A Hygge-hatás

Forrás.

Ismét eljött a témázás ideje, és nagyon vártam ezt a kört, mert már kezdettől tudtam, hogy én biztosan a Hyggéről, és annak az életemre gyakorolt hatásairól fogok írni. :) Az októberi kör témája ugyanis az ÉLETMÓD könyvek, vagyis bármilyen non-fictionök: szakácskönyvek, pszichológiai könyvek, tornázós könyvek, hygge-könyvek, kötős-horgolós-origami könyvek, bármi amiből tanultunk valamit, kamatoztattunk valamit a saját életünkben. 

Talán korábban Csernusról, és pszichológiai témájú könyveinek hatásáról írtam volna, vagy a Norbi-titokról, ha mondjuk 2012-ben rendezzük meg ezt a kört. Most viszont sokkal aktuálisabb, amit a Meik Wiking könyve (is) elindított bennem. Aki olvasta az áradozós posztomat A hygge otthonról, az tudja, hogy nagyon tetszett az egész koncepció. Igaz persze, már egy picit korábbra datálódik egyfelől a hyggével való megismerkedésem is, másfelől pedig a belső igény a változtatásra is, aminek a kapcsolóját aztán A hygge otthon teljes gázra kapcsolta bennem.

Bergsveinn Birgisson: Válasz Helga levelére

Már nem is nagyon emlékszem, hogy mikor és miért figyeltem fel erre az aprócska kötetre, mindenesetre egyike volt azoknak a könyveknek, amikkel a férjem meglepett  karácsonyra (2023-ban) a kívánságlistámról. ♥ Idén direkt nagyon sok, korábban ajándékba kapott kötetet tettem fel a várólista csökkentésbe, hogy ne álljanak már olyan soká olvasatlanul.

A Válasz Helga levelére egy visszaemlékezés. Bjarni, a most már idős, izlandi gazda válaszol egy korábbi levélre, és válaszában felidézi gyakorlatilag az egész életét, onnantól kezdve, hogy egy pletyka szárnya kelt róla, és Helgáról, egészen odáig, és még tovább, hogy a pletykából valóság lett, és hogy Bjarni döntés elé kényszerült. Szerelem, öröm, fájdalom, megalkuvás, kötelességtudat, önfeláldozás... Hogyan alakítjuk, vagy épp nem alakítjuk a sorsunkat. Számvetés és önmarcangolás ez, az élet végéhez közeledve, talán feloldást keresve. 

„Vesztem el lóháton vakító hóviharban, és hagytam rá magam a ló ösztönére, hogy hazavigyen, amikor feladtam. Lőttem szaró rókát. Láttam jéghegyet felborulni. Hajítottam nyúlhalat a járásgyűlés elnöke fejéhez. Felejtettem el hullát. Szállítottam füstölt asszonyt. Éltem puszta ígéreten a kora ’60-as évek kemény telei alatt, írtam a létezés fogyatékosságairól, és megértettem, hogy az embereknek kis párnákon is lehetnek nagy álmai.”

Sokat gondolkodtam a könyvön, és hogy mit is írjak róla, hogyan is adjam vissza a szokatlanságát, egyediségét, és azt, hogy milyen kettős érzéseim támadtak vele kapcsolatban. Érdekes, mert úgy érzem, nem olvasnám újra, de nem is biztos, hogy megválnék tőle. Bizonyos szempontból a "kicsi a bors, de erős" könyvek közé tartozik. Nehéz témákat hoz fel, és rövidsége ellenére rengeteg mindenről mesél lecsupaszítva, nyersen és őszintén.

"Elágazott az addigi utam. És én mindkét irányt követtem. De egyiket sem igazán. Vagyis a lábam az egyik úton vitt – a szívem pedig a másikon haladt. Együtt veled."

Mégis, nagyon-nagyon furcsa könyv, ami tele van bujasággal, testiséggel. Kissé értetlenül állok előtte, mégis vannak benne magvas gondolatok. 

„Akkor válik csak egy nép igazán kicsivé, amikor hátat fordít a történelmének.”

Az izlandi környezet tetszett, és remek hátteret adott, de kevesebb húgyszag, kevesebb testnedv valahogy jobb lett volna. Változatlanul nem értem, miért kell a szépirodalomnak oly sokszor ilyesmiktől csöpögni. Ettől a naturális megközelítéstől lesz ütősebb, vagy mit gondolnak ilyenkor a szerzők? 

"(...)a rossznak könnyű féken tartani a jót, a jónak viszont nehéz féken tartani a rosszat" (Vídalín-prédikációkból való)

Volt enne némi humor is azért, emlékezetes marad a "hullafelejtés", egy ilyen abszurd helyzeten, majd utána a "füstölésen" is, hát csak nevetni lehet, pedig ott van mögötte a tragédia is.

"Olyan felüdülés volt a szemnek téged meztelenül látni a napfényben, mintha a kopár sziklaormon virágot pillantana meg. Semmi ehhez foghatót nem ismerek. Legfeljebb az jut eszembe, amikor megérkezett a Farmall, letéptem róla a kartont és minden csomagolást, és csodáltam az életünket forradalmasítani készülő gép ragyogó dicsőségét. Látod, milyen hitvány gondolataim vannak, drága Helga, hogy a te fiatal, meztelen testedet egy traktorhoz hasonlítom. Tudom, hogy csak beszennyezem a szépségedet azzal, ha evilági dolgokhoz mérem, de mégis csodálatos traktor voltál."

Forrás.

Váltogatták egymást azok a részek, amin meg lehet állni elmerengni, és azok, amin elfacsarodik az orrunk is. Engem tényleg kifejezetten irritált a folyton felemlegetett húgyszag. Enélkül csorbult volna a mondanivaló? És a bestialitást ne is említsük akkor. Ez mihez kellett ellenpólusnak? Miért kellett, hogy ilyenformán előjöjjön az ösztönlény Bjarniból?

Ami még megakasztotta az olvasást, azok az (ó)izlandi legendák, mondák világára való utalások, idézetek. Bár ezekhez készültek jegyzetek a kötet végén, én ezt fáradságosnak éreztem megismerni. Arról nem is beszélve, hogy el se tudom olvasni ezeket a neveket, csak egy nagy blabla (jelen esetben pl kb. hörgönsprr) lesz a fejemben egy Hörgárhreppúr szó mondjuk, és a többi H-betűstől is nehezen tudom megkülönböztetni. De persze ne akadjunk fenn az én ebbéli hiányosságaim folytán ezen. Mindenesetre szerintem a be-beszúrt példázatok, versek, mondák túl sokszor térítik el az olvasót a történettől, és feleslegesen túlmitizálják a történetet; kizökkentenek, ahelyett, hogy hagynának jobban belemerülni. 

"A legszegényebb tanyákat civilizáción kívülinek szokták gúnyolni, de vajon nem ott van-e épp a legtöbb emberség?"

Bjarni, Helga, Unnur, és a többiek sem kerültek közel hozzám, de a szerző jól átadta érzésvilágukat, és érdekessé tudta tenni őket. A társadalmi-politikai jellegű eszmefuttatásokhoz pedig azt hiszem semmit nem is kell hozzáfűzni. Ezek közül is olvashattok itt néhány idézetet. 

"Mintha a fogyókúrázók tennék a legtöbb cukrot a palacsintára, és a legkegyetlenebbek magyaráznának a “lelkek iránti szeretetről”. Általában azok a legnagyobb gaztevők, akik a leghangosabban szónokolnak a bűnözés ellen, a kapitalizmus meg, aminek mindenkit gazdaggá kellene tennie, mindenkit elszegényít, és biztos lehetsz benne, hogy a szabadság, amiről mostanában oly sokat beszélnek, végül mindenkiből rabszolgát csinál."

Érdekes könyv volt, furcsa, nehezen elhelyezhető élmény. De ezekért (is) olvasunk, nem? 

A Válasz Helga levelére volt az idei 12. elolvasott várólista csökkentős könyvem, így ezzel teljesítve a kihívás, hurrá! :) 

Running Grave újraolvasás - gondolatok

Két éve, a megjelenéskor olvastam először a The Running Grave-et, és most, az újabb kötet megjelenése előtt gondoltam jöhet egy kis "ismétlés". Nagyon jólesett néhány csalódás után ebbe a kötetbe belemélyedni, és újra felfedezni a részleteit.

Elképesztően jól megírt történetnek tartom, csavaros, bonyolult, izgalmas, de a nyomozáson túl a magánéleti eseményeket is nagyon szerettem benne követni. 

FIGYELEM, ez a poszt a Cormoran Strike sorozat 7. részéről szól, SPOILEREK ELŐFORDULHATNAK! 

A szektával kapcsolatos részek másodjára azért már nem töltöttek el jeges rémülettel, hiszen a végét tudtam már, és nem féltettem folyamatosan Robin életét, és nem csak testi, de szellemi épségét is. Kellemesebb volt így belehelyezkedni a regénybe, hogy nem aggódtam annyit a főszereplőért. Strike-ot most jobban sajnáltam magányosságában, amíg Robin beépült a UHC-be. 

Megsirattam a kiszabadulást, azt a megérzést, amikor Robin minden kétséget kizáróan egyszercsak TUDTA, hogy Strike ott van a kerítés túloldalán, és aztán az összeölelkezést a kocsiban. ♥

Imádtam az odavágást Jonathan Wace-nek: "I'll burn your church to the fucking ground!", az egyik kedvenc mondatom az egész sorozatban! :D  Katarzis! :D 

És persze a jó poénok megint ütöttek, és oldották a feszkót. Az egyik kedvencem az ALDIs, de jó az I'll have everything is, meg a sorozatos Thank fuck textek is mosolyra késztetnek. :) 

Az aranyhal agyammal képzeljétek, elfelejtettem a Daiyu-bűntény megoldását. :O Azon kaptam magam, hogy bár egy részre jól emlékeztem (Abigail nyilván), a többi valahogy a feleldés homályába merült, és pontosan azokon az elméleteken futottam végig, mint annak idején az első olvasáskor. Hogy is volt? Daiyu mégis él? Becca=Daiyu? És hát persze hogy nem, valami tök más, de mi is? Elfelejtettem a szalmát, elfelejtettem ki kicsoda is volt a polaroidokon, elfelejtettem még a disznókat is... Szóval még egyszer meg tudott lepni a vége. :) De most bogozgatni már nem kellett. :) Csak élvezni. 

Aztán az izgalom-faktoron, a poénokon, a  UHC-n túl, ott voltak azok az igazán fontos, és rezonáló mondatok a végén. ♥ Strike beszélgetése Ameliával. Strike beszélgetése Robinnal. Charlotte "hagyatéka", szavakban, gondolatokban, és abban a változásban, amit Strike-ban kiváltott. Strike óriási személyiségfejlődésen megy keresztül, sok mindent másként lát, és sok mindent belát ebben a részben.

“It’s dangerous to make a cult of your own unhappiness. Hard to get out, once you’ve been in there too long. You forget how.”

“Happiness is a choice that requires an effort at times, and it was well past time for him to make the effort.” 

A záró részt meg is könnyeztem újra. Remek, remek, remek volt, megbizonyosodtam róla, hogy még mindig kedvenc. ♥

“she knew I was in love with you.”

                                                                                   ♥

Azóta már túl vagyok a Hallmarked Man-en is, stay tuned, hamarosan hozom a posztot, nemmmm egészen vagyok elégedett vele... :') 

Augusztus és szeptember, de főleg Gerald Durrell

Saját képek.

Sajnos októberbe hajlik teljesen, mire be tudom fejezni ezt a zárós posztot, de akármennyire maradtam is el a posztjaimmal, mindenképp meg szerettem volna mutatni, miket is szereztem be. Augusztusban nagy elánnal elindítottam ugyanis a korábban megemlített Gerald Durrell életmű-összegyűjtő projektemet, és az indítást igazi teljes gőz üzemmód jellemezte, amint azt látni fogjátok a kupacolós képen is. :)

Szerencsére nagyon sok szép példányt tudtam megszerezni másodkézből, ráadásul egy helyről többet is. Kicsit izgultam, mi milyen állapotban szerezhető be, a régiek közül különösen. Rengeteg Durrellem van, de sajnos egy régebbi beázásnál PONT ezek voltak a beázott falrésznél, és soknál elég csúnyák a lapszélek. Megpróbálkozom majd egy kis alkoholos törléssel, leradírozással, napoztatással, de nem sok reményt fűzök hozzá, és nem szívesen forgatom ami penészes lehet, illetve a fiamnak sem adnám így szívesen a kezébe, ha esetleg később érdekli majd. Így aztán ezekből jöttek újak. 

A fehér borítós, rajzos, Európa Kiadós kötetek álltak a legközelebb a szívemhez, mert ilyen kiadásban ismerkedtem meg Durrellel annak idején (A halak jelleme volt az első olvasásom tőle), és kedveltem a Réber László féle illusztrációkat is bennük, így aztán megpróbáltam ezek közül válogatni, és nem rendeltem meg újabb féle kiadást inkább. 

Népszerűtlen leszek (?)

Forrás.

Amikor Zenka felvetette a Népszerűtlen könyves vélemények témát, valahol az agyam egy hátsó kis zugában megszólalt egy kis hang, hogy én már írtam egyszer ilyesmit, és valóban, 2016-ban (!!! jó ég, de régen...) volt egy book tag a témában, amit kitöltöttem.

Vissza is olvastam most ezt a bejegyzést, és kis félmosollyal konstatáltam, hogy mennyire kevéssé aktuális már egy jó része, hiszen azok a sorozatok, filmek, szereplők bukkannak fel benne, akik cirka egy évtizede voltak népszerűek - vagy épp népszerűtlenek az én olvasatomban. :) Bár ugyanúgy egyetértek a 9 évvel ezelőtti önmagammal pl. abban, hogy A kurblimadár az egyik anti-könyvem, és hogy nem rajongok a new adult műfajért, valamint nem érdekel a Twilight és Szürke egyik árnyalata sem, azért azóta sok víz lefolyt már a Dunán, rengeteg trend vonult fel - és le -, más műfajokért lehetett rajongani, más párosoknak lehetett drukkolni, más és más témákat lehetett választani a népszerűek vagy épp a népszerűtlenebbek közül. Egy szó mint száz: változtak a dolgok. De az tagadhatatlan, csak hogy a jó kis semmitmondó körmondataim végére érjek itt, hogy mindig vannak népszerű könyvek/könyves trendek/vélemények/kiadások, amikről nem értjük, miért is népszerűek, és mi esetleg nem kedveljük őket.

Ami először eszembe jut, mert ráadásul pont pár napja beszélgettünk róla barátnőkkel, az az élfestett kiadások cunamija. Lassan minden jön élfestve, vagy élfestve is. Egyetérthetünk abban, hogy vannak nagyon szépek, de nekem egy kissé kezd sok lenni. Már nem is annyira különleges, mert mindegyik kiadást ezzel próbálják különlegessé tenni. Nekem nincs sok élfestett könyvem, talán kettő (??? lehet hogy csak egy?), mert valahogy nem is ezekből a műfajokból olvasok, ahol nagyon elterjedt (romantika, romantasy stb.). A Minden kémia élfestése nagyon tetszett - a periódusos rendszer van az oldalán -, és szoktam néha a könyves eseményeken is fotózgatni szép élfestéseket, de "a kevesebb több" elvén, jobb lenne, ha visszavennének kicsit belőle...

Forrás.

Természetesen, ahogy az lenni szokott, mindig vannak olyan könyvek, amiket a nagy többség nagyon szeret, de nekem nem jöttek be, vagy nem értem, mit ettetek rajtuk. Az elmúlt évek néhány példája:

- A méhek titkos élete

- A könyvek szerelmesei Emily Henrytől

- Nyarak könyve

- Ahol a folyami rákok énekelnek

- A fiú, akit Karácsonynak hívnak

- A hatalom, Naomi Aldermantól

- Emma Straub: Holnap ilyenkor

- Craig Thompson: Blankets

- Üvegtrón

Értetlenül állok továbbra is a "girl"-ös könyvek (Gone Girl, Shining Girls, Girl on the Train, etc. :D ) népszerűsége, valamint a mindenféle dark romance, romantasy, smut (régen mamipornó! :D) és egyéb hasonló műfajok és műfajkeveredések népszerűsége előtt.

Továbbra sem szeretem a szerelmi háromszögeket, és ki lehet kergetni a világból a nyálromantikával.

És nektek, milyen népszerűtlen könyves véleményetek van? Mivel kapcsolatban mentek szembe az árral? Csatlakozzatok a témázáshoz, ha van kedvetek, vagy csak írjátok meg a gondolataitokat kommentben! :) 

A többiek posztjai: 

Nima, Zenka, Anett, 

Utóvéd (később csatlakozók): 

Szabó Magda: Füveskönyv

Jólesett valami kicsit komolyabbat, súlyosabbat olvasni, néhány könnyedebb olvasmány után. Bár vigyázni kell azért az ilyen füveskönyvekkel gyűjteményekkel, mert haladós olvasmánynak tetszik a sok rövid idézettel, mégis tömény tud lenni. Legalább 5-6 részletben, vagy inkább fejezetenként, témánként jó olvasni. 

Rengeteg ismerős idézet visszaköszönt az életműből, valamint interjúrészletek is vannak. Számtalan kis jelölő került bele, ezek közül fogok néhányat ide a posztba is beilleszteni. 

Van ami simogatta a lelkem, van ami késdöfés.

Témái, ami köré az idézeteket gyűjtötték, nagyon sokfélék. Megjelelik  gyerekkor, az emlékek birodalma, a szerelem, a női lét, a szabadság eszméje, az élet titkai, és a halál is. Talán a legnehezebb volt olvasni azokat a részeket, amikben Szobotkát gyászolja, annyira tapintható az összetartozásuk, és a fájdalom... 

Különösen  aktuálisak a szabadságról, magyarságról, politikáról írt sorai is. 

"Az emlék gerezdes volt, mint a narancs, és életének különböző pillanataiban más-más gerezdje került elő." (Katalin utca)

"Kiszámíthatatlan, mikor mi, milyen erővel és később milyen hatást kifejtve karcolódik egy gyermek tudatába." (Ókút)

Saját képek

"Az élet nem iskola, Irén. Az élet szabálytalan." (Katalin utca)

az olvasásról

"Naponta megújuló boldogság, hogy valaki beszél hozzám a könyv lapjairól, és ezt az élményt megismételhetem, sőt ez az élmény a korom és az életkörülményeim változásával mindig más és mást közöl." (Osztovits Ágnes interjúja, Magyar Nemzet, 1995)

"Mindenki rendszeresen olvasott nálunk, szenvedélyes érdeklődéssel, válogatás nélkül, mint az örökké szomjas ember, aki azt is megissza, ami voltaképpen nincs ínyére, mert máskülönben szomjan hal." (Ókút)

"Ha békén hagyják és elvonulhat, láthatatlanná és elérhetetlenné válik olvasás közben, mint egy búvár a tenger fenekén." (Megmaradt Szobotkának)

"a boldogság a hétköznapok üzemzavara" (A pillanat)

"Nincs ifjúsági irodalom. Nem hiszek benne. Irodalom van különféle korosztályú olvasók számára. Nincs ifjúsági író, csak író van. Minden könyvnek minden korosztályhoz kellene szólnia, ha az ember igazán jól végzi a munkáját. Nem hiszem abban, hogy négykézlábra kell állni és úgy kell a gyerekhez szólni. A gyerekhez úgy kell szólni,  mint egy értelmes, nem nagyon idős felnőtthöz." (Tanári búcsú, 1985, Illés György interjúja)

Olvassatok Magdát. ♥ Ezt is. De bármit tőle. Gazdag érzelmekben, gondolatokban, mindenről bölcsen, mély világlátással fogalmaz, és elképesztő a kifejezésmódja. És igen, ez még így, csupán néhány idézetet összegyűjtve is, ugyanúgy érzékelhető. 

(Megjegyzés: Nagyon szép ez a fajta kiadás is, de nem tartós, és könnyen felgyűrődik, sérül a dupla elülső rész. :/ Az előző, keményborítós sorozat szerintem jobban sikerült, folytathatták volna.)

Júliusi mérleg

Saját képek.

Helló Augusztus, szalad a nyári szünet! :) Júliusban elképesztően soknak hangzó, 22 könyvet fejeztem be, azonban ez megint csak azt mutatja, hogy elmentünk könyvtárba a kisfiammal, és ezúttal főleg a Bori-sorozatot kezdtük magunkévá tenni. A 22-ből összesen 4 volt csak "könyv-könyv", a többi mese. Itthoni újak és könyvtáriak is, vegyesen.

Új szerzeményem csak egy volt a hónapban, Moa Herngren könyvét, A válást ajándékba kaptam meg. :) 

5 könyvtől szabadultam meg, ezek apró kis babalapozók voltak, amiket továbbadtam. 

Termékeny volt a hónap posztok szempontjából, jobban sikerült, mint vártam, 6 bejegyzés került ki ugyanis a blogra. Utoljára januárban volt ennyi. :) Akadt köztük félévzárás is, és júliusban megünnepeltem a blog a 16. szülinapját.

A nem sokkal korábban beharangozott "több zanzára számítsatok" jóslat ellenére most mindenről jutott idő, és volt kedv is külön-külön beszámolni. 

A kép csalóka, ezek nagyrészt már
augusztusiak lesznek, a pillanatkép
egy olvasós óráról viszont július. :)

A hónap legjobbjai Durrell és Kinsella voltak, akik szerintem sosem gondolták volna, hogy egy  mondatban szerepelnek majd együtt. :) Kinsella Kétbalkezes istennője igazi üdítő, szórakoztató olvasmány volt, Durrellhez pedig annyira jólesett visszatérni, hogy rögtön egy új projektre is inspirált. Szeretném, ha meglenne tőle is az életmű, ahogy pár évvel ezelőtt, néhány év alatt a Simenonjaimat is teljessé tettem. Na meg persze olvasni is szeretném őket. Sajnos egy korábbi beázás során sok Durrellem penészes lett, és bár megtartottam őket, most újra  megszemlélve, ezek közül is több inkább pótlandó lenne... Az új kiadások is szépek, de szerintem fogok vadászni régieket is, amelyekben a Réber László illusztrációk szerepelnek. Van olyan példányom is, ami az újraolvasásoktól esik/esett szét. De visszatérve a könyvélményre, nagyon nosztalgikus volt Durrellt olvasni, kissé keserédes is, hiszen pont az utolsó expedíciójáról szóló kötetet vettem kézbe, amikor szegény Gerry bácsi már nem volt igazán aktív, inkább csak a táborban ücsörgött. 

A két nagyon szuper olvasmány mellett egymás után kifogtam két olyan gyöngyszemet is, amikről bizony paprikás poszt született. Marian Keyes Watermelonjával és Tom Hindle Garda-tavas könyvével nem jártam jól. Nem ajánlom nektek őket, és sajnálom, hogy a kis kevés, olvasásra szánható időmből pont ezekre szakítottam... Csalódásaim arra sarkalltak, hogy inkább ismerősebb terepre evezzek, és rögtön fogtam egy Szabó Magdát (igaz, csak a Füveskönyvet tőle - poszt majd később, ez már augusztusi olvasás), és belevetettem magam Cormoran Strike-ba is. A Running Grave otthonos és TUTIJÓ közege kell most nekem. A komfortos újraolvasás mellett pedig rámmosolygott a szerencse is, mert a következő választásom úgy tűnik nagyon is be fog találni: Mikki Brammertől a Minden, amit megbántam eddig annyira szuper, hogy kedvenc könyv vibe-ok jönnek belőle, pedig még csak 20%-nál járok! Szóval úgy érzem augusztus-szeptemberben talán több lelkesedés és kevesebb paprika várható, de ki tudja, stay tuned! ;) 

A nyár hátralevő részére írt tervlistából nem sok minden teljesült, mondjuk még a nyár sem ért véget, az is igaz. A várólista csökkentős könyvekkel pont megakadtam, pedig már belefogtam az utolsóba, a kihívás teljesítéséhez. Maigret-t mégsem volt kedvem/időm olvasni, viszont a megkezdett könyvek egy részét befejeztem, és még szóló posztok is születtek róluk, szóval hurrá. 

Hamarosan jön az augusztusi zárás is, hiszen repülnek a napok! :) 

A többiek júliusa: 

Dóri, Bea,

Nyári témázás - Utazás

Forrás.

Zenka nemrég ismét életet lehelt a Témázásba, és néhány bloggerrel bizony újra fel is lelkesedtünk. Az újraindító kör általános "kivel mizu mióta nem témáztunk" kérdésére elég sokan válaszoltunk, lássuk, hogy alakulnak a továbbiak! Egy kicsit meg is fűszerezzük ezentúl a Témázást, mindig lesz egy kihívásos része is, ami a témához tartozó könyv olvasását is magában foglalja, és ugyanahhoz a témához megmarad a szokásos elmélkedős posztolás is. Zenka remek ötletekkel rukkolt elő, úgyhogy lesz miről írni bőven!

A mostani témakiírás - by Zenka - a következő: 

Egy táj, ahová a könyvek vittek el

Kihívás: olvass egy könyvet, ahol számodra még nem látott vidéket ismerhetsz meg. Ez lehet egy utazós könyv, vagy egy könyv, ahol megismersz valamilyen új kultúrát, de lehet ez akár egy jól megírt fantasy vagy scifi világa is. A poszt szóljon a könyvről, de szóljon a megismert tájról is. Pl. ha a Holdra szállásról írsz, írhatsz, hogy melyik holdkráter tetszett leginkább meg. Ha egy létező országban játszódik a könyv, írhatsz arról, hogy szeretnél-e tényleg odalátogatni, vagy bármiről, ami eszedbe jut.

Témázás: Legyen utazós poszt! Melyek azok a tájak, amikhez a való életben vonzódsz, és melyek azok, amelyekhez csak olvasva, de ott nagyon. Volt-e esetleg, hogy egy könyv miatt elutaztál valahová, pl. Dublinba? ( ábrándos tekintet), van-e esetleg bakancslistás úticél, amit a könyvek inspiráltak.

Forrás.

A nyári témázás középpontjában tehát az UTAZÁS áll, és megmondom őszintén, egy kicsit meg is inogtam, hogy most akkor a kihívásos verziót csináljam-e, de tulajdonképpen ha már éppen úgyis utazós könyvet is olvastam, majd belinkelem ide azt is, és mesélek azokról a tájakról is, ahova azok a könyvek repítettek, de az elmélkedést sem hagyom ki a témában. ;)

Szeretek olyan könyveket olvasni, ahol nagyon hangulatos a helyszín, amibe az olvasó egyszerűen nem tud nem beleszeretni, és olyanokat is, ahol kifejezetten az a cél, hogy a szerző minél jobban megismertessen minket az adott hellyel. Ez utóbbiak persze inkább nonfictionökben fordulnak elő, de vannak kivételek. 

Már gyerekkoromban vonzódtam a vadregényes tájakhoz, vagy csak vadregényesen megírt kötetekhez. Imádtam Sienkiewicz Sivatagon és vadonban vándorlását például, érdekeltek Jean Sasson Szaúd-Arábiában játszódó könyvei, a sok titkot rejtő, zárt világról, és már kicsiként is belepistultam Gerald Durrell különféle állatgyűjtő- és mentő* útjainak leírásaiba, amik ötvözik a tudományos ismeretközlés és a regényesség elemeit. Durrell révén bejártam pl. Korfut és Kamerunt is. De legutóbb, A véznaujjú maki meg én című kötetével Madagaszkárt. És nem csak az állatvilágról tudtam meg sokat, hanem az ottlakókról, a szokásaikról, holmijaikról, piacukról... Imádtam ezt a színes forgatagot. 

Szintén a közelmúltban utaztam el Kenyába a Vadvirág című könyv lapjain. Ez sajnos nem volt azért olyan jó minőségű írás, nagyon amerikai újságíró stílben íródott szegény könyv, és magyar verziója valószínűleg szerkesztőt sem látott, de ennek ellenére annyira megkapó volt főszereplőjének életútja, és a Naivasha-tó sorsa, az állatokkal, és az emberi utakkal is benne, hogy teljesen magával ragadott. 

Forrás.

Tavaly év végén tettem egy remek kis korzikai körutazást Fehér Klárával is, ami egyben korrajz is volt a '70-es évekről, és a magyar turistákról. A korzikai nyaraláson kívül felelevenednek egy korábbi ausztrál út visszás emlékei is, kitekintünk Indiába, és Olaszországon is keresztülnyargalunk, páratlan egyveleg, és bámulatos, mennyi minden belefért ebbe az aprócska kötetbe! Fehér Klárától mindenképp el szeretném majd olvasni útleírásos könyveit is. 

Valamint - ha már magyar szerzők -, nagyon érdekel még Szabó Magda két útinapló-szerű könyve is, a Zeusz küszöbén és a Hullámok kergetése is. 

Forrás.

2017-ben volt egy Amszterdam és az irodalom posztom, amiben összegyűjtöttem csomó holland könyves élményt, és kicsit meséltem az akkori amszterdami utamról is. Korábban is több könyvet olvastam, amik Hollandiában játszódtak, pl. a Tulipánlázat, vagy a méltán híres Leány gyöngy fülbevalóvalt. Akkortájt kicsit bele is szerettem Vermeer festészetébe is ezek által a könyvek által, és kerestem a témában más olvasmányokat is. 

Teljesen más stílusban és korszakban, de Dan Brown is sokat utaztatott, pl Firenzében, Rómában, Velencében... :) Imádtam utána más szemmel tekinteni különféle nevezetességekre.

Három éve az Egy csésze kávé Koppenhágában rendesen belebolondított Dániába is, a dán életérzésbe, a hygge-be. Bár Julie Caplin sorozatát nem folytattam azóta (túl jó volt ez az első kötet, féltem, a többi csalódás lesz. :D), de később ennek az olvasmányélménynek köszönhetően olvastam el Meik Wiking Hygge könyveit is, és hovatovább bele is fogtam az otthonunk és életterünk átrendezésébe. Mikbe bele nem tud vinni "egy csésze kávé"! ;) A dán életstílusról egyébként még mindenképp szeretnék olvasni, valamit nagyon jól csinálnak! 

Forrás.

Aztán óriási szerelem számomra Karen Marie Moning Fever (Tündérkrónikák) sorozata már 2011 óta, és általa szerettem bele Dublinba is. Ez a szerelem végülis akkora lett, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor Moning Dublinba jött, bizony mentem én is. :)) Imádom a leírásokat, a hangulatot, amit a könyvben teremt, és hogy ennek egy jó részét személyesen is láthattam, megízlelhettem. A Temple Bar, a Trinity College, a Long Room ♥ mind-mind örök élmény marad, és életem legcsodálatosabb utazása volt ez a dublini út. ♥ Itt valahol összeért néhány napra a fantázia és a valóság. 

Forrás.

"Full dark had fallen and Dublin was brilliantly lit. There'd been a recent rain, and against the coal of night, the shiny cobbled streets gleamed amber, rose, and neon-blue from reflected lamps and signs."

Számtalan "utazós" könyv sorakozik a várólistámon, a már említett Durrelleken, Szabó Magdákon, Fehér Klárákon kívül is. Attenborough-t is kéne például olvasni. Na és persze ott vannak a fantáziavilágok is, ahova szintén imádok elutazni, legjobban persze a Roxfortba. ♥

És ti, hogy álltok az utazós könyvekkel, mely tájakra repítettek el varázsos módon a könyvek? 

Olvassátok el a többiek utazós témázás posztjait is, és ha van kedvetek csatlakozzatok! Ha írtatok, szóljatok nekem, vagy bármely más témázónak, és belinkelünk titeket is! :) 

A többiek posztjai: 

Zenka, Dóri, Anett, Sister, Andi, Ilweran

Utóvéd (később csatlakozók): 

Forrás.

*a tűz- és balesetveszélyest tudom hogy kell leírni, na de ezt?! Jól írtam? 

A Garda-csapda - a műfaji felhígulás iskolapéldája

A borító szerintem szuper lett.

Tom Hindle: Gyilkosság a Garda-tavon

Minden alkalommal, amikor megemlítem, vagy leírom a címet, azt akaródzik írni inkább, hogy a Garda-tóNÁL, más is van így ezzel? Mindenesetre sok filozofálást nem érdemel, hogy is hangozna jobban a címe ennek a "cosy krimi"-nek felcímkézett könyvnek. Nem voltak borzasztóan nagy reményeim, elvárásaim, egy decent krimire gondoltam, amiben szokás szerint nem tudom kitalálni a gyilkost (sose szoktam), és aminek némileg emlékeztet majd a hangulata talán a Nyaraló gyilkosokra. Ha már "Agatha Christie méltó örököse"... Remek ez a marketingért bármit attitűd, de sajnos látványosan  hígul sok műfaj, és erre még rájátszani ilyen elképesztően nagyképű ajánlásokkal, amik a krimi királynőjéhez mérnek egy ilyen ipari hulladékot, az felháborító. 

De hogy ne csak a levegőbe beszéljek, elmondom, nekem miért nem tetszett. 

Tele van teljesen infantilis beszélgetésekkel, oldalakon keresztül ismétlik a szereplők ugyanazokat a mondatokat, gondolatokat. A narrátorok akiket használ, idegesítően üresfejűek, és kénytelenek vagyunk az ő fejükben időzni. 

„Mi ez az egész? Vajon XY halála a maffia bosszúja, amiért Z nem törlesztette az adósságát? Nem tudni. ” (ezek ismétlődnek: "nahát vajon mi történt, hmm, nem tudni", és ennyi az egész gondolat...)

"Mi lett volna, ha Sofia nincs ott? Mi lett volna, ha nem tudja megállítani? Könnyen megtörténhetett volna a baj, hiszen Sofia sem tud egyszerre több helyen lenni."

„– Nem láttátok Robynt?

Stephen abból a néhány méter távolságból is észrevette, hogy Abigail összevonja a szemöldökét.

– Itt volt mellettem – folytatta Toby. – Amikor Dina kijött, még itt állt. De miután megfordultam, már nyoma sem volt.

– Nem láttuk – válaszolta Stephen

Toby megcsóválta a fejét.

– Nem tudom, hol lehet. Benéztem a casermettába. Aztán megnéztem a mólót. Jeremy azt mondta, a múzeumban találkozott vele, de ott sincs.

Stephen tudatosan nem nézett Abigailre.

– Lehet, hogy a mosdóba ment. Nagyon meleg van.”

Ún. párbeszéd… És itt még a neveket se érdemes semmi miatt kiszedni, a nő miatt nem kell aggódni nem egy újabb áldozat, pár sorral arrébb, már elő is bukkan a lépcsőről. A szerző nem tudta mégis hogyan töltse ki a könyv első felét, amiben ugye be kell mutatni minden szereplőt, a helyszínt, az eseményt, ami köré csoportosulnak (jelen esetben egy esküvő), és persze a gyilkosságnak is meg kell történnie, legyen hulla, legyen felbolydulás, legyen sok-sok-sok motiváció, és gyanús apróság, amik aztán összezagválódnak az olvasó fejében. Szóval LENNE miről írni, de ehelyett helykitöltő baromságok vannak, még a második felében is: 

„– Ez az? – kérdezte Stephen.

Laurence nem válaszolt, ismét módosult tudatállapotba került.

– Laurence! Ez az? – ismételte meg a kérdést Stephen.”

Robyn és Toby rendkívül életképtelen karakterek voltak, és sajnos legtöbbet pont tőlük hallunk az egész eseményről. Rengeteg kört fut a család Toby beszervezésével a vállalkozásba, rém unalmas. Eva, az influenszer, akit meggyilkolnak, és férje Laurence, aki a fiatal Donald Trump képében jelent meg előttem (szóval ugye instant hányinger), valamint a pökhendi "koszorúsfiúk" is elég antipatikus gárda a Gardán (hahaha), és nem sokat ad a történethez a többi szereplő sem. Az apróbb simliskedések, a hazugságok, amik más miatt történnek, nem konkrétan a gyilkossággal összefüggésben, átlátszóak. Egyébként pedig egy szigeten ugyan ki állna neki ennyi MÁSZKÁLNI az amúgy érthetetlenül leírt casermetta meg "vájat", meg múzeum, meg móló meg stb. között, amikor gyilkos van köztük? Ki játszana ilyenkor nyomozósat magában? :D A két idegen pasas jelenléte meg több mint nevetséges, és az is, hogy senki az ég világon nem köt beléjük jobban. 

Egyébként ha már múzeum, és a hűvösebb helyek, mi az istennyiláért nem mentek be a napról? Mindenki kornyadozik, és izzad, és nagyon MELEG VAN, ebből áll a Garda-tó csodás hangulata. A festői táj sem igazán dominál, lehetett volna a helyszín gyakorlatilag bármi más is. 

És milyen csecse az 
eredeti borító is...

Ez életem első krimije, amiben már a legelején kitaláltam ki a gyilkos, ami nem járul annyira hozzá a kötet érdemeihez. :')

Az első felét szinte kín volt olvasni, annyira önismétlő, erőltetett, töltelékes szöveg, kisiskolás fogalmazás stílus. Nem sok választott el a félbehagyástól úgy 30-40%-nál. Egy hangyabokányit jobb lett a végére, a szerző valamelyest könnyebben boldogult a második résszel, amikor írhatott akciójeleneteket, meg kifejthette borzasztó okosnak vélt megfejtését az egész rejtélyre. Persze nyilván van néhány dolog ami nem úgy alakul, mint gondolnánk, vagy ami a véletlen folyománya, így az egész komplett cselekmény nem található ki előre, de annyira faék egyszerűségű az alapja, hogy tényleg, aki erre azt rá merte nyomtatni, hogy „Agatha Christie méltó örököse”, az rendkívül szégyellhetné magát, és kiérdemelné Umbridge tollát, hogy hadd írogassa: I must not tell lies. 

Ez se nem egy jó krimi, se nem egy jó könyv. Nem, még "nyári limonádénak", vagy "strandkönyvnek" is kevés - legalábbis nekem biztos. De tudjátok mit? Legyenek nektek is ennél magasabb elvárásaitok! 

Paprikás dinnye

Marian Keyes: Watermelon

Már egy ideje szerettem volna Marian Keyes-től olvasni, így aztán lecsaptam a lehetőségre, amikor az Audible egy bizonyos időre ingyenesen hozzáférhetővé tette az előfizetésemben Watermelon című könyvét a szerzőnek, ami a Walsh Family sorozat első része. 

Nos, maradjunk annyiban, hogy legalább nem kellett fizetnem érte. Pedig jól indult, tetszett az ír akcentus, a kezdő oldalak néhány jól irányzott poénja, és a sajnálnivaló helyzet, amibe a főhősnő kerül rögtön a legelején. Claire-t elhagyja a férje, James, méghozzá abban a szent pillanatban, amikor megszületik a gyerekük. Kisétál az életükből anélkül, hogy megnézné az újszülöttet. Claire ezután elutazik a családjához, Dublinba, hogy ott leljen nyugtot, és persze némi támogatást. James-t egy darabig mintha a föld nyelte volna el, de addig is megjelenik egy másik pasas, meg persze ott van Claire hóbortos családja is. Jaaa, meg a gyerek. A gyerek, akinek neve sincs egy darabig. Meg aki amúgy is egy játékbaba, egy kellék ebben az egész sótlan kálváriában, amit több mint 500 oldalon keresztül zongoráznak le. 

Őrület, hogy az anyaságnak micsoda torzított formája került ebbe a regénybe, totálisan hiteltelen az egész. Kétnapos gyerekkel repülőre ül. Ez a gyerek soha nem sír, soha nem nyűgös, nincs semmi baja, akárkivel elvan, naphosszat is. Nem gond neki, hogy nem szoptatják, csupán csak döntési kedv miatt, cumisüveggel a szájában született bizonyára. Nem gond neki, ha LERAKJÁK, mert ő csak alszik ugye, meg eszik, néhanééééha valaki átpelenkázza. Szó sincs ugye egy valóságos csecsemős körforgásról, amikor egyfolytában csak eteted-altatod-pelenkázod és ringatod a gyereket, NAPOKIG BASZDMEG. ILYEN egy csecsemővel. Nem olyan, hogy beszélgetsz, meg vodkázgatsz, meg randizgatsz, edzőtermezgetsz pár órát, vagy ha magaddal viszed a gyereket órákig tartó programokra including kávézás és vásárolgatás és neki közben ezzel egy pillanatra sincs semmi problémája?! Na többek között ezért, és az ehhez hasonlókért van mindenkinek egy hülye rózsaszín köd a fejében a gyerekezésről. Claire életvitelében semmi változást nem hozott az, hogy gyereke lett, és ez szépen szólva is nonszensz. 

Annak "örülök", hogy azért némi szülés utáni depresszió befigyelt az elején, de őszintén, fájt volna Keyes-nek egy kicsit reálisabban tálalni a dolgokat? Persze nem tudja, mert fingja nincs róla. De akkor is, a szerzői szabadság is megengedte volna, főleg, ha amúgy sem történik semmi, hogy mondjuk ne adj' Isten csak pár hét múlva utaznak el repülőn, addig segítsen ki néhány jó barátnő.. Vagy urambocsá' csak a 6 hetes kontrollon túl, mert úgy látszik neki aztán mindegy végülis, hogy egy másik országban van-e a köv. orvosi vizsgálata neki is meg a gyereknek is, ámen! :D (Most jut eszembe, hogy a gyerek papírjai nélkül is hogy a francba utazott el vele bárhová? :D) Az orvostól meg ne a szépfiúka ágyába vezessen már az első út, könyörgöm! Mennyivel elfogadhatóbb lett volna, ha egy kicsit hagyja a kilábalásban, a "semmiben", a gyerekkel való összeszokásban névlegesen pár hónapot, és nem ugrasztja bele rögtön utazásba, kapcsolatba, semmibe. 

A szuperpasas is lehetett volna hihetőbbre írva, mert ilyen Adam a világon nincs persze, mint a könyvben.

Volt némi önirónia az elbeszélő hangjában, és a szituáció amibe került, abszolút kedvelhetővé, sajnálatra méltóvá tehetné a szemünkben, de teljesen következetlen volt a viselkedése. Egyszer úgy gondoltam értelmes, és talpraesett, és mindent jól gondol, aztán meg egy naiv hülye liba volt (az esetek többségében). Mégis mi értelme volt a közte és James közötti csatározásnak egyébként? Cselekmény szempontjából ez egy rossz vicc volt (és  mégis ennyi volt a könyv második felének cselekménye :D), miért akart volna beletörődni abba, hogy visszamenjen ehhez a nárcisztikus seggfejhez, aki konkrétan a szülés utáni első percben elment világgá? Mi volt ebben a dilemma, annak fényében pláne, hogy James csakis őt szidta, de azért HAJLANDÓ lett volna visszafogadni, ha Claire megváltozik. :D  

Lapos, és felettébb idegesítő történet. A konfliktus mondvacsinált. De egy jó része másutt is gyermeteg, átgondolatlan - nincs meg Adam, a szépfiú telefonszáma, talán kérd el a húgodtól, aki tudja?? Az ilyen kisebb logikai bicsaklások is fájdalmasak. 

Sok a töltelék és az erőltetett jópofáskodás a könyvben. Az egész hóbortos család inkább erősen diszfunkcionális. Anyád ellenzi, hogy főzz valami finomat, mert majd utána elvárná a család tőle is? A zugivás az csak fun? Az egyik húg a vizsgáztatóival fekszik le, csak így sikerülnek a vizsgái, és hát "ez ilyen"? Ja hogy ez mind csak jópofa? Oké, akkor a jópofaméterem elromlott. :D Humor egy szikrányi sem maradt a végére benne. 

Brrr megint elment a kedvem egy időre a könnyed-romantikusnak címkézett silányságtól. Öreg vagyok én már ilyen hülye tyúkokról olvasni. :P