Oldalak

2020. február 29., szombat

Zadie Smith: White Teeth


Zadie Smith-től 2010 környékén bespájzoltam két könyvet is, az On Beauty-t és a White Teeth-t, hirtelen felindulásból. Olcsók voltak, és talán valaki ajánlása miatt is felfigyeltem rájuk, érdekesnek tűntek. 
A White Teeth-t feltettem az idei várólista csökkentésre, és most el is olvastam, próbálok céltudatosan haladni a listával. ;)
10 évet várattam, de nem lett az én könyvem. Vigasztal azonban a tudat, hogy ha 10 éve olvasom, még ennyire sem lett volna az, sőt, talán be sem fejezem, nem lett volna hozzá türelmem.

Zadie Smith azt hiszem olyan szerző - már amennyire egyetlen könyv után megállapíthatom -, akinél nem is az a lényeg, hogy miről szól a történet, nehéz is összefoglalni, és ugyanúgy nehéz is egy fülszöveg alapján megítélni, hogy érdekelni fog-e... Nála nem a miről a lényeg, hanem a hogyan. A stílusa, a kacskaringózásai, a szerteágazó témái és a rengeteg különféle vonulat, amit megpróbál egybeforrasztani, összehozni, nos, vagy bejön így, ahogy van, és ú, meg á, amikor összeérnek a szálak, vagy pedig úgy jársz mint én: túlírtnak érzed, nem tudod élvezni a stílust, nem kerül közel hozzád, és nem hat meg a végkifejlet.

Sokféleképp lehet jellemezni a regényt, talán a multikulturális családregény foglalja össze leginkább, mégis ez is alig mond el valamit róla. Szatirikus írás, amiben egy rakás komoly téma merül fel, kicsit lazább dolgok, családi frusztrációk közepette. Vegyes házasságok, állatvédelem, iszlám fundamentalizmus, Jehova tanúi, 2. világháborús emlékek, rákkutató tudósok, generációs problémák... Mintha mindenből feltétlenül benne kellene lenni egy kicsinek. Tele van visszatérő szimbólumokkal, metaforákkal. Amitől érdekes lehetne, hogy teljesen hétköznapi dolgokat ír le, és a hétköznapok folyásán keresztül mutat be ennyi mindent, abban azonban valahogy nem jó... engem nem talált meg. Pedig az egyszerű emberek életének érdekesen elmesélése egy szuper alap a könyvekhez, és van, aki jól tudja csinálni. Szerintem Zadie Smith nem. :/ Erőlködik, a stílusa pedig valahogy túl dagályos, és hiába akar humoros lenni, nevetni alig lehet rajta, vagy csak egy darabig, mert utána kifullad, és nagyon fárasztóvá válik. Rettenetesen túlírt, rétestészta... Nagyon nagy szükség lett volna rá, hogy egy jó szerkesztő kb. 250 oldalt (vagyis a felét kb.!) kihúzzon belőle. 

A kacskaringós stílusban megírt kacskaringós történetről nem tudni merre is halad. Furcsa módon érnek össze aztán a végén a szálak, és verődnek össze a karakterek - akik közt mellesleg senki sincs, akivel tudok azonosulni, vagy akit kedveltem volna... talán csak Horst Ibelgaufts és profetikus levelei xD -, de nem tud katartikusan kicsúcsosodni valamibe, inkább csak azt a fellélegzést hozta számomra: vége (végre!).
Irritáló kötet, irritáló szereplőkkel, de persze nem egészében rossz. Nem vagyok mérges, hogy elolvastam, de az biztos, hogy Zadie Smith-nek a közelébe nem megyek többet, mert ez a típusú mesélés nem az én szájízemnek való. Csak mert a vallás, etnikum és a beilleszkedés számos problémáját körbejárja, még nem kell rögtön piedesztálra emelni. A témák felvonultatásán és a  hangzatos kifejtésen túl egy nagy káosz marad ugyanis. 

"Can't say fairer than that."  

4,5/10


Letisztult és kaotikus borítóverziók arzenálja.

2020. február 28., péntek

Popper Péter: Lélekrágcsálók

Popper Péter nagy kedvencem volt eddig is, de korábban csak válogatáskötetekben olvastam az előadásait, több más szerzővel egy kötetbe szerkesztve, egy-egy témát körüljárva. Régóta szerettem volna valami olyat is olvasni, ami tényleg csak Popper, mert a Nyitott Akadémia, vagy Mesterkurzus könyvekben is rendre az ő írásait szerettem legjobban. Szerintem nem véletlenül hagyják őt szinte mindig a végére, mert prímán zárszavaz bármit, és ő mindig a témáról beszélt, elkalandozásai is azt szolgálják, hogy valamit magyarázzon, perspektívába hozzon, nem próbál másról beszélni, ami esetleg csak szőrmentén, erőltetve kapcsolódik.

Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen Popper Pétert "magában" olvasni. Mennyire lesz tömény, mennyire válik önismétlővé, mennyire tudja tartani a színvonalat, ha nincs kik közül kiemelkedni? A Lélekrágcsálók válogatáskötet a szerző legjobb előadásaiból, és azt hiszem méltán kapta ezt az alcímet. Remek lett, informatív, elgondolkodtató és mégis szórakoztató olvasmány. 
Próbáltam lassan olvasni, emésztgetni, tartogatni kicsit, hogy ne legyen még vége - persze bármikor elő lehet venni újra, és azt hiszem fogom is még forgatni. Az egyik kedvenc, ha nem a legkedvesebb pszichológiai könyvem lett. 

Korábbról is tudom már, tapasztaltam az írásait olvasva, de most is győztem rácsodálkozni, hogy mennyire nagy műveltségű, széles látókörű, tapasztalt ember volt Popper Péter, akinek minden helyzethez, minden témához, minden nehézséghez van egy példája, egy meséje, egy története. 

Az egész kötetet telepakoltam színes post-itekkel, annyi megszívlelendő, fontos, jól megfogalmazott bölcsességet találtam benne. Ami pedig a legfontosabb, ezek a bölcsességek nem tolakodók, nem okoskodók, vagy fennhéjázók. Popper végtelenül egyszerűen, értelmesen, nem lehet mást mondani: tényleg bölcsen magyaráz, a szó legtisztább értelmében.

Volt néhány fejezet, amikkel már találkoztam más kötetekben, de ezeket is éppúgy élveztem újraolvasni - néha elég távoli volt már az emlék. 
És hogy megválaszoljam a saját kérdéseimet, nem éreztem töménynek így, egy kötetben csak őt olvasva, sőt, üdítő volt, érdekes körutazásnak érződött; rengeteg nézőpont, különféle problémák sorakoztak fel, és lépten-nyomon bólogattam a mondataihoz. Nem éreztem önismétlőnek, de természetesen van néhány bevett fordulat, sokszor magyarázott elmélet, amik újra és újra előkerülnek. Azonban Popper nem olyan előadó, aki begyakorolta a mondandóját, és mindig mindenhol képes átfordítani a szót rá, egy bizonyos megszokott mederbe terelni, hanem igazi mesélőhöz méltón, leül, elkezdi valahol, de mindig máshol, mindig más szavakkal, nem ugyanazon a nyomvonalon haladva. Ahogy a téma, a hangulat, a nézőközönség megköveteli, ahogy jobban illeszkedik a többihez. Úgy találtam, nem mondja kétszer ugyanazt ugyanúgy, de előfordul, hogy felhoz, megemlít valamit, amiről már hallhattunk/olvashattunk tőle. Tipikusan ilyen volt például a "cirókahiány" többszöri emlegetése.

Szerettem volna idézni belőle, de gyakorlatilag a fél könyvet ideidézhetném, tényleg annyi remek gondolata van, legyen szó párkapcsolatokról, hazugságról, szorongásról, vagy a boldogságról. Rengeteg nagyon különböző dologban tud útmutatást adni, rákényszerít, hogy új szemszögből vizsgáljunk meg valamit. Érinti a társadalmi elégedettséget,  a diktatúrák működését, a fanatizálást, de ugyanígy a pszichopátia jellemzőit is elmagyarázza, vagy azt, hogy hogy vette, veszi el a tömegtermelés az emberektől az öröm lehetőségét - és hogy mennyire az élet kellékeinek gyűjtésével vagyunk elfoglalva, ahelyett hogy élnénk. Mert nincsenek átmeneti időszakok az életben, az az élet maga, folyamatában. Remek gondolatok voltak arról is, mikor ér véget egy kapcsolat, vagy hogy miért is nem lehet racionálisan, logikusan gondolkodni érzelmi helyzetekben. Néha igazán, letaglózóan húsba vágó volt egy-egy mondata, olyan dolgokkal kapcsolatban, amiket én is megéltem. 
Különösen tetszett az utolsó téma, a boldogság, és az, ahogy arról írt, mi magunk mivel vetünk gátat neki. Meg kell próbálni túllépni szituációkon, felejteni, hagyni elfelejtődni, nem túlértékelni a problémákat (Almási Kitti is szokta emlegetni az itt megfogalmazódó intést: "na és akkor mi van?", amikor bekövetkezik valami, amitől féltünk, aztán a világunk mégsem omlik össze).  Az ilyesfajta elengedést mégis máshogy járja körül Popper, mint másoknál olvastam már, könnyedebben, befogadhatóbban. Érdekes gondolat volt az is, hogy ha sietünk is, rohanunk is, tudunk-e nyugodtan rohanni, nem izgatottan? Mert akkor hirtelen egész más színben tűnhet fel minden, és ez az attitűdváltás segíthet megbirkózni a sok rohanás lélekölő mivoltával. 

Becetliztem néhány könyvet is a kötetben, amiket a szerző ajánl egy-egy téma kifejtése kapcsán. Ezek voltak: 
- Vercors: Sylva
- Franz Werfel: A meg nem születettek csillaga

De volt szó az Anna Karenináról is, és jaj, hát Popper bácsival én is jobban szeretném még azt is, belátom. :) Nagyon tetszett, amit kiragadott belőle, hogy pontosan hol is kezdődik a nagy szerelem Anna és Vronszkij között... És bizony nem ott, nem úgy, ahogy gondolnánk.

Valamint említi Popper Füst Milánt is, hozzá kötődik ugyanis az, hogy a férfi-női kapcsolatot egy négylábú asztalhoz hasonlítja... Én ezt Csernus Imre előadásán hallottam először, és rajongva imádtam érte őt, milyen egyszerű, milyen szuper hasonlat, milyen jól össze van rakva, és hát valóban, bármelyik láb is inog, baj van. Na most megtudhattam, hogy nem ő találta ki! :D 

Nem utolsósorban pedig sok-sok érdekes szót is tanultam Poppertől, amiket külön jelölgettem a kötetben. Ezek voltak: 
- bornírt: korlátolt, ostoba, bárgyú, szűk látókörű. Előnye, hogy ha használod valakire, aki ilyen, nagy valószínűséggel nem fogja ismerni és érteni ezt a szót. :D 
- retirál: visszavonul
- krakéler: kötekedő, kötözködő
- oktrojál: rákényszerít, ráerőszakol
- pia fraus: kegyes hazugság

A könyvet Nikkincstől kaptam ajándékba, és ezúton is még egyszer nagyon köszönöm! Szuper olvasmányélmény lett belőle. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki érdeklődik a pszichológia iránt, de akár a mostanában divatos mindfulnesst is említhetnénk. Remek stílusban, humorosan, gördülékenyen mesél, és közben tanácsokat is ad, gondolkodásra,  átgondolásra késztet. Megmozgat.

Szerintem Poppert lehetetlen nem kedvelni. :)

10/10

2020. február 24., hétfő

Az angolszász szerzőkön túl...

Forrás.
A Témázunkban ezúttal kicsit kitekintünk a nagyvilágra. Ehavi témánk ugyanis a Nem angolszász - más nemzetek szerzőinek és köteteinek felfedezése címet viseli, és persze kimondatlanul magában foglalja azt is, hogy sem nem magyar. Avagy arról beszélgetünk a virtuális kerekasztalunknál, hogy milyen más nemzetiségű szerzőket szoktunk, vagy szeretnénk olvasni.

Sokszor látni olyan kihívásokat, amiknek lényege, hogy minél több nemzetiségű szerzőtől olvasson az ember, vagy esetleg könyvbingókban, listás kihívásokban szerepel, hogy olvass, teszem azt, olasz vagy francia szerzőtől valamit. Ilyen jellegű kihívásokban már nem nagyon szoktam részt venni, csak úgy magam válogatok a sokszínű egyvelegből. Persze kihívások nélkül is vannak bizonyos nyomvonalak, és olyan jellegzetességek, ami alapján el lehet dönteni, hogy mennyire próbálkozzunk az adott irányba. 

Gondolok itt például az oroszokra, akikkel már elég sokszor megjártam, és akik felé már nem olyan szívesen nyitok... Nem annyira fekszik nekem a terjengős irodalom, és a sok szenvedés (vagy csak szenvelgés), így már rég lekerültek a várólistámról az oroszok nagyjai és nagyregényei. Ha a Háború és békét jelölném olvasásra, akkor kezdjetek el aggódni, és nagy erőkkel kerestetni engem, mert így üzennék, hogy bajban vagyok! :D 
Na persze nem zárom ki kategorikusan az összes oroszt, inkább a régi, klasszikus, nagy műveket. A kortárs orosz írások érdekelnek, pl. Ljudmila Ulickaja Szonyecskája tetszett, csak valamiért azóta sem olvastam a szerzőtől mást. Egyelőre. :) 

Szerintem az angolszász és magyar szerzőkön kívül a francia és az olasz szerzők könyvei szerepelnek nálam viszonylag nagyobb számban (ez a posztban később meg-cá-fo-ló-dik, stay tuned! ;))
A francia könyveknek sokszor van valami sajátos bája és könnyedsége, még a nehezebb témákban is, és hangulatosan tudnak bemutatni nagyon hétköznapi helyzeteket. 
Anna Gavalda jó példa, tőle többek között ezért szeretek olvasni. Kedvenceim az ő tollából az Édes életünk és a 35 kiló remény. Valamikor újra kéne olvasni az Együtt lehetnénket is, mert megkoptak az emlékeim, és gyanítom másként csapódna le, mint 10-12 éve. 
Legújabb francia felfedezettemmel, Christelle Dabos-val azt hiszem nem vagyok egyedül, mert mindenki eléggé rácuppant a szuper új fantasy sorozatra, a Tükörjáróra. Még csak az első kötetet, A tél jegyeseit olvastam, de hamarosan folytatom. 

Forrás.
Két kedvencem is kikerült már francia szerzők tollából, méghozzá nagyon eltérő műfajban. Néhány éve Pierre Lemaitre: Téboly című könyvét kiáltottam ki az egyik legjobb thrillernek (engem eddig nem sok thriller győzött meg...), tavaly pedig Olivier Bourdeaut melankolikus kisregénye, a Merre jársz, Bojangles? vált kedvenccé, andalító szavaival.

Ha valakinek még beugrana itt Georges Simenon, az nem jár messze a franciáktól, azonban ugyanúgy, ahogy Agatha Christie kis bajszos detektívjénél, itt is kelepcébe csalhat minket a nyelv... Simenon ugyanis francia nyelvű, ámde belga író. :) Egyébként pont most találtam róla a napokban >ezt a remek cikket<, nagyon sok érdekesség van benne, pl. arról is, hogy milyen gyorsan alkotott. 

Az olaszok közül természetesen a legaktuálisabb ki lehetne más, mint Elena Ferrante, és a Ferrante-láz. A Nápolyi regények után az életmű többi darabja is számot tart az érdeklődésemre, és a vélt kapcsolat miatt Domenico Starnone Hurok című könyve is. (Állítólag ő lehet az álnéven alkotó Ferrante férje, de persze ez nem biztos) 
Az olaszok temperamentuma, zajos, zsivajos léte, nagy érzelmei és gesztusai szerintem sokszor átütnek az írásaikon, és ez nem sztereotípiában gondolkodás, ezek egyszerűen csak jellemző jegyek szerintem. Néha csak nagyon apró dolgokban lehet felfedezni, néha pedig egyenesen megcsapnak, mint pl. a telepi élet leírásai Ferranténál.
Forrás.
Alessandro Baricco az az olasz szerző, akitől talán a legtöbbet olvastam; nagyon kedvelem a líraiságát, szimbólumait, azt a varázslatot, amit a szavakkal csinál. A Mr.Gwyn kedvenc tőle. 

Akad néhány olasz szerző és kötet a várólistámon is még, pl. Niccolò Ammaniti, Alessandro D'Avenia és Silvia Avallone. 

A skandináv országok szerzőihez elsőre mindig a krimiket kötjük - tényleg méltán híresek róluk, és a csavaros bűntényeken túl a történetekbe szőtt társadalmi problémák és a remek karakteralkotás miatt is olyan jók ezek a kötetek. 
Nem olyan nagy a merítésem egyelőre a skandináv krimikből, de mindenképp szeretnék többet is olvasni. Stieg Larssont és Karin Alvtegent már ismerem a svédek közül. Kristina Ohlssontól is olvastam már, igaz, tőle csak Az üveggyerekeket, ami egy gyerekeknek szóló kísértethistória. Szeretném megismerni a felnőtteknek írt krimijeit is. 
De a svédek sem csak krimiből állnak! :) Gyerekkoromból eszembe jut Harisnyás Pippi és Juharfalvi Emil Astrid Lindgren tollából, vagy a jól ismert svéd gyerekverses kötet, az Ami a szívedet nyomja. De a közelmúltban is sok-sok különböző svédet olvastam: meseregényt a gyászfeldolgozásról, misztikus novellagyűjteményt, szuper boszorkányos fantasyt, és persze egy csomó okosan humoros, vagy épp szívhez szóló regényt. Merthogy ne felejtsük el a két nagy svédet, akik az elmúlt években igen népszerűek lettek: Jonas Jonassont és Fredrik Backmant. :) Mindkettőjüktől volt egy-egy olyan könyv, amit kedvencnek is jelöltem: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt, illetve Az ember, akit Ovénak hívnak.

Hmm, most hogy így végigbogarásztam a svédeket, azt hiszem revideálnom kell a fenti megállapítást, nem az olaszok és a franciák vannak legtöbben az olvasmánylistámban, hanem bizony a svédek... elsöprő többségben! Nem is gondoltam volna, mielőtt nekiálltam ennek a posztnak! :) A svédek észrevétlenül belopóztak, és gyülekeznek! :D 
A svédeken kívül persze képviseltetik magukat a finnek is, pl. Kati Hiekkapelto, Sofi Oksanen és Kira Poutanen. Oksanentől szeretnék még mást is megismerni a Baby Jane-en kívül, pl. a Tisztogatást és a Normát. Kati Hiekkapelto sorozatának pedig remélem egyszer még kiadják a harmadik részét is. 

És bizony van még norvég címkém is, amin meglepődtem, két kötetet találtam alatta, hát hirtelenjében nem tudtam volna megmondani, hogy ők milyen nemzetiségűek. Kicsit következetesebben kellene jelölgetnem a nemzetiségeket is a blogposztok címkéiben, ezentúl jobban figyelek majd erre. :) Érdekes módon pl. Simenon sincs sehol belgaként címkézve, ellenben egy Dimitri Verhulst kötet igen. :) Nahát, jó tudni, hogy más belgát is olvastam már. Eric-Emmanuel Schmitt pedig, akitől szintén került ki kedvencem, kettő az egyben: francia-belga. Az érdekes felfedezések posztja ez számomra is! ;) 

A keleti kultúrák írásai ismét csak más tészta, egészen egyedi hangulatok, különös dolgok fordulhatnak elő ezekben az írásokban. Japán szerzőkkel már többször ismerkedtem, és érdekes módon vagy nagyon nem tetszenek, vagy a kedvencek közé repülnek. Murakami Haruki A kurblimadár krónikája (ahh...), és a japán macskák kötetek (1.,2.,), amiket mostanában olvastam, és amikből egyre több van, nem nyertek meg maguknak. Ruth Ozekitől Az idő partjain és Kavagucsi Tosikadzu Mielőtt a kávé kihűl című könyveit viszont nagyon-nagyon szerettem. Nem lehet tehát azt mondani, hogy nem való nekem a japán irodalom, sőt! Ha valamit ajánlanátok, az utóbbi két kötet alapján, ne tartsátok magatokban! ;)

Forrás.
És végül, kisebb számban, de előfordultak az olvasmánylistámon spanyol (Jordi Llobregat: Vesalius titka), holland (Guus Kuijer: Minden dolgok könyve - kedvenc!), török (Orhan Pamuk, akit lelkesen imádok), német, szlovákchilei, dánmáltai és osztrák szerzők is, és bizonyára még néhány másik, akik hirtelen nem ugranak be, és kereső-expedícióm során sem akadtak fenn a hálón. :)

Ami pedig a várólistámat illeti, ott is bőven előfordulnak az angolszászokon és magyarokon kívüli nemzetiségű szerzők és könyveik. Egy kis ízelítő közülük, a teljesség igénye nélkül:
- Andrea Hirata: A végletek szigete - indonéz
- Mia Couto: Az oroszlán vallomása - mozambiki
- Albert Sánchez Piñol: Hideg bőr - spanyol
- Carlos Ruiz Zafón több könyve - spanyol
- Sigríður Hagalín Björnsdóttir: A sziget - izlandi
- Amin Maalouf: Balthasar's Odyssey - libanoni
- Antoine Laurain: A piros notesz - francia
- Cecilie Enger: Anyám ajándékai - norvég
- Jannah Loontjens: Talán bizony mégsem - holland
- Leena Lehtolainen: Az első gyilkosságom - finn 
- Peter Høeg: Miss ​Smilla's Feeling for Snow - dán
- Ioana Pârvulescu: Az ​élet pénteken kezdődik - román
- Brigitte Kronauer: A nők ruhái - német

Kulisszatitkok: a legtöbb ideig nem is a linkelgetés tartott ennek a posztnak a megírásában, ahogy arra számítottam, hanem a szerzők lecsekkolása, hogy nehogy valakit hibásan tegyek meg valamilyen nemzetiségűnek! Kérlek, ha mégis tévesen írtam valamit, javítsatok ki! ;)
Amúgy pedig nagyon élveztem megírni ezt a posztot, pedig azt hittem fáradságos lesz a bogarászás, de ellenkezőleg, nagyon üdítő volt felfedezni, hogy tulajdonképpen elég változatosan olvasok. :)

És ti, milyen más nemzetiségeket olvastok legtöbbször, kik a kedvenceitek?
A témához bátran lehet csatlakozni poszttal, vagy csak írjátok meg a véleményeteket kommentben. Ha posztoltok, szóljatok nekem, vagy bármely más témázónak, és belinkelünk titeket is!

A többiek 'nem angolszász' élményei: 


Utóvéd (később csatlakozók):

Sister, Heloise

2020. február 16., vasárnap

Új megjelenések és a Rowlingverzum legfrissebb hírei

Novemberben hoztam utoljára posztot a közelgő, vagy friss megjelenésekről, könyves-filmes hírekről, ami elég régen volt... De igaz, ami igaz, a január-február mindig kissé uborkaszezon a könyvpiacon a karácsonyra megjelentetett sok-sok könyv után. Most azonban elkezdtek már szivárogni a hírek erről-arról, amik a közeljövőben érkeznek. 

Lássuk mik azok, amik felkeltették a figyelmemet mostanában: 

A montázst a canva.com-on készítettem.

2020. február 8., szombat

Döngőléptek

Lionel Shriver: Big Brother


Lionel Shriver neve számomra - és gondolom sokak számára is - egybeforrt Kevinnel, és szerintem nem vagyok egyedül azzal, hogy annak a kötetnek az utóhatásai miatt rettenetesen sokáig nem mertem semmi újat elolvasni a szerzőtől. Több mint 8 év telt el azóta, hogy Shriver leigázott Kevinnel, és azóta hiába is vettem meg a könyvei közül többet is, nem mertem feléjük nyúlni. Féltem az újabb gyomrostól. Mint kiderült, talán feleslegesen tartottam ennyire tőle. A Big Brother olvasása picit csalódást okozott, két okból is. Az egyiket magam csináltam magamnak, és ez természetesen a mitikusan nagy elvárások építése volt. Nem tudatosan, de a Beszélnünk kell Kevinről okozta törések és marások maguktól is arra tereltek, hogy féljem ennek a következő sztorinak a mondandóját, fordulatait, lelki sokkját. Ehhez képest, és itt jön a másik ok: ez a sztori nagyon dühítő ugyan, de más módon, és őszintén szólva én megnyugvást találtam benne a végén, amit nemigen vártam volna Shrivertől. Nem marcangolt meg annyira, és azt hiszem nem pont azt váltotta ki belőlem, amit másokból ki tudott.

Olvasás közben már csináltam egy piszkozatot ide, és legyen bár kemény, őszintén szólva, az a három mondat, amit felírtam, a könyvet befejezve is elég jól megállja a helyét: 
- Pandora hülye. 
- Remélem kinyiffan Edinson. 
- Nem lehet túlélni egy ilyen diétán. 

Aki olvasta a könyvet, azzal már innentől el tudnánk beszélgetni a lényegről. 

Azok számára, akik nem olvasták: a kötet központi témája a kövérség, elhízás, fogyás, akaraterő, önfeláldozás, testvéri szeretet, így nagy címszavakban. De "mellékesen" még a házasság, a siker, és annak kezelése is. Szóval elég nagy merítés azért. 
Pandora 4 éve nem látta a bátyját, aki időközben hatalmas súlytöbbletet szedett fel magára, szinte a felismerhetetlenségig meghízott. A téma kezdeti kerülgetése, nem említése egy idő után már nem működik. Edison feldúlja Pandora és férje, Fletcher életét, akikhez két hónapra érkezett "látogatóba". Élete szétesett, és nincs hova mennie, a jazz-karrierje tulajdonképpen megfeneklett, nem tudja mit kezd majd magával, vagy hova megy, hogyan folytatja az életét, ha lejár a két hónap. 
Pandora a megváltó szerepét magára öltve úgy dönt, ő majd lefogyasztja Edinsont, és a küldetés jegyében külön költöznek ők ketten. A cél, Edison eredeti súlyának elérése, meg persze Pandora is le akarja dobni az évek alatt rárakódott néhány plusz kilóját. 



Namármost, Edison akár szánnivaló is lehetne, minden kihullik, széthullik alóla, nincs hova mennie, nincs semmije és senkije, mindenki összesúg és morog a háta mögött, pl. hogy nem férnek tőle a repülőn... Csakhogy Edison egy orbitális faszfej. 
Én már a legelején iszonyú ellenszenvet éreztem iránta, és mindene iránt - és nem a kövérsége okán, mielőtt még... Az, hogy a jazzt külön utálom, persze rátett egy lapáttal, de ez a lecsúszott, arrogáns, pökhendi pöcs lehetett volna tőlem agysebész is, akkor is ugyanannyira nem kedveltem volna. A fellengzős jazz-monológjai, mindenféle nevek bedobálásával nagyon irritálóak voltak. 
Egyébként pedig nyilván, az egész élethelyzetét csak magának köszönheti, én nem tudtam sajnálni érte. Ha megetted a zongorádat kisbarátom, akkor megetted a zongorádat, és ne csodálkozzál, hogy nincs mihez odaülni zenélni...  
Köcsög és sunyi volt egyszerre, és én biztos hogy kidobtam volna a házamból az első attrocitás után, nem hogy még a dizájner széknek a széttörése... Szerintem a testvéri szeretetnek is vannak határai.
Pandora pedig semmiképp nem hozhatott volna őhelyette döntést arról, hogy akkor lefogy-e vagy sem, egészséges lesz-e vagy sem, ez kivitelezhetetlen, a függőségek nem így működnek. Erről Fletcher is beszél neki a könyvben, hogy igazából Pandora a kontroll, ha ő nincs, akkor Edisonnak nincs kontrollja semmi felett. 

Olvastam pár értékelést, és elég sokan említik Fletcher egészség meg kajanáci mivoltát, sokszor élesen, elítélően. Nekem Fletcher volt a kedvencem. És nem tudom másoknak vajon elkerülte-e a figyelmét, de Fletcher nem erőltette rá senkire a quinoáját, vagy a "bézs" kajáit teszem azt... Sőt, köztudottan ő is sokszor "megszegte" néhány finom falattal a diétáját, amit Pandora készített ki egy kis közös rituálé keretein belül az étkezések után. Az hogy elment edzeni, hát egészségére, szerintem ő az a könyvben, aki totál rendben van... Nem mellesleg amikor Pandorával beszélget az ágyban, kiderül, hogy egyáltalán nem zavarja őt, hogy Pandora kicsit husibb lett. Egy igazán szeretetteljes viszonyulás jön elő. Szóval: Mi a bajotok Fletcherrel? :D

Ehhez képest Edisont rohadtul nem érdekli, hogy másoknak mik az igényei, mit szeretnek, hogy élnek, zavarja-e őket. Megérkezik, és azon túl, hogy eleve felzabál mindent - és fogyasztása végig embertelen nagy -, mindenkire ráerőlteti az undorítóan gejl, egészségtelen ÉS töméntelen mennyiségű palacsintákat, és zsírban-szénhidrátban-cukorban úszó kreálmányait. Szeretetből (blah). Egyáltalán nincs tekintettel másokra, semmiben, önző és akaszkodó, totálisan kihasználja Pandorát.

Pandoráról azért volt az a véleményem, hogy hülye, mert abszolút nem normális, amit kitalált, és az sem, hogy a bátyja feltételezett jólléte miatt feladja a saját életét, házasságát stb. 
Az all liquid diet pedig nettó lehetetlen, folyamatosan dühített, hogy valami olyat próbáltak elhitetni velem, ami max. kórházi körülmények közti fogyasztásnál működne, egészségtelen és egész egyszerűen lehetetlen - ennyit enni csak, és pláne dolgozni-létezni-sportolni emellett, aha... Senkinek nincs ennyi önkontrollja, se egyedül, se társsal. Miért nem dietetikus által összeállított kímélő étrenden próbálta lefogyasztani, miért kellett ennyire extrémnek lenni? Legalább az elején orvoshoz is fordultak, akkor azt hittem valami normális fogyasztás következik, de nem... Szóval nem jó az üzenet. 

Fletcheren kívül Codyt szerettem még, ő egyike Fletcher két gyerekének (Pandorának csak mostohagyerekei), igazán jólelkű, de persze végtelenül naiv kislánynak volt megírva. 

A végéről nem tudok spoiler nélkül írni, csak legfeljebb annyit, hogy persze akárhogy is, de bravúros, és hogy fejet hajtok. Elismerem, hogy bár nem kólintott úgy fejbe, mint Kevin - de abból egy elég is egy évtizedre :D - azért elég erős érzelmeket, sok kattogást váltott ki belőle, és szerintem pont ez volt a célja.
Shriver még mindig kíméletlen, nincs benne sok könyörület. 


!!!SPOILER!!!

Pedig, aki utánaolvasott, tudhatja, hogy Shriver saját testvére belehalt a túlevésbe és a kövérségébe. Érdekes, hogy milyen emléket állít neki ezzel a könyvvel.

A fordulat a végén, a húzás, hogy egy bizonyos ponttól semmi nem igaz, és nem így történt, lehetne akár egy klisés, brazil szappanoperás valami is, de nem érződik annak. Nekem, ahogy korábban írtam, megnyugvást hozott, mert a realista lelkem nem hitte el már kezdettől sem ezt a diétát, és ennek a kvázi egyszerű sikerét. Csakhogy az fura, ha Shriver megnyugvást ad... Dühített végig, igen, de úgy voltam vele, hogy igen, köszi, hogy nem hagytad elharapódzni ezt az idióta tervet, és nem lett belőle a házasság szétbomlása, és nem lett belőle a tortazabálós kudarc. Köszi, hogy nem igaza semmi, ami zavart. És hát köszi, hogy a realista vég érte el Edinsont: nem is akart és nem is tudott volna ő lefogyni, meghalt. Érdekes volt a lágyítás a karakterén a végén, bár lehet ez már csak azért volt, mert ennél a pontnál tette csak oda Shriver a saját testvérét gondolatban...
És köszi, hogy Pandora végülis nem volt hülye.  :) 

!!!SPOILER VÉGE!!!

Két dolog még említést érdemel az eddigieken túl. Az egyik a családi háttér, a Joint Custody sorozattal. Pandora és Edison apja mint tévésztár, és ennek, meg konkrétan a sorozatnak a hatásai az életükre, szerintem egész érdekes mellékszál volt. 
De ennél még jobb volt Pandora vállalkozása a Baby Monotonous, ahol exkluzív bábut készíttethetsz bárkiről, és megadott kifejezéseket, mondatokat ismételget (10-20 ilyet lehet beletáplálni), ha megnyomod. Mindenkinek vannak idegesítő, állandóan ismételt frázisai, ezzel tudomására is lehet hozni az illetőnek, miket is szajkóz egyfolytában. Gúnyos  ajándék, egy fricska, de humorral sok mindent fel lehet oldani, nekem tetszett. Szerintem lenne rá igény. 

Értékelés: Az 5-ből 3 csillagot nyomtam rá a Goodreadsen, de a jó ég tudja, a dühöm miatt nem kéne, hogy kevesebb pontot kapjon... És hasonlítani sem kéne semmihez, így Kevinhez sem persze. Kevin sem volt 10 pontos az olvasáskor, mégis iszonyú maradandó volt, a bőröm alá mászott és bőven megérdemli - néha a pont nem mutat semmit.
Utáltam Edisont, és a szitut, de díjazom, hogy ennyire fel tudott dühíteni, hogy ennyi érzelmet váltott ki, és hogy mégis a szájízemnek megfelelő megoldással rukkolt elő. Maradandó élmény. 


