Ilonák könyve. Azt hiszem így fogom emlegetni ezt a regényt, ami szokatlanul megkapó volt. Szavai, mondatai gyönyörűek, líraiak. A rengetek ismétlés ad neki egy belső taktust, egy lüktetést, és amikor egynémely mondat elkezdődik, az ember már fújja kívülről a befejezését is. Itt-ott egész bekezdések köszönnek vissza. Az események, kapcsolatok, szerelmek, halálok egymásra rímelnek, egymás csaknem pontos lenyomatai. Mert a történelem megismétli önmagát...
Bár sodort magával, azért meg kell mondjam, nekem már kissé sok volt néha az ismétlések száma - főleg a végtelen számú "kesernyés, mégis édes" illat -, és a rengeteg azonosság mellett nem mindig tudtam követni ezt a sokszereplős családregényt. Sokan voltak, túl sok egyforma névvel, és gyakran nehezen követhető, hogy mi hogyan fonódik össze. Közben pedig mégis tudtam, hogy helyén van minden motívum abban a szoros fonatban, és vitt, sodort magával. Epizodikus volt, sorstörténetei novellafüzér-szerűen követik egymást, mégis teljesen egybetartozó minden részlete. Zavarossága a Katalin utcára emlékeztetett, a monoton visszatérő részletek pedig Baricco írásaira.
Tetszett, mert elringatóan szépen van megírva, csodálatos a körkörössége, az egymásba visszatérése, a szimbólumrendszere. De sosem volt még dolgom ilyen "furcsa" könyvvel, aminek nem is a cselekményét kell szomjazni, hanem a következő szép körmondatát. (?!)
A Liszi becenevet a szívembe zártam. ♥
A továbbiakban beszéljenek helyettem az idézetek:
"Ha valaminek nevet adunk, akkor az meg is születik."
"Tudhatja valaki is azt, hogy mi a boldogság? Csak az, aki kívül van rajta."
"Álmunkban valaki felemel bennünket, és addig forgat, amíg minden rossz ki nem potyog belőlünk."
"Liszi úgy érezte, hogy a tárgyak, amelyek egymás közelébe kerülnek, nem csak a szagukat ragasztják egymásra, de, legalábbis ami az ennivalókat illeti, összevegyítik ízeiket is.
Például, mondta Anyának, a kenyeresláda íze benne van minden szelet kenyérben, ez ellen nem lehet tenni, a deszkák, a kockás kenyereskendő, de még a sarkokat erősítő szögek acéljának az íze is érződik rajta, és még csak azt se mondja, hogy ez rossz, csak hogy ott van az az íz, meg ott van mindenben a többi íz is, hogyan lehet ezt nem észrevenni."
"Ha a szívnek olyan sok kamrája van, akkor miért nincsen legalább egy ablaka."
"Körbefordult az idő, sorakoztak a napok, mint a jégcsapok."
"Mennyi por kell ahhoz, hogy mindent, ami valaha fontosnak hatott, a felismerhetetlenségig belepje az észrevétlen szitáló idő."
"Hiszen van úgy, hogy a lélek kiröppen a testből, elenyészik, mintha soha nem is lett volna, de a test azért még tovább él, lélegzik, mozog, teszi a dolgát, mert az akarat helyett a zakatoló idő mozgatja már."
"Nem jó, ha az ember sokat van egyedül, mert észre sem veszi, de összerakódik benne a bánat."
"Nem is aludni jó, de továbbaludni a legjobb. Tudni, hogy álmodik az ember, és álmodni tovább."
"Hiszen a múlt, az elsüllyedt idő s az előttünk járó emberek hol lennének máshol, itt laknak bennünk és közöttünk. Az elmúlt napokból és az elenyészett emberekből tapad össze a föld, a kövek csontjai, az elfutó felhők az órák, az ember nem csak a jövőjét képzeli maga elé, újra és újra, de megálmodja a múltat is, a földet, amin jár, a vizet, amibe megmeríti az arcát, a felhőket, ahová feldobálja a szavait. Óvatosan lépkedj, az álmaimon jársz."
10/8
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése