Linn Skåber és Lisa Aisato varázslatos világa - képes poszt

Saját képek.

Tavaly tavasszal olvastam el Linn Skåbertől a Ma négykézláb akarok járni című kötetet, ami a "monológos" könyvek középső része, és a felnőttkori élethelyzeteket járja körül. Bár a történetek jó része kissé komor hangulatú volt, és a családalapítás körüli időszak, a fiatal-felnőtt életkor mellőzöttnek tűnt benne, jó élmény lett, és nagyon megtetszett a hangulatiság, és a képi világ is. Lisa Aisato, az illusztrátor egy varázsló. Csodálatos, kifejező rajzokat készít Skåber történeteihez, amik sokszor álomszerűek, és rendkívül színes fantáziáról tanúskodnak. 

Nem volt kérdés, hogy a kamaszmonológok és az időskori monológok is sorra fognak kerülni. 

Arra azonban nem számítottam, hogy az időskori kötetet fogom leginkább hozzám közelállónak érezni. ♥ Ilyen öreg lélek lennék? Vagy tényleg az sikerült a legjobban, és nem hiába írja Skåber az előszóban, hogy az időskori monológokat akarta tulajdonképpen először megírni?

Mindenesetre mindkét kötet tetszett, a különféle életkorok problémáit, fókuszpontjait, nehézségeit remekül ragadták meg, az illusztrációk pedig természetesen ismét abszolút levettek a lábamról. 

De akkor pár sorban külön is hadd meséljek a kötetekről. 

A szívem egy bezárt bódé

A kamaszos érzelmek vad hullámai uralják a kötetet, nagyon sok tinis bizonytalanság, önértékelési zavar, félelem jelenik meg, amiket erőteljesen érzékeltetnek a képek is. Az illusztrációk alakjait gyakran jellemzi a kidülledt szem, különféle grimaszok, hosszú kezek-lábak, zavart, elpiruló arcok - szóval pont olyan, mint a kamaszos érzelemvilág. Emiatt azonban kissé távolabbinak is éreztem magamtól.  

"Hármasom van norvégból.

Ötösöm ujjongásból, hogy nem kettest kaptam.

Hármasom van németből.

Egy ötösben fogadok, hogy legközelebb jobb lesz.

Hármasom van matekból.

Ötösöm Jenny megvigasztalásából, mert ő négyest kapott."

A cím érzékletes, tetszik, de sajnos pont a címadó novella volt számomra nagyon furcsa. Talán a legkevésbé pont az tetszett az összes közül a kötetben. 

"Különös, hogy minden gyerek elfogadja azt, hogy egyszer csak fel kell nőni. Én is elfogadtam, hogy ostobaság Stellán a boltba lovagolni. De ki döntött így? Az élet? A felnőttek? Akik egyszerűen csendben feladták önmagukat, a falovaikat, az erdőiket, a maszatos arcukat, és halkan és észrevétlenül leszoktak a nevetésről, az álmodozásról, a játékról, majd lassan elkezdtek Fifát játszani, és úgy tenni, mintha nem játszanának, végül pedig teljesen leszoktak a játékról? Ki dönt ebben? Ki döntött? Mikor felejtettek el mindent?"

'A lányok' című történetben egy fiú figyeli a szünidő után a lányokat az osztályban, és remekül tálalja a változásaikat, és egyben értetlenkedik, hogy történhetett ez?

"Hiszen a lepkéket sem tanítja meg senki előmászni a gubójukból. Egyszerűen csak előbújnak, megrebbentik a szárnyukat, és rohadt jól néznek ki. Ők is. Nem is tudom. Talán egy titkos tanfolyamra járnak, ahol megtanítják nekik, Hogyan legyél kúl pillangó azonnal."

Hogy én mennyire szerettem volna "kúl pillangó lenni", azonnal! Remekül megfogalmazta a szerző ezt a régi, kimondatlan érzést, ami azóta persze már megfakult és jelentőségét vesztette. Mégis jó volt ilyen módon helyére billenteni valamelyest egy korszakot. 

A monológok közül a kedvencem talán az Apa, a hörcsög és a halál volt, de tetszett a Ha tudnák, milyen klassz anyám van, A betegség, A feminista, Nina feneke, a Nasi 7000 koronáért, és a Kamasszületés is. 

"Apa.

Tartanál egy kicsit?

A karjaidban.

Így.

Ahogy szoktad,

amikor kisebb voltam és könnyű volt felemelni,

könnyű kezelni,

könnyű szeretni,

és csak átölelni kicsit

óvatosan."

A mitesszerek, düh, kócos szemöldökök és szerelem mellett változatos gyötrelmek, szorongások, mindenféle kamaszos kényelmetlenség elővillant, és sikerült ezt az intenzív, izgalmas, mégis nagyon frusztráló életszakaszt hitelesen visszaadni. 

A szél most a legigazabb

A szél most a legigazibb, olvastam félre már évek óta... Az olvasás kezdetekor a címadó novellánál realizáltam, hogy te jó ég, eddig végig más címmel élt a könyv a fejemben, sőt úgy is hivatkoztam rá mindenhol... A szél most a legigazabb, amim csak lehet, írja a novellában, de nekem úgy is stimmel, a szél most a legigazibb, ebben az életkorban, most tudom csak igazán élvezni az arcomat hűsítő fuvallatokat, nekem valahogy ezt a képzettársítást hozta magával...

De egy betű ide vagy oda, nem számított, A szél most a legigazabb/igazibb rabul ejtett és beszippantott már az első novellájával, aztán csak jegyzeteltem tovább, és a jegyzeteim csak ebből álltak: ez is jó, az is jó, a következő is nagyon jó! Imádtam minden sorát, a történeteit, a témáit. 

A verseket sokszor nem szeretem, kritikus vagyok, és nem nagy versolvasó, de itt a versek is remekül sikerültek, és nem tudom eléggé dicsérni a fordítást. :) 

Kedvencemmé vált a kötet.♥ Voltak történetek benne, amik egészen zsigeri szinten rezonáltak, és szomorúságuk csontig hatolt. Volt, amit meg is könnyeztem. Amikor az egyik idős úr feleségéért eljönnek a mentősök, és "kiviszik, mint a karácsonyfát", teljesen letaglózott az írás, és meg kellett álljak egy pillanatra. Elképesztően szomorú és megrendítő történet az Idegen a házunkban is. 

Remek volt A sirály, A kegyetlen fény, az EA, a Mondanom kell valamit, a Két világ, és a már említett karácsonyfás: Az élet ünnepe. 

"Egész életemben igyekeztem kerülni az embereket. Csak rabolják az időmet."

Az illusztrációk és kis közbevetések közül nem is tudnék választani, mind annyira a helyén volt, és volt bennük némi humor is itt-ott, hogy oldja kicsit a keményebb mondandót. 

"Már szelídebben tekintek az emberekre, érzem, hogy mindannyian kissé összezavarodva kóválygunk az életben, parkokban, az indiainál, a környékbeli verandákon, keresünk valamit, amiben megkapaszkodhatunk, egy csésze kávét, egy kezet, egy fogantyút, egy istent vagy egy rákos-majonézes szendvicset."

"A tükörbe nézni mindennap meglepetés. Az ember arra számít, hogy saját magát látja, erre egy ismeretlen nő néz vissza rá."

"Egy életen át megtanultuk, hogy a nevetés nem hang, hanem összetartozás, önirónia, élet."

„Előttem a hétvége. Mint egy puha perzsa macska a tavaszi napsütésben…”

"Én pedig csak forgolódom az ágyban, és azon tűnődőm, mikor küldtek ki az életből a folyosóra."

"Sötétségből jöttem. Széllé leszek. Vigaszként fogok feltámadni."

Sok fájdalom bújik meg ebben a kötetben is, de édes-bús pillanatok is, életbölcsességek, amik nem erőltetik rád magukat, nosztalgikus és elgondolkodtató pillanatok, irónia és rengeteg érzelem. A kamaszossal és a felnőttessel ellentétben pedig ezeknek az érzelmeknek teljesen szabad útja van, talán ez az időskor titka már, ez az engedés..., felengedés? megengedés? hogy azt érezzünk, amit csak akarunk. Mégis, bár teljesen szabad utat kap minden, nem egy áradásként törnek elő az érzelmek, hanem nagyon tapintatosan, finoman, mint egy pókháló, szövik be az egész kötetet. Nagyon szerettem. ♥ Remek, elmélyülős élmény volt és újraolvasásra érdemes.