Na de ki emlékszik már arra - hát én nem -, hogy ebben lettek prefektusok is, ebben vannak az RBF vizsgák, ebben van az okklumencia is, ebben jár Ginny Michael Cornerrel, ebben találkozunk újra Lockharttal! A legkisebb újra felfedezett, sírva röhögős részlet pedig: Parvati Patil a szempilláit a varázspálcáján bodorítja ebben a kötetben. xD
Annyi gondolatom támadt olvasás közben, és annyi mindent szerettem volna mesélni róla, hogy úgy gondoltam ez a rész mindenképp megérdemel egy külön posztot, és nem várom össze a többivel.
FIGYELEM! Lehetnek spoilerek!
Elvarázsolt a sokszínűség, a párbeszédek, könnyekig meghatott Fred és George fergeteges kirepülése, és újra meglepődhettem, hogyan is zajlott pontosan az összecsapás a Minisztériumban. Megdöbbentően sok nagy érzelem van ebben a könyvben, már az elején is, és a korábbiakhoz képest sokkal jobban empatizáltam Harryvel, jobban megérintett a lelkiállapota.
Meglepetésként értek olyan jelenetek, amikkel hellyel-közzel tisztában voltam, mégis valahogy elmosódottabban maradtak meg, mint hittem. A kiesett, homályos részletek most mindenhol a helyükre kerültek. Kicsit újra megdöbbenhettem a "Remember my last, Petunia" rivallón, és meglepett az is, hogy Dudley nem beszélt többet a dementoros esetnél, szinte végig csak hallgat. Kár, hogy tanúnak nem idézték be őt is a Hearingre. Vernon bácsi és a látogatói bejárat, micsoda kihagyott ziccer! :D
Rettentően sajnáltam Harryt, hogy mennyire magányosan, egyedül tengeti a napjait. Egy újabb (fél)nyár, amikor magára hagyták. A tárgyalás előtti izgalmát, félelmét is átéreztem, és azt is, hogy az ítélet megszületése előtt mennyire ideges volt. A rendszer igazságtalanságai ütősek voltak. Feltűnt, hogy Dumbledore a tárgyaláson megjegyzi, hogy a minisztérium abba nem szólhat bele, ami a Roxforton belül történt kihágás volt. Hát zitty, villámgyorsan el is intézik Umbridge által, hogy mégiscsak beleszólhassanak...
 |
| Forrás. |
Harrynek annyi mindent kell feldolgoznia ebben a kötetben... Korábban tényleg elkönyveltem, összegöngyölve ezt egy általános frusztráltságként, a hormonok táncaként, de ez csak részben fedi az érzelmi viharokat. A már említett dolgokon túl Harryben sok másféle bonyolult érzelem is munkál. Rengeteg csalódottságot nyel vissza folyton. Csalódott, hogy nem lett prefektus, csalódott, hogy Dumbledore rá se néz, hozzá se szól... Együttéreztem vele sokkal inkább, mint hogy idegesítőnek érezzem.
És rendre jönnek később újabb pofonok is, a kviddicstől való eltiltás, Cho kusza érzései, és élvárásai, amik Harry számára szinte értelmezhetetlenek, a Voldemort fejébe való fájdalmas és rémes be-bepillantások, a rettenetes hétfő további megkoronázásaként pedig különórák Pitonnal, amelyek során a legbensőbb emlékeit láthatja meg a legutáltabb tanára... És közben lejárató kampány folyik ellene az újságban is, és igyekeznek mindent hazugságnak beállítani, amiről ő nagyon is tudja, hogy ez az igazság... Csak idő kérdése, hogy Voldemort nagyobb erőre tegyen szert.
Nos, én is piszok pipa lennék, ennek a felétől is, és nem kicsit frusztrált!
Az említett borzasztó hétfő tényleg egy kedvezőtlen összeállítás lett az órarendben, hiszen egymás után kell átvészelni Binns professzor unalmas előadásait, dupla Bájitaltant, egy kis értelmetlen Jóslástant, és duplát Umbridge szintúgy értelmetlen óráiból is, amin szigorúan tilossá válik bármi gyakorlati tudás elsajátítása...
Dühítő volt az Umbridge féle büntetés, és persze minden egyes oktatásügyi rendelet. De ahogy az lenni szokott, az ilyen rendszerek összedőlnek. :) Imádtam, ahogy a tanárok is Umbridge ellen voltak, és hogy senki sem segített neki eltakarítani F&G varázslatait sem. :D
"Mrs Weasley let out a shriek just like Hermione’s. “I don’t believe it! I don’t believe it! Oh, Ron, how wonderful! A prefect! That’s everyone in the family!”“What are Fred and I, next-door neighbours?” said George indignantly, as his mother pushed him aside and flung her arms around her youngest son."
Örömmel konstatáltam - ahogy minden egyes alkalommal észreveszem -, hogy Ginnynek mennyivel több humora és személyisége van, mint amennyit a filmben mutattak belőle.
A Room of Requirementes részekkel kapcsolatban a feledés homályába merült számomra, hogy Dobby találta és javasolta nekik a helyiséget. A gyűlésekből, gyakorlatokból sem sokra emlékeztem. Apróság, de külön tetszett most az a rész, amikor a RoR-ben Hermione megörül a sok-sok könyvnek. :)
Egy új gondolatom támadt az okklumencia leckék, és a titkon meglesett Snape's worst memory (tényleg, tényleg ez a legrosszabb emléke?) kapcsán, ami eddig ilyenformán nem fogalmazódott meg bennem. Nagyon fura a fiatalkori James és Sirius, Lily Jamesszel való viselkedése is, de ami leginkább megdöbbentett most, hogy igazából Snape is totál megragadt egy gimis szinten. És tudom, van egy rakás ilyen felnőtt, akinek a gimis grudge-ok bevésődnek, és nem tudnak kilépni ezekből, de akkor is elég érdekes mindezt összevetni azzal, hogy Snape milyen bennfentes kém, halálfaló volt stb. És közben egész életében szerelmes egy iskolástársba, és neheztel egy csomó iskolás csíny miatt?? - megszégyenítő dolgok igen, but still... Infantilis ez a társaság. Jamesék is, és Snape is. A Harry-Ron-Hermione trió nyomába se érnek, Tekergőkként sem, és külön-külön sem. Na ők idegesítettek ebben a részben ezúttal, nem Harry bármiféle teljesen valid kitörése (igen, a Dumbledore irodájában való türés-zúzást is). Snape sértett önérzete különösen piszkált, és hogy emiatt a beleselkedés miatt megszüntette az okklumencia órákat. A hozzáállása is elfogadhatatlan volt. Nem tudott felnőttként viselkedni. 
Ami a full-cast audiót illeti, továbbra is nagyon élvezetes ilyenformán hallgatni. Ebben a részben külön megfigyeltem a mindenféle egyéb zajokat, hangeffekteket, pl. tüsszentés, köhögés, félrenyelés, zihálás hangjait. Oltári sok munka lehetett ezt így megcsinálni.
Ennyi kötet után most úgy érzem Lupin hangja a legjobban eltalált.
Ismét szöget ütött a fejemben a kétirányú tükör, amit a végén megkeres, hogy ugyan mi a LÓPIKULÁÉRT nem azon keresztül próbáltak előtte is kapcsolatot létesíteni Siriusszal, miért a kandallókon keresztül, és hogy ez az elszalasztott lehetőség miért nem frusztrálja jobban Harryt?
Sirius halála sosem rázott meg igazán, most is sokszor haragudtam rá, gyerekes volt, pl. ahogy beszólogatott Harrynek, hogy nem agy olyan mint James (még jó!)... Harryt sajnálom az egészben, hogy épphogy csak lett egy keresztapja, máris elvette tőle a sors.
Holnapig tudnám folytatni, még így sem ejtettem szót egy csomó mindenről. Ezúttal sokkal jobban megszerettem ezt a kötetet is, mint eddig.
Indulhat a végjáték a két utolsó résszel. ♥
„...and either must die at the hand of the other for neither can live while the other survives...”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése