Júliusi mérleg

Saját képek.

Helló Augusztus, szalad a nyári szünet! :) Júliusban elképesztően soknak hangzó, 22 könyvet fejeztem be, azonban ez megint csak azt mutatja, hogy elmentünk könyvtárba a kisfiammal, és ezúttal főleg a Bori-sorozatot kezdtük magunkévá tenni. A 22-ből összesen 4 volt csak "könyv-könyv", a többi mese. Itthoni újak és könyvtáriak is, vegyesen.

Új szerzeményem csak egy volt a hónapban, Moa Herngren könyvét, A válást ajándékba kaptam meg. :) 

5 könyvtől szabadultam meg, ezek apró kis babalapozók voltak, amiket továbbadtam. 

Termékeny volt a hónap posztok szempontjából, jobban sikerült, mint vártam, 6 bejegyzés került ki ugyanis a blogra. Utoljára januárban volt ennyi. :) Akadt köztük félévzárás is, és júliusban megünnepeltem a blog a 16. szülinapját.

A nem sokkal korábban beharangozott "több zanzára számítsatok" jóslat ellenére most mindenről jutott idő, és volt kedv is külön-külön beszámolni. 

A kép csalóka, ezek nagyrészt már
augusztusiak lesznek, a pillanatkép
egy olvasós óráról viszont július. :)

A hónap legjobbjai Durrell és Kinsella voltak, akik szerintem sosem gondolták volna, hogy egy  mondatban szerepelnek majd együtt. :) Kinsella Kétbalkezes istennője igazi üdítő, szórakoztató olvasmány volt, Durrellhez pedig annyira jólesett visszatérni, hogy rögtön egy új projektre is inspirált. Szeretném, ha meglenne tőle is az életmű, ahogy pár évvel ezelőtt, néhány év alatt a Simenonjaimat is teljessé tettem. Na meg persze olvasni is szeretném őket. Sajnos egy korábbi beázás során sok Durrellem penészes lett, és bár megtartottam őket, most újra  megszemlélve, ezek közül is több inkább pótlandó lenne... Az új kiadások is szépek, de szerintem fogok vadászni régieket is, amelyekben a Réber László illusztrációk szerepelnek. Van olyan példányom is, ami az újraolvasásoktól esik/esett szét. De visszatérve a könyvélményre, nagyon nosztalgikus volt Durrellt olvasni, kissé keserédes is, hiszen pont az utolsó expedíciójáról szóló kötetet vettem kézbe, amikor szegény Gerry bácsi már nem volt igazán aktív, inkább csak a táborban ücsörgött. 

A két nagyon szuper olvasmány mellett egymás után kifogtam két olyan gyöngyszemet is, amikről bizony paprikás poszt született. Marian Keyes Watermelonjával és Tom Hindle Garda-tavas könyvével nem jártam jól. Nem ajánlom nektek őket, és sajnálom, hogy a kis kevés, olvasásra szánható időmből pont ezekre szakítottam... Csalódásaim arra sarkalltak, hogy inkább ismerősebb terepre evezzek, és rögtön fogtam egy Szabó Magdát (igaz, csak a Füveskönyvet tőle - poszt majd később, ez már augusztusi olvasás), és belevetettem magam Cormoran Strike-ba is. A Running Grave otthonos és TUTIJÓ közege kell most nekem. A komfortos újraolvasás mellett pedig rámmosolygott a szerencse is, mert a következő választásom úgy tűnik nagyon is be fog találni: Mikki Brammertől a Minden, amit megbántam eddig annyira szuper, hogy kedvenc könyv vibe-ok jönnek belőle, pedig még csak 20%-nál járok! Szóval úgy érzem augusztus-szeptemberben talán több lelkesedés és kevesebb paprika várható, de ki tudja, stay tuned! ;) 

A nyár hátralevő részére írt tervlistából nem sok minden teljesült, mondjuk még a nyár sem ért véget, az is igaz. A várólista csökkentős könyvekkel pont megakadtam, pedig már belefogtam az utolsóba, a kihívás teljesítéséhez. Maigret-t mégsem volt kedvem/időm olvasni, viszont a megkezdett könyvek egy részét befejeztem, és még szóló posztok is születtek róluk, szóval hurrá. 

Hamarosan jön az augusztusi zárás is, hiszen repülnek a napok! :) 

A többiek júliusa: 

Dóri, Bea,

Nyári témázás - Utazás

Forrás.

Zenka nemrég ismét életet lehelt a Témázásba, és néhány bloggerrel bizony újra fel is lelkesedtünk. Az újraindító kör általános "kivel mizu mióta nem témáztunk" kérdésére elég sokan válaszoltunk, lássuk, hogy alakulnak a továbbiak! Egy kicsit meg is fűszerezzük ezentúl a Témázást, mindig lesz egy kihívásos része is, ami a témához tartozó könyv olvasását is magában foglalja, és ugyanahhoz a témához megmarad a szokásos elmélkedős posztolás is. Zenka remek ötletekkel rukkolt elő, úgyhogy lesz miről írni bőven!

A mostani témakiírás - by Zenka - a következő: 

Egy táj, ahová a könyvek vittek el

Kihívás: olvass egy könyvet, ahol számodra még nem látott vidéket ismerhetsz meg. Ez lehet egy utazós könyv, vagy egy könyv, ahol megismersz valamilyen új kultúrát, de lehet ez akár egy jól megírt fantasy vagy scifi világa is. A poszt szóljon a könyvről, de szóljon a megismert tájról is. Pl. ha a Holdra szállásról írsz, írhatsz, hogy melyik holdkráter tetszett leginkább meg. Ha egy létező országban játszódik a könyv, írhatsz arról, hogy szeretnél-e tényleg odalátogatni, vagy bármiről, ami eszedbe jut.

Témázás: Legyen utazós poszt! Melyek azok a tájak, amikhez a való életben vonzódsz, és melyek azok, amelyekhez csak olvasva, de ott nagyon. Volt-e esetleg, hogy egy könyv miatt elutaztál valahová, pl. Dublinba? ( ábrándos tekintet), van-e esetleg bakancslistás úticél, amit a könyvek inspiráltak.

Forrás.

A nyári témázás középpontjában tehát az UTAZÁS áll, és megmondom őszintén, egy kicsit meg is inogtam, hogy most akkor a kihívásos verziót csináljam-e, de tulajdonképpen ha már éppen úgyis utazós könyvet is olvastam, majd belinkelem ide azt is, és mesélek azokról a tájakról is, ahova azok a könyvek repítettek, de az elmélkedést sem hagyom ki a témában. ;)

Szeretek olyan könyveket olvasni, ahol nagyon hangulatos a helyszín, amibe az olvasó egyszerűen nem tud nem beleszeretni, és olyanokat is, ahol kifejezetten az a cél, hogy a szerző minél jobban megismertessen minket az adott hellyel. Ez utóbbiak persze inkább nonfictionökben fordulnak elő, de vannak kivételek. 

Már gyerekkoromban vonzódtam a vadregényes tájakhoz, vagy csak vadregényesen megírt kötetekhez. Imádtam Sienkiewicz Sivatagon és vadonban vándorlását például, érdekeltek Jean Sasson Szaúd-Arábiában játszódó könyvei, a sok titkot rejtő, zárt világról, és már kicsiként is belepistultam Gerald Durrell különféle állatgyűjtő- és mentő* útjainak leírásaiba, amik ötvözik a tudományos ismeretközlés és a regényesség elemeit. Durrell révén bejártam pl. Korfut és Kamerunt is. De legutóbb, A véznaujjú maki meg én című kötetével Madagaszkárt. És nem csak az állatvilágról tudtam meg sokat, hanem az ottlakókról, a szokásaikról, holmijaikról, piacukról... Imádtam ezt a színes forgatagot. 

Szintén a közelmúltban utaztam el Kenyába a Vadvirág című könyv lapjain. Ez sajnos nem volt azért olyan jó minőségű írás, nagyon amerikai újságíró stílben íródott szegény könyv, és magyar verziója valószínűleg szerkesztőt sem látott, de ennek ellenére annyira megkapó volt főszereplőjének életútja, és a Naivasha-tó sorsa, az állatokkal, és az emberi utakkal is benne, hogy teljesen magával ragadott. 

Forrás.

Tavaly év végén tettem egy remek kis korzikai körutazást Fehér Klárával is, ami egyben korrajz is volt a '70-es évekről, és a magyar turistákról. A korzikai nyaraláson kívül felelevenednek egy korábbi ausztrál út visszás emlékei is, kitekintünk Indiába, és Olaszországon is keresztülnyargalunk, páratlan egyveleg, és bámulatos, mennyi minden belefért ebbe az aprócska kötetbe! Fehér Klárától mindenképp el szeretném majd olvasni útleírásos könyveit is. 

Valamint - ha már magyar szerzők -, nagyon érdekel még Szabó Magda két útinapló-szerű könyve is, a Zeusz küszöbén és a Hullámok kergetése is. 

Forrás.

2017-ben volt egy Amszterdam és az irodalom posztom, amiben összegyűjtöttem csomó holland könyves élményt, és kicsit meséltem az akkori amszterdami utamról is. Korábban is több könyvet olvastam, amik Hollandiában játszódtak, pl. a Tulipánlázat, vagy a méltán híres Leány gyöngy fülbevalóvalt. Akkortájt kicsit bele is szerettem Vermeer festészetébe is ezek által a könyvek által, és kerestem a témában más olvasmányokat is. 

Teljesen más stílusban és korszakban, de Dan Brown is sokat utaztatott, pl Firenzében, Rómában, Velencében... :) Imádtam utána más szemmel tekinteni különféle nevezetességekre.

Három éve az Egy csésze kávé Koppenhágában rendesen belebolondított Dániába is, a dán életérzésbe, a hygge-be. Bár Julie Caplin sorozatát nem folytattam azóta (túl jó volt ez az első kötet, féltem, a többi csalódás lesz. :D), de később ennek az olvasmányélménynek köszönhetően olvastam el Meik Wiking Hygge könyveit is, és hovatovább bele is fogtam az otthonunk és életterünk átrendezésébe. Mikbe bele nem tud vinni "egy csésze kávé"! ;) A dán életstílusról egyébként még mindenképp szeretnék olvasni, valamit nagyon jól csinálnak! 

Forrás.

Aztán óriási szerelem számomra Karen Marie Moning Fever (Tündérkrónikák) sorozata már 2011 óta, és általa szerettem bele Dublinba is. Ez a szerelem végülis akkora lett, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor Moning Dublinba jött, bizony mentem én is. :)) Imádom a leírásokat, a hangulatot, amit a könyvben teremt, és hogy ennek egy jó részét személyesen is láthattam, megízlelhettem. A Temple Bar, a Trinity College, a Long Room ♥ mind-mind örök élmény marad, és életem legcsodálatosabb utazása volt ez a dublini út. ♥ Itt valahol összeért néhány napra a fantázia és a valóság. 

Forrás.

"Full dark had fallen and Dublin was brilliantly lit. There'd been a recent rain, and against the coal of night, the shiny cobbled streets gleamed amber, rose, and neon-blue from reflected lamps and signs."

Számtalan "utazós" könyv sorakozik a várólistámon, a már említett Durrelleken, Szabó Magdákon, Fehér Klárákon kívül is. Attenborough-t is kéne például olvasni. Na és persze ott vannak a fantáziavilágok is, ahova szintén imádok elutazni, legjobban persze a Roxfortba. ♥

És ti, hogy álltok az utazós könyvekkel, mely tájakra repítettek el varázsos módon a könyvek? 

Olvassátok el a többiek utazós témázás posztjait is, és ha van kedvetek csatlakozzatok! Ha írtatok, szóljatok nekem, vagy bármely más témázónak, és belinkelünk titeket is! :) 

A többiek posztjai: 

Zenka, Dóri, Anett, Sister, Andi, Ilweran

Utóvéd (később csatlakozók): 

Forrás.

*a tűz- és balesetveszélyest tudom hogy kell leírni, na de ezt?! Jól írtam? 

A Garda-csapda - a műfaji felhígulás iskolapéldája

A borító szerintem szuper lett.

Tom Hindle: Gyilkosság a Garda-tavon

Minden alkalommal, amikor megemlítem, vagy leírom a címet, azt akaródzik írni inkább, hogy a Garda-tóNÁL, más is van így ezzel? Mindenesetre sok filozofálást nem érdemel, hogy is hangozna jobban a címe ennek a "cosy krimi"-nek felcímkézett könyvnek. Nem voltak borzasztóan nagy reményeim, elvárásaim, egy decent krimire gondoltam, amiben szokás szerint nem tudom kitalálni a gyilkost (sose szoktam), és aminek némileg emlékeztet majd a hangulata talán a Nyaraló gyilkosokra. Ha már "Agatha Christie méltó örököse"... Remek ez a marketingért bármit attitűd, de sajnos látványosan  hígul sok műfaj, és erre még rájátszani ilyen elképesztően nagyképű ajánlásokkal, amik a krimi királynőjéhez mérnek egy ilyen ipari hulladékot, az felháborító. 

De hogy ne csak a levegőbe beszéljek, elmondom, nekem miért nem tetszett. 

Tele van teljesen infantilis beszélgetésekkel, oldalakon keresztül ismétlik a szereplők ugyanazokat a mondatokat, gondolatokat. A narrátorok akiket használ, idegesítően üresfejűek, és kénytelenek vagyunk az ő fejükben időzni. 

„Mi ez az egész? Vajon XY halála a maffia bosszúja, amiért Z nem törlesztette az adósságát? Nem tudni. ” (ezek ismétlődnek: "nahát vajon mi történt, hmm, nem tudni", és ennyi az egész gondolat...)

"Mi lett volna, ha Sofia nincs ott? Mi lett volna, ha nem tudja megállítani? Könnyen megtörténhetett volna a baj, hiszen Sofia sem tud egyszerre több helyen lenni."

„– Nem láttátok Robynt?

Stephen abból a néhány méter távolságból is észrevette, hogy Abigail összevonja a szemöldökét.

– Itt volt mellettem – folytatta Toby. – Amikor Dina kijött, még itt állt. De miután megfordultam, már nyoma sem volt.

– Nem láttuk – válaszolta Stephen

Toby megcsóválta a fejét.

– Nem tudom, hol lehet. Benéztem a casermettába. Aztán megnéztem a mólót. Jeremy azt mondta, a múzeumban találkozott vele, de ott sincs.

Stephen tudatosan nem nézett Abigailre.

– Lehet, hogy a mosdóba ment. Nagyon meleg van.”

Ún. párbeszéd… És itt még a neveket se érdemes semmi miatt kiszedni, a nő miatt nem kell aggódni nem egy újabb áldozat, pár sorral arrébb, már elő is bukkan a lépcsőről. A szerző nem tudta mégis hogyan töltse ki a könyv első felét, amiben ugye be kell mutatni minden szereplőt, a helyszínt, az eseményt, ami köré csoportosulnak (jelen esetben egy esküvő), és persze a gyilkosságnak is meg kell történnie, legyen hulla, legyen felbolydulás, legyen sok-sok-sok motiváció, és gyanús apróság, amik aztán összezagválódnak az olvasó fejében. Szóval LENNE miről írni, de ehelyett helykitöltő baromságok vannak, még a második felében is: 

„– Ez az? – kérdezte Stephen.

Laurence nem válaszolt, ismét módosult tudatállapotba került.

– Laurence! Ez az? – ismételte meg a kérdést Stephen.”

Robyn és Toby rendkívül életképtelen karakterek voltak, és sajnos legtöbbet pont tőlük hallunk az egész eseményről. Rengeteg kört fut a család Toby beszervezésével a vállalkozásba, rém unalmas. Eva, az influenszer, akit meggyilkolnak, és férje Laurence, aki a fiatal Donald Trump képében jelent meg előttem (szóval ugye instant hányinger), valamint a pökhendi "koszorúsfiúk" is elég antipatikus gárda a Gardán (hahaha), és nem sokat ad a történethez a többi szereplő sem. Az apróbb simliskedések, a hazugságok, amik más miatt történnek, nem konkrétan a gyilkossággal összefüggésben, átlátszóak. Egyébként pedig egy szigeten ugyan ki állna neki ennyi MÁSZKÁLNI az amúgy érthetetlenül leírt casermetta meg "vájat", meg múzeum, meg móló meg stb. között, amikor gyilkos van köztük? Ki játszana ilyenkor nyomozósat magában? :D A két idegen pasas jelenléte meg több mint nevetséges, és az is, hogy senki az ég világon nem köt beléjük jobban. 

Egyébként ha már múzeum, és a hűvösebb helyek, mi az istennyiláért nem mentek be a napról? Mindenki kornyadozik, és izzad, és nagyon MELEG VAN, ebből áll a Garda-tó csodás hangulata. A festői táj sem igazán dominál, lehetett volna a helyszín gyakorlatilag bármi más is. 

És milyen csecse az 
eredeti borító is...

Ez életem első krimije, amiben már a legelején kitaláltam ki a gyilkos, ami nem járul annyira hozzá a kötet érdemeihez. :')

Az első felét szinte kín volt olvasni, annyira önismétlő, erőltetett, töltelékes szöveg, kisiskolás fogalmazás stílus. Nem sok választott el a félbehagyástól úgy 30-40%-nál. Egy hangyabokányit jobb lett a végére, a szerző valamelyest könnyebben boldogult a második résszel, amikor írhatott akciójeleneteket, meg kifejthette borzasztó okosnak vélt megfejtését az egész rejtélyre. Persze nyilván van néhány dolog ami nem úgy alakul, mint gondolnánk, vagy ami a véletlen folyománya, így az egész komplett cselekmény nem található ki előre, de annyira faék egyszerűségű az alapja, hogy tényleg, aki erre azt rá merte nyomtatni, hogy „Agatha Christie méltó örököse”, az rendkívül szégyellhetné magát, és kiérdemelné Umbridge tollát, hogy hadd írogassa: I must not tell lies. 

Ez se nem egy jó krimi, se nem egy jó könyv. Nem, még "nyári limonádénak", vagy "strandkönyvnek" is kevés - legalábbis nekem biztos. De tudjátok mit? Legyenek nektek is ennél magasabb elvárásaitok! 

Paprikás dinnye

Marian Keyes: Watermelon

Már egy ideje szerettem volna Marian Keyes-től olvasni, így aztán lecsaptam a lehetőségre, amikor az Audible egy bizonyos időre ingyenesen hozzáférhetővé tette az előfizetésemben Watermelon című könyvét a szerzőnek, ami a Walsh Family sorozat első része. 

Nos, maradjunk annyiban, hogy legalább nem kellett fizetnem érte. Pedig jól indult, tetszett az ír akcentus, a kezdő oldalak néhány jól irányzott poénja, és a sajnálnivaló helyzet, amibe a főhősnő kerül rögtön a legelején. Claire-t elhagyja a férje, James, méghozzá abban a szent pillanatban, amikor megszületik a gyerekük. Kisétál az életükből anélkül, hogy megnézné az újszülöttet. Claire ezután elutazik a családjához, Dublinba, hogy ott leljen nyugtot, és persze némi támogatást. James-t egy darabig mintha a föld nyelte volna el, de addig is megjelenik egy másik pasas, meg persze ott van Claire hóbortos családja is. Jaaa, meg a gyerek. A gyerek, akinek neve sincs egy darabig. Meg aki amúgy is egy játékbaba, egy kellék ebben az egész sótlan kálváriában, amit több mint 500 oldalon keresztül zongoráznak le. 

Őrület, hogy az anyaságnak micsoda torzított formája került ebbe a regénybe, totálisan hiteltelen az egész. Kétnapos gyerekkel repülőre ül. Ez a gyerek soha nem sír, soha nem nyűgös, nincs semmi baja, akárkivel elvan, naphosszat is. Nem gond neki, hogy nem szoptatják, csupán csak döntési kedv miatt, cumisüveggel a szájában született bizonyára. Nem gond neki, ha LERAKJÁK, mert ő csak alszik ugye, meg eszik, néhanééééha valaki átpelenkázza. Szó sincs ugye egy valóságos csecsemős körforgásról, amikor egyfolytában csak eteted-altatod-pelenkázod és ringatod a gyereket, NAPOKIG BASZDMEG. ILYEN egy csecsemővel. Nem olyan, hogy beszélgetsz, meg vodkázgatsz, meg randizgatsz, edzőtermezgetsz pár órát, vagy ha magaddal viszed a gyereket órákig tartó programokra including kávézás és vásárolgatás és neki közben ezzel egy pillanatra sincs semmi problémája?! Na többek között ezért, és az ehhez hasonlókért van mindenkinek egy hülye rózsaszín köd a fejében a gyerekezésről. Claire életvitelében semmi változást nem hozott az, hogy gyereke lett, és ez szépen szólva is nonszensz. 

Annak "örülök", hogy azért némi szülés utáni depresszió befigyelt az elején, de őszintén, fájt volna Keyes-nek egy kicsit reálisabban tálalni a dolgokat? Persze nem tudja, mert fingja nincs róla. De akkor is, a szerzői szabadság is megengedte volna, főleg, ha amúgy sem történik semmi, hogy mondjuk ne adj' Isten csak pár hét múlva utaznak el repülőn, addig segítsen ki néhány jó barátnő.. Vagy urambocsá' csak a 6 hetes kontrollon túl, mert úgy látszik neki aztán mindegy végülis, hogy egy másik országban van-e a köv. orvosi vizsgálata neki is meg a gyereknek is, ámen! :D (Most jut eszembe, hogy a gyerek papírjai nélkül is hogy a francba utazott el vele bárhová? :D) Az orvostól meg ne a szépfiúka ágyába vezessen már az első út, könyörgöm! Mennyivel elfogadhatóbb lett volna, ha egy kicsit hagyja a kilábalásban, a "semmiben", a gyerekkel való összeszokásban névlegesen pár hónapot, és nem ugrasztja bele rögtön utazásba, kapcsolatba, semmibe. 

A szuperpasas is lehetett volna hihetőbbre írva, mert ilyen Adam a világon nincs persze, mint a könyvben.

Volt némi önirónia az elbeszélő hangjában, és a szituáció amibe került, abszolút kedvelhetővé, sajnálatra méltóvá tehetné a szemünkben, de teljesen következetlen volt a viselkedése. Egyszer úgy gondoltam értelmes, és talpraesett, és mindent jól gondol, aztán meg egy naiv hülye liba volt (az esetek többségében). Mégis mi értelme volt a közte és James közötti csatározásnak egyébként? Cselekmény szempontjából ez egy rossz vicc volt (és  mégis ennyi volt a könyv második felének cselekménye :D), miért akart volna beletörődni abba, hogy visszamenjen ehhez a nárcisztikus seggfejhez, aki konkrétan a szülés utáni első percben elment világgá? Mi volt ebben a dilemma, annak fényében pláne, hogy James csakis őt szidta, de azért HAJLANDÓ lett volna visszafogadni, ha Claire megváltozik. :D  

Lapos, és felettébb idegesítő történet. A konfliktus mondvacsinált. De egy jó része másutt is gyermeteg, átgondolatlan - nincs meg Adam, a szépfiú telefonszáma, talán kérd el a húgodtól, aki tudja?? Az ilyen kisebb logikai bicsaklások is fájdalmasak. 

Sok a töltelék és az erőltetett jópofáskodás a könyvben. Az egész hóbortos család inkább erősen diszfunkcionális. Anyád ellenzi, hogy főzz valami finomat, mert majd utána elvárná a család tőle is? A zugivás az csak fun? Az egyik húg a vizsgáztatóival fekszik le, csak így sikerülnek a vizsgái, és hát "ez ilyen"? Ja hogy ez mind csak jópofa? Oké, akkor a jópofaméterem elromlott. :D Humor egy szikrányi sem maradt a végére benne. 

Brrr megint elment a kedvem egy időre a könnyed-romantikusnak címkézett silányságtól. Öreg vagyok én már ilyen hülye tyúkokról olvasni. :P 

Durrell és a véznaujjú makik

Saját kép.

Gerald Durrell: A véznajjú maki meg én

Nemsokára napra pontosan 25 éve lesz, hogy az első Durrellemet a kezembe vettem - A halak jelleme című kötet volt az, amit aztán számtalan másik követett, és én teljesen belebolondultam Gerry bácsi állati és emberi csudabogaraiba, korfui családi kalandjaiba, és kameruni expedícióiba. Nem is tudom miért, és hol akadt el a folyamat, bizonyára belebolondultam másba is közben, pl. Agatha Christie-be, de annyi baj legyen, ha már ilyen remek bolondulásaim voltak. ;) 

Szó mi szó, bár többször is megfogadtam már, hogy visszatérek az állatos és természettudományos témákhoz, amit ilyen regényes és humoros formában kiváltképp jó fogyasztani, sokáig mégsem sikerült. Mindig emlegettem, mindig benne volt a terveimben, mégsem jutottam el sem a híresebb kötetek újraolvasásáig, sem az életmű folytatásáig. 2015-ben (az is már 10 éve volt!) voltak kisebb próbálkozásaim, amikor is megtetszettek a Szacsvay-féle rövídített, Durrell-válogatások, és néhány hangoskönyvet meghallgattam ezek közül. 2017-ben pedig megnéztem két évadot a méltán népszerű, The Durrells című sorozatból.

Most, 2025 nyarán végre eljött az idő, hogy újra rendesen Durrellt olvassak, és nagyon örülök, hogy visszakacsintottam Gerry bácsira, még ha sajnos sikerült is kifognom a folytatáshoz a legeslegutolsó kötetét. 

Sophie Kinsella: The Undomestic Goddess

Visszakerestem, hogy mikor is olvastam utoljára Kinsellát, és megdöbbentem: 2017-ben, egy akkori, friss megjelenést olvastam tőle, és visszaolvasgatva, volt azért pár csalódás. Viszont most egy régebbi darabot vettem elő tőle, és úgy tűnik a korábbi írásai jobban bejönnek nekem (pl. a Can You Keep a Secret?-et és a Remember Me?-t is nagyon kedveltem, és ezek is a 2000-es évek elején íródtak még, ahogy a The Undomestic Goddess. 

Botrányosan csúf borítóval 2007-ben megjelent a Kelly Kiadónál magyarul is ez a kötet, Kétbalkezes istennő címen (ld. lejjebb).

Ez a regény is csekélyke 15 évet várt, amióta megvettem magamnak, de most végre beválogattam a vcs-be, és megismerkedtem vele. Nagyon örülök, hogy nem szabadultam meg ettől a régebbi zsákmánytól a korábbi kisebb-nagyobb csalódások okán, és újra bizalmat szavaztam Kinsellának, ugyanis egy roppant szórakoztató chick-litet olvashattam.

A sztoriban Samantha Sweeting sikeres és elfoglalt ügyvédnő (bár sokkal inkább űzött vad), épp az előléptetése küszöbén áll, sőt meg is kapja azt, amikor is kiderül, óriásit hibázott, ami egy nagy ügyfélnek most sokmillióba fáj. Samantha zavarában egyszerűen buszra száll és kiköt a semmi közepén, becsenget egy házba, a Geiger házaspárhoz, akik pedig azt hiszik, az új házvezetőnő jelentkezik náluk munkára. Micsoda szituáció! A félreértésből persze bonyodalom lesz, ahogy Samantha tényleg beleáll a szerepbe. A londoni sztárügyvéd kötényt köt, wc-t pucol, és ezüstöt fényesít... Ha értene is bármi ilyesmihez, az sokat segítene, de még egy tojást sem tud megfőzni, a mosógép beindításáról ne is beszéljünk! Így aztán először csak botladozásain nevethetünk, és szurkolhatunk, hogy megússzon egy-egy nehezebb próbatételt valahogy. A szerencse eleinte mellette áll, azonban a kertész, Nathaniel előtt hamar lebukik, hogy mégsem egy világhíres séf tanítványa, és fikarcnyit sem ért még a vasaláshoz sem... De ez talán nem is olyan nagy baj, Nathanielben ugyanis szövetségesre lel.

Hamarosan vendég is érkezik Geigerékhez, Melissa, az unokahúg, aki ráadásul épp ügyvédnek tanul, és a Carter Spinkhez szeretne majd menni dolgozni, pont ahonnan Samanthát kirúgták... Különféle kacagtató, keserédes, vagy épp kemény helyzet után Samanthát hamarosan utoléri, ami elől elmenekült, de talán valahogy ki tudja gabalyítani az életét. Vagy átfordítani? ;)

A magyar verzió...

Ah, tényleg roppant szórakoztató volt, nagyon élveztem olvasni a kis kalamajkákat a háztartással, az érdekes megoldásokat, amihez Samantha folyamodott (ételrendelés, bérvasaltatás :D), és már kezdettől tetszett a kapcsolatuk a kertésszel, éreztem a kémiát. A szerelmi szál nem volt túl nyálas, és talán egyedül a kis huzavona nem tetszett annyira a könyv vége felé, inkább jobb lett volna talán egy megingást csinálni csak, nem kettőt. Valószínűleg nem volt könnyű Kinsellának jól elvarrni a végét, és talán úgy gondolta kell egy plusz csavar?

Nyilván volt néhány kissé hihetetlen rész, pl. ha hétvégente tanulgatott főzni, és háztartást vezetni, akkor hogy prezentált egy-egy étel megtanulása után egy-egy egész heti menüt? Közben pedig még az összes egyéb háztartási munkával is tudott zsonglőrködni hirtelen? Illetve a londoni út során is voltak olyan apróságok, amiknek valószínűleg máshogy kellett volna történni, de annyira nem volt azért zavaró. 

“There’s no such thing as ruining your life. Life’s a pretty resilient thing, it turns out.”

Az üzenete jó volt a könyvnek, a lassításról, lelassulásról, hogy biztosan a karrier-e minden, és mi értelme a rohanásnak, állandó rendelkezésre állásnak, és a másoknak való megfelelésnek? Egyik kedvenc részem volt, amikor Samantha szembesül azzal, hogy milyen is az, amikor van szabadideje, és azt sem tudja mit kezdjen vele. A vánszorgó percek, a céltalan lazítás, az előtte elnyúló munkamentes hétvége - teljesen ismeretlen dolgok számára. A csodás vidék már csak bónusz az egészben, és tényleg én is úgy éreztem, ellazulok a történések közepette. 

Micsoda önámítás volt, amikor Samantha elhitte, vagy elhitette magával egy pillanatra is, hogy egyensúlyban tudná tartani a régi és az új életét... A corporate elvárások bizony fojtogatóak, a nap percre pontosan beosztva, a túlóra állandó, és egyáltalán nem biztos, hogy megéri feladni ezért mindent... Annak azért örültem, hogy Kettermanban volt némi hajlandóság meghallgatni Samanthát, és megmutatta az emberibb oldalát is, egy villanásra. 

Guy nekem borzasztóan ellenszenves volt már kezdettől, reméltem, hogy a szerző sem teszi majd esetleg vonzóbbá valamivel, nehogy Sam elkezdjen vágyakozni rá, és egy bolond szerelmi háromszög alakuljon ki. 

Összességében humoros és üdítő nyári olvasmány volt, könnyed, de nem butyuta, igazi agykikapcs. Ajánlom!

Félévzárás 2025

Forrás.

Már hosszú évek óta egy régebbi book tag, vagyis irányított kérdéssor alapján szoktam félévzárást írni valamikor július-augusztusban, ahogy sikerül. Ez a tag a kicsit szerencsétlen Mid-Year Book Freak Out Tag nevet viselte korábban. 

Idén is leültem hát végignézni, miket is olvastam eddig 2025-ben, ezek közül mik voltak a legjobbak (akár az év végi top5-be is esélyesek), vagy épp a legnagyobb csalódások. Igaz, elég csekély a termés, sajnos a mesekönyvek olvasása uralja a terepet, és kis kevés maradék időmben az év első felében mindössze 17 könyv-könyvet fogyasztottam csak el. Szerencsére azonban nem volt ez olyan rossz merítés, ezek között is voltak igazán kiemelkedőek, és olyanok, amik meg tudtak lepni. 

Nézzük hát, miket válogattam most be az egyes kategóriákhoz: 

Mesés június

Saját képek.

Több szempontból is mesés volt a június:

- rengeteg meseolvasás akadt, az ebben a hónapban befejezett 13 könyvből csak egyetlen egy darab volt "könyv-könyv", Katherine Neville The Eight című regénye. 

- ismét eljutottunk a fiammal együtt a gyermekkönyvtárba egy kis böngészésre, olvasgatásra, válogatásra. Természetesen ez is hozzájárult a mesekönyv-túlsúlyhoz. :) 

- mesés az is, hogy mennyi könyvemtől szabadultam az eladnivalóim közül: 29 könyvvel lett karcsúbb a könyvtáram, amikre már nem volt szükségem. Van, amit csak továbbadtam, van, amit cseréltem másra, és egy csomó, amiket viszonylag olcsón eladtam. :)

- eljutottam a Könyvhétre és tudtam találkozni kedves bloggerina barátnőimmel is ♥ Ezúttal pénteken mentem ki, és koradélutánig tudtam maradni. Szerencsére, az elején főleg, még nem volt nagy tömeg. Az instámon van néhány kép, amiket ott lőttem. :) 

- nem vásároltam a Könyvhéten, nagyon megfontolt voltam, és csak néhány, a fiamnak kinézett könyvet rendeltem meg utána való nap a Book24-ről, mert még mindig náluk a legjobb az akció ilyenkor. Magamnak csak néhány szép könyvjelzőt választottam, igaz, ebből is túl sok van itthon, de talán ez jobban elfér, mint ugyanennyi új könyv. ;) 

Azért természetesen akadt néhány beszerzés ebben a hónapban is. A következő könyvek kerültek a polcra: 

- Szabó Magda: Füveskönyv - ajándékba kaptam 

- Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére - használt könyves vásárról (kellett belőle egy saját, magyar nyelvű példány is, csak angolul hallgattam audioban).

- Gerald Durrell: Hogyan lőjünk amatőr természetbúvárt? - szintén használt könyves vásárról. :) 

A blogra júniusban 3 poszt került ki, és most végre sikerült egyesével írni könyvajánlókat is. :) 

Anettal beültünk az Edison&Jupiterbe és feltöltekeztünk a Könyvhéten való mászkáláshoz. :)
Az étlapok egyébként itt régi könyvekbe vannak beragasztva. 

A május közepén blogra vetett kis tervlistám a következőképp alakult: 

✓ befejezni a folyamatban levő könyveimet (The Eight, Az utazó macska krónikája)

✓ folytatni a vcs-könyvek sorát

x választani valami random olvasmányt!

Forrás.

x priorizálni az olvasást, főleg a telefonnyomkodás helyett

x Simenont is olvasni ♥

Sajnos a spontán választás, és Simenon még nem jöttek össze, és a reelek csábításának sem mindig tudok ellenállni, de azért olvasok, és a vcs-sek közül is már a 10-11. könyveket olvasom, szóval van rá esély, hogy még a nyár végéig teljesítsem a kihívást. :) 

Terveim a nyár további részére: 

- Simenooooon! :) Több kötet is! 

- hamarosan befejezni a megkezdetteket (Kinsella, Durrell, Murinai)

- posztokat is írni róluk belátható időn belül (bonbon/külön is oké :))

- a várólista csökkentő kihívás teljesítése

- spontán, random olvasmányok választása (legalább 1-2)

- nyilván még mindig az olvasás priorizálása, főleg az esti órákban 

Jó nyarat, és sok jó nyári olvasmányt mindenkinek! 

16 éves lett a blog!

Nagy örömmel jelentem be, hogy TIZENHAT ÉVES LETT A PUPILLA OLVAS a mai napon! Eljött a sweet sixteen is! :D 2009.07.03-án vágtam bele a blogolásba, miután Lobo Olvasónaplója annyira megihletett, és bizony azóta sem hagytam abba. Csak a helyszín változott a freeblogról a bloggerre. Bár sajnos kevesebb időm jut az olvasmányaimról, és egyéb könyves dolgokról írni, azért még mindig itt vagyok, és próbálok kiszakítani néhány kis szeletkét az életemből az írásra is. 

Forrás.

Nem mellesleg pedig, az, hogy azon a bizonyos júliusi napon leültem a számítógép elé, és elkezdtem mesélni az olvasmányélményeimről, elképesztően sok új kalandot és igaz barátságot hozott az életembe, ami a legeslegjobb hozadéka az egésznek! ♥

A hagyományokhoz híven rögzítem a statisztikát, mert ez máshol nem marad meg: ezzel a poszttal együtt jelenleg 1.377 bejegyzés található a blogon, több mint 10.000 komment, és 118 feliratkozott olvasó van. A látogatottsági számláló pedig számomra elképesztő: 826.300-on áll. :))

Köszönöm az elmúlt 16 évet veletek! Továbbra is nagy szeretettel látlak benneteket a kis könyves zugomban, nézzetek be, kommenteljetek, böngésszetek, ajánljatok jó könyveket! :) 

Boldog 16. születésnapot, blog! :)

Forrás

Katherine Neville: The Eight

Ez a könyv biztos hogy több, mint másfél évtizede állt a polcomon, mert nem is találom nyomát, hogy vajon mikor vehettem, márpedig a beszerzéseimet igencsak régóta dokumentálom. Katherine Neville könyvének témája és borítója, azt hiszem azzal fogott meg, hogy milyen rejtélyesnek ígérkezett. Talán akkortájt voltam belebonyolódva Dan Brownkönyveibe is, és valami hasonszőrűt kerestem? Nem emlékszem pontosan.

Az, hogy a sakk és egy különleges sakk-készlet áll a középpontjában, nem volt még akkoriban különösebb hívószó számomra. Később megszerettem Zweig Sakknovelláját, majd teljesen és totálisan belepistultam a sakkba a Queen's Gambit (Vezércsel) révén, és talán emiatt is volt, hogy túlélte a különféle selejtezéseket és várólista tisztítgatásokat Neville regénye. Felcsigázott, hogy ismét egy sakkos történet vár rám. 

A sztori két szálon és két idősíkon játszódik, az 1700-as évek végén-1800-as évek elején, és az 1970-es években. A múltban először apácákkal találkozunk, zárdai környezet, titkok és cselszövés sejlik fel, tombol a francia forradalom, és szép lassan egyre többet megtudunk a Charlemagne-hoz (Nagy Károly) köthető Montglane Service-ről, ami egy nagyon értékes, kódot is rejtő sakk-készlet. 

A modern időben pedig megismerjük Cat Velist, aki rendkívüli sebességgel gabalyodik bele egyszerre a sakkba, egy algériai kiküldetésbe, műkincskereskedőkbe, és persze magába a Montglane Service-be. 

A zárda apácái voltak a készlet őrzői, azonban amikor a vezetőjük, az apátnő feloszlatja a zárdát,a készletet szétosztja és az egyes figurákkal útjára bocsátotja a zárda apácáit, hogy szórják szét a nagyvilágban a bábukat. 

Magyarul a Gabo adta ki
2007-ben.

Nyilvánvalóan Algériában is rejtőznek sakkbábuk, Catherine pedig hamarosan közelebb kerül a több évszázados titok megfejtéséhez, mint gondolta volna. 

Solarin és a sakkjátszmák nagy kedvenceim voltak. Az eleje nagyon tetszett, mind az apácás részek kezdetben (ráadásul a hangoskönyvben tényleg jó kis francia akcentussal jelenítették meg Mireille-éket), mind pedig az a feszült sakkjátszma, ami nem várt módon ért véget... 

Utána leült a történet, és persze várakoztam, és szívtam magamba az információkat a bábukról és Charlmagne-ról, a francia forradalomról és egyebekről, de sokáig nem sok minden történt. Önmagában persze a lassú építkezés nem baj, de nem mindig volt olvasmányos. Az írásmód kissé sótlan, stílustalan.
A következő igazán kalandosabb epizód Cat és Lily sivatagi túrája volt, de menekülésük túl egyszerűen oldódik meg, elég hihetetlen. A végjátékban egy fordulattól azért pottyant egy nagyot az állam, de mit ér mindez, ha közben az azt megelőző 739 oldalt nem tudtam igazán élvezni, nem különösebben vágytam felé nyúlni, folytatni? A maga csaknem 740 oldalával igencsak terjedelmes ez a regény, elfért volna benne több fast-paced, izgalmas rész is, és valahogy az volt bennem, Dan Brown ezt sokkal jobban megírta volna. 

Katherine Neville regénye egyébként nagyon régi, 1988-as megjelenésű, az előfutára volt leginkább a későbbi hasonló történeteknek, amikben vegyül egymással a misztikum, a történelem és a szimbólumok világa. 2008-ban íródott hozzá egy folytatás is, The Fire címen.