Alessandro Baricco: Mr. Gwyn

Ez a könyv... arra késztet, hogy csupasz villanykörték fényében, bespalettázott ablakok mögött, meztelenül járkáljak egy szobában, miközben andalítóan észrevehetetlen zene szól, és kitárulkozzam, holott a némánál is némább vagyok, és csak körözök... noteszlapok, székek, egy ágy és a sarkok között. Aztán lassanként a fények... egyenként, hezitálás nélkül, sorban kiégnek, és akkor vége. Vége az álomszerűen szürreális játéknak, ami nem is játék, fényűző hobbinak, ami nem is hobbi, akt-portrénak, ami nem is portré, sőt nem is akt, hanem egy... arckép, de... szavakból.  

Mr. Gwyn sikeres író. Három könyve jelent meg, a legkülönfélébb műfajokban, a lehető legkülönbözőbb történeteket magukba foglalva. Egy közös van bennük: a tehetség lenyomata. Jasper Gwyn egy napon mégis úgy dönt, nem ír többé.
A könyv kezdő mondata zseniális, észrevétlenül ringat bele ebbe az abszurd mesélő hangulatú regénybe: 

"Jasper Gwyn, miközben a Regent’s Park számos fasorának egyikén – azon, melyre választása mindig is esett – hazafelé bandukolt, hirtelen úgy érezte, hogy az a tevékenység, mely eddigi megélhetését biztosította, már nem elégíti ki." 

Jasper Gwyn fejében a porték készítésének gondolata fogan meg hamarosan, az emberek "másolása", de persze nem a festésre nyergelne át, hanem írna. Megírná az adott embert. Ehhez azonban szigorú kereteket teremt egy tágas műteremben, és a portrékészítés furcsa körülményeibe az alanyok kénytelenek belehelyezkedni... Talán meglepő is, milyen könnyedén is megy, mégis.  

"Jasper Gwynnek tetszett a gondolat, hogy az összes megspórolt pénzének elvesztését kockáztatja egy olyan mesterségért, melyről még azt sem tudja, hogy egyáltalán létezik-e."

Teljesen magába zárt a regény a furcsa hangulatával, és ahogy az első bekezdésben írtam, én is ott akartam lenni, Jasper Gwynnel. Meztelenül és lemeztelenítve, hogy meglássa mindazt, ami a húsból és csontokból lévő masszát emberré teszi. Ott keringtem volna, és lehet, hogy néha leülök mellé, a sarokba, ahol a szerelőnadrágban gubbaszt. Lehet, hogy megnézem, mi van a jegyzetlapon... Izgalommal a gyomromban, de szorongással a szívemben vártam volna, hogy az utolsó Caterina de' Medici körte is kiégjen egy halk szusszanással, és belepjen mindent a sötétség. Aztán, ahogy később átvenném a portrét, úgy képzelem, azon a 6-7 oldalon én lennék kiterítve és elkenve, és szétszórva, de mégis tömörítve. Csodálatos lenne, kár hogy nem létezik ilyesmi, abban a valójában, ahogy a könyvben megírták. De, talán csak Mr. Gwyn lenne képes erre... 

Baricco pedig arra, hogy ilyen mesét szőjön. Látja az embereket, és annyira, de annyira ismer minket, hogy ha belegondolok abba, hogy milyen ismerős dolgokat tud pontosan úgy megfogalmazni, ahogy én is érzem, hogy történnek, megijedek. 
Megérintett a könyve, és a részének éreztem magam. 

" (...) arra gondolt, milyen kimondhatatlanul törékeny a bűvölet, bármiféle bűvölet, és mennyire gyors az élet, amikor arról van szó, hogy elrabolja azt az embertől."

Értékelés: 10/10 Titokzatos, szürreális, abszurd és mégis ismerős. Baricco egy varázsló, akinél még az is lehetséges, hogy a tollhegy igazából egy nőalak, és aztán egy hajtincs és aztán minden átmenet nélkül: egy ... történet. 

Köszönöm Miamonának a kölcsönzést! 

A képek illusztrációk. Forrás.