Jókai Anna: Ne féljetek!

Rég jegyzeteltem már könyvhöz, de ehhez bizony lefirkáltam ide a vázlatba néhány gondolatot - persze főleg az eleje-közepe felé, aztán ellustultam. Most mégis örülök, hogy itt vannak, mert már kiment a fejemből, hogy jé, ezt is meg ezt is gondoltam én olvasás közben. 

Először is: nem szeretem a felkiáltójelre végződő címeket. Nem tudom miért, idegenül néz ki, egy cím ne legyen felkiáltás, mert engem frusztrál. Ez persze csak egy rigolya (öregednék?).

Másodszor: nyugalom, fogok még olvasni új könyveket is, de tény, hogy ráálltam a régebbi vonalra, egyrészt a régebb óta meglévő saját könyvek olvasására, másrészt a "porosabb" olvasmányok előkaparására, mint ahogy a régebbi utópia-disztópia írásokkal tettem. Jó behozni egy kis lemaradást. 

A Ne féljetek! egy érdekes regény életről és halálról. Sorsokról, öregedésről. Arról, amiről nem beszélünk. Mire is gondolok? Csak nem túl sok olyan dolog jutott eszünkbe, amiről nem beszélünk? 

Belelátunk néhány kapcsolatba úgy, ahogy nem szoktunk mások életébe látni; nem csak félinformációkkal, nem csak látszólagos képekkel, hanem egészében, mindkét fél minden apró megnyilvánulásának megismerésével, és közben a leghátsóbb gondolataikkal is szembesülve. 

Az elején nehezményeztem, hogy fogalmam sincs, ki kicsoda, ki kinek a kije, és kinek ki volt az ex. Nehézkes kibogozni, persze aztán kitisztul a kép, de megsuhintott hirtelen a Katalin utca emléke, ott voltak zűrzavaros családi viszonyok az elején - már úgy értve, hogy jól jött volna egy családfa. 

Az első pár oldalon azt hittem Mária és Márió ugyanaz a személy, csak kettébontja a szerző, és rajtuk mutatja be az öregedést férfi és női szemszögből is. Tévedtem is, mert nem ugyanazok, meg nem is, mert végső soron igen, képet kapunk tőlük, de belátható hogy egy idő után nem is ad akkora különbséget a nemek különbözősége, sokkal inkább az életút határozza meg a véget. 

"Vannak rózsa-nők, akik csak bimbóban mutatnak, a szegfű-nő később teljesedik ki, de ő kardvirág-féle: ahogy elhervad egy-egy alsó virág, mindig újat bont felette."

A könyv nehéz, lélektani boncolgatás. Nem tűnik rágósnak elsőre, sőt, talán másodjára sem, az ember - vagy legalábbis én - csak a második harmad után kezdi észrevenni, hogy milyen nyomasztó is, pedig állítólag nem akar az lenni. Depresszív, lehangoló, és teljesen leszívott. Nem azt mondom, hogy az embernek nincs kedve élni se, ha ezt olvassa, de nincs kedve belegondolni, hogy mennyivel lesz még rosszabb az egészsége vagy az emberi kapcsolatai, és bár végül élni támadt kedvem a könyvtől, nem szerettem a világában bolyongani, és a "máshogy élni" vágya jött elő többször is. 

Én például nem akarok ilyen keserűen magamban tartott dolgokkal a sírba menni. Hogy öregedni nem akarok, az nonszensz, hiszen fogok, de meghülyülni, na azt nem akarok. Mássá lenni sem akarok, hogy idegennek érezzenek a hozzám közel állók. Ezt a keserű szájízt nem akarom érezni, amit a regény hagyott bennem, hiába a felolvasó rózsás-nagymamás hangja és gyengéd hangsúlyozása (mek hangoskönyvtár).

Kismilliószor elhangzik a könyvben a legyünk objektívek és a ne legyünk szubjektívek szófordulat, amitől már a hajamat téptem, most mégis, hogy ennyire magam felé fordítottam a bejegyzést, eszembe jutott, legyünk objektívek, kanyarodjunk vissza rólam a könyvhöz. 

A narráció érdekes volt, mert ahogy korábban írtam, kívül-belül megismerjük a lejátszódó szituációkat. A narrátor tolmácsolja mi történik, és szökkenünk egyik elbeszélőtől a másikig, akinek halljuk kimondott és kimondatlan gondolatait is. Őszintén szólva tényleg kicsit Szomszédok beütése lesz a dolognak ettől, főleg ha hangoskönyvben hallgatjuk, mintha csak odafordulna Nemcsák Károly a kamerához a végén, és a tüürü-rürürürürü-támtámtám-türürürürüüü.... zenéjére elújságolja: drágul a kenyér. és a tej is. semmi sem a régi. aztán ugrás Jutkára, Etára és Julcsira, snitt, snitt, snitt. 

A négy főszereplő szájából hallott gondolatok akár fel is darabolhatnák az egész történetet, mégsem érződik ez a "szétesés", inkább csak érdekes, hogy ennyit ugrál, és mégis kerek egészet ad, annak ellenére, hogy az elbeszélők közül vannak akik nem is ismerték egymást... egymás életének részesei így is.

"… emlékszem, amikor kiskoromban először mentem le úgy a lépcsőn, hogy nem egymás mellé tettem a két lábam, hanem külön-külön. Jobb-bal, már fokonként lépdeltem lefelé… Piros, bolyhos mackóruha, gömbölyű orrú barna fűzőscipő… Látom a képet. Ma is látom. „Bravó, anyuka csillagja, bravó.” Milyen nagy élmény! Milyen nagy büszkeség! És most nemsokára ott tartok ismét, ahol elkezdtem. Már csak az hiányzik, hogy kapaszkodjam is, a korlátba…"

Az öregedés egyes állomásai lassan, lépésenként szakadnak a szereplőkre: elsatnyulnak, elfáradnak, betegeskednek... Nem jó ezt olvasni, de bámulatos, és figyelemre méltó, milyen finom rezdülésenként halad előre Jókai Anna, és hogy milyen jól ismeri az emberi természetet, az életet, a halált. 

A mesélés, a szereplők, a történetvezetés emlékeztetett kicsit Szabó Magdára és Szerb Antalra, bár ők valahogy közelebb álltak és állnak hozzám, mint Jókai Anna. Nehezebb, nyúlósabb a stílus, a könnyedebb mondatok is néhol kőként ülnek az emberre. 

"A gyors fáradás még nem szervi baj, mély lélegzés, nem rohanni, nem hajt a tatár… Nincs nagyobb kincs, ilyen korban, mint az egészség… A ráncok nem fájnak, Blanka néni mondogatta. Pedig, legyünk objektívek, a ráncok is, a szemölcs is, nagyon tudnak fájni… A hiúságot végleg le kéne hagyni. S minél kevesebbet a tükörbe nézni. Az a két vízszintes vonal az ajkaim helyén… hacsak nem tartomdudorítva, ha mások is látják."

Értékelés: Nem lopta be magát a szívembe, és nem vágyom több Jókai Annát olvasni, viszont ezt, ezt az egyet azt hiszem el fogom még egyszer olvasni. Mert ezt valahogy el kell olvasni öregen is. Fiatalon is el lehet, de végre egy olyan könyv, amire én is nyugodtan rámondom: mást ad, ha idősebb vagy - mert egyébként nem szívelem az ilyen jellegű felcimkézést. De lehet hogy akkor, később olvasva még fájóbb lesz. Ha megérem, hogy öreg legyek, és eszembe jut majd, előveszem újra. 

10/7

"… most tudom csak, amikor teli van, milyen üres volt a lelkem."

Jókai Anna digitalizált művei.
MEK hangoskönyvtár, Ne féljetek!

Apróságok: 

- A felolvasás nem régi, 2008-as, mégis mintha valami 50 évvel ezelőtti felvételt hallgatnánk. A MVGYOSZ hangoskönyvtárára ráférne némi technikai fejlődés és talán jobb felolvasók is. Felrémlett bennem a Jane Eyre felolvasása is, lehet hogy ugyanaz a hölgy volt az elkövető? Még utánanézek. Több angol kifejezés gondot okozott neki - én meg alig győztem kihallani, mit is akart felolvasni, pl. a (fonetikusan olvasandó!): nice tu me-eet júú-nál. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy tényleg annyira kellett "sietni" a felolvasással, hogy nem tudtak megállni, megkérdezi hogy ezt hogy is? és aztán mennek tovább? 

- Dalma és Zelma az ikrek, Tímea becézése mint Mea, Angelika, Ábel, Richárd, Villő, Olimpia... Tetszett. Olyan megjegyzős nevekkel operál Jókai Anna, mint az Abigélben Torma Piroska, Horn Mici és Kőnig, vagy a Katalin utca Blankája, Bálitja, Henriettje... :)

Nem utolsósorban pedig megtudtam, hogy a Villő nem férfinév :D (meg a Zember szerint is annak kéne lenni :))

- Szex. Na, ezt például nem vártam, hogy egy Jókai Anna könyvben jöjjön velem szembe egy olyan mondat, amiben egy élete delén már túllevő női főhős egy hímvesszőt szeretne az arcához szorítani. Hááát. Hogy Jókai lenne a manapság divatos pornó-könyvek (vagy regénynek álcázott pornók?) pionírja? :D De van értekezés zacskókról is - nem, nem nejlon - és lelkes ecsetelés egy-két heves menetről. Poros könyv leporolása során mikre nem lehet bukkanni...