Bagdy Emőke, F. Várkonyi Zsuzsa, Ranschburg Jenő, Vekerdy Tamás: Visszatalálunk egymáshoz?
A cím akár a mostani helyzetünkre is rezonálhatna, mégsem ehhez kapcsolódik, hanem a szülő-gyerek kapcsolatokat elemzi, különös tekintettel két kiemelt időszakra: a kisgyerekkori hatásokra, és azok elmaradásának következményeire, és a kamaszkorra, annak minden nehézségével, konfliktusaival, lázadásaival, meg-nem-értettségével. Mind a négy szerző ezt járja körül, persze ki-ki a saját megközelítési módszerével, más stílusban, ahogy az ezeknél a válogatásköteteteknél lenni szokott. Találtam érdekes gondolatokat mind a négy szekcióban, és rövidsége ellenére azért sok minden belefért ebbe az előadás gyűjteménybe is.
Most olvastam Vekerdy Tamást először, igaz, itt csak villanásnyit kaptam belőle, de már ezzel eldőlt, hogy végtelenül szimpatikus, és kedvelem a stílusát, nézeteit, őszinteségét. Meg azt az egyszerűséget, ahogy a világot láttatja - semmit sem bonyolít, nem kertel, nem ködösít. Nagyon szeretnék még olvasni tőle, csodálkozom is, hogy eddig hogy maradhatott ki, hogy nem futottam bele legalább egy írásába.
"Arra jöttek rá, hogy az embernek a születésétől kezdve egy csak rá jellemző, sajátos énstruktúrája van, amely megszabja a külvilágból érkező ingerek feldolgozását (analízisét és szintézisét)."
Milyen érdekes gondolat, és pont nemrég, a kötet olvasása előtt került szóba hasonló téma, hogy az ember mennyire önmaga tud lenni, már egészen picinek - ami nem anyai, vagy apai örökség, vagy nem feltétlenül olyasmi, amit arra lehetne fogni. Tisztán emlékszem néhány nagyon meghatározó, a személyiségemre most is jellemző akkord megjelenésére már kis ovis koromból. Pl. hogy határozottan és kategorikusan hülyének néztem (na persze csak magamban) a logopédus nénit, amiért pörrrrrrgeti az r hangot, és nem volt neki elég, hogy tisztán kimondom. Vagy hogy mennyire végtelenül utáltam, hogy az óvodában meg akarták mondani, hogy mit játsszak, és a fejemben megfogalmazódott a gondolat: nekem ne mondja meg senki, hogy mit csináljak! Kell lennie valami kiforratlan, de mégis határozott belső magnak az emberben, ami már kicsi emberként is ott van benne.
Mind a kicsi, toporzékoló dackorszakos, mind az ajtócsapkodó, kiállhatatlan kamasszal kapcsolatban tetszett Vekerdy hozzáállása, aminek lényeg a higgadt következetesség. Elképesztően egyszerű, és jó dolog, amit arról ír, hogy mennyire nem kell beleállni a gyerekkel a kisebb vitákba, összetűzésekbe, főleg olyanokkal kapcsolatban,a mi nem számít (mert hogy pl. a kopott nadrágját akarja felvenni, az ne legyen már vitatéma, az viszont nem lehet kérdés, hogy mínuszban vesz-e sapkát, hogy valami egyszerű példát hozzak). Elég kevés dolgot szabályozni, de azt egyértelműen, és következetesen. A gyerekek a jellemzése szerint egyébként ókonzervatívak! Haláli fogalom! Azt jelenti, szeretik a régi ruhát, a kitaposott cipőt, a kopott játékot.
A fő mantráznivaló ebben a témában a kedvesen közömbös következetesség igéje, amit persze nem mindig tud az ember tartani, mert elszakadhat a cérna, de egyébként biztosan célravezető.
Isteni, ahogy Vekerdy nem törődve a szuperanyuk kétségtelenül fejtetőig szaladó szemöldökével mindenféle finomkodás nélkül papírra veti: a gyerek fárasztó, szívja a véredet, és rágja a húsodat, ezért időnként meg is kell tőle "szabadulni". És totál igaza van, nem az van, mint "régen", nem nagycsaládban él az ember, nincs már cselédség, igenis szabad és szükséges segítséget kérni.
Bagdy Emőke előadásában két rész ragadta meg a figyelmemet. Az egyik az volt, hogy "Egy tíz év alatti gyermek számára az, hogy a vele történteknek mi a tanulságuk, vagy magasabb szempontból van-e valami üzenetük, nem téma. Nem is gondol erre - még hiányzik belőle az önreflektív képesség." Ez mennyire egyszerűen megmagyaráz dolgokat, és azt, hogy miért nem érdemes esetleg egy hatévessel megpróbálni olyasmire kilyukadni, amire még nem is képes gondolkodásban...
A következő mondat pedig, amin megakadt a szemem, egy olyan témáról szólt, amit egyébként kerülök és nem szeretek - de talán csak mert tényleg annyira nem értem... Ez az anorexia nervosa. Nemrég olvastam ilyen témájú könyvet, Kira Poutanentől A csodálatos tengert. Ami elhangzik a betegséggel kapcsolatban, az egy egyszerű, de gondolatébresztő sor: az anorexiás lány nem akar felnőni. Ez lenne a betegség pszichológiai üzenete. Nem a szépségideáról szól ez elsősorban, hanem arról, légiesen könnyed legyen, mint egy pihe, egy fejletlen kislány, és ezzel elutasítja magától a női sorsot is. (Most már értem, miért volt annyi szó a női sorsról A csodálatos tengerben is - egyetlen jól irányzott mondat, mint magyarázat hiányzott hozzá.)
F. Várkonyi Zsuzsa négy példán keresztül olyan szülő-gyerek kapcsolatokat mutat be, ahol nehezen, vagy egyáltalán nem lehet szó a szülő-gyerek kapcsolat rendezéséről. Előkerülnek birtokló, dirigáló szülők, szenvedélybeteg szülők, egyszóval mérgező szülők... De itt is mesél pozitív végkimenetelű esetről is, ahol valamennyire megtanultak "bánni egymással" a felek később, de óriási áldozatok árán.
Ranschburg Jenő zárta a sort, akinél ugyan nem cetliztem be semmit, de tetszett az egész írása, ahogy a felettes énről, a világkép kialakulásáról, serdülőkori krízisekről mesélt, és arról is, hogy nem jó, ha könnyűnek, sétagaloppnak tűnik a kamaszkor. Mert ha nincs krízis, nem alakul ki a jól körülhatárolt, autonóm identitás sem. A kamaszkori konfliktusok szükségesek ahhoz, hogy egyrészt kialakuljon az identitás, másrészt, hogy kiforrjon az érett, felnőtt kapcsolat a szülőkkel.
Kicsit sokat írtam Vekerdyről, de mindenképp ő volt a kedvenc, ő volt a kötet Poppere! :) Szeretnék tőle több mindent olvasni.
"Arra jöttek rá, hogy az embernek a születésétől kezdve egy csak rá jellemző, sajátos énstruktúrája van, amely megszabja a külvilágból érkező ingerek feldolgozását (analízisét és szintézisét)."
Milyen érdekes gondolat, és pont nemrég, a kötet olvasása előtt került szóba hasonló téma, hogy az ember mennyire önmaga tud lenni, már egészen picinek - ami nem anyai, vagy apai örökség, vagy nem feltétlenül olyasmi, amit arra lehetne fogni. Tisztán emlékszem néhány nagyon meghatározó, a személyiségemre most is jellemző akkord megjelenésére már kis ovis koromból. Pl. hogy határozottan és kategorikusan hülyének néztem (na persze csak magamban) a logopédus nénit, amiért pörrrrrrgeti az r hangot, és nem volt neki elég, hogy tisztán kimondom. Vagy hogy mennyire végtelenül utáltam, hogy az óvodában meg akarták mondani, hogy mit játsszak, és a fejemben megfogalmazódott a gondolat: nekem ne mondja meg senki, hogy mit csináljak! Kell lennie valami kiforratlan, de mégis határozott belső magnak az emberben, ami már kicsi emberként is ott van benne.
Mind a kicsi, toporzékoló dackorszakos, mind az ajtócsapkodó, kiállhatatlan kamasszal kapcsolatban tetszett Vekerdy hozzáállása, aminek lényeg a higgadt következetesség. Elképesztően egyszerű, és jó dolog, amit arról ír, hogy mennyire nem kell beleállni a gyerekkel a kisebb vitákba, összetűzésekbe, főleg olyanokkal kapcsolatban,a mi nem számít (mert hogy pl. a kopott nadrágját akarja felvenni, az ne legyen már vitatéma, az viszont nem lehet kérdés, hogy mínuszban vesz-e sapkát, hogy valami egyszerű példát hozzak). Elég kevés dolgot szabályozni, de azt egyértelműen, és következetesen. A gyerekek a jellemzése szerint egyébként ókonzervatívak! Haláli fogalom! Azt jelenti, szeretik a régi ruhát, a kitaposott cipőt, a kopott játékot.
A fő mantráznivaló ebben a témában a kedvesen közömbös következetesség igéje, amit persze nem mindig tud az ember tartani, mert elszakadhat a cérna, de egyébként biztosan célravezető.
Isteni, ahogy Vekerdy nem törődve a szuperanyuk kétségtelenül fejtetőig szaladó szemöldökével mindenféle finomkodás nélkül papírra veti: a gyerek fárasztó, szívja a véredet, és rágja a húsodat, ezért időnként meg is kell tőle "szabadulni". És totál igaza van, nem az van, mint "régen", nem nagycsaládban él az ember, nincs már cselédség, igenis szabad és szükséges segítséget kérni.
Bagdy Emőke előadásában két rész ragadta meg a figyelmemet. Az egyik az volt, hogy "Egy tíz év alatti gyermek számára az, hogy a vele történteknek mi a tanulságuk, vagy magasabb szempontból van-e valami üzenetük, nem téma. Nem is gondol erre - még hiányzik belőle az önreflektív képesség." Ez mennyire egyszerűen megmagyaráz dolgokat, és azt, hogy miért nem érdemes esetleg egy hatévessel megpróbálni olyasmire kilyukadni, amire még nem is képes gondolkodásban...
A következő mondat pedig, amin megakadt a szemem, egy olyan témáról szólt, amit egyébként kerülök és nem szeretek - de talán csak mert tényleg annyira nem értem... Ez az anorexia nervosa. Nemrég olvastam ilyen témájú könyvet, Kira Poutanentől A csodálatos tengert. Ami elhangzik a betegséggel kapcsolatban, az egy egyszerű, de gondolatébresztő sor: az anorexiás lány nem akar felnőni. Ez lenne a betegség pszichológiai üzenete. Nem a szépségideáról szól ez elsősorban, hanem arról, légiesen könnyed legyen, mint egy pihe, egy fejletlen kislány, és ezzel elutasítja magától a női sorsot is. (Most már értem, miért volt annyi szó a női sorsról A csodálatos tengerben is - egyetlen jól irányzott mondat, mint magyarázat hiányzott hozzá.)
F. Várkonyi Zsuzsa négy példán keresztül olyan szülő-gyerek kapcsolatokat mutat be, ahol nehezen, vagy egyáltalán nem lehet szó a szülő-gyerek kapcsolat rendezéséről. Előkerülnek birtokló, dirigáló szülők, szenvedélybeteg szülők, egyszóval mérgező szülők... De itt is mesél pozitív végkimenetelű esetről is, ahol valamennyire megtanultak "bánni egymással" a felek később, de óriási áldozatok árán.Ranschburg Jenő zárta a sort, akinél ugyan nem cetliztem be semmit, de tetszett az egész írása, ahogy a felettes énről, a világkép kialakulásáról, serdülőkori krízisekről mesélt, és arról is, hogy nem jó, ha könnyűnek, sétagaloppnak tűnik a kamaszkor. Mert ha nincs krízis, nem alakul ki a jól körülhatárolt, autonóm identitás sem. A kamaszkori konfliktusok szükségesek ahhoz, hogy egyrészt kialakuljon az identitás, másrészt, hogy kiforrjon az érett, felnőtt kapcsolat a szülőkkel.
Kicsit sokat írtam Vekerdyről, de mindenképp ő volt a kedvenc, ő volt a kötet Poppere! :) Szeretnék tőle több mindent olvasni.
8,5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése