2024. június 27., csütörtök

Dorothy Koomson: The Ice Cream Girls

Dorothy Koomsontól már korábban beszereztem néhány regényt még a könyvharács időszakban, most mégis egy másikat fogtam, mert Anettal közös vcs-olvasmánynak választottuk a The Ice Cream Girlst (Az utolsó csepp). A könyvnek nyárias, rózsaszínes, chick-liteket idéző a borítója, a történet azonban egyáltalán nem ilyen, inkább kriminek/thrillernek mondanám, de nem a "lerágom a körmöm"-típus, hanem a "mesélős" jellegű.

Két tizenéves lányról, Poppyról és Serenáról szól a történet, akik viszonyba keverednek a tanárukkal, és aztán szembe kell nézniük egy gyilkossági váddal is, sőt, egyikük börtönbe is kerül... A történet váltakozik a tinikori események, és a börtönből való szabadulás időszaka között, és így rajzolódik ki lassan, mi is történt Marcus-szal, a tanárral, és hogy ki a bűnös. 

Nem voltam különösebben lenyűgözve a történettől, pedig akár jó is lehetett volna. Annak örültem már az elejétől, hogy nem olyan könnyed tartalom, mint a borító sejteti, és hogy sok fontos témát felvonultat, pl. a bántalmazást, a börtönviseltség társadalmi megítélését stb. A kibontása azonban nem tetszett, túl lassúnak találtam, és mindenki távoli, érdektelen maradt benne. A megoldásra nem jöttem rá, de amikor kiderült, akkor sem csapott annyira képen, és nem tudta pikkpakk helyrehozni, hogy az előtte való többszáz oldalt nem igazán élveztem. Egy ilyen történetnek, egy ilyen könyvnek bele kéne férnie 250-300 oldalba, hogy feszes is tudjon maradni. Nem muszáj megpróbálni "nagyregényt" gyártani belőle. 

KIS SPOILER! Azt hittem egyébként, hogy lesz jelentősége az emlegetett emlékezetkieséseknek, kár hogy nem volt... Amikor a lányok a végén visszaidézik a gyilkosságot két külön nézőpontból, azt gondoltam, egyszercsak bevillan valamelyikőjüknek, hogy talán végig a másik nézőpontjába képzelte bele magát a sokk miatt? De nem történt ilyesmi, és nem emlékezett "rosszul" egyikőjük sem, pedig úgy festett, ilyen irányba építgeti a szerző a cselekményt. 
Serena férjét amúgy miért kellett vajon ilyen félhülyére megírni? Mi értelme volt ennek, hogy elküldi meg legyilkosozza a feleségét, ahelyett, hogy leültek volna beszélni? Utána ehhez képest igencsak támogató lett, teljesen inkonzisztens. Hihetetlen az a rész is, hogy Serena a családjával ugyan miért nem beszélte meg ezt jobban az elmúlt 20 évben? 
KIS SPOILER VÉGE! 

Zavarónak találtam, hogy mennyire nem voltak jelen a szülők, hogy nem vették észre, hogy a lányok hányszor szenvedtek el valami sérülést? Pl. akár bordatörést is. :(
Marcus igazi arrogáns, beteg pöcs. Serena és Poppy kissé szürkék maradtak, különbségeik ellenére egyformák; a logikai bukfencek, a tárgyalást néhol jótékonyan fedő balladai homály miatt pedig a történet nem állt olyan szilárd alapokon, főleg nem a krimi része. Csak néhány jól irányzott keresztkérdés kellett volna, illetve tanúként még egyvalaki, akit teljesen ki is hagytak a kihallgatásból... 

Nem győzött meg annyira, hogy elolvassam a következő részt, amiben azt hiszem, Serena lánya, Verity van a középpontban.  
Abban sem vagyok sajnos már biztos, hogy az itthoni, régebben vett Koomson-könyvek vajon kellenek-e nekem? ... 

Bár sokszor hatásvadász, és sablonokat használ, mégis úgy érzem mérföldekkel jobbat írt volna ebből Jodi Picoult, valódi tárgyalótermi feszültséggel, folyamatos dilemmázással, hogy ki lehet az elkövető, és sokkal árnyaltabb karakterábrázolással. Jó lenne ilyenkor ténylegesen megbízni egy másik szerzőt a könyv "átírásával". :D Lehet, hogy az AI képes lesz majd erre is? Avagy "Hey Siri, write this story as if it was written by Jodi Picoult"?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése