2013. május 7., kedd

Szemünk világa

Harry Benjamin: Tökéletes látás szemüveg nélkül


Rámsüthetitek a bélyeget, én aztán válogatás nélkül olvasok mindent össze-vissza... persze ez nem teljesen igaz, de sok egyéb mellett, bizony ez a könyv is régóta érdekelt már, és nagyon örülök, hogy nemrég meg tudtam venni használtan. Hogy miért figyeltem fel rá? Mert a molyon az értékelések között megakadt a szemem azon, hogy valakinek 3,5 dioptriát javult a szeme a könyvben ismertetett módszertől. Ami az egyik szememen mondhatni a tökéletes látás elérése lenne újra... Rövid is, érdekel is, biológia is, és még hasznos is lehet - ennyi érv kombinációja már bőven elég volt, hogy magamévá is tegyen a kötetet. 



A könyv iszonyú régi, a 20-as években íródott, mégis roppantul modern, és felvilágosult helyenként, de ez lehet, hogy azért van, mert ez már átdolgozás. A lényegen ez persze nem változtat, a Bates-módszert mutatja be, ami egy szemtorna, vagy szemtréning, és semmi mást nem céloz, csupán a szemmozgató izmok ellazítását, a vérkeringés fokozását a szemben, és ezzel a látás javulását. Emellett javaslatokat tesz az étrend megváltoztatására is, ez már annyira nem érdekelt, illetve helyenként elrugaszkodottnak is találtam, a különféle szembetegségekhez írt 2-4-5 napos böjtöket (kackac), de maguk a gyakorlatokat nagyon hasznosnak látom. Az persze igaz, hogy sok zöldséget, gyümölcsöt kell-kéne fogyasztani, és nagyon is egyetértek azzal a részével is, hogy a cukor és a finomított szénhidrát is kifejezetten rosszat tesz a szemnek - is. Ennek hatásában 100%-ig biztos vagyok, és ennek tudom be azt is, hogy az életmódváltásomat követően nemigen romlott a szemem - vissza kell keresnem, de talán a korábbi évenkénti, kétévenkénti romlás helyett, volt talán egy egyszeri negyed vagy fél dioptria, és azóta ugyanaz, már hosszú évek óta. Az étrendi tanácsok tehát főleg azért nem érdekeltek, mert ezek jó részét már régóta integráltam az életembe. Az viszont pl. jó volt, hogy felsorolta szépen, miben van a legtöbb A-vitamin (a répán kívül).


Érdekes, hogy milyen egyszerű dologra világít rá, hogy tulajdonképpen nem csak arról van szó, hogy a sugárizom változtatja a szemlencse alakját, így változik a retina-lencse távolság, hanem a szemmozgató izmok is befolyásolják, változtatják a szemgolyó egészének alakját. Így ha azok a megfelelően ellazult állapotukba vissza tudnának kerülni, a szemgolyó alakja is az ideálishoz közelítene, nem lenne megnyúlt, mint a rövidlátóknál, vagy hossztengelyében összeszűkült, mint távollátóknál vagy az időskori szemromlásnál (presbyopia). 

A természetgyógyászat egy jó része nekem humbug, még akkor is ha sokan esküsznek rá, mert igenis van, amit nem lehet füvekkel meg egyéb "maszlaggal" meggyógyítani, és nem értek egyet az oltások vagy gyógyszerek ellen tiltakozókkal sem - egyszóval inkább a tudomány oldalán állok a fő vonalakban. Ugyanakkor sok minden van a népi gyógyászatban amit ésszel, okosan lehet használni - pl. ilyenekre gondolok, hogy párakötés, jegelés, egyszerű, de nagyszerű ma is működő dolgok - vagy mondjuk a csontkovácsolásban, gyógytornákban is van valami, ezt saját bőrömön is tapasztaltam már, amikor úgy kinyomkodták a gerincemből, keresztcsontomból a kis feszültségeket, hogy úgy jöttem ki, mint egy frissen megolajozott bádogember. :) Mindig van bennem egy kis érdeklődés, és ha logikusan, okosan van elmagyarázva egy ilyesféle módszer, illetve nem látom azt se, hogy esetleg ártalmas lehet, vagy szimplán csak valamit el akar adni nekem, akkor vevő vagyok rá. 
Így vagyok most a Bates módszerrel is. Logikus volt amit leír, nem vitte túlzásba az áltudományoskodást, amit  a szemről leírt, az valóban úgy van. Félreértés ne essék, nem várom a csodát, és nem hiszem igazán, hogy pár hónap múlva már nem lesz szemüvegem, de azért megmozgat ez az egész, és főleg a lehetősége, hogy ha mást nem, legalább felfrissítsem a szemeimet, hiszen mire mennék nélkülük - elég csak az olvasásra gondolnunk ;)... 

A gyakorlatok a szemek takarásából, mozgatásából, tornáztatásából, fókuszálásból állnak, némi nyaktornával kiegészítve, sok pislogás, kis napfürdő (csukott szemmel!), hideg vízzel spriccelés. Nem hazudik, nem kell hozzá egy nap sok idő, hogy ezeket végigcsináljuk, csak hát ez meg az meg amaz mindig közbejön. Így, a szkeptikusoknak üzenem, hogy valószínűleg azért nem ilyen elterjedt ez a dolog, mert egyszerűen az emberek nem kitartóak, és nem veszik a fáradtságot, lusták. Érthető, mert mindig rohanunk, más dolgunk van, nem tudjuk úgy beiktatni a mindennapokba még a szemtornát is, épp elég, hogy ott van esetleg valami sporttevékenység, meg a fogmosás, arctisztítás, borotválkozás, esetleg egy szimpla reggeli torna, apróságok. 

De ha eléggé akarjuk talán mégis megy. Reggeli közben szemtorna, fogmosáskor a szemünkre is egy kis hideg spricc, rádiózás, hangoskönyvezés közben a szemem takargatása, és ami a legjobb: az OLVASÁS is elő van írva gyakorlatként. :)) Mekkora öröm volt nyomtatásban leírva látni, hogy az olvasás nem rontja a szemet, sőt, pihenteti. :) 

9 éves korom óta vagyok szemüveges, és szeretem is a szemüvegemet, nem hiszem, hogy meg tudnék tőle szabadulni, akkor is kéne nekem egy keret, ha tökéletesen látnék, mert az arcomhoz is hozzátartozik. De bármikor szívesen cserélném gyengébbre. A szemműtét is megfordult már a fejemben, de bevallom, félek tőle. 

Elgondolkodtatott, amit a könyv a szemüvegről írt, hogy milyen merev fókuszálásra kényszeríti a szemeket, és tulajdonképpen megakadályozza, hogy a szem megjavulhasson - jó jó, lehet fejet ingatni, hogy ez mekkora hülyeség, mert anélkül nem látunk, és  különben is, tovább romlik a szem, ha nem hordasz jó szemüveget... De tényleg? És nem lehet, hogy attól (is) romlik, hogy hordod a szemüveget? Nagyon kevés olyan eset van, amikor kisebb dioptriára kell váltani, sokkal inkább egyre nagyobb számú lencse kell, és aztán multifokális, vagy külön olvasó is... Gyerekkoromban, és később is, ha éreztem, hogy már kezd homályos lenni, azonnal mentünk orvoshoz, és erősebb szemüveget csináltatni. Sosem gondoltam eddig úgy a szemüvegre, mint ami köztem és a világ között állna, mert nyilván igen keveset látok nélküle (-4 körüli dioptriákkal), de mióta olvastam a könyvet, próbálok szemüveg nélkül lenni pár órát minden nap - és lehet, hogy ez placebo, mert sajnos azt is tudom, az hogy működik, ehh, de mintha tényleg pihentető lenne nélküle, amit eddig sose éreztem. 

A szemem egyébként 9 éves korom óta folyamatosan romlott tovább. Jónéhány éve nem romlott már (növésben való megállás, illetve a fent már említett életmódváltás is közrejátszik ebben), bár igaz, hogy 3 éve (kb), amikor a legújabb szemüvegem csináltattam, vacilláltunk a dokival, hogy kell-e az a negyed dioptria, de azt mondtam nem kell. Most viszont, egy fél éve, mintha mégis kéne. Mintha homályos lenne az rtl klub logo a tévén. Vagy csak pár felirat az út mentén... a számok az óralapon... és ez nem jó, de nem szeretnék megint erősebb szemüveget, és nem csak azért, mert egy vagyonba kerül... 

Tehát, ahogy mondtam, nem várom csodát, de bízok a kitartásomban, és megpróbálom a Bates-módszert.  Anélkül nem érdemes belevágni, hogy hinnék benne, úgyhogy hiszek benne. Én már akkor is elégedett leszek, ha ezt a kis csalóka negyeddioptriát, amit érzek a szemüveggel, felhozza, hogy ne kelljen újat csináltatni. Az, hogy erősnek érezzem a mostani szemüvegemet, szinte álomkép, de ám úgy legyen. 

Értékelés: 10/9 - re értékelem a könyvet, a levonás az utolsó fejezetek miatt van, az igazán elrugaszkodott, és túlzó, az étrendi megvonásaival, illetve felesleges szinte ugyanazokat leírni a különféle szembetegségek kezelésére. Az, hogy a módszert hányasra értékelem, egyelőre "homályos", de ha kitisztul a kép, akkor írok még róla. Mindenesetre - és ez nem kamu, mert mi érdekem fűződne hozzá, hogy hazudjak nektek, vagy magamnak - az első 2 nap után a mostani szemüvegben, mintha jól láttam volna az összes rendszámot, és helyiségnévtáblát, és nem volt meg az a kis plusz vonal és homályosodás a széleken. Lehet persze ráfogni, hogy ideális látási viszonyok, tiszta, napsütéses idő, kipihent, friss szem, placebo... de én akkor is úgy éreztem, és hát ki más láthat ki az én szememen keresztül?

Érdekel-e valakit a fejlemény, legyen-e róla poszt? 

A kötet teljes szövege megtalálható >itt<. >Itt< pedig csak a gyakorlatok.  

2013. május 6., hétfő

Szeretetvár

V. Kulcsár Ildikó neve bizonyára mindenkinek ismerős, főleg a Nők Lapjából. A Szeretetvár című könyvet is a Nők Lapja Műhely adta ki, és mi tagadás, kicsit mintha egy maratoni kiadású Nők Lapját olvasna az ember, összeollózva, megvágva, csak azok a részek, amiket minden magazinban szívesen elolvasol. 
Az alcím: Unokáknak, szülőknek, nagyszülőknek, bár szerintem szerencsésebb lett volna unokákról, szülőkről, nagyszülőkről. :) Mert ezek olyan kis történetmorzsák, emlékfoszlányok, életmesék, amik valamennyire rólunk is szólhatnak. 
A könyvet egyébként kölcsönbe kaptam, így került egyáltalán a látókörömbe, és a várólistámra.


Pedig nem vagyok egy nagy újságolvasó - akkor már ezerszer inkább könyvlapokat forgatok - és Nők Lapja rajongó sem, de azt azért el kell mondanom, azért az összes többi hasonló lap közül még mindig kimagaslik kicsit ez a régi-régi hetilap, mert valóban van még benne tartalmas olvasnivaló, vagy érdekes mondanivaló. Ki kell persze mazsolázni. Épp ezért örültem, hogy ebben a könyvben már kimazsolázták nekem a hosszú évek terméseit; ami V. Kulcsár Ildikót illeti. 
Forrás: weheartit.com
Az elején azt hittem, hogy a szerző nagymamává válása kapcsán kezdte írni a könyvet, és hogy csupa saját sztori lesz benne, amolyan Kutyafülűek stílusban (Varga Domokos könyve), de egy pár fejezet után átnyergeltünk más családokra, anekdotákra, apró mozzanataira az életnek, amik mind a családhoz kapcsolódtak valamennyire. Nagy kalap, hiszen belefér tényleg az anya-gyerek, a szülő-nagyszülő, nagyi-unoka, férj-feleség viszonyoktól kezdve ezek minden kombinációja pozitív és negatív irányból közelítve is. Voltak rövidke, életörömöt sugárzó történetecskék, és voltak hosszabb lélegzetű, válással, betegséggel, halállal (is) foglalkozó részek, amik közül az egyik, bevallom őszintén meg is ríkatott, ráadásul egy vonatút kellős közepén... 
Az egész kép, amit elénk tárt a könyv családról, gyerekekről, szerelmekről és kapcsolatokról, vegyes volt, nyüzsgő, hektikus, és persze nehézségekkel, taktikával, konfliktusokkal teli, pont, amilyen az élet. De család nélkül milyen unalmas lenne, ugye? Nagyon tetszett az a gondolata többek közt, hogy a munkában bárki pótolható, de egy családban pótolhatatlan valakinek a hiánya. 

Volt egy gondolatébresztő rész a végefelé is, amiben Baktay Zelka és férje kaptak egy kis helyet, és a párkapcsolatok, házasságok felfrissítéséről volt szó - semmi perverzió, annál több móka :) Kíváncsi lennék az egész módszerükre, végig lehet náluk csinálni, gondolom jó pénzért. Ami a legjobban tetszett, egy házaspárnak el kellett érni egy nyaralás alkalmával, hogy bekerüljenek a helyi sajtóba. Mennyi kreativitás, közös energiabedobás kell ehhez! Meg is lepett a feladat, nem tudtam hirtelen mire gondoljak... Tippek? :) 
Amit a házaspár kitalált: tüntettek a rendőrök jobb megbecsüléséért :D Bejelentették a tüntetést, és kiálltak a gyerekekkel valami térre (belföldi nyaralás volt) bannerekkel. Bekerültek vele a rádióba. :) A közös kreatív cél és az ezért való munkálkodás, ötletelés, nem mellesleg a sok nevetés, közelebb hozta őket egymáshoz. 

És most jöjjön egy kis feketeleves, a kritikai észrevételeim. 
Nem gondolom V. Kulcsár Ildikót kiemelkedő szerzőnek, és nem szeretem az újságírók egy kaptafa stílusát. Sajnos sokszor úgy éreztem az egész olyan stílustalan. Tudom, hogy amit az emberek interjúkban elmondanak, azt át kell írni kicsit, át kell fogalmazni bizonyos mondatokat, és kinek-kinek ugyanazok a fordulatok jönnek a szájára/tollára ilyenkor, de valahogy néha soknak éreztem ezt a számomra tipikusan kivilágló újságíró-stílust. 

Forrás: weheartit.com
Volt pár klisés, hatásvadász mondat, egy-egy részecske végén, és - főleg az elején-  sok az olyan általánosan megfogalmazott, közhelyes rész is, ami mindenkinek a könyökén jön ki: pl. hogy a nagyszülők kicsit lazábbak, nem olyan a nevelési stílusuk, mint a szülőknek, engedékenyebbek, ezért szövetkezik velük az unoka, ezért szeret annyira a nagyikkal lenni stb. 

Nem tetszettek annyira a nagyon kiragadottan tökéletes pillanatok, ami már kissé cukormáz, és tudjuk, hogy hát azért ez nem egészen így van. Húztam kicsit a számat, amikor Erdei Zsolt és Arabella interjúja következett (nem csak interjúk vannak, de szép számmal van az is), és hogy hol lesznek 5 év múlva, hogy képzelik... Biztos nem így képzelték. Szóval helyenként éreztem, ahogy Ildikó mindenre kent egy kis cukormázat, with cherry on top. 
A borító is nekem kicsit túlzás, és giccs a szívformába rendeződő család - ennél már csak az lett volna rosszabb, ha a valódi emberkékről van fotó, vagy ne adj' isten csak a fejüket bemontírozzák. 

"Munkaalkoholista"... Khm. Szerintetek van ilyen szó magyarul? Mert szerintem nincs. A workaholic magyarul, szépen, egyértelműen: munkamániás. A shopaholic se vásárlás alkoholista, és a chocaholic se csoki vagy cukoralkoholista...

Összességében egy kikapcsoló, néhol sóhajtozósan magunkra ismerős, máshol kissé távolságtartó, fanyar fintort kiváltó kötetke. Érdemes volt elolvasni úgy érzem, mert adott egy kis érzelmi töltetet, feltöltődést - ezért pedig mindig megéri. 

Értékelés: 10/8 Hétköznapi pszichológia, családi kötelékek boncolgatása, kis cukormázzal beborítva, és szívecske formában tálalva. Egy vaskos Nők Lapja, tanácsadós, családi sztoris, megható történetes részekből összevágva - egy nagy beszélgetés, nosztalgiázás, töprenkedés... egy szomorkás mosoly. 

Fülszöveg: "Mindazoknak, akik gyerekként, szülőként, nagyszülőként sokat tévednek-hibáznak, mégis (mindig) talpra állnak. Mert örömben, bajban, fájdalomban sikerben, kudarcban, feltápászkodásban társuk marad: a szeretet! V. Kulcsár Ildikó pályafutása nyolcadik kötetében a családi viszonyainkról mesél a tőle megszokott iróniával, humorral és szomorkás mosollyal. A Nők Lapja egyéni hangú szerzője számtalan interjút készített neves-ismert emberekkel, sőt, koronás főkkel is. Mégis a hétköznapi emberek érdeklik leginkább. Az, hogy miként tesszük egymást boldoggá-boldogtalanná, és a család hogyan válik erős, védelmet nyújtó szeretetvárrá, vagy földi pokollá. Az olvasó mosolyog, nevet, könnyezik, és csak később veszi észre, hogy róla (rólunk, valamennyiünkről) szól a kötet." 

Sanoma Media, Nők Lapja Műhely, 2011. 
286 oldal

2013. április 30., kedd

Áprilisi zárás

Tumblr-ről
Az úúgy volt, hogy volt a Könyvfesztivál - ami ugye csak egyszer van egy évben - , és akkor be kell vásárolni. És az úúúgy volt, hogy elég szép kedvezmények is voltak... És az úúúgy volt... hogy ezekkel a könyvekkel gyarapodott a könyvtáram áprilisban: 

- Iain M. Banks: Félemmetes géjpezet. Nem, nem elírás, az eredeti cím is Feersum Endjinn. Agavés félig-reci, vagy olcsó-reci, ahogy tetszik. Már olvasás alatt, és jelentem a kezdeti ferdeszemmelnézést felváltotta egy alig-tudom-letenni periódus, és most már kíváncsi is vagyok, mi lesz a végkifejlet. 
- Georges Simenontól 3 könyvet is zsákmányoltam, a Könyvudvar tehet róla, amit mellesleg teljesen véletlenül találtunk meg Miamonával nemrég. :) Csábítóan olcsó ott minden, hogy az ember felpakolná dobozszámra... Szóval 3 Simenon: Maigret és a hajléktalan, Maigret türelmes, A londoni férfi. A három nem volt összesen 1300 Ft se. 


- Chris Howard: Gyökértelen, ez reci a Főnixtől, bejegyzés is van már, huhh, nem kerül igazán a bűnlajstromra. :) Gyönyörű a könyv élőben is!
- Harry Benjamin: Tökéletes látás szemüveg nélkül, Izoldától vétel, 700 Ft-ért. 
- Lauren Beukes: Moxyland
- Greg Egan: Diaszpóra - Ne is kérdezzétek, az Ad Astrákat. A könyvfeszten egyszercsak teli lett a szatyrom velük, Amadea hathatós közreműködésével. :D Persze -30% :) 
- David Kessler: Muszáj annyit enni? Csupa jót hallok róla, és érdekel az élelmiszeripar ármánykodása - bár gyanítom, hogy tisztában vagyok vele így is... :( Könyvfeszt, -20% persze :)
- Jasper Fforde: A Jane Eyre eset - Könyvfeszt -30%, ki tud neki (és Grettynek) ellenállni? :) 
- Nevada Barr: 13 1/2 - szintén Könyvfeszt, -30%... kell egy jó pszichothriller. 

A Könyvfesztiválos kincsek egy kupacban.

Az áprilisi beszerzések polcon - kattintásra megnő.

Ennyi hát: 11 köny, ebből 1 reci, 4 nagyon olcsó (párszázas) vétel, és a többi pedig 20-30% kedvezménnyel.  
Sajnos ez mind magyar nyelvű, így kénytelen leszek kompenzálni egy Bookdepositorys rendeléssel a jövő hónapban ;) 

2013. április 28., vasárnap

Vivien Holloway: Pokoli szolgálat

"- Gabriel! - kiáltottam teli torokból, és a hangom rekedten elfulladt. - Gabriel, te selejtes tollpárna!"

Bevallom, félve mondtam igent a megkeresésre, hogy előolvassam ezt a könyvet még a megjelenése - 2013 május 5. - előtt. Félve, mert mindig félek az elsőkönyvesektől, kiváltképp ha magyarok (ne kérdezzétek, tudjuk ugye, mennyire felhígult a magyar könyvpiac), és ráadásképp még jött az a kis apróság, hogy a szerzőt szegről-végről "ismerem", bár tény, hogy nem személyesen. Mégis, nem tudtam mit fogok mondani, ha esetleg nem jön be a könyve - mi van ha utálni fogom? Sokszor kíméletlenül őszinte vagyok, de azt hiszem megnyugodhat mindenki, kritikai megjegyzéseim lesznek ugyan, de  mindemellett nagyon élveztem olvasni a Pokoli szolgálatot. :) 


A főszereplőnk Vivien Lilian, akivel először egy kórházban találkozunk. Húga, Savanna súlyos, gyógyíthatatlan rákbeteg. Lilian mindent megtenne érte, hogy húgát újra egészségesen és mosolyogni lássa... A semmiből bukkan elő valaki, a lehetetlennek az ígéretével: csak alá kell írni egy papírt, és Savanna meg fog gyógyulni... csakhogy az alku magával az Ördöggel köttetik. 
Lilian Lucifer foglya lesz, örök időkre... 64 évvel később találkozunk vele újra, megbizatásokat teljesít a Földön, akár egy bérgyilkos, utána pedig visszatér a Pokolba, és leszállítja az óhajtott lelkeket (lélektolvaj). A visszatekintésekből megtudhatjuk, hogy ez alatt a hosszú idő alatt Lilian megkísérelte, amit még senki más előtte: mepróbált megszökni Lucifer elől. Próbálkozása hasztalan volt, és csak azt érte el, hogy 18 évnyi kínzatásnak tették ki a Termekben - így nevezik Lucifer kínzókamráit. 
Lilian egyik napról a másikra él, teljesíti feladatait, meghajtja a fejét, kicsit felszabadul, amikor a fenti világban lehet egy időre. De milyen élet ez? Nem lenne-e jobb meghalni? Vagy valahogy, bárhogy kiszabadulni a Pokolból? 

Közben persze megtudjuk mi történt Savannával is, megismerjük Greget, az aktuális megbízatás tárgyát, az angyalokat, köztük Gabrielt és Berith-t, és Lucifer kegyetlen, harcos lelkű örököseit is. 

Pozitívumok: 
- A történet kerek egész. Van eleje, közepe, vége, nincs elvarratlan szál. Kis visszatekintésekkel valamennyi kirajzolódik a múltból is. Gördülékeny, könnyen, gyorsan olvasható. Az elejét a hibái ellenére azért is zártam a szívembe, mert annak idején én is elkezdtem írni egy történetet (túlzás lenne regénynek nevezni), és hasonló helyzetet írtam bele - elegáns bál, szép ruhás főhősnő, kis semmitmondó beszélgetések, egy titokkal a háttérben... :) Kellemes, nosztalgikus érzés volt valami hasonlót olvasni az én első szárnypróbálgatásaimhoz. 
- A főszereplő egy tökös, határozott, nagyon kemény, önálló csaj, ez tetszett.
- Tetszett az angyalok rendszere, jók voltak azok a részek, ahol ők is szerepeltek. Na és a tollas poénok... :D
-  Szerettem a szereplők nevét is.
- Meg tudott lepni. Kitaláltam egy megoldást a végére, még nagyon az elején, és utólag nagyon örülök, hogy köze nem volt a dolognak ehhez. Meglepődtem rendesen, és alig tudtam letenni a könyvet, amikor kiderült, ami ugyebár kiderült. :) 
- A kínzások plasztikusak, kemények, kegyetlenek voltak, így kell ezt, nem kell sajnálni egy kis elfolyatott vért, meg néhány kilógó ínt és csontot :) 
- Nem volt igazán szerelmi szál, és szerelmi háromszög se, halleluja. Ami volt, az nekem pont elég volt. 
- Isten emlegetése burkoltan, soha nem kimondva a nevét, a rá való utalgatások. Nagyon tetszett, maradjon így!
- A borító nekem bejön, ilyennek képzeltem Liliant, jók ezek a hideg kékek, a vörös, kissé cirkalmas betűk. 
- A legvégénél már azt hittem nem lesz több csavar, csak valami langymeleg befejezés, esetleg egy őrjítő cliffhanger, hát köszönöm, hogy nem így volt! :) Őszintén meglepődtem az utolsó fordulaton, várom persze a magyarázatot, de ami fontosabb, a folytatást. 

Kritikai megjegyzéseim: 
Forrás 
- Bár tetszett Lilian karaktere, azért néha kissé túlságosan is érzelemmentesnek éreztem, ridegnek. 
- Ahogy írtam, valamennyi kirajzolódik a múltból is, de az is igaz, hogy mégis hiányérzetem maradt kicsit, többet szeretnék tudni Savannáról, a két testvér kapcsolatáról, a családról. Örültem a rózsás, lovaglós, hintás jeleneteknek, remélem lesznek még ilyenek a továbbiakban is. 
- Az elején is kicsit ki lehetett volna fejteni jobban. Lilian orra alá dugnak egy akármilyen papírt, és aláírja... Több felvezetéssel könnyebben befogadhatóvá vált volna ez a jelenet, és nem utolsósorban nem néznénk hirtelen nagyon hülyének a főszereplőt (igaz, hogy ez az érzés hamar elmúlik azért, de mégis...).
- 18 évnyi kínzás, és az utána lévő katatón állapotból való felépülés - szinte nonszensz, ezt úgyse lehetne ép aggyal túlélni. Bőven elég lett volna hogy volt a Termekben néhány hónapot, egy évet stb, azt még megemésztjük, de 18 év kínzatást? 
- Lucifer ne becézgessen már senkit... Lil így, Lil úgy... Out of character, hogy az Ördög a beceneveden szólítson. 
- A legeslegidegesítőbb a stílusban, hogy folyamatosan próbál nagyon erőteljes lenni. NAGYON. Nem bírja abbahagyni a ráerősítést. Még nem voltam kész. Még nem. Így még nem. Soha nem. Bármit. Tele van ilyen kis apró, hozzátoldott mondatokkal a könyv, ami totál felesleges. Nem ettől lesz kőkemény, vagy határozott a karakter, ha mindenre rákontrázza még egyszer, hogy még nem, már nem, így nem
Ugyanígy nagyon sokszor kategorikus a mondataiban Lilian, sok a soha, a nagyon is jól tudtam, a semmi (semmi esélyem se volt), ugyanakkor ezek a kijelentések gyakran megcáfolódnak egy következő bekezdésben, pl: feladtam, nagyon is jól tudtam, hogy semmi esélyem sincs, majd utána: küzdenem kell, és nem fogom feladni. Ez az én átiratom, nem részlet, csak kb így volt néha. 
- A párbeszédek gyakran semmiről se szóltak, főleg az elején, az angyalokkal, csak körüljárják egymást, senki nem mond semmit, húzzák egymásból az információkat. Kicsit pezsgőbb párbeszédeket, több tartalommal. 
- Hintás jelenet visszaemlékezésnél háromszoros szóismétlés: kicsike volt még, kicsi keze, kicsi teste.
- Ez lehet, hogy hülye kérdés, de minek vannak az Ördögnek örökösei? Az Ördög nem örök? Le lesz váltva valamikor?!
- Öhm, még egy apróság: Lucie körömlakkos üvegéből miért acetonos szag árad? ...

Forrás
Értékelés: 10/8 Az elején bevallom megijesztett, annyira nem éreztem erősnek a könyvet, és féltem a kliséktől, de azok szépen lekoptak, és egy egészen eredeti angyalos, pokol, Föld és menny lakóival benépesített, izgalmas történetet kaptam, némi érzelmi töltettel, de nem túl érzelgősen.
Összességében, az elején lévő döccenőkkel együtt inkább 7-est érne nálam, de a végén a két fordulat, és a befejezés merészsége miatt felfele kanyarítottam. 
Gratulálok, Vivien, nagyon várom a folytatást!

Köszönöm az Atlantic Press (Aba) Kiadónak az olvasás lehetőségét! 

2013. április 25., csütörtök

Blanka, Bálint, Henriett...

"(… )megértették végre, hogy mindabból, ami életük összetevője volt, csak pár helyszín, pár időpont és néhány epizód számított igazán, minden más csak kitöltötte a törékeny létet, mint egy nagy útra előkészített ládában a forgács, amely meggátolja, hogy megsérüljön a tartalom."

Ráckevei Anna felolvasásában hallgattam meg Szabó Magda Katalin utcáját. És nagy bajban vagyok, hogy mit is, és hogyan is írjak róla... 
Szabó Magda életművét eléggé össze-vissza olvasom, nem is tudom mi lenne a helyes sorrend, hagyom, hogy egyik-másik egyszercsak megszólítson. A Katalin utca is szólongatott, de nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz feladatnak, nagy falatnak bizonyul ez a rövidke kötet... 


A könyv eleje - ahogy azt már sokan leírták hozzám hasonlóan -, gyakorlatilag követhetetlen. Nagyon szépen indul az első mondatokkal, amikor az öregedésről ír és emlegeti a Katalin utca lakóit, de aztán úgy belevág a közepébe, és dobálózik Elekesék és Kinga szokásaival, hogy azt se tudjuk ki kinek a kije, és miért várják Blanka levelét... Se füle se farka. Kicsit át kéne szerkeszteni az elejét - hiszen tulajdonképpen senki nem érti így, hogy mi van. Amikor elkezdi mesélni Irént és Blankát, a gyerekkort, na, akkor tisztul a kép, bár bevallom őszintén, nem emlékeztem a könyv végén, hogy mi volt az elején, abban a nagy zűrzavarban, és inkább újra meghallgattam ma az első fejezeteket. Így persze már több értelmet nyert az egész. 


"(…) nemcsak a tények, az érzések és reakciók is újraélhetetlenek és megmásíthatatlanok."

Nagyon nehezen tudom megfogalmazni a gondolataimat a Katalin utcáról, mert piszok nehéz egy könyv. És be is vallom őszintén, én szerintem meg se értettem az egészet. Elég komoly "mi van?" érzést hagyott bennem, azon túl, hogy úgy általában értem. Hogy jelképek... meg Katalin utcája mindenkinek van... Meg Henriettek, Blanka... 
De mégis, lóg a levegőben az egész egy nagy rakás feszültséggel. 

A kedvenc részeim a közepe táján voltak, utána ellaposodott az egész, és nem is igazán értem, mi volt itt Irénnel meg Bálinttal... Miért nem tudtak ezek szabadulni egymástól, pedig nem is szeretik egymást. Azt se értem, Blanka hova tűnt.
Jöttek mindenhonnan mindegyik szereplő felől iszonyú erős érzelemgombócok, amik pofán találtak, főleg, hogy olyan Magdásan szépen volt megfogalmazva minden - cirkalmasan és kissé gőgösen, de mégis valahogy úgy, ahogy senki más nem tud írni. 
A kerítésnél ... mosogatás közben megállt minden a kezemben egy percre, és csak bámultam magam elé tátott szájjal... 

"Állt mozdulatlanul, nézte múltjai elemeit, arra gondolt, mindennek története van, és az, aki a tárgyak között motoz, nem tud semmit, idegennek nem felelnek a holmik."

Irént éreztem leginkább Szabó Magdának a regényben. Blanka kicsit Cili. 
Hogy Henriett minek volt a jelképe, nem tudom, és sajnos azt se értem, a beteg állatokat miért nevezte Blanka mind Henriettnek. (?)
Az őz az a könyve Szabó Magdának, amit nem bírok elolvasni. Vagy négyszer kezdtem már bele, és egyszerűen nem értem, gyötör, de nem értem, szép szavai vannak, de sírba visz. Sajnos kicsit hasonlított a Katalin utca is Az őzre, de ezt nem adtam fel. 

Értékelés: 10/7 Nem merek kevesebbet adni, de őszintén megvallom, ennél ezerszer jobban szeretem Az ajtót vagy az Abigélt, és még a Für Elise-t is százszor, pedig az se tetszett maradéktalanul. És nem akarok hazudni, meg bebugyolálni néhány jól hangzó mondatba, hogy ez milyen nagy mű, az, kétségtelenül, és gyönyörűen van megírva, mégse tudok elmenni amellett szó nélkül, hogy mennyi homályos, furcsa része van, és hogy egészében véve milyen súlyos és nyomasztó könyv. 
Viszont sose éreztem még semmilyen könyvnél ilyen erőteljesen, hogy meg kellene fejtenem az egészet, mert annyira frusztrál, és talán most rögtön újrakezdeni, és újraolvasni elejétől végéig, hogy megértsek mindent benne - annyira szuggesztív, és összetett
A Katalin utca bántott, megkarcolt, és hagyott vérezni, én meg csak bámulom a sebet, hogy hogy került oda.

Mindezek alapján vajon mit kéne következőleg kézbe vennem az életműből?

2013. április 24., szerda

Nosztalgia a legrégibb mesekönyvekkel

Ezzel a bejegyzéssel már több mint fél éve tartozom, és csak tologattam, mindig elmaradt, kimaradt a sorból. Annyira talán nem nagy szám, de én szerettem volna valahol megörökíteni. Biztosan vannak mindenkinek régi mesekönyvei. És ha még a 2000-es évek előtti generáció vagytok (már nagyon ellepi az internetet a 2000 utáni születésűek hada, de azért na, mi is itt vagyunk, akiknek még 19-cel kezdődik a száma. :)), szóval ha ti is még a múlt századi szériából valók vagytok, akkor biztos, hogy vannak NAGYON régi mesekönyveitek is otthon.
Tavaly kicsit kutakodtam a régi, poros dobozokban, és előkotortam a minden bizonnyal legrégebbi mesekönyveimet... 

Ezek a mesekönyvek még Anyukámé voltak, kicsit darabjaikra is vannak esve, foszlanak, és bizony az egyiknek az interneten sem találni semmi nyomát (legalábbis fél éve nem volt nyoma, gondolom nem sokat változott a helyzet azóta sem). A Mit tud Kati egyedül? című mesének bizony le is kellett fotóznom a borítóját, hogy felkerülhessen a könyves adatbázisba is, a Molyra. 
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de az ilyen nagyon régi könyveknek külön illatuk van, ami nem poros, és nem kellemetlen, sokkal inkább valami egyedi, a gyerekkort megídéző illat, ami mindenkinél más valamennyire, de hogy mindenki rögvest felismeri a sajátjáét, és nosztalgikus révedezésbe merül tőle, az biztos.
A képek kattintásra megnőnek! :)

Panni és babái


Kicsit szétesve...
Babákkal egy ágyban
Hátoldal
Itt-ott felbukkannak barna ragasztóval, esetleg leukoplaszttal foltozott részek, megsárgultak a lapok, esetleg darabokban kell őket lapozni, és mégis, olyan kis drága kincsek ezek, hogy valahogy meg akarod őrizni magadnak és a saját gyerekeidnek is.

Mit tud Kati egyedül

Arról már nem is beszélve, hogy ahogy kinyitottam őket, eszembe jutottak a képek, a részletek,  hogy mennyire önfeledt örömmel és továbbgondolással, tiszta gyermeki fantáziával lehetett belemerülni az illusztrációkba, legyen az babakonyha, vagy egy erdős táj. És aztán beugranak a szövegrészek. Talán még a felolvasások hangjának emlékét is elkezdi játszani az agyunk és a fülünk közös, régi gramofonja... :) 

"Panninak van hat babája, Péter, Palkó, Pistuka..." 


A három legrégibb, és talán legkedvesebb. A fehér csíkok alatt Anyukám gyerekkézzel odafirkált neve van.

Mi lesz ezeknek a könyveknek a sorsa? Az enyészeté lesznek? Kiadják ezeket még újra valaha? Össze tudjuk ragasztózni, rosszabb esetben újraköttethetjük őket, lamináltathatjuk lapjaikat, de ami még fontosabb: találunk-e nekik érdeklődő közönséget még/majd?

A Panni és a bocsok egy oldala.

Fekete lett minden ujjam a sokéves portól ami ezeken a könyvecskéken, lapozgatókon ült, de megérte, mert valahogy úgy tudják megdobogtatni az ember szívét, és kicsit kiragadni a való életből és annak gondjaiból, mint semmi más. Édes, gyerekkorba repítő nosztalgia. 

Elő a régi mesekönyvekkel! Kinek melyik a legrégebbi, legporosabb, legszétesettebb könyve, ami akár még anyáé, nagymamáé volt? Vagy csak a legkedvesebb...

Egy doboz kincsei...
Ha megint rászabadulok a régi könyveket rejtő dobozokra, megint lesz még ilyesféle összeállítás. :) 

2013. április 22., hétfő

Robbantásügyi szakértőnek lenni kifizetődő

 Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt

Motoszkált bennem, hogy el kell olvasnom A százéves ember…-t, de olyan nagyon mégsem vonzott. Nem tartom jó ómennek, ha „viccesnek”, mi több, az év legviccesebb könyvének kiáltanak ki egy könyvet. Az elején is úgy voltam vele, hát ebből ugyan mi fog kisülni, humorosnak sem éreztem, sőt, jött az a sok-sok politikai és történelmi utalás, ami riasztónak tűnt. Később rájöttem, jól bizonygatták sokan, hogy ez egy amolyan Forrest Gump történet. És vicces is, de úgy egészében lehet átlátni a humorát, szarkazmusát, iróniáját… egy egész élet, egy évszázadnyi élmény tükrében, ami nem más, mint Allan Karlsson, a százéves ember élettörténete.

Sosem hittem volna, hogy nevetni fogok egy könyvön, amiben atombomba van, és Sztálin…


Allannel a 100. születésnapjának délutánján találkozunk, akkor, amikoris úgy dönt, ő bizony nem akar részt venni az otthonban saját születésnapi ünnepségén, ezért aztán különösebb cél nélkül fogja magát, és kimászik szobája ablakán (nyugalom, földszint!), átgyalogol a virágágyáson, és aztán újabb apró döntések sorozataként odajut, hogy megkaparint egy pénzzel teli bőröndöt, hidegre tesz néhány maffiózót, barátságot köt egy Szonja nevű elefánttal, és bizony sorozatgyilkosság körözött bűnözőjévé válik – legalábbis a rendőrség és a sajtó szerint.

"- Miért jártok kamionnal? 
– Van nálunk egy elefánt is. 
– Elefánt? 
– Szonja a neve. 
– Elefánt? 
– Ázsiai. 
– Elefánt? 
– Elefánt. 
Bosse egy ideig némán töprengett. Azután azt mondta: 
– Az elefántot is loptátok? 
– Nem, azt azért nem mondanám. 
Bosse újra elhallgatott. Azután azt mondta: 
– Grillcsirke sült krumplival a vacsora. Megfelel?"

De ez tulajdonképpen mind semmi, Allan élettörténetéhez képest, amit a jelenkori, 2005-ös szállal párhuzamosan ismerhetünk meg, és ami átível a 20. századon, születésétől, egész addig, amíg a két szál össze nem fut a jelenben. És hát mit Karlsson úrnak némi félreértésből elrabolt pénz?… Korábban szinte egész Európa, Amerika és Ázsia történelmét ő irányította apró, finom szálak mozgatásával. Alig végzett iskolákat, mégis robbantásügyi szakértő lett, tudta hogy kell atombombát gyártani, tudta hogy kell egyszer erre, másszor arra tendálni kicsit a politikában – ami mellesleg cseppet sem érdekelte soha –, ismerte az összes fontos történelmi személyiséget a században, és nem is akárhogy: Truman, Churchill, Sztálin, Kim Ir Szen, Mao Ce-tung vagy Nixon csak néhány azok közül, akiknek ha azt mondták Allan Karlsson keresi őket, azt felelték: "áh, szervusz Allan, hogysmint?", és már hívták is ebédelni, kávézni, vagy épp hozzávágtak néhány százezret a megfelelő pénznemből... Allannel rengeteg dolog esik meg véletlenül, jókor van jó helyen, vagy épp rosszkor rossz helyen, és ebből adódóan váratlan és lehetetlen helyzetekbe bonyolódik. 

„A politikával az a helyzet, hogy nem csak szinte teljesen felesleges, hanem feleslegesen bonyolult is.”

Imádtam Allan viszonyulását a politikához, és azt, ahogy egyszerűen csak a maga érdekeit tartotta szem előtt, de mindezt olyan sztoikus nyugalommal tette, és olyan egyszerű alapelvek vezérelték, amiken nem lehet mást tenni, mint derülni egy kicsit.
Ez a rész volt az, ahol először azt mondtam magamban, Allan tényleg kicsit Forrest Gump:

"Ha nem hiányzott volna a pálinka. Allan pontosan öt évig, és három hétig bírta. Akkor azt mondta:
- Most már szeretnék inni valamit. De itt nincs semmi. Ideje odébbállni."

Mindezt persze hol? A Gulagon, Vlagyivosztokban, öt év után... :D Mint amikor Forrest Gump bejelenti, hogy egy kicsit elfáradt a futásban, és hazamegy. :)
Jajj, és még Herbert Einstein is... egy kicsit mint BB :))

„ – Így jár, aki nem vigyáz – mondta Allan a lába előtt heverő, öntudatlan kínai katonának. – Jobb ha nem próbálsz versenyt inni egy svéddel, hacsak nem vagy finn, vagy legalább orosz.”


Allan elképesztő egy figura, de a többiek se semmik - a pitiáner tyúktolvajtól kezdve az évtizedeken át egyetemeket végző utcai büfésen át, a szabadszájú vörös bigéig -,  akiket a kaland során a véletlen folytán összehoz a sors. Szép kis csapat verbuválódik belőlük, és a képtelen történetből csavarodik egy még képtelenebb is a végére.

Senki ne ijedjen meg a történelmi, politikai részétől, nem volt száraz, és észre se vettem, már sodortak az események tovább. Nem mondom, hogy hangosan röhögtem, ez a könyv nem úgy vicces, ahogy a reklámja sugallja, hanem tényleg, egészében, ahogy összefutnak a szálak, ahogy meglátod, hogy Jonasson, a szerző mekkora háttértudással rendelkezhet, hogy ezt így összerakta, hiba nélkül, években, elnökökben, politikai irányzatokban, atombombában stimmelve... Elképesztő. Abszurd helyzetekkel és helyzetkomikummal van tele, és nem idegesítően és erőltetetten próbál megnevettetni. :) Pedig, amilyen ronda a borítója, nem hittem volna, hogy ilyen okos történetet rejt magában.
A Forrest Gumpon kívül emlékeztetett még Az ember, aki túl keveset tudott című filmre is, ami szerintem szintén szenzációs, persze kicsit másként. :)

Értékelés: 10/10 Megfakult már a kezdeti értetlenség és a posztópapucs emléke, megérdemli a max pontot, annyira jót szórakoztam ezen a lüke Karlssonon. :) Imádtam!
A könyvet melegen ajánlom Apukámnak, még jobban fogja imádni, mint én. :)

A végére pedig néhány szép, száz év feletti ember képe az alábbi linken: >100+ emberkék<

2013. április 20., szombat

Könyvfesztivál 2013

Idén először végre én is kijutottam a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra (ami a XX. címkét is viseli egyébként), a Millenárison, és annyi élménnyel és könyvvel gazdagodtam, hogy az már bizony megér egy bejegyzést.

Sok régi és új moly-ismerőssel találkoztam, sikerült dedikáltatnom is, nézelődtem, vásároltam, gyűjtögettem, kaparintottam magamnak szépséges könyvjelzőket és nagyon jól éreztem magam! Íme a képes élménybeszámolóm: 

2013. április 18., csütörtök

La vie devant soi

Milyen gyönyörű franciául a címe Émile Ajar könyvének! La vie devant soi, magyarul: Előttem az élet. Régi és csúnya narancssárga külleme az itthoni példánynak sosem vonzott igazán, de annyi jót hallottam felőle, hogy gondoltam, egye fene, kipróbálom - de akkor már inkább Rudolf Péter és a hangos változat, ami egyszerűen remek. :) 

Hogy miről is szól a könyv, azt egyszerre nehéz, és könnyű is leírni. Tipikusan az a fajta olvasmány, amit nem ismertetni kelle, és nem kritikázni (sic!), hanem belemerülni, és inni a szavait. Még ha nem is teszünk abban a két órában semmi hasznosat a világban, a lelkünknek szüksége van ilyen élményekre, amik nem feltétlenül görbítik mindig felfelé a szánk sarkait, de adnak valami megfoghatatlan pluszt...

Az Előttem az élet, ha röviden akarnám ismertetni, Momo és Rosa mama története, az előbbi tolmácsolásában.
Rosa mama - aki hajdanán keresett örömlány volt, de mostanra már megöregedett, elhízott, és alig bír felmenni a hat emelet magasságba, ahol élnek -, kurvagyerek-bömböldét tart fenn, vagyis vigyáz az utcalányok gyerekeire, ha azok ott hagyják őket néhány hétre évre, némi (vagy semmi) kis havi juttatással. Momo nem tud semmit az anyjáról, vagy az apjáról. Havi apanázsa jó ideig csendesen csurog, így hát nincs is semmi gond, talán csak annyi, nem tudja hány éves, és mikor született. Momo Mohammedet takar, és Rosa mama a meghagyásnak megfelelően hithű muzulmánnak neveli a kisfiút. Kisfiú, de sosem lehet az igazán. Ő vigyázza a nála kisebb kurvagyerekeket is, és sok minden kimarad az életéből... mégis, annyi mindent tud az életről. Gyermeki látásmódja kicsit más megvilágításba helyezi a fontos dolgokat, ha úgy tetszik, az élet nagy kérdéseit, de az apró, mindennapi dolgokat is. Momo korához képest sokkal érettebb, már-már koravén. Sokat filozofál, és bájos, de bájosságában is maróan igaz gondolatai vannak a világról: erkölcsről, vallásról, szociális és társadalmi kérdésekről. 


Rendhagyó, és pofont ad a klasszikus irodalomnak azzal, ahogy képzavarral élve Momo szájával tolmácsolja, sokszor obszcén módon is azt a bizonyos "görbe tükröt", amibe nem mindig tetszik belenéznünk.
Szavai a félrehallások vagy épp áthallások miatt egész egyedi nyelvezetet alkotnak, amit könnyű megszokni, és szinte lehetetlen nem szeretni. Őszinte, pimasz, okos, helyénvaló. Rácsodálkozik, rosszall, nem ért, de  azért magyaráz, mindezt a legtisztább naivitással.  

Beszéljen helyettem néhány érdekes, gyermeki, vagy épp elgondolkodtató sor Ajar tollából: 


A csúnya, narancs borító
"Nagyon szerettem ott ülni a váróteremben, és várni valamit, és amikor az orvosi szoba ajtaja kinyílt, és tiszta fehérbe öltözve kijött Katz doktor, és odajött megsimogatni a fejem, akkor jobban éreztem magam, és erre való az orvostudomány."

"én irányítottam a parádét, nehogy fölgyújtsák a függönyt, mert ez az első, amit fölgyújt az ember fiatalkorában."

"Sosem értettem, miért nem engedik, hogy a nyilvántartott kurvák maguk neveljék a gyereküket. A többi nyugodtan csinálja."

"Miért ne nősülne meg nyolcvanöt éves korában, amikor már semmit se kockáztat? 
– És mit csinálnánk, ha összeházasodnánk? 
– Hát sajnálnák egymást, a fenébe is. Mindenki ezért házasodik össze."

"A szuflája egyre jobban sípolt, és én is asztmát kaptam a kedvéért, és Katz doktor azt mondta, hogy a pszichológiánál nincs ragályosabb."

"Néha féltem, mert sok élet állt előttem, és hiába fogadkozik szegény ember, Isten kezében van a radírgumi."

"Amikor rám jön, szeretnék kirohanni, és soha többé sehová se visszajönni. Olyan, mintha lakna bennem valaki. Rám jön az üvöltözés, a földhöz vágom magam, verem a fejem, hogy kijöjjön, de lehetetlen, nincs lába, az embernek sosincs lába belül."

A szerző
"Nem volt lelkierőm, és a jó dolgok még jobban ízlenek, amikor az embernek nincs lelkiereje. Már sokszor megfigyeltem. Ha az ember a legszívesebben megdöglene, akkor a csokoládé a mindennaposnál is finomabb."

"Ha az embernek senkije sincs, aki szeresse, akkor az hájjá változik."

"A remény, az egy olyan izé, ami mindig a legerősebb (…)"

"Hallani sem akart kórházról, ahol az utolsó pillanatig halasztják az embert, ahelyett, hogy adnának egy injekciót.

Kedvenc szókép: "vicsorgó téglák"

Értékelés: 10/9,5 Megfér a gyermeki látásmóddal előadott fél-élet-történetben (!) antiszemitizmus, transzvesztiták, öregedés, elmúlás, élet-halál és a természet törvényei, és persze az is, hogy egy idő után előre álmodni már nem lehet, csak hátra... és addig jó, amíg az embernek még nincs közérzete...

Hasonlít kicsit  - és nem csak a nevek miatt - az Oszkár és Rózsa mamira és az Ibrahim úr és a Korán virágaira, hangulatában. 

2013. április 13., szombat

Márai - avagy az első megérzések helyesek

Megkaptam ajándékba ezt a kötetecskét az egyik barátnőmtől, és gondoltam kapóra jön, ahhoz is, hogy végre megismerjem Márait, akiről mindenhonnan dicsérő ódákat hallani, és ahhoz is, hogy egy rövid könyvecskével könnyítsem meg a várólistacsökkentős játékot.

Apró részek, bölcsességek az élet területeire leosztva, gyógyító gondolatok mint alcím... csak jó lehet. Hát frászkarikát... 



Akkorát csalódtam. Nem tudtam, hogy Márai ennyire sznob. Meg hogy ennyire régi, poros, fennkölt... Erőltetnem kellett magam, hogy befejezzem. 
A kötet 202 rövid részből áll, mindegyik az élet valamely területéről szól, vagy valami jótanácsból áll. Úgy éreztem tanácsaiban folyamatosan visszafog, leint, dirigál, vezényel. Így kell, úgy kell, ezt soha, azt muszáj. Totálisan kategorikus. Jogi ismertetés és bibliaízű. És ugyanazt szajkózza mindenre. Mellesleg idegesítően ugyanazzal a szókinccsel ismétlődik minden, mintha az egész egy nagy halmaza lenne annak, hogy műveltség, erény, isteni, magány, feladataid, rang, hiúság, éljél, haljál.
A sok nagy szó mellett elég kirívóan furcsa a citromlével megöntözött sárgarépa fogyasztásának fontossága... 
Eleinte jegyzeteltem, hogy mi nem tetszik, de túl sok lett a jegyzet, így abbahagytam. 
Nem mondom, hogy nem voltak benne jó gondolatok. Voltak. Tetszett hogy pl. az a dolgunk, hogy éljünk, és elfáradjunk - de lehet, hogy ez csak épp Szerb Antalra emlékeztetett, mert abban is szerepelt. Tetszett, hogy azt írja, az orvos az életmódodat nem tudja meggyógyítani, tetszett, hogy azt írja, "csak az ember olvas", és ez kiemel minket. Vagy hogy az élet mellékes feladatai öregítenek legjobban, pl. a csomagolás. 
De nem minden gondolata követendő, sőt. Nagyon alaposan meg kell gyomlálni ezt a füves könyvet... Gyomláltam is, és a végére maradt egy puszta, három szál fűvel.
Ez a Márai egy elég besavanyodott, önelégült, tipikusan nehezen kezelhető, magának való "alkotó" ember lehetett. Szerettem volna csodálni, és akarni az egész életművet, de nem sikerült, Márai ennyi volt nekem. Jó volt az első megérzésem. 

Értékelés: 10/3,5  Ekkora egy túlértékelt sznobságot...