Jodi Picoult: Small Great Things - Apró csodák

"Not everything that is faced can be changed. But nothing can be changed until it is faced."

James Baldwin

Ezzel a felütéssel indul a Small Great Things, ami sokféle címkét kapott: az eddigi legjobb Picoult, a legmerészebb Picoult, ami a gyakran szélsőséges indulatokat kiváltó témával, a rasszizmus kérdéskörével foglalkozik. 

Én pedig kerek-perce megmondom már a poszt elején, ez közel nincs olyan jó, mint a szerintem legjobb Picoult könyvek. A nyomába sem ér sajnos A nővérem húgának (My Sister's Keeper) és a Csodalánynak (Keeping Faith), amik az eddigi mérce tetőpontját képezik, ha a szerzőről és könyveiről áradozom.

Ennek ellenére a Small Great Things is egy nagyon fontos könyv, és mondanivalója is akad bőven. Hogy miért is tetszett viszont kevésbé, mit vártam volna még, mik a kifogásaim, elmondom lejjebb részletesebben. 

Ahogy azt is, miért ajánlom mégis olvasásra és továbbgondolásra a könyvet. 

A könyv messziről indít, egy régi szüléstörténettel, ahol a főszereplőnk még gyerek, de ez az élmény elindítja a pályán, és rögtön ezután már egy szülészeten hosszú évek, évtizedek óta dolgozó nővérként találkozunk vele. Ruth Jefferson sajnos épp akkor is be van osztva egy dupla műszakra, amikor egy igazi vérbeli rasszista, skinhead családnak születik kisfia. Ruth elvégzi a megfelelő vizsgálatokat az újszülött babán, hall némi szívzörejt, amit jelez is, de aztán az apának elege lesz, ráparancsol, és a főnökét hívatja... A kis Davis kartonjára pedig rákerül egy post-ittel, hogy afro-amerikai személy nem foglalkozhat vele... Ruth érthető módon sértve érzi magát. Azonban az, hogy egy post-it mit mond, és hogy a való életben, és főként egy kórházban hogy alakulnak a sürgősségi helyzetek, mindent és bármit felülírhat. Három nővér, két vészhelyzet egyszerre, és hipp-hopp, Ruth egyedül marad Davis Bauerrel. Igaz, mindössze 20 percre, és csak megfigyelni kellene a kisfiút a körülmetélése után, mégis óriási baj történik, és nem sokkal később az újraélesztés sikertelen. Ki a felelős? Mit kellett volna, és mit nem lett volna szabad Ruthnak tennie? Megtett mindent, amit a szakmája szabályai szerint meg kell tennie ilyenkor? Megtette azt, amit a feljebbvalói utasítása - a nyamvadt post-it - szigorúan megtiltott? Melyik a fontosabb? Ő a bűnös? Számít valamit a cetli? Eljárás indul, Ruth engedélyét felfüggesztik, és nemsoká a megszokott picoult-i helyszínen találjuk magunkat: a tárgyalóteremben. Az ügyben pedig óhatatlanul elő kell kerüljön a bőrszín és a rasszizmus kérdése, akármennyire is tabunak számít ez. 

Három narrátor van: Ruth, Turk Bauer, az apa, és Kennedy McQuarrie a Ruth számára kirendelt ügyvédnő. Merész a téma, és jó a kivitelezés, de mégis, valahogy sokkal több muníciót vártam. Túlságosan is egy vonalon haladt a történet, lineárisan, semmi mellékszál nem bonyolította az eseményeket, ahogy azért általában lenni szokott. A mellékszereplők eleve haloványak voltak és semmi plusz nem volt, amit a történethez adtak volna. Ez persze lehet, hogy abszolút szándékos volt, hogy semmi ne terelje el a figyelmet a központi téma fontosságáról és érzékenységéről. Ennek ellenére az járt a fejemben, hogy Jodi ennél azért sokkal csavarosabbakat, szerteágazóbbakat kanyarít, több és nem csak több, de többféle dilemmával tarkítva. 

"I realize that Ruth's sister is staring at me like I've suddenly started to speak Hungarian."

A magyar olvasók köszönik ezt az idézetet! :D 

Az eleje nagyon jól indul, teljesen a Call the Midwife hangulata legyintett meg, és élveztem olvasni a szülészeti osztály nyüzsgését, problémáit, a nővérek jeleneteit egymás közt. Utána viszont Ruth hangja többször is irritáló volt számomra, de nem a saját fejezeteiben, hanem a másik két narrátor szemszögéből nézve. Lehet, hogy ebben is volt valami direkt beállítás, hogy a fehér szereplő sorai az afro-amerikairól más stílusban, más stílusúnak mutatják őt?! Nem tudom, de olvasás közben nem ezt éreztem, inkább azt, hogy Ruth egyszerűen túl önfejű, néha nagyon passzív-agresszív, vagy épp olyan szótlan, hogy legszívesebben megráznánk. Nem tetszett a viselkedése, és az sem, hogy nem tudott őszinte lenni Kennedyvel sem az elejétől fogva - ha másnak nem, hát az ügyvédnek csak mondja már el pontosan mi volt, és akkor megpróbálják a legjobbat kihozni belőle. 

Kennedyről nem sokat tudok mondani, valahogy kimaradt a személyisége... Turk és Brittany pedig egész elképesztően szélsőségesek voltak számomra. Képes volt bárki is együttérezni velük? Sorsuk alakulásában éreztem némi isteni igazságszolgáltatást. 

A megoldásban szerepet játszó szívzörej és laborlelet olyan hamar ott volt az orrunk előtt, hogy már kezdettől fájdalmasan egyszerűen megoldottnak tűnt az ügy. Úgy gondolom emiatt pont a záróbeszédeken, az ott elhangzó nagy szavakon lett volna a hangsúly. Furcsán hatott, hogy Kennedy mennyire kardoskodik amellett, hogy a bőrszín nem kerülhet elő, nem hozzák fel érvként, mégis már az elejétől kezdve másról se volt szó... Persze az ügy meg is követelte, nem is tudom hogy lehetett volna elsiklani fölötte.

Az esküdtek válogatása volt az egyik legérdekesebb rész a könyvben, a szempontok, a kérdések, az egyes esküdtek megvétózásának folyamata... Szerintem ezelőtt még nem írt erről a könyveiben Jodi. 

Az utószó számomra sokat javított a könyv megítélésén, mert kiderült belőle rengeteg apró részlet a kutatásról, amit Jodi csinált a könyv megírásához és érdekes volt, hogy pont azok a dolgok, amikre olvasás közben legyintettem, hogy el van túlozva, meg hogy eszeveszett és hihetetlen fordulat... nos bizony pont ezek származtak a való élet megtörtént eseményeiből. 

A sztori magja szintén igaz történet, de ott haláleset nem történt szerencsére, hanem fellázadtak, pereltek, és nyertek a nővérek a bőrszín miatti tiltó rendelkezés miatt. 

Fontosnak tartom még megjegyezni, hogy a bőrszínen túl szerintem elég sarkalatos pontja még a könyvnek az egészségügy, és az egészségügyi személyzet felelőssége. Hőzöngés, bűnbakkeresés, pellengérre állítás... mennyire jellemző ez, holott hányszor nincs semmi befolyása a végkifejletre se annak, hogy mit próbáltak meg, se annak, hogy mennyire lelkiismeretesen. Ez sem fekete-fehér... 

Értékelés: 10/7 Egy átlagos Picoult kicsit kevés történéssel, és talán túl nagy világmegváltó szándékkal, ami a sztori és a szórakoztatás rovására megy. Ugyanakkor remek példák, nagy indulatok, jó okfejtések jellemzik, és az élethelyzetek kiszámíthatatlansága, a felelősség kérdései, a rasszizmus nagyon is élő mivolta kellően elgondolkodtatóvá és aktuálissá teszik.

A magyar kiadás.

Különösen jó az utószó, és annak a kérdésnek a kibontása, hogy mégis mennyire vagyunk mi magunk is rasszisták akkor is, amikor meg vagyunk róla győződve, hogy nem vagyunk azok... mégis mennyi előnye van eleve annak az embernek, aki fehérnek született? ... 

A könyvet magyarul kiadta az Athenaeum. >Itt< megrendelhető. 

U.i.: Csak az elolvasás után jutott eszembe, hogy ehhez tartozik egy előzménynovella is, Shine címen... Lehet, hogy pótolom még. :) A szereplőkről talán többet elárul, és ha a könyv elejének hangulatát hozza, akkor már megérte. :) 

Érdekes szavak, kifejezések:

- delinquency: kötelességmulasztás, bűnösség, vétség

- peremptory: végérvényes, ellentmondást nem tűrő

- acquittal: felmentés, felmentő ítélet

- arraignment: vád alá helyezés, vádirat

- to founder: meghiúsul, sántikálni kezd, megfeneklik

- fraught (with danger, with risks): veszélyes, kockázatos

- to vet: átvizsgál, felülvizsgál

- knapsack: hátizsák, málhazsák

- lingo: (szak)zsargon, nyelvjárás

- to see eye to eye (with someone): egyetérteni valakivel

- turk (Turk Bauer neve!): török, zsarnok (how fitting)