Érdekes szavak, kifejezések:
- egregious: hallatlan, szörnyű, minden képzeletet felülmúló
- persnickety: finnyás, kényeskedő


2020. február 7., péntek

Agatha Christie: Az Ackroyd-gyilkosság

Meg voltam róla győződve, hogy már olvastam ezt az Agatha Christie-t, talán Az ABC-gyilkosságokkal keverhettem össze fejben. Na persze a cselekményből semmi nem rémlett fel, szóval gyanús volt, és utánanézve ki is derült: kimaradt a nagy gimis, könyvtárazós AC-faló időszakomból Az Ackroyd-gyilkosság. Pont ez, az egyik legremekebb! Hoacin értékelését olvasva kaptam hozzá nagyon kedvet, és szinte már másnap le is vettem a polcról, hogy márpedig ezt frissiben elolvasom, ha már ennyire fellelkesültem.

Kisvárosi idill, ahol a doktor fekete táskájával járja a környéken a betegeit, nővére, Caroline mindenhonnan mindig beszerzi a legfrissebb értesüléseket King's Abbot lakóiról, Ralph Paton egy lánnyal cseveg az erdő szélén, Poirot úritököt termeszt, Mr. és Mrs. Ferrars halálát pedig Roger Ackroydé követi...
Poirot pont King's Abbotba vonul vissza, és hiába álcázza magát úritökökkel és próbálja titkolni kilétét, hamarosan kiderül, hogy Caroline ezúttal tévedett, és nem nyugdíjas fodrász ez a különc kis "Mr. Porrot". :D

Az Ackroyd-gyilkossághoz persze minden adott, hogy kellően bonyolult és a kis szürke sejteket megmozgató rejtélyt prezentáljon. Rengeteg szereplő, akik közül mindenkinek van valami rejtegenivalója, még ha az szorosan nem is függ össze a gyilkossággal magával. Apró füllentések viszik félre a nyomozást néha doktor Sheppard leírásában, aki Poirot mellé szegődik, mintegy Hastings kapitányt játszva, elbeszélőéknt vezet végig minket a bűnügyön. Persze Poirot mindig átlát a szitán. Látszólag jelentéktelen dolgokra koncentrál rá, és szinte már teljesen hülye kérdéseket tesz fel, mégis ezek azok a pontok, amit megadhatják a választ, mert megkerülik az összes kis simlis mellébeszélést. Milyen színű egy csizma, barna, vagy fekete? Ki telefonált doktor Sheppardnek? Ki tolta vissza a helyére a fotelt?

Persze eljutunk a lényegi kérdésekig is. Mikor tűnt el a gyilkos tőr? Ki látta utoljára élve Ackroydot? Mi volt a levélben? Hol van Ralph Paton? És Miss Russel miért fordult orvoshoz a térdével? :D


 (Poirot mester bravurja címen is megjelent korábban) 


Nagyon kellemes hangulatú krimi, ahol vannak bár elejtett jelek, az ember úgyis meggondolja magát hatszor a végkifejletig. Bevallom én is gyanakodtam, de lebeszéltem magam róla... :D

Értékelés: 10/10 Rafinált, csavaros, és pompás Poirot kötet!

Nemsokára tervezem Christie-től olvasni a Dead Man's Folly-t is (Gloriett a hullának), illetve jó lenne újrázni a Nyaraló gyilkosokat is! :)

2020. február 6., csütörtök

Szabó Magda: Mózes egy, huszonkettő - másodszor



Figyelem! Ez már egy újraolvasásról szóló vélemény! Ha nem ismered a könyvet, először inkább az eredeti posztot javaslom, vagy egy fülszöveg olvasást, de persze leginkább magának a könyvnek az olvasását! ;)

A Freskón kívül újraolvastam Szabó Magdától a Mózes egy, huszonkettőt is nemrég, annyira kedvcsináló volt a Várkert bazárban az erről a kötetről tartott irodalmi est.
Ezt a történetet már a 2014-es első megismerkedéskor is nagyon kedveltem, remek generációs regénynek tartottam.
Először nem akartam újra írni róla, mert talán olyan sokban nem különbözött a két olvasási élmény, de aztán mégis úgy gondoltam, érdemes lenne pár mondatot lejegyezni róla, mert pont az az érdekes benne, hogy mindig kicsit más rétegei fogják meg jobban az embert.

Persze sok mindenre emlékeztem, a csontkockára, az Izsákokra és Ábrahámokra, a bibliai háttérre, amitől annak idején kicsit tartottam, de aminek a történetmesélés közben már nem volt akkora térfoglalása. 
A Várkert irodalmi estje pedig felelevenítette az öregek és vének elnevezéseket, és a sokszor néma, mégis erőteljes csatározásokat a fiatalokkal. Az érzelmi zsarolásokat, furcsa viszonyulásokat. Hogy a gyerek addig jó, amíg kicsi, mert akkor még szót fogad. Hogy a fiatalnak ne legyen jó automatikusan, mert ők mennyit szenvedtek ugyanazért, vagy kevesebbért is... 

Érdekes, hogy ezúttal úgy éreztem, hogy bár mindkét oldalt bemutatta, Magda is a fiatalok mellett tette le a voksát, a függetlenség, szabadságvágy mellett. Gál Hugiék merész és teljesen átgondolatlan játéka persze továbbra is felelőtlen, és túlságosan is meredek, de érthető, ha valahogy nem láttak semmi egyéb kiutat. Az öregeket és véneket úgy érzem most még elviselhetetlenebbnek láttam, mint pár évvel ezelőtt, erősebben csapódtak nekem hitvány gondolataik, és nem tudtam szánni őket. Túlságosan megviselt a sok érzelmi manipulációjuk, a fejükben, az önző gondolataik közt való mászkálás. 

"– Azért mentél apámhoz, mert a nagymama azt mondta neked, hogy nem bírja el a sorsod miatti aggodalmat? Azért mentél férjhez, hogy a nagymamának nyugodtak legyenek az éjszakái? Hát milyen emberek voltatok ti?"
Jobban felfigyeltem a szeretős szálra Teréz nénivel, erről annak idején nem is írtam egy sort sem, mintha csak észrevétlenül átlendültem volna rajta. 
És hát fontos volt még, hogy nem rémlett, ennyire az elejétől nyílt kártyákkal játszik Magda, úgy sejlett fel előttem az emlékek közt, hogy Hugi terhessége csak a végén derül ki, holott már a legelején tudjuk.

"Nem értik, hogy nem akarunk másolni semmit. Nem ők vagyunk, újjászületve. Mi mi vagyunk."

A legkedvencebb jelenet a befőttlyukasztás. Neszenektek.

"Mióta megvagyunk, hálátlanok, szeretetlenek, meg nem értők voltunk a szemükben, akik visszaéltünk a jóságukkal, mióta a világra jöttünk, nem állhattunk meg előttük soha, hacsak nem hazudtunk. Ha Hugi vagy én hajlandók voltunk átváltozni azzá, aki valaha apa vagy anya volt, ha megjátszottuk egy döglött létforma két döglött képviselőjét, akiket rendkívül könnyen lehetett rekonstruálni, hiszen folyton önmagukról beszéltek, akkor volt zsebpénz és ajándék és szeretet, megpusziltak, dicsérgettek és mutogattak minket. Ám abban a pillanatban, mihelyt önmagunk mertünk lenni, vége lett mindennek. Mintha nem a testükből szakadtunk volna ki, úgy álltak velünk szemben, mint két gonosz idegennel."

A 2014-es posztban fejtegettem azt is, hogy a generációs különbségek vajon most is ilyenek-e, és előkerült a kirepülni, felnőni nem akarás, mint jellemzőbb példa mostanában. De a manipulációk ott is ott vannak... Csak másként. Az önzés, mártírkodás sokszor azonos.
Néha látni szinte házassággá szelídült anya-fiú együttéléseket, és ettől én teljesen ki tudok akadni. Mindenhova együtt mennek, még jó hogy egymás kezét nem fogják a 30-on túli picifiúval... Az ilyen férfiak (?) ne csodálkozzanak, ha nem találnak párt. Amúgy valószínűleg az őket fészkükön melengető anyjuk sem akarja, hogy kirepüljenek valaha is, és az ég óvjon mindenkit az ilyen anyósoktól. 
Na ezekhez a mostanában divatossá vált, totál egészségtelen kapcsolatokhoz képest ezerszer inkább a csontkocka és Gál Hugiék féle törekvések. 

Szerintem simán megér egy 10/10-et, olyan mondatai vannak, hogy az egész bensődet megcsavarja velük... Nem tudom miért írtam róla azt korábban, hogy szép, szép, de vannak jobbak. A Bartosok, Huszárok és Gálok története az egyik legjobb Magda, és a legjobb generációs regény, amit olvastam.

2020. február 4., kedd

Diane Setterfield: The Thirteenth Tale

"(...) I was spellbound. There is something about words. In expert hands, manipulated deftly, they take you prisoner. Wind themselves around your limbs like spider silk, and when you are so enthralled you cannot move, they pierce your skin, enter your blood, numb your thoughts. Inside you they work their magic. " 

Margaret Lea levelet kap Vida Wintertől. Itt indul A tizenharmadik történet meséje. Margaret érzéseit tolmácsolja a fenti idézet, miután elolvasta a levelet, amit a népszerű és közkedvelt írónő írt neki, és amely ugyan részben homályos, mégis egyértelmű benne a kérése: írja meg élete történetét, ezúttal az igazat, a színtiszta igazat. 
Vida Winter különös karakter, akit már az elején, testetlenségében, csupán a levele szavaiból összerakva is körülleng valamiféle erő, egy misztikus légkör. A titokzatos szerzőről alig tudni valamit... Egy üres fehér lap. Könyveit mindenki imádja, mert úgy tud mesét mondani, ahogy senki más. Csakhogy a probléma az, hogy ő mindig  mindenkinek mesét mond, sosem az igazat... 

"What soccour, what consolation is there in truth, compared to a story? What good is truth, at midnight, in the dark, when the wind is roaring like a bear in the chimney?"

Ahány interjút ad, annyiféle sorsot, annyiféle felmenőt és elvesztett családot talál ki magának. Senki sem tud semmit származásáról, rokonairól, múltjáról, és valódi nevéről sem. A levél tanúsága szerint azonban most be akarja avatni Margaretet minden, eddig féltve őrzött titkába. De vajon miért? Miért pont őt, miért pont most? 

Margaret gyerekkorát bár beárnyékolja egy sötét titok, és egy agyonhallgatott veszteség, mégis varázslatos helyen nőhet fel: egy könyvesboltban. A könyvek közt tölti mindennapjait, amióta az eszét tudja. Olvas, rendezkedik, segít, katalogizál, később kutat, életrajzokat ír, és persze rendületlenül olvas tovább.
Apja aukciókon szerez és ad el igazi ritkaságokat, könyvmatuzsálemeket és egyedi, néha hibájuk miatt különlegessé vált példányokat. Így kerülhetett a legféltettebb, legértékesebb darabok közé, a zárt szekrénybe, ahova csak fehér kesztyűben lehet benyúlni, egy Vida Winter is. A kötet, amiből A tizenharmadik történet mítosza ered. A The Tales of  Change and Desperation című könyvet ugyanis kiadták egyszer The Thirteen Tales of Change and Desperation címen is. A nyomdából való visszavonás előtt kikerült néhány példány, amik így rendkívül értékessé váltak. A kötetben ugyanis csak tizenkét történet van. A tizenharmadik történet titka végigkövette Vida Winter egész munkásságát. Vajon mi köze ennek a hiányzó darabnak Miss Winter rejtélyes életéhez?

Margaret elutazik Miss Winterhez, és nekifognak a munkának. A mesélés és a mese kivonatolása során pedig szép lassan kirajzolódik Angelfield története, a March családé, az ikreké: Adeline-é és Emmeline-é, és egy tűzvészé, ami mindent megváltoztatott. 

Azt hiszem lehetetlen szavakkal elmondani, hogy milyen is a szövege ennek a könyvnek, hogy hogy tud Vida Winter mesélni, és hogy hogy teremtett Diane Setterfield egy olyan képzeletbeli szerző-alakot, akinek minden kitalált művét már pusztán a címek alapján is azonnal el akarná olvasni az ember... Elképesztő erővel használja a szavakat, és teremt egy igazán, minden ízében érdekes, és érdekfeszítő titkos történetet, amit aztán gyönyörűen bontakoztat ki. Rengeteg titok, fordulat, tragédia várja, hogy a felszínre kerülhessen, és ehhez adnak keretet Margaret és Miss Winter kandalló melletti beszélgetései. A történetmesélés közben Margaret persze nyomozni kezd, saját szakállára, és ellátogat a romos Angelfieldhez is. Hiába az intés Vida Wintertől, hogy a történetet szépen, sorban, elejétől a közepén át, a végéig kell hallgatni, nincs előre kérdezés, mindent a maga idejében... A kirakós kockái lassan összeállnak, de tényleg csak a végére, egy utolsó utáni megvilágosodással együtt, és A tizenharmadik történet egyszerre lesz hihetetlen és bizarr, és mégis lebilincselő és bámulatos. 

A történet részleteit lehet, hogy elfelejtem majd, de a hangulata nagyon sokáig velem fog maradni. Nem olvastam korábban olyan könyvet, amire ennyire ráillett volna az, hogy ez bizony valódi történetmesélés


Üdítő volt, hogy a könyveket, az olvasás szeretetét ennyire a középpontba tudta helyezni. Fontos, visszatérő elem a Jane Eyre, Sherlock Holmes (receptre!), Margaret könyvszeretete, a könyvesbolt, Miss Winter könyvtárszobája, régi és új kötetek, az esti olvasások.. 

"For at eight o’clock the world came to an end. It was reading time.
The hours between eight in the evening and one or two in the morning have always been my magic hours. Against the blue candlewick bedspread the white pages of my open book, illuminated by a circle of lamplight, were the gateway to another world."

Vida Winter nekem az első pillanattól kezdve Judi Denchként jelent meg a fejemben, és az ő hangján is hallottam minden mondatát, az egész különös történetet. 
Hester karakterét is nagyon kedveltem, amikor megjelent kitakarítani és rendbe szedni a házat, olyan volt, mint Mary Poppins. 

Értékelés: 10/10 Gótikus hangulatú, különleges, okos és egyedi regény, egy ódon, vidéki birtok titkairól, és ikrekről. Az év egyik legjobbja marad szerintem, nehéz lenne a nyomába lépni. Egy ponton azon is elgondolkodtam kedvenc-e, ezt még lebegtetem kicsit. Talán egy újraolvasásnál. ;) 
Csak ajánlani tudom.


Van belőle egy 2013-as film is, amiben Vanessa Redgrave alakítja Vida Wintert.

Érdekes szavak, kifejezések:

- vellum: pergamen
- stratagem: csel, furfang, fortély
- crinolin: abroncsszoknya
- mum: mélyen hallgat, elhallgattat, csitt! - ez nagyon meglepett, sosem hallottam még, hogy anyán kívül mi mást jelent
- vocation: hivatás, elhivatottság
- also-ran (tárgyként, pl the also-rans): "futottak még", nem valami nagy siker
- valance: ágykárpit, rojtos fodor
- papoose: gyermekhordó hátizsák
- gammon: füstölt sonka
- brougham: régi karosszériájú gépkocsi, csukott, kétüléses hintó
- amanuensis: írnok, titkár
- lychgate: temetőkapu
- encomium: dicshimnusz, dicsőítő ének
- daunted: rémült, csüggedt
- wily: ravasz, agyafúrt, minden hájjal megkent
- spendthrift: pazarló, költekező
- fey insouciance: végzetes hanyagság, gondatlanság
- baize: posztó
- soporific: altató

2020. február 3., hétfő

Januári zárás - 2020

Forrás.
A mindig végtelennek tetsző hónapnak is vége lett hirtelen. Már februárban járunk, de persze a zárás nem maradhat el, mert hát micsoda hónap volt ez! :) Nagyon ritkán fér bele ennyi minden az év első, kissé unalmasnak, szürkének tartott időszakába, így aztán abszolút elégedett vagyok. Lássuk is, hogy pontosan mivel: 

Először is, magamhoz képest igen sokat sikerült olvasnom, összesen 9 könyvet fejeztem be januárban, és ezek olyan pompás rendbe szerveződtek, mint amiket régebben mindig olyan sikertelenül próbáltam betervezni... :D Kipipáltam két könyvet a várólista csökkentős listáról (sőt, azóta már hármat), szóval remekül haladok a kihívással, és ma elkezdek egy újat is róla. Újráztam két, 2014-ben megismert Szabó Magdát, az egyik a Mózes egy, huszonkettő volt, amiről novemberben hallgattam egy előadást is a Várkertben, és ez meghozta a kedvem egy újrolvasáshoz-hallgatáshoz. A másik pedig a Freskó volt, amiről igen elmarasztaló véleményt alkottam akkoriban, és magam sem értem miért, de nem sikerült megértenem... Ezúttal azonban eltökélt voltam, és nagyon figyelmes. Sikerült megbarátkoznunk, és meg is szerettem ezt a regényét is Magdának. Olyannyira, hogy úgy érzem még Az őz, az igazi mostoha, is kaphat majd még egy esélyt! ♥ De jó lenne pl. A Danaidát és az Abigélt is újraolvasni, folytatni a sort. 
Folytattam a Nápolyi-regények sorozatot, és Ferrante teljesen berántott. Nagyon-nagyon kedveltem Az új név történetét, meg is született vele az idei első kedvenc és top5 esélyes kötet. :) A harmadik kötetet ma tervezem elkezdeni, nagyon kíváncsi vagyok, lehet-e ezt a színvonalat tartani, vagy akár überelni. A Briliáns barátnőmből készült sorozatot is elkezdtem nézni, nagyon hangulatos és könyvhű, tetszik, folytatni fogom. 
Olvastam egy Agatha Christie krimit is, hirtelen felindulásból, és sikerült kikapnom egy páratlanul jót, az egyik legjobbját azt hiszem, szóval bátran ajánlom Az Ackroyd-gyilkosságot (még nem írtam róla). 
Akadt vacakabb élmény is, a Blackbirds-zel például nem egy nyelvet beszéltünk, és nem tetszett egy friss beszerzés sem, a Ha a macskák eltűnnének a világból. Ezen túl is adtam gyorsan. 

És a macskás könyvön kívül még másik két kötetet is sikerült eladnom, szóval igazán jól indult az év, és majdnem kompenzáltam az összesen 4 db januári zsákmányomat. A macskás könyv már hiányzik a képről. 


A Ferrantét és a verseskötetet ajándékba kaptam, utóbbit ráadásul dedikálva ♥, köszönöm! Az illusztrált HP4-gyel pedig megleptem magamat. 

A hónapban rengeteg szuper irl programom is volt, pl. színház (Mamma Mia ♥), barátnős találkozók, és sajnos sok elintéznivalóm is akadt mindig, ezért aztán kevesebb poszt született, mint szerettem volna, mindössze 7. Témázás persze volt most is közte, ezúttal a hangoskönyvekről és podcastokról. Sok könyvről még nem sikerült írnom, de természetesen fogok, bepótlom februárban az elmaradásokat (pl. A tizenharmadik történetről is, amit nagyon szerettem olvasni). 

Ami pedig a terveket illeti, nem készítettem idén  január-februári tervlistát, mert nem volt kedvem, inkább majd csak tavaszra listázok. Februárban is szeretnék elolvasni legalább 2 várólista csökkentős könyvet, fogok még olvasni pszichológiát, Popper nagyon jó kedvcsináló ehhez; rögtön levettem pár másik kötetkét is a polcról, amikben vannak írásai. ;) Jó lenne megint valami spontán választott jó élmény, mint az AC volt, és persze bármi, amihez kedvem támad, és belefér majd. :) 

A többiek januárja: