2023. január 26., csütörtök

William Nicholson: Rokon lelkek társasága

William Nicholson, a Gladiátor forgatókönyvírójának könyve már tizenhárom éve várta a polcon, hogy végre őt válasszam, bizony, 2010-ben zsákmányoltam ugyanis, ha jól emlékszem egy nyári Alexandrás leárazáskor a Rokon lelkek társaságát, 440 Ft-ért. Megjárt hat várólista csökkentős listát is már, mire végre elolvastam. Nem tudom pontosan mire számítottam, de nem arra, amit kaptam, azt hiszem. Sokaktól hallottam, hogy ez egy nagyon jó könyv, de pontosabb infókat nem nagyon tudtam róla, talán jobb is így belevágni, bár a sötét hangulatára, komorságára jobb felkészülni. 
Nicholsontól egyébként még gyerekkoromban olvastam Az Aramath titka trilógiát, amit nagyon kedveltem. 

Furán indult a kötet, fogalmam sem volt, hova akarja vezetni a szerző a főszereplőt, akinek semmi életcélja, a szobájába zárkózva szeret ücsörögni, csend van, tétlenség, nihil. Egy családi esemény, és egy galamb megjelenése az ablakában aztán valahogy mégis kirántja ebből a monotonitásból, és elindul bele a vakvilágba, különösebb cél nélkül. Nem is hallja, milyen úticélt mond be a kamionos, akit lestoppol az úton, de hamarosan minden gyanús és ijesztő lesz, amikor a határellenőrzés előtt jön az idegesség, a kérés, hogy vegyen magához a fagyasztóból egy borítékot, valamint a sportcipők alatt lapuló kazetták, amikkel végülis lekenyerezi a határőröket a pasas... Igazából mi az, amit csempész, és mi a jelentősége? A borítékban mi lapul? A főhős nemsokára magára marad ezekkel a kérdésekkel, méghozzá egy kis közép-kelet-európai ország (?!) borzalmas rendőrállamában, ahol a szabadság már csak illúzió. 

Önkereső történet, de annak kissé extrém, és a végén igazából nem tudtam eldönteni, mi is történt, mi is igaz mindebből? A spirituális rész talán kicsit túl is bonyolította, de valahol meg mégis helyénvaló volt egy része, annak amit Cselló, a csellózó pap, és a főhős beszélgetnek az autóban, szép íve volt, mindenre volt válasz, és sok minden változott a főhősben addigra - szerintem ez a csúcsa a könyvnek, nem is maga a végjelenet, ami pedig cseppet Tarantinósra sikeredett. 

Nem tartottam annyira klasszikusan "jónak" ezt a könyvet, mint mások, nem okozott katarzist - amit sajnáltam, mert a színházban nagyon számítottam a katartikus végre -, viszont azt meg kell hagyni, hogy végig birizgált, érdekelt, és ha egy kicsit kevesebbet coelhozik (hála, szeretet, útkeresés, anya-gyerek kapcsolat, Jézus és Isten alakja, hit stb.), és konkrétabb véget kap, akkor nagyon szerettem volna. Így is egyedi és különleges hangulatú, bár ez a különleges hangulat azért rengeteg feszültséget, gyomorgörcsöt, frusztrációt hoz magával... Talán azért, mert pont ilyen elkezdeni élni, egy vegetálás után ? Hmm-hmm.


Ezt még úgy itthagyom a végére. 

"– A televízióval nincs bajuk?
– Nincs hát. A televízióban csak az megy, amit ők akarnak. A televízió az emberek bébiszittere. Ha nézed a tévét, kisbaba vagy.
Nem szó szerint rám érti, habár köztudottan nagy tévés voltam, és csöppet se éreztem, hogy infantilizált volna. Sőt nem is értem ezt a tévé elleni dühöt. Jó, nem éppen a kultúra csúcsa, de egész héten nem égethet az ember kerozint. Néha kell a siklás is.
– Akkor már inkább nézzük a falat – folytatja. – Nézed a falat, saját gondolataid vannak. Nézed a televíziót, az állam gondolatait kapod.
– Ahonnét én jövök, nem így van. Nálunk az állam nem felügyeli a tévét.
– Ott a cégek gondolatait kapjátok, akik a pénzeteket akarják. Vagyis az ő nem-gondolataikat."
Hasonló hangulatú könyvek: 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése