Grecsó Krisztián: Vera

"A szivacskosztümre Jakub bácsi öntötte rá a vermutot."

Tökéletes kezdőmondat, tökéletlen folytatással. 

Grecsó Krisztiánba 2020-ban habarodtam bele, a járvány előtti utolsó, barátnős színházi élményen. Zseniálisnak tartottam a Megyek utánadból készült darabot, és utána a Harminc év napsütést - ami egy tárcanovella gyűjtemény -, is elolvastam a szerzőtől, nagyon magával ragadó volt. Ott azt mondtam, én Grecsótól mindent el szeretnék olvasni, annyira jó! Az első kopp még szintén abban az évben, a gyerekverses köteténél jött (Belefér egy pici szívbe), ami nem tetszett. Most jutottam el a Veráig. És sajnálatos módon, ezzel a könyvvel úgy érzem, teljességgel ki is szerettem Grecsóból. Ez az egész valami borzalom volt. És talán még egy fokkal rosszabb volt amiatt is, hogy mennyien felmagasztalták, mert hát Szeged! és szabómagdás!, és ettől még nagyobb volt a csalódottságom.

Öröm az ürömben: nem gyűjtöttem össze nagy elánnal a Grecsó-életművet, amikor kezdetben fellelkesültem, csak ezt az egy kötetet vettem meg. 

A Vera egy 10 éves kislány története a '80-as évekből. Vera körül hirtelen minden megváltozik, másként látja, másként érzékeli a körülötte levő világot. Egyszercsak megromlik a viszonya legjobb barátnőjével, Sárival, egyre furcsábbnak találja a felnőttek viselkedését, és ráadásul megjelenik a képben Józef is (Juzefnek ejtendő), a lengyel srác, akibe menthetetlenül belehabarodik, annak rendje és módja szerint. Ehhez még jön egy adag családi titok, és kész is van a felnőtté válós sztori váza, ami működőképes is lehetne...

De több sebből vérzik.

Először is Szeged. Semmi, de semmi Szeged-hangulat nem jött át. Imádom Szegedet, gyönyörű, hangulatos város. Ez a történet azonban akárhol játszódhatott volna, simán Budapesten is. A '80-as évek miliőjét jól hozza, azt meg kell hagyni, egy Jimmy-szerű sorozatban, ha készülne belőle, dicsérnénk a kellékest, meg a korhangulatot megidéző apróságokat. Varjúdombi mesék, Sokol rádió, mindenféle szocreál díszlet. Még a bútorok érdes kárpittal keveredő bútorfényező szagát is érezni véltem a kezdőjelenetben. Mégis kicsit sok volt, mert erőszakoltan akart retró lenni, ami ellenérzést vált ki egy idő után. (Zajácz D. Zoltán ebben sokkal jobb volt a Véres Balatonban.)

Vera, és a maga 10-11 éve... Vannak ezek a koravén elbeszélő gyerekek, akiknek valamiért mindent és bármit a szájukba adnak, és persze, a papír elbírja, csak mind tudjuk közben, hogy nem így jár az agya egy 10 éves kislánynak, és ettől elég hiteltelenné (és sokszor idegesítővé is) válik a narráció. Nem is értem, tulajdonképpen Grecsó miért nem írta, teszem azt, 13-14 évesre a karaktert, akit sokkal jobban el lehet képzelni a világ dolgain való töprenkedés közben, vagy éppen szerelmesnek is - mert ez a szerelmi história Józeffel, ebben a formában, nem volt hihető ebben az életkorban. Úgy mászkálnak, randizgatnak, járkálnak kézenfogva, mintha ez nem az az életkor lenne, amikor ez még vérciki. Sőt a családdal együtt ebédelget, uzsonnát csomagolnak neki, sütit sütnek együtt?... Egyszerűen semelyik része nem volt értelmezhető ennek a "kapcsolatnak" ebben az életkorban. Az pláne egy óriási és borzalmasan ízetlen öngól, hogy Vera apja és anyja kedélyesen tréfálkoznak a szerelmükön, ide-odaszúrva egy-egy incselkedő megjegyzést, és hogy Vera apja felveti azt hogy ugye ti nem, ugye?... Jézus, hát 10 éves ez a kislány! Fogtam a fejem. Főleg akkor, amikor olvastam, hogy többek véleménye szerint Grecsó milyen prímán belebújt a kislány bőrébe - na nem. Nem, nem és nem. Grecsó mintha életében nem látott volna még egyetlen kislányt sem, se 10, se 14 évest, sőt kb. egyetlen nőt se, és borzasztóan melléfogott a képekkel, gondolatisággal, érzésvilággal is, több helyen. 

Verának pl. minden, de minden érzése a hasából ered. Onnan indul ki minden, mindig szorítja valami a hasát, sőt neki a düh és indulat is a hasát macerálja, nem a mellkasát feszíti szét, vagy a torkát szorítja össze... És egy ponton bevillant, hogy ez valami olyasmi lehet, hogy mivel a férfiak annyira nem értik a női mivoltot, mindent a mitikusnak vélt "hasi" történésekhez kötnek. Nekünk minden bizonnyal valami munkál a hasunkban állandó jelleggel, és ezeket az érzeteket regisztráljuk magunkban naphosszat (nem). Bosszantó volt az az érzés, amit keltett, hogy mennyire önelégülten mászott bele ebbe a kislány-szerepbe, és mennyire, de mennyire halvány lila dunsztja sincs arról, amiről írni akart. Először csak egy kis tintapacának érződött ez a dolog a történet szövetén, de aztán a tinta szétszivárgott az egész könyvön, és nem tudtam szabadulni az érzéstől: ez egyre rosszabb...

Szörnyű volt, egyszerűen bántóan rossz, ahogy ráadásul mindent olyan apróra leírt Vera érzéseiről, és arról, ahogy átvonulnak az egyes érzelmek a kislányon. Ezt miért nem tudja máshogy átadni, másként érzékeltetni, árnyaltan megírni, kevésbé direkt módon, az események révén bemutatni? Na már csak ezért sem lehet egy pillanatig sem "szabómagdás". 

Amellett, hogy ismétli önmagát, és redundáns, még unalomig is fárasztja az olvasót ez a sok agyonrészletezett érzelem, és elveszi a helyet a cselekménytől...

... ami amúgy is kissé sánta. Nagyon semmilyen történések vannak a könyvbe írva, pl. a gödörbe esés... Illetve valahogy túlrészletezett az egész lovasversenyes mizéria is.  

Egyetlen jó jelenet volt, még az eleje felé, amikor az ünnepélyen (évnyitón?) megy az adok-kapok: nem vagyok Jóska, mondtam Lajos! Ez a könyv egyetlen humoros és oldott része is egyben. 

Aztán ott vannak a családi titkok; az ilyen szálak remekül működnek a hasonló családregényekben, csakhogy ezeket meg kell tudni írni... Eszement futam játszódik le. Ki tud többet hazudni, ki hallgat el jobban valamit Vera elől? Hát normális itt bárki is? Mintha a felnőttek egész világa egy taszító rettenet lenne, ahol csak a, isznak b, dugnak c, káromkodnak d, hazudnak. Vera szüleiből is kivesz minden szimpatikus vonást az, hogy semmi őszinteség nincs bennük a gyerek felé. Kertelés, időhúzás, elejtett utalások. A legdühítőbb pedig, hogy az olvasó is a sötétben van tartva. Sári ráront Verára, hogy a szülei nem is az igazi szülei? Van egy elejtett utalás, hogy "apád nem is tud gyereket csinálni?" Homályos az egész örökbefogadási história és az öregek kérdése is. Előbbi le se tisztázódik. Nincs feloldás! Minek az ugye? (jóvanazúgy) Lehet a sötétben tartani az olvasót, de azért nem valami fair a főhőst is teljesen hülyének nézni (és mutatni). Vera úgy tűnik időről időre elfeledkezik az életét meghatározó dolgokról, és a rákérdezés után is mindenki csak hümmög és megy tovább a megszokott napi rutin, több alkalommal is. 

Mindeközben olyan részletesen van leírva egy húsleves feltálalása, és a részek szétosztása, hogy őrület. De hogy Vera kinek a gyereke, és mi az igazság a nagyszülőkkel kapcsolatban, az ugye nem fontos. 

Sári szüleit se értettem... Volt egy jelenet, amikor Sárit felpofozza az anyukája. De miért? Sose derült ki. 

Miért volt kínos Vera anyukájának a foglalkozása (amikor nem is az)?

Jó dolog a balladai homály, de akkor működik jól, ha közben azért sejthető, mi is lapul mögötte. 

Józef. Nem is tudom hogy mondjam szépen, mondom inkább ahogy van: hányok ettől a sráctól. Semmi nincs, amit jobban utálok a könyvekben, mint a surmók. A surmóság. Ez a fiú egy pökhendi, linkóci, semmirese való f@szkalap. Durva, verekedő, kiszámíthatatlan, egy abszolút nulla. Attól hogy az ő izzadt fiúszagáról kell olvasnom (többször!!!), hát tényleg, megint csak nem tudok mást mondani: a hányinger kerülgetett.  

Az ismétlődések éllovas azonban a "szomorú izgulás" volt a könyvben. Rosszul voltam ettől is. Már elsőre, mert olyan kis finomkodó, és annyira negédesen hányinger, mert valahogy ezzel lányosgondolkodásosította a szorongást, és idegesítő volt ez is, felettébb. A "foncsik" is hasonló kaliber volt a copfra. 

A regény végére pedig sem magyarázat, sem bocsánat nincsen. Minden egy szürreális lázálomba megy át. Vera megbetegszik, tehát tényleg lázas is, de a szülei be is nyugtatózzák egy ponton (WTF???), így aztán ki tudja mi a valóság. Beteg és érthetetlen ez a vég, és lógva hagy sok mindent. 

Talán el lehetne nézni egy-egy nyitva hagyott szálat, de ehhez atombiztos alapok kellenének. Ehelyett a Vera úgy dől össze, mint egy kártyavár. Vagy mint Gina néni kezében a Zsolnay tányérok tornya. A csodás grafikájú borító, és a kikent-kifent szavak mögött nincs semmi értékelhető és élvezhető.

A kötet elején két idézet szerepel, egy az Abigélből, egy pedig A Pál utcai fiúkból. Sajnálatos, de ezek a könyvek és ezek a szerzők nem tiltakozhatnak, hogy ott legyenek. És ha már Pál utcai - amit pont nemrég olvastam újra -, ennyi betegeskedés, és betegen a hidegben futkosás után egy Nemecsek-szerű véget vizionáltam... Lehet, hogy az jobb lett volna, bár az igazságot akkor sem tudja meg (?).