megtudja, hogy a magántulajdonát, a gyűjteményét csak így kidobták...

(kis spoiler vége!)

Groteszk, abszurd. Komoly, de nem megterhelő, nem komolykodó társadalomkritika, normák, határok feszegetése, a boldogság egyedi, egyéni mivolta. Olvastatta magát. Érdekelt Alfred sorsa, a "barátok" szándéka, a végeredmény, a végkifejlet. Szerettem a karaktert, bármilyen beteg is volt, valahol vele is együtt tudtam érezni, miközben megértettem, és támogattam a társaság jószándékát is. Megmozgatott ez a könyv, pont azért mert sokféleképp lehet nézni, és nem kell állást foglalni, viszont lehet rajta gondolkodni. Jó hozzá visszatérni, jót tettek a stílusnak a visszatérő motívumok, ismétlődések is. Annamarie írta hogy: "A szereplők nem túl kidolgozottak, mint ahogy sok esemény is elnagyolt. Mégis, minden gyengesége mellett annyira visz a történet, hogy nem lehet kiszállni belőle." - Én is így voltam ezzel. 

A borító is nagyon tetszik. Alfred előszobáját ábrázolja, amit dobozfal zár el a lakás többi részétől, és létrán át lehet bemászni.

Értékelés: 10/10 Nem várt módon kedvencemmé vált az egyedi téma, a szereplők, a hangulatok, a leírások, a végkifejlet miatt is.

Mások véleménye a könyvről: egyember, Anita (csak a még azóta is működő linkeket hagytam meg)

A könyvet az OKK keretein belül olvastuk - elvileg, mert azt hiszem a többiek elnapolták ilyen-olyan okokból. Azért oda is kiteszem a posztot, és ajánlom az olvasást, ha lesz időtök, lehetőségetek, kedvetek. :)

Eredeti cím: Der Sammler

Fordító: Murányi Beatrix

Legvégül a könyvben oly sokat emlegetett Max Beckmann festmény:

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Mennyi nosztalgikus érzés jött elő a régi sorokat olvasva! Az OKK link sem működik már sajnos, ahogy pl. Annamarie blogja sem... Az OKK az online könyvklubunk rövidítése volt, azt hiszem talán Amadea kezdte el, és néhány könyvet azért sikerül tis közösen elolvasnunk, ezek a posztok kikerültek a közös OKK blogra is akkortájt. :)
A beszélő nevek közül egyébként azóta Gregor Vosséra rájöttem: gregORVOSs. :)

Már 2-3 embernek a kezébe nyomtam egyébként A gyűjtőt, és eddig mindenkinek nagyon tetszett. Ajánlom, méltatlanul mellőzött, nagyon érdekes témájú könyv.