2016. december 17., szombat

Poszt-turkáló: Harry Potter és a Halál ereklyéi

Mary GrandPré illusztráció.
Első gondolatom, hogy vajon ebben tényleg nagy betű a Halál? A második pedig rögtön a nagy sóhajjal járó nosztalgikus érzések áradata... A Harry Potter és a Halál ereklyéi a sorozat befejező kötete, a megszokottól eltérő szerkezettel, rengeteg izgalommal és tragédiával, és a végkifejlettel a jó és rossz harcában... Borzongató volt olyan sokáig nem tudni, vajon hogy is ér véget a történet. Egyszerre vártam és féltem elérni az utolsó oldalakat, az utolsó mondatot, ami után már nem lesz tovább, csak legfeljebb újrakezdés. 

Íme a poszt a Harry Potterek záró kötetéről, ami az újraolvasáskor, 2011-ben íródott. 



Harry Potter and the Deathly Hallows

“Excuse me?” said Hermione giggling. “What was the last one?” “Come off it!” said Ron, looking in disbelief from Harry to Hermione. “You must’ve heard of Babbitty Rabbitty – ” “Ron, you know full well Harry and I were brought up by Muggles!” said Hermione. “We didn’t hear stories like that when we were little, we heard Snow White and the Seven Dwarves and Cinderella – ” “What’s that, an illness?” asked Ron.

Befejeztem a Harry Potter köteteket. A hetedik rész volt az, amit valóban csak egyszer olvastam, a megjelenése utáni napokban, és azóta színét sem láttam. Bár a történetvezetés és a cselekmény körvonalai megmaradtak, illetve a 7/1 film is felelevenített sok mindent, őszintén meg kell hogy mondjam a a könyv második fele ismét tele volt meglepetésekkel és szájtátással. A részletek jó része olyannyira feledésbe merült, az áldozatok listájával egyetemben, hogy volt, ami olyan volt, mintha most olvasnám először. Épp ezért jelentett most - megint - olyan óriási élményt ez a kötet, ami az új képzeletbeli rangsorolásban méltán ugorhat az élre.

Figyelem! A bejegyzés NAGY SPOILEREKET tartalmazhat azok számára, akik még nem olvasták a hetedik kötetet!

A hetedik rész tartalma röviden: Nemes egyszerűséggel mondhatnám itt, hogy nem lehet ezt röviden leírni, hacsak nem annyiban, hogy Hermione, Ron és Harry otthagyják az iskolát, hogy felkutassák és elpusztítsák a Voldemort lelkének részleteit tartalmazó horcruxokat, hogy végül Harry a jóslat beteljesítésével végezhessen Voldemorttal, lelkének utolsó, saját testében lakozó darabjával. De ha végigpörgetem magamban, hogy mi minden történt az egész könyvben, mindez csak egy nagyon kis szeletke, még ha a szálak eköré fonódnak is.

Már az első olvasáskor is az volt a véleményem, és ez most az újraolvasáskor is megmaradt és megerősödött, hogy ez a kötet emeli az irodalmi alkotások és klasszikusok közé a sorozatot. Lehet ezzel vitatkozni, nem bánom, de nekem az ebben a részben kicsúcsosodó jelentések, jó-gonosz összecsapás, lélektani elemek, a monumentalitás, és az a bizonyos egyedi és ködös jelenet a pályaudvaron mind-mind olyan dolgok, amik már-már szépirodalomként kezelhetők. A pályaudvari jelenet különösen ilyen ebből a szempontból és a bravúros végső megoldások a szálak kigabalyítására, és a tisztázásra mind megállják a helyüket.

Amellett, hogy a sokat emlegetett kifejezéssel élve egy sötét részt, és még sötétebb történetet kapunk, mint az eddigiek, Rowlingnak sikerült erőltetettség nélkül becsempészni a humort, a tréfákat, a könnyedséget is, egy kis napsugarat az egészbe, a szokott színvonalon.

