Csernus Imre: A fájdalom arcai

Régóta várt már olvasásra A fájdalom arcai, amit idén beválogattam a várólista csökkentésbe is. Bár a fülszöveg nem kertel, le van írva benne, hogy ez bizony egy csokornyi válogatás a doki legjobb előadásaiból, mégis meglepetésként ért a dolog, hogy egy összeollózott anyagról van szó, amit itt-ott megvágtak kissé, és aminek egy részét már ismertem a különféle Mesterkurzus és Nyitott akadémia válogatás-kötetekből, például a Miért vagyunk boldogtalanok?-ból vagy a Titok, elhallgatás, őszinteségből.

Egymás után ilyen töményen fogyasztva az előadásokat nagyon sok ismétlődést lehet felfedezni, ezért ajánlom inkább lassan, falatokban, beosztva olvasni, hogy ne tűnjön fel a hasonlóság.

Rengeteg témát jár körül Csernus, de mind valamelyest a kötet címéhez vezethetők vissza, a fájdalomhoz, a fájdalom megéléséhez, és ahhoz, hogy a változásokhoz - az élet bármilyen területén - szembe kell nézni a félelmekkel, és nem lehet kibújni a fájdalom megélése alól.

"Sokan persze türelmetlenek. Még végig se vitték az egész folyamatot, már megoldást szeretnének. Anélkül, hogy elfogadnák az ezzel járó fájdalmat. "

Előkerül a szülőkről való leválás, az érzelmi és racionális érettség, a valódi, felnőtt párkapcsolatok témája és a társfüggőség is. Összehasonlítja a munkában és a párkapcsolatokban hozott döntéseinket is, és az ezekben rejlő különbségeket. Különösen tetszett a munkahelyi témában, amit a mostani vezetőkről írt: 

"Manapság a munkahelyi vezetők jelentős része mentálisan nem alkalmas arra, hogy főnök legyen. Sértődékenyek, nagyképűek, önzők, hisztisek, nem fogadják el a kritikát, vagyis alacsony érzelmi intelligenciával rendelkeznek, és ha valaki beléjük mászik, akkor hiúsági kérdést csinálnak a dologból, és ezt meg fogják bosszulni a beosztotton." 

A Kis seggfejkalauz jutott eszembe, és hogy hogyan gyűlik így egy seggfej köré egy egész seggfej-gyár és lesz a vállalkozásából seggfej-művek is akár. 

Tetszett az is, ahogy Csernus azt fejtegette, hogy különbséget kell tenni a tanulópénz és az elpocsékolt idő között. Ha tudom valamiről, hogy rossz, de mégsem változtatok, na az elpocsékolt idő, meg a gyakran emlegetett, meleg sz*rban dagonyázás tipikus példája. De ha csak egy ideig megyünk előre, miközben azt hisszük, hogy a jó úton járunk, aztán fel tudjuk ismerni, hogy mekkora hülyék vagyunk, és változtatunk, na az a tanulópénz, és ha a következményekkel szembe merünk nézni, akkor el lehet indulni arrafelé, amerre a béke és a mosolygós szabadság terem. Ahol tényleg őszinte az ember mosolya, nem egy kifeszített keret, ami mögött semmi nincs, csak az unásig ismételt  hazug "jól vagyok". 

Szerintem kifejezetten jó dolog, hogy ebben a kötetben, az előadások közt többször is előkerült az, hogy mindig egy lépéssel kezdődik minden, nem egy hatalmas gigantikus ugrással. Persze ebben rejlik a nehézsége is, hogy  a boldogság, és a lelki béke megtartásához minden egyes nap tenni kell lépést, lépéseket, különben ugye az egyik nap teli tankolt kocsi másnap már csak félútig jut el. De ahogy minden napba apránként bele kell tenni, ugyanúgy apró lépéssel lehet kezdeni a nagy változásokat is. Csak persze fájni fog. 

"...szép a világ, mert nap mint nap dönthetünk."

Bár közhelyesnek hangozhat, Csernusnál mégis sokszor kerül elő az a gondolat, hogy a magunk szerencséjének kovácsai vagyunk, és hogy ennek megfelelően nagyon sok dologról szabadon dönthetünk, léphetünk. Ez egybecsengett A kiút című kötet üzeneteivel is. Hogy képesek lehetünk bármire és változtathatunk bármin, ha akarunk és teszünk érte. Ez mindig kemény meló, de ha sikerül, akkor szembe tudunk nézni önmagunkkal is a tükörben, nap mint nap. 

A doki remekül jellemzi az irigyeket: 

"A gyáva és az önző ötvözete pedig egy aranyos magyar tulajdonságot alkot, ezt úgy hívják: irigység. Az irigy valójában gyáva." 

A jó magyar mentalitás szerintem mindenkinek eszébe villan ilyenkor, a "Dögöljön meg a szomszéd tehene is!" hozzáállással. A felelősség elhárítás magunkról az mindig olyan könnyen megy ugye. Valamire azt mondani, hogy én tehetek róla, pláne aztán tenni ellene is valamit, mozdulni a másik irányba, na azt már nem... 

És egy nagyon fontos dolog még a végére. Mostanság nagyon nagy divat az elfogadás és az elengedés állandó szajkózása. Bármire ráütjük a mondatot: "engedd el", ne foglalkozz vele, fogadd el, stb. Ez egyébként bizonyos helyzetben szerintem nagyon káros hozzáállás, máskor meg tényleg így a legjobb, tenni magasról valamire, és továbblépve elfelejteni azt, elengedni a szélbe úgymond. 

A doki ezzel kapcsolatban írt pár sora nagyon megfogott, és ezt még szeretném hozzábiggyeszteni ehhez a témához, mert ezt a részét nem szoktuk szerintem figyelembe venni a nagy "elengedés-kultuszunknak". 

"Az elfogadás, urak, hölgyek, soha nem egy feszült állapot. Nagyon sok ember azt hiszi, hogy az elfogadás egyet jelent azzal, hogy 'hát nem tehetek mást, bele kell törődnöm a dologba'. Ez azonban valójában nem elfogadás! Az elfogadás szó egy békés, mosolygós állapotot takar, amelyben nincs harag, nincs feszültség. Ott béke van."

Forrás.

Úgy gondolom az elfogadás szót az elengedésre kicserélve is ugyanúgy helyt állnak ezek a sorok. Nagyon visszatetsző szerintem, amikor utálkozva eldünnyögi az emberke a mondandóját, sérelmét, bánatát, de kinyilvánítja a trendeknek megfelelően, hogy "nem érdekel, elengedtem!".... Egyetértek Csernussal, ez nem elfogadás, nem elengedés, mert abban tényleg nem lenne már egy szemernyi düh, sértettség, vagy szemrehányás. Elengedni valamit, az ugyanúgy kemény munka, és a fájdalomnak mindenféle arca szembenéz előbb velünk a szellemvasúton, hogy aztán tényleg azt lehessen mondani, békésen, hogy "már nem érdekel, elengedtem". 

10/8