Lehet, hogy inkább Anariának kéne egy ilyen posztot írni, és neki kellene a könyvet is elolvasni hozzá, mert én nem leszek igazán professzionális ebben a dologban: nem vagyok épp egy lélekbúvár, pszichológus alkat.
Mindenesetre elolvastam Jacqueline Wilson The Cat Mummy című könyvét, és kicsit felszaladt a szemöldököm. A témaválasztással talán nem is lenne baj, hiszen Wilson sokszor nyúl nehéz témákhoz, nem meglepő a válás, a mostohatestvérek közti vagy családon belüli konfliktus, a szeretetlenség érzése, a rossz anya mintapéldányai és bizony a halál is. Ebben a nyúlfarknyi mesében egy Verity nevű kislány elveszíti a cicáját, Mabelt, aki már időtlen idők óta velük van. Verityt nagyszülei és apukája nevelik, mert anyukája a születésekor meghalt. Nem mer beszélni róla, mert mindenkinek könnyes lesz akkor a szeme, és különben is, őnáluk nem lehet csak úgy halált emlegetni... Csak Mabelnek suttoghat anyáról ábrándozva. Elég sok feldolgozatlan érzés van benne ezzel kapcsolatban.
Amikor a macskának nyoma veszik, keresni kezdik persze, de végül Verity találja meg a szekrényében, holtan. Namost, aki a címből nem találta ki mi lesz, annak spoiler jön - Verity az iskolában az egyiptomi szokásokról tanultakat követve mumifikálni akarja Mabelt, hogy a cica mindig vele maradhasson. Közben gyötri a bűntudat is, mert legutoljára csak kiabált a cicával, és lustának tartotta.
 |
| Nick Sharratt illusztráció a könyvből |
A döglött macska már vagy fél napja hevert a szekrényben a "mumifikálás" előtt is, szóval kezd szaglani szerencsétlen... Verity kemény erőfeszítések árán, titokban meghinti a macskát egy fél kiló levendulás fürdősóval (itt egy kissé röhögőgörcsöt kaptam :D) majd bebugyolálja régi lepedőkbe, és szemet fest neki. Az egészet sutty, tornazsákba dobja és bezárja a szekrénybe. Jaj anyám, gondolhatjátok, hogy nem soká marad meg ez az egész konstrukció bűz nélkül... A család persze rájön, és egy sad happy end keretében tisztességesen eltemetik az oszlani kezdő tetemet nagyapó szerszámosládáját használva "szarkofágnak" (mit meg nem tesz az ember a gyerekért!), és persze röviden szó esik arról is, hogy de igen, lehet anyáról beszélni, és a halálról is, mert az élet velejárója... Tanulság letudva, apa és Verity fényképes scrapbookokat csinálnak, egyet anyáról, egyet Mabelről, apa pedig talán talán beleszeret a lányát egyiptomról kiokosító Ms. Smithbe, Verity tanárába, aki szintén némileg belebonyolódott a történetbe, de ez már a jövő zenéje, csak utalás van rá. Verity új cicát is kap, merthogy miért ne szerethetne valaki mást, csak mert nagyon szerette Mabelt (khm khm, utalás ugye).
Szóval kérem szépen, hova tegyem én ezt a történetet magamban? Nincs gyerek, tehát elsősorban nem azon filozofáltam kerülhet-e a kezébe, de azért csak elgondolkodtam, mégis kiknek íródott a sztori. Egyszerű mint a bot, még Wilson kedves stílusa és humora sem tud úgy megvillanni mint szokott, és bár a beleérzőképesség, és a hiteles gyermeki szemszög átjön az íráson, mégis olyan perverzen morbid lett az egész.
Ha mégis elgondolkodom a hipotetikus gyerekemen, és hogy neki elmeséljem ezt a mesét, hát, nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet. Akármilyen kedves rajzok vannak és macska és egyiptomi szimbólumok, mindig egy oszló hulla szaga fog eszembe jutni erről a könyvről...
Jó ez arra, hogy a haláltémát, veszteséget feldolgozzuk vele egy olyan gyerekkel, akinek már szembe kellett vele nézni anyuka-apuka-rokon-háziállat halála miatt? Kíváncsi lennék a véleményetekre, szerintetek egy ilyen sztori betöltheti ezt a funkciót? Mert akkor áldásom rá, de ha ti is úgy látjátok, hogy nem biztos, hogy stimmel, akkor kérdőjel marad a fejemben.
Én nem tudom hogy kellene ezekről a dolgokról egy esetlegesen lelkileg sérült, traumatizált gyerekkel beszélni, kissé morbidnak találom a történet-tálalást, és még egy egészséges lelkű gyerekkel is szerintem beszélgetni kéne az olvasása után.
Nem adok pontot rá, inkább vitassuk meg, még elolvasni se kell hozzá, elmeséltem minden lényeges részt.
Mi a kacifántos fittyfene ez, kinek és miért íródott?
Remélem például hogy ERRE nem ez a könyv buzdított valakit.
Várom a véleményeket, nem csak Anariával akarok párbeszédet folytatni! :)
Oké oké nem kell elsőre kétségbe esni :) Először is, nem ismerem a történetet így nehéz nyilatkozni. Mindazonáltal szürreálisnak tűnik, és ez nem feltétlenül rossz, mert a fantáziánk is az és minden gyermekmesében vannak morbid dolgok, csak nekünk már fel sem tűnik. Először is, a gyerekek sok mindent tudnak a halálról, még akkor is ha nem beszéltük meg, gyártanak elméleteket, meg levágnak sok mindent mert olyanok mint valami beépített poloska. A játékukban sokszor megjelenik, hogy meghal egy figura, de aztán feltámad, de ez kicsit kettős-tudat is mert az életben valahol tudják hogy a nagypapi vagy a Bodri kutyus nem jön vissza onnan ahová ment.
VálaszTörlésSokszor mi feszengünk és zavarban vagyunk pedig a saját szintjén lehet őszintének lenni velük. Polcz Alaine dolgozott haldokló rákos gyerekekkel és ő is leírja, hogy míg a felnőttek hebegtek habogtak és nem merték kimondani...a gyerekek szinte napra pontosan megérezték mikor mennek el. Vagy vegyük az egyik kisfiút akivel foglalkozom..próbáltam neki felvezetni miért is van nálam, hogy hát amikor belemerül a játékba akkor "bepisilek?" a szemembe nézett és úgy mondta, mintha azt mondaná kérek két kg kenyeret. Őt nem feszélyezte a dolog, csak engem.
Szóval ennyiből nem tudom megítélni, de talán épp a szürrealitása mozgatja meg a fantáziát. A farkas felfalja piroskát meg a nagymamát, micsoda undorító dolog, de gyerekként emlékszem azt képzeltem nagy bendője van, ahol fel lehet kapcsolni egy kis lámpát hogy piroska meg a nagyi ne féljen és majd a vadász kimetszi őket...de nem gondoltam hogy meghal a farkas mert összevarrják a hasát és kész.
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy amin esetleg mi itt szörnyülködünk azt a gyermeki fantázia tökre máshogy fogja fel, ők nem tudják milyen egy oszló hulla, lehet azt képzelik hogy a cica már nem tud futni, se enni, csak fekszik ott a szekrénybe mint egy plüss, de majd szépen eltemetik mert azt úgy kell :) Viszont a metafora lehet hogy tudattalanul átmegy...lehet másik cicát venni...és szeretni a régit aki elment örökre...lehet anyát is szeretni...meg a tanítónénit is aki még itt van de ettől nem vagyunk rosszak. Mindig az a fő hogy a gyermek hogy interpretál egy történetet...és hogy a szülő segít-e neki ebben, feloldani ha esetleg megijed közben.
Anaria, igen, igazad van, máshogy működik a gyermeki fantázia, és nem is akarom elítélni a meséket, vagy épp arról szónokolni, hogy káros lenne az erőszak és a halálnemek a Piroska és a farkasban meg a Jancsi és Juliskában :) csak kicsit megakadtam, és mg lehet hogy a Piroskánál nem vacillánék, ez nekem olyan fura volt, a döglött maccsal. Nem örülnék ha a gyerek ilyen ötleteket kapna, de igaz, nem is biztos hogy az ötlet egyáltalán megfogan a fejében, viszont a könyv üzenete végső soron rendben van, a veszteséggel, halállal kapcsolatban és hogy mást is szerethetünk ezután.
Törlésna, elírások tömkelege, bocsánat... :)
TörlésMegvan az a csodás képessége az agyunknak, hogy a félelmetes dolgokat átalakítja..pl. emlékszem amikor a Harry Potterben Voldemort ugye Mógusban lakik, én nem így képzeltem, hanem konkrétan csak a tarkót mert arról ír JKR ergo a fej alatt hátul azt a picike területet a nyakon, hogy onnan kukucskál kifelé...erre na bumm a film az egész hátsófejet mutatta majd betojtam :D A dementorokat is inkább valami lebegő csuklyának képzeltem, aminek fekete az eleje, mint valami sikoly jelmez álarc nélkül erre majd bepisiltem mikor megláttam őket szélesvásznon. Az én fantáziám tehermentesített a rendezőé nem :)
VálaszTörlésDe tudok még mesés példát: A Jancsi és Juliskában sem jutottam el oda hogy a boszi elevenen elég, szörnyű halál ez bárkinek. Azt már nem tudom mégis mit gondoltam, csak azt hogy paff felszívódik és kész. A Hófehérkében sem fogtam fel annyira hogy a gonosz banya gyilkossági kísérleteket tesz, csak a bántás tényét. Szóval na a gyermeki fantázia máshogy működik :)
Igen, emlékszem, a Grimm mesék könyvemben leragasztottam az egyik képet, mert féltem tőle. Olvasva nem, de látva igen. :) És látom a gyerekeimen, hogy olyanoktól félnek, amiről azt gondoltam volna, hogy nem ijesztő, de nem félnek attól, amit én rémisztőnek tartok. Kár, hogy a legtöbben nem tudjuk megőrizni ezt a gyermeki szemléletet.
TörlésNekem nagyon tetszett, körülbelül úgy képzeltem a fej hátsó részében Mógust :) :)
TörlésÉs azzal hogy állsz Anaria, hogy meg kell beszélni a gyerekkel ezt a mesét? Szerinted szükséges?
Bea, igen, ez igaz, nekem is rémlenek triviális dolgok amik ijesztőnek tűntek, és már nem lenne az, míg a félelmetestől néha nem félünk/félnek.
Erre csak azt tudom mondani hogy a gyerekkel MINDENT meg kell beszélni. Ha együtt nézünk mesét akkor azt, főleg ha látunk valamiféle zavart vagy félelmet az arcán, akkor azt ott helyre lehet tenni. Ha olvasunk egy mesét, akkor azt nem kell tanárnénisen értelmezni, pl egy grimm mesét vagy piroska és farkast mert ott működik a képzetáramlás és ha levonjuk a tanulságot amolyan iskolásan hogy ,,látod mi itt a lényeg?" akkor kipukkasztjuk a lufit, elvesszük tőle a lelki katarzist. De pl ha ez a történet kérdéseket vet fel benne, hogy ő is meghal-e a Bodri kutya is meghalhat-e arról már lehet beszélgetni, vagy ha nagyon lerí róla hogy megijedt vagy nem világos neki valami, akkor rákérdezünk :)
TörlésNo, ez igaz. Az ember meg a saját gyerekénél csak érzi, hogy most valami szorongást keltett-e benne, vagy nem. :)
TörlésMivel a tegnapi hozzászólásom, amely láthatatlanul kereng valahol a világhálón, ma már nem igazán ideillő, röviden csak annyit mondanék, hogy erről eszembe jutott az angliai egnev továbbképzésünk. Az oktatók minden napot mesével fejeztek be. Elképesztő mennyiségű vékonyka mesekönyv állt a rendelkezésükre mindenik témához, s még irigykedtünk is picinkét, de jó az angliai kollégáknak, mennyi szuper anyaguk van. Amikor a halál témája került sorra, két idősebbik tanárunk (mindkettő 70 körül és felett) azt mondta, hogy meghagyta, ha meghal, eztet olvassák fel az unokáiknak: https://www.goodreads.com/book/show/501033.Badger_s_Parting_Gifts?ac=1. Persze, talán nem kamaszoknak szól, de azért én úgy ahogy lefordítottam, és ha a halál volt a téma egneven, bizony felolvastam...
VálaszTörlésBár 15 éven felüli a besorolása, nyolcadikban (szintén egneven) meg szoktuk nézni, és meg is beszéljük vala oda-vissza, a "Flatliners" c. filmet. Az apropót az adta, hogy egy beszélgetés során az egyik fiú kibukott, sírva fakadt, hogy neki még mindig lelkiismeret-furdalása van, mert akkor halt meg a nagyapja, amikor ő épp távol volt, tán nyaralni. Kiderült, hogy több gyereknek is vannak hasonló gondjai, nekem is eszembe jutott, milyen sokáig volt bűntudatom a kedvenc nagyim halála után... szóval adta magát a film.
> Szóval na a gyermeki fantázia máshogy működik :)
Ezzel meg csak igen-nagyon egyet tudok érteni.
üdv
tigi
:)
Ez érdekes, köszi tigi! Meg lehet közelíteni nagyon sokféleképpen a halál-témát, és jó is, hogyha beszélve vagyon róla. :) De ma például láttam délelőtt egy mesét (nem, nem ez volt a fő foglalatosságom, de mivel témába vágott, meglestem mi lesz a vége), amiben a kisbocinak (állatszereplők voltak) meghal az aranyhala (akinek a menő Thor nevet adta :D), és ennek feldolgozásában segítenek a barátai, elterelik a figyelmét, viccelődnek, játszanak, felvidítják, hogy "el tudja felejteni" a halat. Persze a végére kisül, hogy nem ez a jó megoldás, hanem ha megbeszélik, és eltemetik, elbúcsúznak tőle, és a szépre emlékeznek. Tetszett így, amit mutattak és bár a macsekos is hasonló volt, mégis nehezebben emésztettem meg a macska kézzelfogható mumifikálási kísérletét...
TörlésNem tudom nekem így leírás alapján tetszik a történet, akkor lenne morbid ha sikerül tartósítania a macskát, így csak egyszerű kedves történetnek tűnik a halálról és a veszteségről. Mondjuk én nem tartom helyesnek azt hogy óvjuk minden komoly és súlyos dologtól a gyereket (ezalatt nem azt értem persze, hogy nézessünk vele horrorfilmeket meg komoly lélektani drámákat, vagy nyomjuk a kezébe a kést meg a kenyeret, hogy csináljon magának reggelit). Néha igenis kell egy-két komolyabb történet, amiről el kell gondolkodni és meg kell beszélni, mert ha felkészületlenül éri egy trauma az sokkal rosszabb.
VálaszTörlésÉs így látatlanba ez pont erről szól, hogy beszélni kell a fájdalmas dolgokról és nem bezárni őket a szekrénybe. És az se baj ha a gyerek tudja, hogy ha meghalunk nem takaros csókolgatni való hullák leszünk, hanem büdösek leszünk és lebomlunk, és ez nem morbid, ez egy természetes folyamat. (Ellenben ha jobban belegondolunk akkor az, hogy valaki egy erdőben talált vadidegen hullát csókolgat sokkal morbidabb).
Hozzá tenném, hogy még nincs gyerekem még a közelébe sem vagyok a dolognak, szóval ez csak az én idealista elképzelésem.
Brr, na igen, ahhoz mondjuk ki is kellene szedni az agyát meg egyebeket. :/ :)
TörlésCatriana, totálisan egyetértek, nem kell óvni túlságosan ezektől, muszáj az életre nevelni, de persze én is még az idealista szemléletnél tartok. :) De a burokban nevelés akkor sem jó, ez fix.
Köszönöm neked is a véleményt!