"'Oh, of course,' said Ron, clapping a hand to his forehead. 'I forgot we'll be hunting down Voldemort in a mobile library.'"

"Now let's get upstairs and fight, or all the good Death Eaters will be taken."

Hogy monumentalitás alatt mit értek? Kétségtelen, hogy az utolsó három kötet féltáglaként már-már önvédelmi eszköznek is vehető, de emellett, ha a sorozat befejező kötetét az előző részek tükrében tekintjük, egy olyan előre kikövezett, fokozatosan kibontakozó, pontosan megtervezett, izgalmas nyomvonalú mestermunkával állunk szemben, ami együtt nő fel a főhőseivel, együtt bontakozik ki egy varázslós meséből egy egész komplex, varázslatos világgá. Rengeteg szereplő sorakozik fel, és mindenkinek és mindennek le lesz kerekítve a sorsa a végére. Nincs hiba. Nincs bukkanó. Nincs elvarratlan szál.

Persze nem is ezért imádjuk annyira, mert tökéletesen megszerkesztett, és nincs logikai bakija. A szereplőket nem lehet nem a szívünkbe zárni. Már az első kötetben megszeretjük őket, de a végére már nem is szereplők, nem karakterek, hanem ismerősök, barátok. Harryvel nekem sok problémám volt a kezdetektől, mert igazából nem voltam tőle elájulva. Akkor kezdtem büszke lenni rá, amikor a hatodik kötetben Scrimgeour előtt kiáll magáért. és Dumbledore-ért. Ebben a kötetben aztán végképp ebbe az irányba mozdul tovább, és Voldemort határozott, kemény, elszánt ellenfelévé növi ki magát, aki legyőzi legnagyobb félelmeit, és legyőzi önmagát is, sőt... legyőzi a halált.

"The last enemy that shall be destroyed, is death."

Az áldozatok listája hosszú és szomorú, de a mese nem maradhatott mese, és a háború nem végződhet irreális happy enddel. Már a könyv elején, a Privet Drive-ról való szöktetés alkalmával jönnek az első fájó veszteségek.
És nem csak a veszteségek, de az egész felfokozott hangulat, már a legelejétől olyan, mintha a végén járnánk a könyvnek; izgalom, gyorsaság, mozgás van, egyfolytában történik valami, egyfolytában kiderül valami, és nem is kis dolgok. Az egész kötetre jellemző ez a ritmus. Ahogy az alapvető iskolai tanévet követő szerkezet is hiányzik, hiányzik ezúttal az a megszokott egymásutániság, hogy kiderül egy dolog, még egy, még egy, összerakunk valamit, aztán a legvégére kiderül valami más, és hogy nem teljesen gondoltuk mi ezt át. Nem, itt lépten-nyomon olyan dolgok jönnek elő, amik nagyságrendileg a kötetek végén lévő fordulatokhoz hasonlíthatók.

Végigizguljuk, és félünk, a legutolsó fejezetekre talán már el is fogynak az izgulnivalók, vagy valami rosszul sül el, mert az lehetetlen, hogy ez még fokozódhat, és úgy ráadásul, hogy bármi el ne rontsa... Pedig lehetséges volt. Amikor először olvastam, sosem felejtem el, majdhogynem féloldalanként becsuktam az ostrom, majd az erdő-jeleneteknél a könyvet, és olyan szívdobogásom volt, mintha futottam volna. Hány ilyen könyv van, ami be tud vonni a bűvkörébe úgy, hogy fizikailag remegsz a végétől, és félted a szereplőket, és féled hogy mi fog történni, de majd meghalsz hogy megtudd végre? És hánynak van ilyen bravúrosan bonyolódó, mégis olyan egyértelmű és szép forgatókönyve?

Emlékeztem persze a végkimenetelre, de az utolsó fejezetek, most is majd' ugyanakkora gombócot taszigáltak a torkomba, mint akkor.

Nem lehet ezen a köteten nem sírni. A legszívfacsaróbb két rész nekem mindig Dobby halála és temetése, és a végső séta a Tiltott Rengetegbe.

"He pressed the golden metal to his lips and whispered, 'I am about to die.'"

Meglepő, emlékezetes jelenet is volt dögivel: Dudley félmondatai, kézszorítása az elején, a hét Harry, George félfülű poénjai, a medál elpusztítása, a Godric's Hollow temetői rész, Bathilda titka, a tűz a Room of Requirementben, Mrs. Weasley ahogy vad tigrissé válva harcol Bellatrix-szal... Végtelenségig sorolhatnám azokat a részeket, amikor megakadt a szemem, az agyam a történéseken, amikor elképedtem, meghökkentem. 

"And tears came before he could stop them, boiling hot then instantly freezing on his face, and what was the point in wiping them off or pretending? He let them fall, his lips pressed hard together, looking down at the thick snow hiding from his eyes the place where the last of Lily and James lay, bones now, surely, or dust, not knowing or caring that their living son stood so near, his heart still beating, alive because of their sacrifice and close to wishing, at this moment, that he was sleeping under the snow with them."
Ron távozását, és a tó-jelenetet a Forest of Dean-ben fordulópontként éltem meg én is. Nagyon tetszett a megoldás, az előre gondolás, az ön-oltó, és hogy DD ráhagyta Ronra, mert látta előre, hogy mi lesz... És az, hogy megragadta Rowling a probléma gyökereit, nem is egyét: a család fontossága Ron számára, bontakozó szerelme Hermione iránt, a hatalmas féltékenység, félelem, a kilátástalanság, és persze az örök irigység a kiválasztottra, mindig másnak az árnyékában élni, legyenek azok akár testvérek, akár a híres barát... A személyisége ahogy össze van rakva, tökéletes összhangba kerül a történésekkel. Úgy, hogy a helyére is billen egy csomó dolog. Amikor Ron menti meg Harryt, amikor ő lesz a hős ezúttal, és elpusztítja a horcruxot is a karddal, ráeszmél, hogy mit csinált, és végre Harrynek is sikerül megértetnie vele az ő nézőpontját. Első alkalommal ez a jelenet is megríkatott, most pedig, bár nem sírtam, még mindig katartikus.


Snape és Lily, és ismeretségük titkai, Snape holtig tartó szerelme... szép, és elgondolkodtató, ... mi lehetett volna? A fénykép, a tépett levél... A valódi, hamisítatlan szenvedélyes romantikus szálat is megkapjuk a történetbe, ami ezidáig hibádzott. És még ez is elfér, ezt is elfogadom, mert hihetően van összerakva, és mert ez sem fekete-fehér, hanem nagyon is emberi. Mindig szerette, könyörgött érte, de nem kaphatta meg... mégis, minden szívfájdalmával együtt felesküszik a szeretett szerelmes fiának védelmezésére, és céljainak segítésére... Snape karaktere is kiegészül, és teljessé válik. Ahogy Ronnál, itt is összhangba kerül minden mozzanat.

Mary GrandPré illusztráció.

Az epilógusról sokan vélekednek negatívan, de nekem még ez is a helyén van. Kerek lenne minden nélküle is, de nem tartom tehernek, sem bőrlehúzásnak, és nem hiszem hogy nyálas lenne, csak mert egy idilli képet mutat. Tulajdonképpen Harry megérdemel egy ilyen szép, nyugodt családi életet mindazok után, amin átment. Albus Severus sem kavar bennem ellenérzést, inkább csak meghatónak találom, hogy Harry így fejezte ki tiszteletét DD és Snape felé. Sikerült megbarátkoznom azzal is, hogy Harry Ginny mellett kötött ki. :)
Nem tudok eleget írni erről a kötetről. Így is bő lére eresztettem, és mégsem írtam még le semmit a pálcákról, és titkaikról, a mesékről, amiknek nagy szerepük volt a történetben, és hogy mennyi új helyszín lett bevezetve a kalandokkal a Lovegood házban, a Malfoy kúrián, a Gringottsban... Albus Dumbledore tisztának vélt múltjáról, amiről kiderül, hogy mennyi fekete folt is sötétlik benne sőt, magukról a halálos ereklyékről sem... Egész fórumok foglalkoznak ezekkel mint külön témákkal a mai napig.

A lényeg, hogy imádom. És hogy: "All was well."

Értékelés: 10/10 A kedvencek közt is kedvenccé lépett elő. A hatalmas eposz tökéletes lezárása. Mivel még magyarul nem olvastam ezt a kötetet, eldöntöttem, hogy bepótolom úgy is az utolsó film előtt. Azért is, hogy megismerjem végre a fordítást, és azért is, hogy átélhessem mégegyszer.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Sajnos még ezidáig sem jutottam el az utolsó kötethez magyar nyelven... De persze itt díszeleg a polcomon. A kötet teljesen lenyűgözött, mint látszik, és nem győztem hova magasztalni. Valóban nagyon szép, és nagyívű a történet, és remek lezárást kapott. Pengette rendesen az érzelmi húrokat is. Elmenni együtt Harryvel az erdőbe, meghalni... I open at the close... ;'( Remegett az egész testem ezeket a részeket olvasva. És dühös minden porcikám a filmbeli nagyjelenetek elrontása miatt. :(

És akkor egy jó hír: most már tényleg indul az ÚJRAOLVASÁS (2016-)2017.


8 megjegyzés:

  1. magyarul vagy angolul fogod újraolvasni? (szerintem olyan bénán van magyarul az "I'm about to die" rész fordítva... "Megyek meghalni". Csak szerintem magyartalan?)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Angolul tervezem most megint, magyarul még nem is olvastam ezt a kötetet... :) de szeretném. Hmm, nem láttam még így ezeket a részeket. "Meghalni megyek", "Meg kell halnom", "Meg fogok halni", talán úgy jobb lenne, nem?

      Törlés
  2. Ahogy most ezt elolvastam, annyi, de annyi emléket hozott fel!
    Ez volt a 2., amit angolul olvastam. (És azóta sem olvastam el angolul a többit...) Akkor még csak a nagyobbik fiamat sikerült beoltani a HP-könyvekkel, a kicsi még túl kicsi volt, de mindketten szerették, sajnos, a PC-s játékokat. Ezt azóta is bánom, mert szerintem borzasztóak. És emlékszem, a nagyobbik jött oda hozzám, mikor olvastam, és kérdezgette, és most mi történt, és most mi történt? :) Mert az előzőeket felolvastam neki magyarul, de akkor még nem tudott olyan jól angolul, mint most. Aztán mikor megjelent a magyar, úgy is elolvastam, és neki is felolvastam újra. :)
    A kisebbik meg a hangoskönyveket szereti, igazán kár, hogy csak kettő lett Kernnel.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök! :)
      HP-s PC játékaim nem voltak, pedig akkortájt akartam volna én is. Egyik barátnőmnél próbáltam ki egyszer, de nem sok minden rémlik...
      Szerintem is kár, hogy nem csinálták meg a többit is Kernnel hangosban. :/

      Törlés
  3. Hát a herripotterre inkább nem mondok semmit, kicsit túlkorosan olvastam és persze komolytalanul kezeltem:) viszont nagyon köszönöm a képeslapot, űbercuki, mint mindig és a matricákat imádom:)
    Puszi és szép karácsonyt!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Majd én szeretem helyetted is a Harry Pottert. ;)
      Sziviii, a tiéd is megjött, nagyon köszönöm, békés, boldog karácsonyt! :) A matricák meg nem maradhatnak el. ;)

      Törlés