Életünk korlátai - Csernus féle értelmezések

metropol.hu

Nehéz megírni ezt a bejegyzést, mert annyi gondolat kavarog bennem, de azt biztosan tudom, hogy írni szeretnék róla. Mindig nagy élmény Csernussal találkoznom - és értem ezt akár a könyveivel, a gondolatokkal való találkozásokra, és a személyes találkozásokra is, az előadásain.

Életünk korlátai- függőségek címmel a doki Gödöllőn tartott előadást tegnap, és szerencsére el tudtunk rá jutni, a Zemberrel együtt.

Boncolgatás volt persze. De kinek mikor mi a boncolgatás. Az hogy mit vált ki belőlünk nagyrészt azon áll, mi van bennünk. Mennyire más, ha az ember problémákkal, teherrel a vállán ül a sorok közt, és mennyivel másabb az, ha igen, elgondolkodik ugyan, de nagyrészt "rendben van". Ettől még vannak apró megvilágosodások, bólintás, elgondolkodás persze.

A legelső Csernus előadáson, amin részt vettem, rettegtem, hogy kihív. Izzadtam mint egy versenyló, de nem csak a "szereplőválogatás" pillanataiban, hanem végig. Szabályszerűen csorgott a veríték rajtam. Akkor, azután kezdtem el valamerre tendálni, egy olyan irányba, ahol lassan megszűntek bennem ezek a feszültségek. Akkor görcsöknek nevezte a dolgot Csernus. Nem, nem az izzadásra gondolok, dehogy. Annak okaira inkább. Lehet ezen nevetni, meg legyinteni, hogy mindig ugyanazok a szavak, de igenis, az hogy félelem, függés, a dolgok kimondása, a fájdalom elviselése, a hitelesség, az önbizalom, az érzések kimondása mind-mind olyan dolgok, amiket nem lehet elcsépelni, ha igazán belegondolunk. Sosem hangzik elcsépeltnek, átlagosnak, amit mond, pedig nagyon egyszerű szavakkal teszi. 

A második Csernus előadáson, amin részt vettem, már egészen más ember voltam. Én akartam lenni a szereplő. Valaki elhappolta a lehetőségem. Szét akartam magam szedetni, mit csinálsz velem most, hogy már boldog vagyok?! Lehet hogy butaság lett volna. Nem tudtam hogy fogok még lépni más szintekre is. 

Ma az előadáson nem akartam kinn lenni. De nem is féltem hogy kikerülök. Lett volna mondanivalóm, vagy nevezhetjük kérdésnek, kinek ne lenne, de résztvevőként is élveztem az egészet. Repült az idő, nem éreztem, hogy már több mint két órája ülünk ott.

Azt akartam írni először, hogy passzív résztvevőként, de ilyen nincs egy ilyen előadáson. Teljesen mindegy, az elején hány kézbe kerül a mikrofon, és hogy aztán csak egy ember kerül a színpadra - vagy kínpadra? -  mindenki aktívan vesz részt az előadáson. Szinte tapintani lehet, ahogy zsizsegnek a gondolatok mindenki agyából ki és körbe körbe. De mindenkinél olyan nagyon máshogy csapódhatnak le egyes mondatok, elindított gondolatmenetek. Ki mire, vagy épp kire asszociál belőle? Kinek mi fáj a legjobban belőle? Kit mi döbbent le önmagával, vagy másokkal kapcsolatban? Ilyen módon az előadás nem csak a szó szoros értelmében interaktív, hanem rendhagyó módon is. A Zember azt mondta utólag, hogy szabályosan csüggtem Csernus szavain. Mert mondott valamit, nem csak beszélt. Mert nem mond hülyeségeket. Mert akármennyit hallottam, olvastam tőle már, mindig gyújtogat néhány villanykörtét bennem, mindig máshol, mindig máshogy.

Pedig amikor megláttam az előadás címét, bevallom nem villanyozódtam fel, mivel a függőségeket állította a középpontba, és folytatódott is az alcím ezek felsorolásával: drog, alkohol, játék, társ tv... Az első pár igazából nem annyira áll közel az emberhez ha nincs drogos vagy alkoholista a környezetében. Nem tudunk  úgy kötni valamit a dologhoz, mint a többinél. De aztán jött a társ. A tv. Innen az internet. Facebook. Vásárlás. De akármi másból válhat még függőség. 

A doki már az elején rátapintott a lényegre. Ki a függő, mi jellemző rá? És bontogattuk, bontogattuk. A szerelmes ember nem függő-e? Nem olyan tulajdonságok jellemzik-e, mint a drogost, bizonyos tekintetben? Az ember nem függ-e a haláltól? Nem függ-e a félelmeitől? Bárkitől akit szeret? Máris nem a heroinista jelenik meg a szemünk előtt, hanem bárki, és ezzel mindenki. 

Nagyon jól jellemezte a hárításokat, a jellemző mondatkezdéseket, azt a fajta kommunikációt, amivel az ember annyira elárulja magát. Ezt imádom, és annyira szeretem máson is felfedezni, mit rejteget, miért tekergeti amit nem akar kimondani. 

muza.hu

A férfi akit kihívott, nagyon antipatikus volt nekem. Amit kiszedett belőle, meglepő volt, bár úgy gondolom, láttam már tőle ennél jobbat is, de mintha lett volna valamennyi visszafogottság benne, és minden bizonnyal lett volna ordítás, és a fájó pontok tovább piszkálása a doki részéről, ha valóban kettesben vannak egy pszichiáter-beteg szituációban.

Voltak szokott gondolatsorok, és ismerős mozzanatok, mégis más lett ez a helyzet is, mint amiket már láttam tőle. 

A pasit tesze-toszának tartottam. Olyan férfi, akivel biztosan sosem bonyolódnék semmilyen kapcsolatba. Sajnos az átlagot képviseli ebben, Csernus is igazi tipikus magyar palinak titulálta. Erőltetetten vicceskedő, feleslegesen feszengő, minden bizonnyal munkamániás, elvált, kissé túlsúlyos, erősnek hiszi magát, de igazából érzelmileg elég gyenge. Állandóan visszakérdezett, hadart, nem igazán mondott egy-két értelmes gondolatnál többet, vagy kerek mondatokat és rengeteget hárított - jó, amellett, hogy ez nehéz a színpadon, azért ha kérdeznek, válaszolsz, és nem a szépségkirálynők színvonalán... Állandóan azt mondta, hogy "Figyelek". A kérdésekre is néha ezt válaszolta, pedig egyértelmű volt, hogy neki kéne mondania valamit, nem Csernus fogja megmondani mindenre azonnal a tutit. Nem is lehet mindenre megmondani a tutit. Ez nem erről szól.

Sírt is, szét is szedték, lehullottak a burkai, rájött arra is, hogy "függ". Hogy fél. Hogy ezt-azt másként kéne. Persze a változtatás már rajta múlik. 

Az ember függő. Én függő vagyok. Ne általánosítsunk, fontos pont. Mondjuk ki magunkra a mondatokat. Ijesztőbb? Hátaztán. 

Függök azoktól, akiket szeretek. 

Függök az internettől - lehet ebben pozitív dolog is, mert szeretem amit csinálhatok rajta, és akikkel kapcsolatot tarthatok rajta keresztül. 

Függök a halálomtól.

Félek a halálomtól? Félek. Félhetek? Hogy ne félhetnék. De jobb nekem, ha tudom, hogy félek. Mi több, ha esetleg ki is mondom. 

Függök azoktól, akiket haláluk után nem engedtem el. Hogy el lehet-e engedni, szépen, békében? És hogy már ne is fájjon? Nem biztos. Aki meghalt nincs. Csontváz. Én vagyok. Akkor ki az akit sajnálok? - magamat. Ha nem is értünk mindenben egyet, jó ezeken elgondolkodni. És ha nem értünk mindennel egyet, amit hallunk az is csak azt jelenti, hogy nem csak bólogatunk, hanem gondolkodunk. 

Még két fontos dolog, nevezhetjük tanulságnak is: nem kell. Lehet. Az azonnal reagált, kipattanó "nem tudom" pedig mindig a nem akaromot vagy a nem meremet rejti. 

Jó volt együtt ülnünk ezen az előadáson, mert tulajdonképpen azt hiszem hasonlóan csapódott le bennünk. És találtunk egy olyan pillanatot is benne, ami hamisítatlanul a miénk volt. És pozitív volt, nagyon. :) 

A Lélekkalauz előadásokon belül még két jó téma és jó előadő várható ugyanitt: Vekerdy Tamás és Szendi Gábor. Gondolkodom rajta, hogy elmenjek-e ezekre is. Persze ők nem csábítanak annyira mint Csernus. 

Szeretem Csernust, és nagyon sokat köszönhetek neki.