Lehetett olvasni erről a kisregényről hideget és meleget is, amióta napvilágot látott a hagyatékból, avagy, ahogy előszeretettel emlegetik: a fiók mélyéről. Szabó Magda mindezidáig kiadatlan első prózai műve, a Csigaház a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg tavaly. Az életműből mostanában előkerültek töredékek, levelezések, naplórészletek, és ezek vegyes fogadtatásban részesültek a közönségtől. Sokan nem örültek, hogy mindent az olvasó szeme elé bocsátanak, esetleg azt is, amit nem kéne (?), vagy amit Szabó Magda nem a nyilvánosság szemének szánt. Mivel nekem ez az első posztumusz kiadvány, amit tőle olvasok, a többiről nem tudok nyilatkozni, de úgy hiszem a Csigaház igazán megérdemli a Szabó Magda kedvelők figyelmét, és nem találtam kivetnivalót abban, hogy kiadták. Ahogy kiadták, az már egy picit más kérdés, de erre még visszatérek.
Szinte hihetetlen, de már négy éve nem olvastam Szabó Magdát, hiába tervezgettem, mivel folytatom majd az életművet, nem került sorra újabb kötet. Talán ezért is lehetett, hogy ennek a falatnyi kisregénynek most csak úgy ittam a szavait. Olyan jólesett elmerülni egy igazi, hamisítatlan szabómagdás írásban, amiben már idejekorán megmutatkoztak a szerző későbbi védjegyei, mind a stílust, mind a karakteralkotást tekintve. Sokszereplős, lélekboncolós iromány, magával ragadóan szép és pontos ábrázolásokkal, érdekes sorsokkal, meglepő mélységekkel. Az eleinte egymástól elkülönülő életutak a Csigaház nevű panzióban futnak össze Huber kisasszony szárnyai alatt. A panzió helyszíne Bécs, az időpont pedig, ahova visszarepülünk, a vészterhes 1939.
Júlia szökése, Dorner András és Dolly viszonya, Kemenes professzor hivatástudata, Edmund és Frau Schober botrányos viszonya, Wachtl ügyeskedései mind-mind egyetlen egységes képpé állnak össze, de a személyes drámák és szerelmi szálak mellett folyamatosan jelen van a politikai színezet, az osztrák helyzet súlyossága is az Anschlussot követő időszakban.
Nincs mindenütt feloldás, és nincs meg a lezártság érzése sem, de vélhetőleg nem is törekedett erre Szabó Magda. Szerintem ez a két kis füzetnyi írás egy, a szívének kedves, és a többinél valószínűleg jobban sikerült ujjgyakorlat volt, amitől nem volt szíve megválni, de valamiért nem akarta, hogy valami nagyobb nőjön ki belőle, és talán el is veszt(h)ette volna sajátos báját, ha felduzzasztja nagyregénnyé. Pont jó, ahogy van: rövidségében is tartalmas, intenzív, érzelmekkel teli, és megvan benne minden szépség és finomság, ami a többi könyvét is jellemzi. Bámulatos, de már ekkor képes volt csupán néhány mondattal tökéletesen jellemezni valakit.
Amivel szemben kifogásom van, az inkább az, hogy vajon miért próbálta a kiadó a végletekig leplezni, hogy mennyire rövid írás is ez... Nem baj, ha valami száz oldalas csak... Látszik a vérmes igyekezet, amivel azt szerették volna elérni, hogy minél több oldalra rúgjon a szöveg. Öt oldalanként be van illesztve egy egész oldal a kéziratból, ami persze nagyon érdekes, és jó volt bogarászni is, de túlontúl sok belőle. Több értelme lett volna - ha már ennyit be akarnak szúrni belőle -, ha legalább a megfelelő kézírásos oldal lett volna az adott nyomtatott szövegrész mellett. Az első beszúrt oldalnak megfelelő rész valahol talán a 70. oldal magasságában jelent meg, egy idő után pedig, megint visszaugrottunk előbbre a kéziratban... Ettől csak az a rossz érzésem támadt, hogy a végén, amikor kijött mondjuk 150 oldalra a kötet, valaki azt mormogta, nem jó, még szúrjatok be oldalakat, még... :( Nem a hossza miatt lehet eladni valami posztumusz művet Szabó Magdától, hanem csakis Szabó Magda miatt.
Nem tudok elmenni szó nélkül a szerzőhöz teljesen méltatlan utószó mellett sem, ami önismétlő, iskolás mondataival beállt a sorba, hogy az oldalak számát növelje csak.
A kiadásból fakadó bosszantó apróságoknak persze nincs közük magukhoz a szöveghez. Értékes és érdekes történet, amit kár lett volna hagyni feledésbe merülni. A Nekem a titok kell című, szintén posztumusz válogatás-kötetet már meg is rendeltem magamnak, felbuzdulva azon, hogy a Csigaház mennyire megvett magának. :)
Azért zárójelben még megjegyzem: aki még nem, vagy csak nagyon keveset olvasott Szabó Magdától, semmiképp se ezzel kezdje, ezt akkor lehet igazán értékelni, ha már valamennyire ismeri az életművet és a stílust az ember.
"Zavar kell és feszültség. Az emberiség boldogtalan, és zűrzavarra van szüksége, hogy elfelejtse a maga baját."
Júlia szökése, Dorner András és Dolly viszonya, Kemenes professzor hivatástudata, Edmund és Frau Schober botrányos viszonya, Wachtl ügyeskedései mind-mind egyetlen egységes képpé állnak össze, de a személyes drámák és szerelmi szálak mellett folyamatosan jelen van a politikai színezet, az osztrák helyzet súlyossága is az Anschlussot követő időszakban.
"Az ember sokkal többet árt magának is, másoknak is azzal, amit elmondott, mint azzal, amit elhallgatott."
Nincs mindenütt feloldás, és nincs meg a lezártság érzése sem, de vélhetőleg nem is törekedett erre Szabó Magda. Szerintem ez a két kis füzetnyi írás egy, a szívének kedves, és a többinél valószínűleg jobban sikerült ujjgyakorlat volt, amitől nem volt szíve megválni, de valamiért nem akarta, hogy valami nagyobb nőjön ki belőle, és talán el is veszt(h)ette volna sajátos báját, ha felduzzasztja nagyregénnyé. Pont jó, ahogy van: rövidségében is tartalmas, intenzív, érzelmekkel teli, és megvan benne minden szépség és finomság, ami a többi könyvét is jellemzi. Bámulatos, de már ekkor képes volt csupán néhány mondattal tökéletesen jellemezni valakit.
Nem tudok elmenni szó nélkül a szerzőhöz teljesen méltatlan utószó mellett sem, ami önismétlő, iskolás mondataival beállt a sorba, hogy az oldalak számát növelje csak.
A kiadásból fakadó bosszantó apróságoknak persze nincs közük magukhoz a szöveghez. Értékes és érdekes történet, amit kár lett volna hagyni feledésbe merülni. A Nekem a titok kell című, szintén posztumusz válogatás-kötetet már meg is rendeltem magamnak, felbuzdulva azon, hogy a Csigaház mennyire megvett magának. :)
Azért zárójelben még megjegyzem: aki még nem, vagy csak nagyon keveset olvasott Szabó Magdától, semmiképp se ezzel kezdje, ezt akkor lehet igazán értékelni, ha már valamennyire ismeri az életművet és a stílust az ember.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése