Nem csak a november, de az év egyik legjobbja is lett Mikki Brammer könyve, a Minden, amit megbántam. Ez őszintén szólva annyira nem lepett meg, mert valahogy eleve jó megérzéseim voltak a könyvvel kapcsolatban. Valamikor az olvasás közben ráadásul rámtalált az a kis belső meggyőződés is: ez bizony kedvenc is lesz.
A történetben Clovert ismerjük meg, aki haláldúlaként dolgozik. Ez a foglalkozás nem volt teljesen ismeretlen számomra, Jodi Picoult egyik kötetében is találkoztam már vele. A haláldúla segít elrendezni a haldoklók ügyeit, teljesíti kéréseiket, és támaszt, társaságot nyújt akár a legvégső percekig, elkísérve őket az utolsó útjukra. Akár csak csendben ülve is, de ott van. Segít elfogadni a véget. Furcsának hangozhat, mégis azt hiszem nagyon hasznos lehet, és bár megterhelő foglalkozás, a könyvben Clovernek azért sok pozitívumot is jelent, amit a haldoklóktól "kap".
"Sosem értettem a nyugati társadalom torz személetét a gyásszal kapcsolatban, hogy az valami számszerűsíthető és egyszer véget érő dolog, megoldandó probléma."
Clover múltja lassanként bontakozik ki, megtudjuk, hogyan haltak meg a szülei, és hogy került a nagyapjához New Yorkba, hogy azután ő nevelje fel az árván maradt kislányt.
"Fogta a kiskanalát, és elgondolkodva kevergette a feketekávéját. Annyiszor láttam már tőle az elmúlt néhány hétben, hogy kezdtem azt hinni, talán minden nehéz kérdésre egy kávésbögre alján található a válasz. Nagypapa kivette a kanalat, és a bögre bal oldalán háromszor - mindig háromszor - a pereméhez ütögette."
Megismerjük a nagyapa által hátrahagyott lakást, és annak relikviáit, és persze szép lassan feltárul Clover saját kis világa is a füzeteivel, az állataival, a szomszédaival... és a végtelen magányával. Magába forduló, zárkózott életet él, és szinte senkit nem enged közel magához, nagyapja egyik régi barátját, Leót kivéve.
"Az első tünetek a szokásos módon, a tévénézéssel kezdődtek. Abban persze nyilván nincs semmi rossz, ha az ember beleéli magát egy romantikus filmbe vagy sorozatba – pontosan ezért forgatják őket. De még én is tudtam, milyen keskeny a választóvonal aközött, hogy azért nézek valamit, mert el akarom ütni az időt, vagy azért, hogy átélhessek bizonyos érzelmeket, amire a valóságban nincs módom."
Néha eljárkál az ún. halálkávéházakba, ahol legalább nem tabutéma a halál, és szabadon lehet beszélgetni róla, de Clover sosem árulja el valódi kilétét, hivatását. Ezen alkalmak egyikén ismerkedik meg Sebastiannal, majd nem sokkal később Sebastian nagymamája lesz a következő kliense. Claudia titkai nyomán aztán még nagyobbat fordul Clover élete... Egy kis nyomozás, és egy régi szerelem története egészen váratlan helyzetekbe hozza. 
"Könnyű azt az utat szépnek látni, amelyen nem járunk."
Nagyon szerettem a nagypapás részeket, a visszaemlékezéseket olvasni. Különösen kedvesek voltak a kialakított rituálék. Kedveltem az Leót, akivel Clover mindig mahdzsongozott, és Sylvie-t is, aki annyira könnyedén volt könnyed és közvetlen, hogy annak nem lehet ellenállni. :)
"De a hála nem feltétlenül szabadít meg a szomorúságtól... és a félelmeinktől."
Érdekes volt végigkövetni Clover saját gyászfolyamatát, és azt, hogy hogyan bontakozik ki a magányos remete létből, hogyan és mik hatására nyit mások felé, és kezd el élni, megfogadva valamennyire a haldoklók feljegyzett tanácsait is.
"Megértettem, hogy a gyász olyan, mint a por. Egy porvihar közepén elveszítjük a tájékozódási képességünket, alig látunk, alig kapunk levegőt. De ahogy csökken a vihar ereje, és lassan magunkhoz térünk, megtaláljuk az előrevezető utat, és a por elkezd leülepedni a repedésekben. Teljesen soha nem tűnik el- ahogy múlnak az évek, a legváratlanabb pillanatokban a legváratlanabb helyeken találunk rá. A gyász voltaképpen szeretet, amely keresi a helyét, ahol leülepedhet."
Sebastian pedig, trükkös szereplő, de szerencsére Brammer tudta, hogy akarja, és hogy nem akarja alakítani a történetet és így elkerültük a sablonos jaj itt egy pasi, aki észrevett minket, hulljunk a karjaiba féle történetmesélést. :) Egy ponton azért megijedtem, hogy mi is fog itt történni, sőt, még nagyon vad elméleteket is elkezdtem gyártani, még Sylvie-vel kapcsolatban is. :D
"Micsoda kincs lehet, ha van melletted valaki, aki tudja, milyen könyveket szeretsz."
Gyönyörű, lírai olvasmány, öröm volt olvasni, még a szomorúbb részeit is. Bölcs gondolatokkal van meghintve, de nem megy át közhelyesbe. A köszönetnyilvánításban azt írta Mikki Brammer, hogy az volt a célja, hogy vidám, és felemelő könyvet írjon a halálról, nos ez azt hiszem sikerült neki, mármilyen ellentmondásosnak hangozzon is.
Erős érzelmi telítettség, fontos mondatok, nehéz téma, remek stílusban, nem szenzációhajhász módon. A magányról különösen plasztikusan ír, de közben olyan jó végigkövetni azt is, hogy a főhőse hogyan tör ki belőle, és hogyan változik meg minden benne és körülötte, lépésről-lépésre.
"Muszáj értenünk a világot és az összes mintáját?"
A vége nekem különösen tetszett, bár tudom, egy kicsit talán túlságosan is tökéletesre sikerült kihozni mindent, de úgy éreztem, Clover igazán megérdemelte ezt. A hangulat, a történet, a füzetek, nagyapa, Hugo és Claudia is sokáig velem fognak maradni. ♥
Fordítási kukacoskodás:
- van egy Nyúl Péter utalás az elején, és Mr. McGregor van Gergelyfi bácsi helyett...
- van egy ilyen teljesen furcsa fordítás, hogy: "leemelte a tésztafedőt a sajtburgeréről" - értem én, hogy a buci tetejét vette le, de mi a bánatos lótúró az a tésztafedő?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése