Stefan Zweig: Ámok

Ismét egy Stefan Zweiget olvastam, igaz, talán egy kicsit még rövidebbet is, mint a Sakknovella, de mégis írok róla  külön egy kis szösszenetet, mert megérdemli a posztot, és hogy többen olvassák. ;)

"– Tudja, mi az ámok?

– Ámok?… Azt hiszem, igen. A malájoknál… valamiféle részegség.

– Több annál. Téboly, úgy is mondhatjuk, emberi veszettség. Esztelenül gyilkos, mániás düh, semmi esetre sem hasonlítható egyszerű ittassághoz."

A Sakknovellából már kiderült számomra, hogy Zweig nagyon jól ír, remekül teremt feszült helyzeteket, tömören is be tud mutatni karaktereket és helyzeteket, és igazán zseniálisan vezeti végig a sztorit. Most a befejezés is olyan volt, amihez hasonlót vártam volna a Sakknovellánál is, szóval abszolút elégedett vagyok. Érdekes, de úgy érzem, Zweig stílusa és hangulatteremtése picit hasonlít Simenon írásaihoz. Egyszerre merengő és izgalmas, leíró, de mégis dinamikusan mesél el egy történetet, viszonylag kevés szóban. Akinek tetszik Maigret és a nyomozási stílusa, töprenkedő járkálásai, vagy a roman durok fojtogató atmoszférája, szerintem Zweiget is kedvelni fogja. 

"Három nap hasztalan keresgéltem nyugovást, csüggedten néztem az embereket, bámultam a tengert, mely változatlanul kék volt és sima, csak napnyugtakor öntötte el ezernyi szín. Háromszor huszonnégy óra után pedig az embereket szinte a hátukról megismertem már. Torkig voltam az ismerős arcokkal, az asszonyok éles kacagása nem ingerelt már, a két, szomszédos holland tiszt örökös veszekedésén sem tudtam bosszankodni. Megszökni végre! De a kabin forróságát nem bírtam elviselni, a társalgóban pedig naphosszat angol lányok gyötörték elcsépelt keringőikkel a zongorát. Végül is elszántan felcseréltem napot és éjt, már kora délután kajütömbe bújtam, miután sörrel alaposan elbódítottam magam. Egyszerűen átaludtam a vacsorát és a táncestélyeket."

Az Ámokban ismét egy hajó a helyszín, egy utazás talajtalan órái, furcsa időtlensége. Az olajos, nehéz szagok kiűzik az elbeszélőt alagsori kis kabinja bezártságából, de csak hogy ráébredjen, az emberek haszontalan fecsegése, szüntelen nyughatatlansága éppúgy kimeríti és taszítja. Felcseréli hát a nappalt és az éjszakát, és amikor mindenki más nyugovóra tér, ő akkor kezd bolyongani a fedélzeten, és megbabonázva csodálja a holdfényt, és a Dél Keresztjét. Azonban hamarosan kiderül, nincs egyedül. Még egy férfi bujkál a csacsogó, jókedvű utastársaság elől. 

"- Világért sincs a terhemre. Nekem is jólesik, ha néhány nyugodt szót válthatok valakivel... Parancsoljon... rágyújt? Kivett egy cigarettát; tüzet adtam. A fekete háttérből vibrálva lehasadt a tegnapi arc, de most szemtől szembe láthattam: a szemüveg mögül mohó és zavaros tekintet hatolt felém. Megborzongtam. Éreztem, hogy ez az ember beszélni akar, beszélnie kell! És meg kell hallgatnom, hogy segítsek rajta."

A két "menekülő" összeismerkedik az éjszaka árnyai közt, és egyikőjük súlyos titkot oszt meg a másikkal, amikor a "kötelességtudat" és a segítségnyújtás merül fel beszélgetésükben. Az átwhiskyzett éjjelen bonyodalmakkal teli, sötét és szenvedélyes történet bontakozik ki... A megoldás pedig, ahogy az ilyenkor lenni szokott, csak egy újabb tragédián keresztül hoz feloldozást. 

Feszült, több morális kérdést is feszegető, nagyon erőteljes írás. 

Olvasható a MEK-en: >itt<.