Meseterápia

Boldizsár Ildikó

A hét elején voltam egy nagyon érdekes előadáson, Boldizsár Ildikó tartotta, Meseterápia címmel.

Hogy kerültem én oda? Merő véletlenségből... Megláttam egy plakátot, és mivel a témázásban aktuális volt nemrég a mese témája, gondoltam "elmélyedek" benne egy kicsit, és talán-talán megmagyarázza nekem, hogy hogy is működik mindez; miért jó a mese, és mire jó a mindennapjainkban.

Egyszóval nyitott voltam a téma irányában, hiszen tudjátok, mesekedvelő lélek vagyok, de azért mégsem tudtam, mire számíthatok, milyen az előadó személye, beszélőkéje, stílusa. Mennyire tud majd odaszegezni, mennyire köti le a figyelmemet, mond-e majd érdekeset, újat? 

Röviden szólva: tudott. :) 

Remekül éreztem magam ezen az előadáson. Mindenféle pszicho-humbugot nélkülözően, nyíltan, tisztán, érdekesen és figyelmet követelően mesélt Ildikó. 

Az elején kicsit megijedtem, mert hosszúnak éreztem a bevezetést, hogy miről is lesz szó, kicsit nehezen lendült bele a mondókájának abba a részébe, ami igazán tartalomdús is volt, és ez bizonyára azért is van, mert rettentő nagy ez az egész "mesekincs", és mindennek az értelmezése, pszichológiában való használhatósága, ő pedig olyan nagyon sokat tud róla, átfogóan, hogy nehéz lehet ilyenkor belekezdeni. Azonban nem tartott sokáig és csüngtem a szavain a bevezetőt követően... 

Nagyon sok mindent megtudhattunk a mesékről, úgy, hogy közben nem éreztük tehernek az információkat, még a számadatokat is megjegyeztem, valahogy beleültette Boldizsár Ildikó a fejembe - nagyon jól tud tanítani is, ez biztos. Mert a meseterápiát külön kurzuson tanulni lehet, több mint száz órában. Megmondom őszintén nagyon érdekelne, persze csak egyfajta hobbi-érdeklődés szinten, plusz azt hiszem alap bölcsész diploma szükségeltetik hozzá, szóval nem vagyok rá megfelelő alany. (Közben megtudtam, hogy ez nem is így van, és mégis mehetnék is akár... hmm.)
Volt itt is egy elgondolkodtató pont, amit csak mellékesen jegyzett meg Ildikó, de nagyon fontos, mégpedig, hogy ez nem jó, hogy van ilyen képzés, hanem ez az emberiség szégyene. Szomorú ugyanis, hogy ezt jelenleg tanítani kell. Hogy hogyan "gyógyuljunk" mesével, történettel, hogyan forduljunk ehhez az eszközhöz, ami ugyebár régen, olyan természetes volt, mint levegőt venni. És bár nem volt kimondva az előadáson konkrétan, de ennek nagyon sok köze van az olvasáshoz is, ugyanúgy nem olvasunk, ahogy nem mesélünk, és minél kevesebb a mese, annál kevesebb az olvasó ember. Ettől pedig butulunk, akkor is, ha közben egyre okosabbak a kütyüjeink...

A gyerekekben kialakulnak mesehallgatás, meseolvasás közben úgynevezett belső képek - úgy örültem ennek, mert a mesés posztban én éppen ezt regéltem el, hogy azért (is) szeretek annyira olvasni, mert a fantáziám szinte filmként vetíti az olvasottakat. Jó volt ezt visszahallani, hogy igen, ez így működik jó esetben. Rossz esetben azonban van olyan, hogy valakinek nincsenek belső képei, és ezt valahogy ki kell alakítani benne (ki lehet!)... és ez azért van, vagy azért is lehet, mert nem hall, nem olvas mesét. És bár itt sem húzta meg Boldizsár Ildikó egyértelműen a párhuzamot, mi meghúztuk (Tittivel és Pöfivel voltam ott): akiben nincs belső kép, nem lesz olvasó ember, nem látja a fantáziája az olvasott szöveget, és ezért egyáltalán nem fogja szeretni az olvasást mint tevékenységet... Az pedig, hogy tévézünk, képeket, mozgó képeket nézünk egyszerűen kiöli a belső képet - a gyerekekben ezért nem alakul ki belső kép (és az olvasás szeretete sem, ahogy összekötöttük), ha sokat tévéznek, ha nincs meseolvasás, mesehallgatás. Van erre egy remek kép a neten, nekem rögtön bevillant, roppant egyszerűen ábrázolja ezt a dolgot, meg is kerestem, íme: 

Rengeteg mesetípus létezik a világon, nem is hittem volna: 2399. (persze meg kellett jegyeznem rá, hogy nem igaz, hogy nem találtak még egyet, hogy kerek legyen ;)) A népmesének magának is 9 típusa van, ezeket fel is soroltuk, és hallhattunk rá példát, meg azt, hogy mire jók (pl. tündérmese, állatmese, novellamese, csalimese...). Nem csak a típus sok, de a világ mesekincse is, hiszen földrészenként ezerszám vannak mesék... Nagyon kíváncsi lettem egzotikus tájak népmeséire. 

Kis agytorna is volt a programban, találós kérdések által. Érdekes, én nem szeretem a találós kérdéseket, fárasztóak. Talán a szfinx kérdése a Harry Potterben volt az első kivétel, amikor élveztem a kérdést, és a választ is. Na, nem kell aggódni, itt okos találós kérdéseket kaptunk, frappáns megoldásokkal. 

Milyen messze van kelet a nyugattól? Milyen messze van ég, a földtől? Milyen messze van igazság a hazugságtól? 

Lehet rajta gondolkodni, mit lehet erre válaszolni. Távolságot, kilométert? Netán hogy ugyanannyira, mint nyugat a kelettől? (elhangzott) 

A gyerekek, akiknek Ildikó mesél, mindenféle veszett nagy kilométereket szoktak mondani rá, egész addig, amíg választ nem kapnak... egy lépésnyire (pardon, rosszul emlékeztem, de ez is jó lenne :)) egy napnyira: napkelte-napnyugta... és akkor el lehet gondolkodni az ég-föld problémakörön újra. Újra és másként. Mert ez az okos nők ismérve a mesékben is - hogy másként tudjuk szemlélni a világot, csavarintunk egyet a problémán, és lám, egyszerűvé válik. Csak nézőpontot kell váltani. Hozunk is ajándékot, meg nem is... 

Az ég a földtől csupán egy pillantásnyira van. 

És a hazugság az igazságtól? Ez fogós. Nem is kicsit. Ildikó elmondta, hogy a gyerekektől szokta a legszebb válaszokat kapni erre, amikor az előzmények után ezen tényleg elkezdenek "másként" gondolkodni. A válaszok közül a legjobbak, legszebbek: 

Milyen messze van hazugság az igazságtól? 

- egy szónyira

- egy fájásnyira

- egy könnycseppnyire... 

Mind jó válasz, bár az eredeti, igazi válasz a kérdésre az, hogy négy ujjnyira, mert ennyi a távolság a fülünk és a szemünk között. Mert a szemünkkel akkor is látjuk a hazugságot, ha a fülünk nem hallja. 

Rettentő érdekes lehet mesékkel gyógyítani, megnyitni valakit, mesélt is egy konkrét esetet, és tényleg hihetetlen, milyen erővel bírhat egy-egy egyszerű kis történet, néhány megfelelően elhelyezett szó. "Dolog elől futsz, vagy keresel valamit?" Annyira megmaradta bennem a mondatok, ebből is látszik, tényleg, milyen maradandó hatást tud elérni ez a nő, ez a boszorkány, ez a mágus, aki Boldizsár Ildikó, és akinek tényleg a vérében van az hogy meséljen, tanítson, mondja és mondja. Elhallgattam volna még napestig. 

És nem csak hallgattunk, néztünk is! Volt egy rövid vetítés, ami olyan képekből állt, amiket egy élő szavas mesefelolvasáson készítettek gyerekekről és felnőttekről egyaránt. Meg kellett figyelni mi tükröződik az arcokon, a szemekben. Jó volt nézni... és könnyű volt látni azt a figyelmet, koncentrálást, áhítatot, csodálatot, elmélyedést, ami mindenkinél ugyanúgy megmutatkozott. Derűt. Ez egyfajta transz állapot, amibe ilyenkor kerülünk. 

Azt, hogy didaktikus valami, már sokszor hallottam, de úgy, hogy didaxis, még nem - ez persze bizonyára abból ered, hogy sosem tanultam ilyesmit. Nem is ez a lényeg, hanem hogy azt mondta Ildikó, a gyerekek menekülnek a didaktikus mese elől, nem szeretik, és milyen jó, hogy nem szeretik, mert ez normális. Ezt még így sosem hallottam, elgondolkodtató. 

A kérdések után az előadás végül mesével zárult. Megígérte, és be is váltotta, Boldizsár Ildikó mesélt nekünk. Lassan és szaggatottan, és elvarázsolt amit és ahogyan csinált. Teljesen magával ragadott, és a legvégén törölgetnem kellett a könnyeimet. Nagyon megérintett, nagyon szép volt, bármilyen egyszerű is volt. És ez valahol ennek a csodája. 

Biztosan fogok olvasni Boldizsár Ildikótól ezek után. Mesét, vagy magáról a meséről, mindegy.