Áprilisi zárás

Forrás.

Az április a különös, átmeneti világ ellenére lerázta magáról a március lassú tétovázását, és a szokásos ritmusra kapcsolva szelelt el - én legalábbis így éreztem. 

Mindenesetre elég sok minden fért bele könyves szempontból a hónapba, még ha az ilyenkor szokásos Könyvfesztiválos napokról nem is tudtam most tudósítani. 

Áprilisban 13 könyvet fejeztem be, amitől én is meglepődtem hirtelen, mert hát ez nem kevés, de ilyenkor mindig van egy DE, amivel jól elmagyarázzuk, hogy miért és hogyan is sikerült ilyesmi manővert időnyerő nélkül végrehajtani. ;) 

Nagyon sok rövid olvasmányom volt, 200 oldal körüliek, vagy akár még annál is rövidebbek: pszichológiai kötetkéket olvastam, újráztam a Május 35-öt, Ajart és Rejtőt, illetve a Bogar bárd meséit is, és átlapozgattam egy füzetszerű szakácskönyvet is, új kaják után kajtatva (mert már mindent megfőztem háromszor, amit tudok! :D). Ezek mind nagyon vékonykák voltak. Ó és Paolo Giordano járványhelyzetről írt kötete is inkább csak egy hosszabb cikknek illene be. 

Szóval van magyarázatom, eme rengetegnek tűnő olvasásra. ;)

A hónapban az újraolvasások és a várólista csökkentés pipálgatásai váltották egymást. Bizonyára rekord, de 5 könyvet is újráztam áprilisban, látszik, hogy vágytam az ismerős történetekre, komfortos olvasmányokra. Nem mindegyik volt ugyanolyan élmény, mint annak előtte, de ez hozzátartozik az újrafelfedezéshez. És ha már ismerősség, és comfort reads, a hónapban stílszerűen a kabátkönyvekről témáztunk a kis csapattal. :) 

A várólista csökkentésből ebben a hónapban három kötetet olvastam el, és belekezdtem egy negyedikbe is, így szinte hihetetlen módon az u-t-o-l-s-ó könyvet olvasom, hogy  meglegyen a piszkos 12! :) Idén elég lelkesen nyomtam a vcs-t az elejétől kezdve, és látszik, hogy jó kis listát állítottam össze magamnak. 

A blogra ezzel együtt áprilisban 13 bejegyzés került ki. Két könyvről még nem írtam, de májusban beszámolok róluk is. 

Az elmaradt Könyvfesztivál miatt sajgott azért a szívem, de a helyzet akkor se változott volna, ha még jobban fájatom, így végül nem csináltam nosztalgiaposztot - viszont az előző évi beszámolókat a Könyvfesztivál címkénél meg tudjátok nézni. A fesztivál ideje alatt azért vásárolni vásároltam néhány kötetet online, az Európa és a Nyitott Akadémia akcióiban. :) Előbbinél 30, utóbbinál 35-40% kedvezményt használtam ki, és ez a 6 könyv került a könyvtáramba: 

Nyuszibojtár a könyvekkel. Saját kép.

Saját képek.

Több szerzős pszichológiai válogatáskötetek: Belső utakon, A lélek dolgai, Sorsdöntő találkozások, Otthonról hoztuk, valamint Roman Szencsin: A Jeltisev család, és Paolo Giordanótól a Járvány idején, amit megérkezése napján el is olvastam. :) 

Olvasáson, hangoskönyvezésen, blogoláson és könyvrendeléseken kívül még csináltam magamnak egy kis másik programot is, megnéztem ugyanis Ibsen Nórájának kétféle színpadi adaptációját. A drámát magát tíz évvel ezelőtt olvastam, és nagyon kedveltem. Ilweran ajánlotta >ezt< a verziót, Ónodi Eszterrel a főszerepben, és szerintem remek  a megvalósítás, és a színészi játékok is. Már az elején tetszett a lázálomszerűség, ahogy a napközbeni találkozásokat-beszélgetéseket visszaidézték, és Ónódi Eszter rendkívül kifejezően játszik végig. A felvétel is nagy odafigyeléssel készült, sokszor mutat szuperplánokat, vagy ráközelít kezekre, a gyűrűkre, stb. 

Ezután keresgéltem tovább, és a youtube-on ráleltem >erre< az Eszenyi Enikő féle, Vígszínházas változatra is, és kíváncsiságból elkezdtem nézni, hasonlítgatni. Persze általában előnybe kerül, amit előbb ismertünk meg, de azt hiszem kijelenthetem, ha fordítva nézem, akkor is ugyanaz lenne a véleményem... A másodikat már végig sem bírtam nézni, nagyon fájdalmas volt Eszenyi ripacskodó alakítása, és ahogy vergődött a színpadon fizikailag is, meg a szerepben is, mintha fogalma se lenne, kit is játszik, egy hisztis gyereket, vagy egy pazarló úrinőt, vagy talán... két szék közül a pad alá? ... 

A férfiszereplők hoztak egy kis nyugalmat és fellélegzést is a darabba, de ezerszer inkább az Ónodi Eszteres verziót ajánlom, azt tényleg érdemes megnézni, ha szeretitek a Nórát. :) 

Hmm, mi is volt még a hónapban! Ó, igen, állítólag volt húsvét is valamikor... 

A többiek áprilisa: 

Dóri, Nita, Amadea, Avilda, Heloise, Sister

Paolo Giordano: Járvány idején

"Nem félek, hogy megbetegszem. Akkor mitől félek? A járvány következményeitől. Attól hogy kiderül, az általam ismert civilizáció csupán kártyavár. Félek a lenullázódástól, de az ellenkezőjétől is: hogy hiábavaló lesz a félelem, elmúlik, és utána nem változik semmi."

Aligha találunk a könyvpiacon frissebb, aktuálisabb kiadványt a koronavírus járványról Paolo Giordano könyvénél, amit villámgyorsan le is fordítottak, és meglovagolva az érdeklődés hullámát,  azonnal elérhetővé vált. Szerencsére a fordítás-szerkesztés nem látta kárát ennek a sietségnek (Matolcsi Balázst illeti dicséret, aki Ferrantét is fordítja), és a mondanivaló is nagyon jó, összeszedett gondolatok, érdekes nézőpontok, egyszerű igazságok vannak benne arról, hogyan is érezzük magunkat a világjárvány idején, miért is érezzük így magunkat, hogyan és miért jutottunk idáig, és mi jöhet ezután. Persze megoldást nem tud nyújtani, és nem is létezik instant megoldás a jelenlegi globális problémára, de nagyon olvasmányosan elemzi a helyzetet, érdekes társadalmi, politikai, biológiai összefüggésekre világít rá, és a matematika és logika kérlelhetetlen törvényszerűségeit is fogyaszthatóan tárja elénk.

"Mindig tudni akarjuk a dolgok kezdetének és végének időpontját. Megszoktuk, hogy mi kényszerítjük rá az időnket a természetre, és nem fordítva."

"Bizonyosságokat akartunk, és véleményeket kaptunk. Elfelejtkeztünk róla, hogy mindig így működik, hogy a tudomány számára a kétely még az igazságnál is szentebb." 

A Járvány idején tulajdonképpen egyetlen hosszabb lélegzetű cikknek is tekinthető; sok rövidebb passzusból áll össze, amik mind egy kicsit másként taglalják a világjárványt. A téma nyilván mindenkit lázban tart, de érdemes megválogatni mit és mennyit is olvasunk róla. Giordano könyvével szerintem nem lő mellé senki. Tudományos alapokon nyugszik, amit mond, nem beszél megalapozatlan dolgokról, hülyeségekről pláne nem, és még a lehetetlen, bizonytalan, tehetetlen helyzetben is megpróbál adni egy-egy fogódzót. Az írása nem marad tárgyilagosan száraz, mert szubjektíven, saját élményeket hozva, az érzelmeket is érintve beszél mindenről. Ez szerintem nagyon fontos, mert ettől válik személyes írássá és nem tanulmánykötetté a Járvány idején.

Az, hogy kiírta magából a gondolatait, számára is egy terápia volt, és talán kicsit annak is az lehet, aki elolvassa.

"Az írás néha ballasztként működik, segít a földön maradni." 

Nagyon érdekes volt egy magyarázat a vége felé, amit az állampolgárok, a hatóságok és a szakértők alkotta háromszög feloldhatatlan ellentéteiről, megoldatlan kapcsolatáról ír ebben helyzetben: "A hatóságok megbíznak a szakértőkben, de kevésbé bíznak meg bennünk, az érzelmi terhelhetőségünkben. Valójában a szakértők sem nagyon bíznak bennünk, túlságosan leegyszerűsítve beszélnek rólunk, ami nekünk gyanús. A hatóságokkal szemben mindig is gyanakvóak voltunk, és azok is maradunk. Ezért aztán visszatérnénk a szakértőkhöz, de tétovázni látjuk őket. Végül, bizonytalanságunkban, még rosszabbul reagálunk, mint ahogyan egyébként tennénk, és ez újabb bizalmatlansághoz vezet velünk szemben." A háromszögből ördögi kör lett, "a bizalmatlanság kelepcéje".

" Egy teljesen új feladatnál senki sem áll rögtön a helyzet magaslatán. A mostanihoz hasonló körülmények között mindenféle reakció megfigyelhető: harag, pánik, közöny, cinizmus hitetlenség, beletörődés."

A szerző, aki egyébként végzettsége
szerint fizikus (♥). Forrás.

Paolo Giordano neve A prímszámok magánya című regénye miatt lehet ismerős, de számos másik könyvet is írt már. Ezekbe mind bele is lehet kukkantani a kötet végén, ugyanis a könyv harmada tulajdonképpen reklám: beleolvasó négy másik Paolo Giordano könyvbe...
A tartalomjegyzék is sajnos el van húzva 10 oldalnyira, szóval az érdemi rész tényleg nagyon kevéske, bő 70 oldal. Ettől függetlenül nagyon is érdemes elolvasni, ahogy azt fentebb elregéltem, de azért említésre méltó ez a kis "csalás" a hosszal. Ha egy írás rövid, akkor rövid. Ha így is kiadásra érdemesnek találták - márpedig az -, akkor pedig nem kell belemenni ilyen játszmákba, hogy megtoldjuk itt is kicsit, ott is kicsit valamivel, hogy az olvasó hosszabbnak lássa a kötetet... Az olvasó nem hülye. Ezt a fajta kényszeres oldalszám növelést a Jaffánál, a Csigaháznál is kritizáltam. Nem szükséges... Akit érdekel, megveszi úgy is, ha 80 oldal, aki pedig belepislog, az is látni fogja, hogy csak annyi, és jó esetben megveszi így is, rossz esetben viszont pont ezért nem. Eredetiben is puhaborítású, 63 oldalas füzetkeként jött ki.
Mellesleg magától a gondolatiságtól és a stílustól kezdett érdekelni más írása, én nemigen nézegetek beleolvasókat (főleg ha előtte felbosszantott a jelenlétük).

Mindez persze a tartalmi értékéből nem vont le semmit.
A kötet egyébként kívül-belül gyönyörű, szép tervezést kapott, igényes. A szerzői jogdíjak egy részét pedig Giordano felajánlotta a veszélyhelyzet kezelésére és tudományos kutatásokra.

Hadd ajánljak még egy >jó cikket< a könyvről, "a maszkba zárt szájak és gyanakvó tekintetek magányáról", amit Nikkincs mutatott nekem, és ami meggyőzött, hogy megrendeljem és elolvassam.

Úraolvasások egy csokorban - Ajar, Rejtő, Kästner

Egymás után három, korábban is olvasott könyvemhez nyúltam, az ismerősséget keresve, igaz, mindet kicsit más miatt vettem kézbe újra. Émile Ajar könyvét lélekmelegítés gyanánt, Rejtőt a humora és vesztegzáras aktualitása miatt, Kästnert pedig a gyerekkori nosztalgia hívta elő. 

Mindhárom jó élmény volt, és nem bánom, hogy nem az olvasatlanokat apasztottam most egy ideig. 

Émile Ajar: Előttem az élet

Ez a ronda narancssárga könyvecske nem is lehetne taszítóbb, még jó, hogy Rudolf Péter felolvasása is létezik, mert szerintem különben sosem vettem volna kézbe... 2013-ban hallgattam meg először a hangoskönyv verziót, és amit az akkori posztban írtam róla, most is áll.

A hangulatra, néhány idézetre, a nyelvi érdekességekre részben emlékeztem, ám a végére nem. Ez a jó abban, ha sok év eltelik, az embernek az emlékezete nem szolgál olyan jól, mint ahogy arra emlékezni vél. Emiatt sokszor egészen újnak éreztem a történetet, a felétől szinte egyáltalán nem tudtam már, mi is történik még, hogy is ér véget, mi lesz Momóval és Rosa mamával. Érdemes volt újrázni, nagyon élveztem, és most valahogy jobban megérintett a komolyabb nézőpontja, az elmúlás, halál, eutanázia téma, mint maga a kurvagyerek-bömbölde, és a kedvesen naiv szövegek a nem-is-olyan-kisfiú Momótól. Mikor melyik réteg tárul fel és csillan meg jobban - ez az újraolvasások legérdekesebb része.

Szépen megfér ebben a könyvben egymás mellett az élet szépsége és ocsmánysága is: humor,  nyelvi lelemény és a gyermeki őszinteség bája, amit ugyanakkor néha a földbe döngöl a kőkemény valóság és a "természet törvényei". 

Rejtő Jenő: Vesztegzár a Grand Hotelben 

Na, ezt a bejegyzést is hiába kerestem a blogon, 2010-es olvasás volt, és nem mentettem át a freeblogról, bizonyára nem tartottam elég érdekesnek hozzá. Emlékeztem, hogy ez a Rejtő - híres és közkedvelt mivolta ellenére - nem tartozott igazán a kedvenceim közé, mert kissé zavarosnak találtam. Tulajdonképpen most is hasonló érzéseket hozott magával az újrázás - szintén Rudolf Péter felolvasásával (wow, és most látom csak, hogy van Kern Andrásos verzió is!). Nagyon élveztem a humorát, és a sok utánozhatatlan helyzetkomikumot, de valamelyest az élvezhetőség határán túl van bonyolítva. Egyszer-egyszer nehéz követni, ki kicsoda, és mit is akart, annyi az intrika, az inkognito, a szobák közti mászkálás és csere-bere, és eleve rengeteg sok szereplő van. (Bár, ahogy elnéztem a 10 évvel ezelőtti bejegyzésem, ott aztán tényleg sok minden homályba veszett, talán nem tudtam annyira koncentrálni a szövegre (?). Most azért ennyire nem éreztem zavarosnak. :))

Ez nem azt jelenti, hogy nem szerettem, de szerintem vannak ennél szórakoztatóbb Rejtők is. Ebben a karakterek nem voltak annyira erősek önmagukban, inkább a jelenetek voltak viccesek. Maud Borkmann és Felix közös alakításai voltak a legjobbak! :)

"Amikor Maud visszatért a szobába, egy úr lépett ki a szekrényből, pizsamában, fején egy ízléses zöld selyem lámpaernyővel, és barátságosan mosolygott. – Bocsánat – mondta, és udvariasan megemelte a lámpaernyőt –, nevem Van der Gullen Félix."

A pikantériáját egyébként az adja a történetnek, hogy a bubópestises vesztegzár nem elég, még gyilkosság is történik, a véres szőnyegnek is nyoma vész, és csupa előkelő vendég tartózkodik a hotelben, akiket ugye nem illenék meggyanúsítani... 

Erich Kästner: Május 35. 

Elképesztő kis képtelenség, ami csak május 35-én történhet meg. :)

Konrád a Csendes-óceánhoz lovagol, némi Narnia-hangulattal egy szekrényen át, a kissé ütődött Ringelhuth bácsival és egy Negro Caballo nevű, görkorcsolyázó lóval együtt. Útközben érintik Eldorádót, elektromos várost, a fordított világot, és számos csudabogárral találkoznak. Kiderül az is, hogy az Egyenlítőt gondosan súrolva kell rozsdátlanítani, és hogy fekete-fehér kockás kislányok is léteznek. :) Gyerekeknek kacagtató, de felnőtteknek is többször felnevetős, és persze nosztalgikus élmény. Ehhez hozzájárulnak a feliratozott illusztrációk, és a kiejtési útmutató is a végén. 

Mondjuk a sallerok, és a fura beszélgetés Konrád szülei és a nagybácsi között a végén ma már nemigen férnének bele a kötetbe, ahogy az sem, amikor Ringelhuth bácsi és Konrád gonoszkodva csúnya dolgokat kívánnak egymásnak, és Konrádot még meg is ríkatja a bácsi... A helyesírási hibáktól direkt és kínzóan hemzsegő, rémes dolgozatot pedig én biztos lehagytam volna inkább a végéről... 

Kicsit talán felnőttszemmel olvastam - merthogy az volnék -, de próbáltam levenni ezt a felnőtt-szemüveget, és élvezni az agyament kalandokat. Összességében nagyon élveztem azt az órácskát amit eltöltöttem vele, és választ kaptam egy korábbi kérdésemre, hogy vajon a gyerekkori nyaralásaink során miért írtam olyan lelkesen tengeri étlapokat, mindenféle kitalált ételekkel? Ebben volt egy impozáns menü különféle cápauszony-cuccokból és csigapürékből; valószínűleg innen merítettem az inspirációt. :D 

Agatha Christie: Dead Man's Folly - Gloriett a hullának

"The Inspector was slightly startled by the sight of Mrs. Oliver. He had not expected anything so voluminous, so purple and in such a state of emotional disturbance."

Én nem lepődtem meg annyira Mrs. Oliver mindent betöltő lényétől, mint szegény Bland felügyelő, akit teljesen lehengerelt az élénk fantáziájával, mert korábban már találkoztam vele egy kötetben - igaz az nem mostanában volt. Mindenesetre ezúttal Ariadne Oliver lendíti mozgásba az eseményeket, méghozzá Sir George Stubbs vidéki birtokára invitálva Poirot mestert. Mit invitálva, odacitálva egy hevenyészett telefonhívással. Mrs. Oliver játékot szervez a közelgő ünnepség idejére, ami nyomokból, jelekből áll össze, és egy gyilkosságra kell fényt deríteni a versenyzőknek, na persze mindez kitaláció. A Murder Hunt kitervelése közben azonban Mrs. Olivernek furcsa érzései támadnak, mintha valaki, vagy valakik szándékosan apróbb változtatásokat eszközölnének a játék kimenetelében. Amikor pedig valódi gyilkosság történik, és valakinek nyoma is vész, bebizonyosodik, hogy a női megérzést sosem szabad csak úgy elhessegetni. Kiváltképp egy Agatha Christie krimiben. ;) Mégiscsak remek, hogy Poirot is leutazott az eseményre, és egészen közelről szemlélhette a gyanúsítottakat, illetve a délután menetét. Valami azonban hibádzik, és Poirot sokáig nem jut előre az ügyben. A kirakós darabkái nagyon nehezen állnak össze. Ott van homályosan egy érzés, de mégsem látszik az összkép, csak néhány furcsa, és látszólag jelentéktelen ellentmondáson tud elindulni az olvasó is. 

Ami még érdekessé teszi a kötetet, hogy a nyomozást és a kihallgatásokat Bland felügyelő vezeti. Poirot csak úgy mellékesen van jelen, nem vonódik be közvetlenül az ügymenetbe, és csak később jön rá a megoldásra, és ejt meg néhány másik, olyan beszélgetést, amik  már nem kihallgatások ugyan, de sokkal lényegesebb információkat tárnak fel. Mert neki mindig feltűnik, ami másnak nem, vagy amit más nem talál olyan fontosságúnak, ezt már tudhatjuk. :) 

A csónakházi gyilkossággal tervezett úri huncutság végül több életet is követel, és ember legyen a talpán, aki kibogozza ezt a szövevényes krimit, családi szálakkal, külföldi kuzinokkal, jósnőkkel, diáklányokkal, és egy, nem épp a legjobb helyre felállított gloriettel megspékelve.

Nekem egy kicsivel több Poirot jólesett volna még benne: ha csatlakozik mondjuk a kihallgatásokhoz, vagy már ott és akkor kezébe veszi az ügyet. Picit hiányzott a szobába összeterelt gyanúsítottakkal előadott nagyjelenet is, ami ezúttal elmaradt, ilyen-olyan okokból. De ettől függetlenül nagyon élveztem olvasni, remek kikapcsolódás volt. Üdítően angolos, kellemes, úrias játék végzetes következményekkel, csavaros hátsó szándékokkal, kalapokkal, és mindenféle bonyodalmakkal. :) 

Nem egy Ackroyd-gyilkosság, de azért szuper volt, örülök, hogy "visszatértem" a krimi királynőjéhez mostanában. :) 

Fun fact: szerintem ez volt az első olyan angol nyelvű kiadvány, amiben elválasztási hibával találkoztam! 

Érdekes szavak, kifejezések:

- acumen: éleslátás, gyors felfogás
- barmy: dilis, ütődött
- asinine: ostoba, szamár
- blancmange: édes tejes-rumos zselé
- aloofness: tartózkodás, zárkózottság (ezt újra és újra elfelejtem...)
- indolence: tunyaság, hanyagság, nemtörődömség (ezt is...)
- avowedly: nyíltan, beismerten
- ignominious: aljas, becstelen, megalázó
- potation: ivászat
- rockery: sziklakert
- diddle: lóvá tesz (de vannak csúnyább jelentései is :D)
- lassitude: fáradtság, kimerültség
- pauper: koldus, nincstelen
- connivance: bűnpártolás, összejátszás vagy hallgatólagos beleegyezés

Visszatalálunk egymáshoz?

Bagdy Emőke, F. Várkonyi Zsuzsa, Ranschburg Jenő, Vekerdy Tamás: Visszatalálunk egymáshoz? 

A cím akár a mostani helyzetünkre is rezonálhatna, mégsem ehhez kapcsolódik, hanem a szülő-gyerek kapcsolatokat elemzi, különös tekintettel két kiemelt időszakra: a kisgyerekkori hatásokra, és azok elmaradásának következményeire, és a kamaszkorra, annak minden nehézségével, konfliktusaival, lázadásaival, meg-nem-értettségével. Mind a négy szerző ezt járja körül, persze ki-ki a saját megközelítési módszerével, más stílusban, ahogy az ezeknél a válogatásköteteteknél lenni szokott. Találtam érdekes gondolatokat mind a négy szekcióban, és rövidsége ellenére azért sok minden belefért ebbe az előadás gyűjteménybe is.

Most olvastam Vekerdy Tamást először, igaz, itt csak villanásnyit kaptam belőle, de már ezzel eldőlt, hogy végtelenül szimpatikus, és kedvelem a stílusát, nézeteit, őszinteségét. Meg azt az egyszerűséget, ahogy a világot láttatja - semmit sem bonyolít, nem kertel, nem ködösít. Nagyon szeretnék még olvasni tőle, csodálkozom is, hogy eddig hogy maradhatott ki, hogy nem futottam bele legalább egy írásába.

"Arra jöttek rá, hogy az embernek a születésétől kezdve egy csak rá jellemző, sajátos énstruktúrája van, amely megszabja a külvilágból érkező ingerek feldolgozását (analízisét és szintézisét)." 

Milyen érdekes gondolat, és pont nemrég, a kötet olvasása előtt került szóba hasonló téma, hogy az ember mennyire önmaga tud lenni, már egészen picinek - ami nem anyai, vagy apai örökség, vagy nem feltétlenül olyasmi, amit arra lehetne fogni. Tisztán emlékszem néhány nagyon meghatározó, a személyiségemre most is jellemző akkord megjelenésére már kis ovis koromból. Pl. hogy határozottan és kategorikusan hülyének néztem (na persze csak magamban) a logopédus nénit, amiért pörrrrrrgeti az r hangot, és nem volt neki elég, hogy tisztán kimondom. Vagy hogy mennyire végtelenül utáltam, hogy az óvodában meg akarták mondani, hogy mit játsszak, és a fejemben megfogalmazódott a gondolat: nekem ne  mondja meg senki, hogy mit csináljak! Kell lennie valami kiforratlan, de mégis határozott belső magnak az emberben, ami már kicsi emberként is ott van benne.

Mind a kicsi, toporzékoló dackorszakos, mind az ajtócsapkodó, kiállhatatlan kamasszal kapcsolatban tetszett Vekerdy hozzáállása, aminek lényeg a higgadt következetesség. Elképesztően egyszerű, és jó dolog, amit arról ír, hogy mennyire nem kell beleállni a gyerekkel a kisebb vitákba, összetűzésekbe, főleg olyanokkal kapcsolatban,a mi nem számít (mert hogy pl. a kopott nadrágját akarja felvenni, az ne legyen már vitatéma, az viszont nem lehet kérdés, hogy mínuszban vesz-e sapkát, hogy valami egyszerű példát hozzak). Elég kevés dolgot szabályozni, de azt egyértelműen, és következetesen. A gyerekek a jellemzése szerint egyébként ókonzervatívak! Haláli fogalom! Azt jelenti, szeretik a régi ruhát, a kitaposott cipőt, a kopott játékot.
A fő mantráznivaló ebben a témában a kedvesen közömbös következetesség igéje, amit persze nem mindig tud az ember tartani, mert elszakadhat a cérna, de egyébként biztosan célravezető.

Isteni, ahogy Vekerdy nem törődve a szuperanyuk kétségtelenül fejtetőig szaladó szemöldökével mindenféle finomkodás nélkül papírra veti: a gyerek fárasztó, szívja a véredet, és rágja a húsodat, ezért időnként meg is kell tőle "szabadulni". És totál igaza van, nem az van, mint "régen", nem nagycsaládban él az ember, nincs már cselédség, igenis szabad és szükséges segítséget kérni.

Bagdy Emőke előadásában két rész ragadta meg a figyelmemet. Az egyik az volt, hogy "Egy tíz év alatti gyermek számára az, hogy a vele történteknek mi a tanulságuk, vagy magasabb szempontból van-e valami üzenetük, nem téma. Nem is gondol erre - még hiányzik belőle az önreflektív képesség." Ez mennyire egyszerűen megmagyaráz dolgokat, és azt, hogy miért nem érdemes esetleg egy hatévessel megpróbálni olyasmire kilyukadni, amire még nem is képes gondolkodásban...

A következő mondat pedig, amin megakadt a szemem, egy olyan témáról szólt, amit egyébként kerülök és nem szeretek - de talán csak mert tényleg annyira nem értem... Ez az anorexia nervosa. Nemrég olvastam ilyen témájú könyvet, Kira Poutanentől A csodálatos tengert. Ami elhangzik a betegséggel kapcsolatban, az egy egyszerű, de gondolatébresztő sor: az anorexiás lány nem akar felnőni. Ez lenne a betegség pszichológiai üzenete. Nem a szépségideáról szól ez elsősorban, hanem arról, légiesen könnyed legyen, mint egy pihe, egy fejletlen kislány, és ezzel elutasítja magától a női sorsot is. (Most már értem, miért volt annyi szó a női sorsról A csodálatos tengerben is - egyetlen jól irányzott mondat, mint magyarázat hiányzott hozzá.)

F. Várkonyi Zsuzsa négy példán keresztül olyan szülő-gyerek kapcsolatokat mutat be, ahol nehezen, vagy egyáltalán nem lehet szó a szülő-gyerek kapcsolat rendezéséről. Előkerülnek birtokló, dirigáló szülők, szenvedélybeteg szülők, egyszóval mérgező szülők... De itt is mesél pozitív végkimenetelű esetről is, ahol valamennyire megtanultak "bánni egymással" a felek később, de óriási áldozatok árán.

Ranschburg Jenő zárta a sort, akinél ugyan nem cetliztem be semmit, de tetszett az egész írása, ahogy a felettes énről, a világkép kialakulásáról, serdülőkori krízisekről mesélt, és arról is, hogy nem jó, ha könnyűnek, sétagaloppnak tűnik a kamaszkor. Mert ha nincs krízis, nem alakul ki a jól körülhatárolt, autonóm identitás sem. A kamaszkori konfliktusok szükségesek ahhoz, hogy egyrészt kialakuljon az identitás, másrészt, hogy kiforrjon az érett, felnőtt kapcsolat a szülőkkel.

Kicsit sokat írtam Vekerdyről, de mindenképp ő volt a kedvenc, ő volt a kötet Poppere! :) Szeretnék tőle több mindent olvasni.

8,5/10

Bogar bárd meséi

Meglepődtem, amikor a blog keresőjébe beírva nem találtam posztot Bogar bárd meséiről... Azt hittem, hogy a poszt-turkáló rovatban ezt is átmenekítettem a többi potteres poszt mellett, de úgy tűnik, valahogy kimaradt. Pedig remek kötet; szuper kiegészítése a varázsvilágnak, és nagyon kellemes elmerülni benne. Az ember egy picit varázslógyereknek érezheti magát, levetkőzve a mugli felnőtt maskarát magáról, ha csak egy órácskára is.

2008-ban, majd 2011-ben olvastam a kötetet, így igazán érett már egy újraolvasás. A 2018-2019-es HP összes újrázás után érdekes módon nem vettem kézbe ezt is, magam sem értem, miért. 

A mostani élmény kilóg a sorból, mert ezúttal - bár a kötetet is forgattam közben, és megnéztem újra az illusztrációkat - hangoskönyv formában élvezhettem a meséket, nem is akármilyen narrátorok társaságában: Evanna Lynch, Jason Isaacs, Bonnie Wright, Warwick Davis, Noma Dumezweni és Jude Law adták hangjukat a projekthez. 

Kis lélekbalzsam olvasmány volt, habár A mágus szőrös szíve (The Warlock's Hairy Heart) Poe-féle horrorsztorik közt is simán megállná a helyét. ;) A mesék mind tanulságosak és eredetik. 

Dumbledore kommentárjai a történetek után viccesek, és hozzáadtak a mesékhez, és a kötethez, de az is igaz, hogy néhol szinte hosszabb a kommentár, mint maga a mese.

Ha már úgyis kimaradt, de most adja magát a lehetőség, bemásolom ide a korábbi, 2011-ben írt posztomat a kötetről: 

20110411 The Tales of Beedle the Bard

Az újraolvasási tervbe természetesen beletartozott ez a mesegyűjtemény is, ami szerves része a hetedik kötetnek, és többet is hordoz mint a meséket magukat.

Jó ötletnek tartom, hogy Rowling megírta és illusztrálta is ezt a kis kötetecskét, ami öt mesét tartalmaz. Tóth Tamás fordította magyarra, ahogy az összes HP könyvet és  Bogár Bárd meséi címmel jelent meg:

A mesék: - The Wizard and the Hopping Pot (A varázsló és a pattogó fazék) - The Fountain of Fair Fortune (A szerencse színes szökőkútja) - The Warlock's Hairy Heart (A mágus szőrös szíve)- Babbity Rabbity and Her Cackling Stump (Nyiszi Nyuszi és a locsifecsi fatönk) - The Tale of the Three Brothers (A három testvér meséje).

A magyar kiadás Harry Potter világának legendás mesekönyve feliratú papírszalaggal volt átkötve.

A kötet érdekessége, hogy minden mese után Albus Dumbledore kommentárjait olvashatjuk. Amikor megjelenésekor először olvastam, nagyon zavartak ezek a részek, a magyarázatok. Tulajdonképpen nem tudom ez miért volt, mert ez alkalommal meg éppenhogy humorosnak és odaillőnek találtam őket. :)

A legjobban a The Warlock's Hairy Heart című mese tetszett, ami gyakorlatilag egy Poe-stílusban íródott, szabályszerű rémsztori.

A The Tale of the Three Brothers ismerős volt már ugyebár, az utolsó HP kötetből is, de ennek ellenére szívesen olvastam el mégegyszer és idéztem fel a könyvbéli részleteket is, és a filmből is azt a nagyszerű jelenetet, amikor fekete-sárga sziluettfigurákkal megelevenedik a mese.

A tanulságok nem hiányoznak, de nem szájbarágós egyik sem, és a rövidke mesék végül csak jó érzést hagytak bennem, meg azt a gondolatot, hogy bezony frissülhetne a meseirodalom ehhez hasonlókkal még, és ez is lehetett volna bőven hosszabb is.

Rowling rajzait öröm volt nézegetni. És ami még nagyon szép benne, hogy kifejezetten választékos, sok régiesebb kifejezést használ, a nyelvezete is finom, valóban mintha egy réges-régen írt szöveg újrakiadása lenne. :)

Értékelés: 10/10 Kedves kiegészítése a varázsvilágnak, nem mellesleg pedig jók a mesék benne, és Dumbledore valóban érdekességeket tesz hozzá.

Létezik egy díszes, bőrkötéses változat is gyűjtőknek, cirka 50e Ft-ért kapható (illetve most úgy tűnik nem kapható). Rowling készített hét darab kézzel írott változatot is belőle, amelyek közül hat barátoké, ismerősöké lett, a hetediket pedig elárverezték. A bolti forgalomban kapható kötetek megvásárlásával is nemes célokat, gyermekjogi szervezetet lehetett/lehet támogatni.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Tulajdonképpen most, 9 év elteltével is ugyanaz maradt a véleményem. Máskor is szívesen veszem majd kézbe, vagy hallgatom meg a színészek által felolvasott, igazán jól sikerült audio-verziót.
Ilweranéknak megvan a csudás díszkiadás, >ITT< megnézhetitek képeket is! :)

Ja és jó tudni, hogy a megjelenés óta, már tizeniksz éve MOST tudtam meg, hogy magyarul nem is Bogár bárd, hanem Bogar... ehh. :D

Kabátkönyvek

Forrás.

A Témázunkban ezúttal a Kabátkönyvekről írunk, ennél aktuálisabb téma azt hiszem most nincs is, könyves téren. A kabátkönyv elnevezés Amadeától származik, és azt jelenti, amit első hallásra mögé is gondolnánk magunktól: olyan történeteket, amikbe szívesen bújunk bele, amik otthonosak, ismerősek, és melengetik a lelkünket. A kabátkönyvnek is sokféle formája lehet persze, de mindenképp valami olyan olvasmány, amibe nagyon komfortosan bele tudsz helyezkedni, még viharos körülmények között is, és ami után szívesen nyúlsz máskor is, hasonló helyzetben.

Ha kabátkönyv, akkor elsőre nekem a sokszor újraolvasott kötetek jutnak eszembe - hiszen ezek már bizonyították visszacsalogató jellegüket. Időről időre újraolvasok két sorozatot, amik eléggé eltérőek stílusban, hangulatban, műfajban, mégis ugyanolyan jó visszatérni a világukba. Az első természetesen a Harry Potter - amit nem kétlek, hogy a mostani posztok 90%-ában ott figyel majd. A másik pedig a Tündérkrónikák (Fever). A különbségek ellenére számomra összeköti ezt a két könyvsorozatot, hogy mindig mennyire szívesen és örömmel kezdek bele a már ismerős történetükbe, és mennyi felejthetetlen jelenetük, képsoruk és idézetük égett be a fejembe. :) 

A Harry Potter varázslatos iskolai világa, ismerős és kedvelt karakterei, kidolgozott és nagyon izgalmas cselekménye mindig beszippant, és ugyanolyan jó olvasni és a részévé válni, mint első alkalommal volt.

Forrás.

Moning Fever-sorozatában is van valami, ami instant megfog(ott) és nem ereszt(ett), és ez valahogy mindig előjön, főképp az első 5 kötet olvasásánál. Ahogy a HP-nél a varázslóiskola, a Feverben Dublin csábít magához, a Temple Barral és a pubok sokaságával, a lilting Irish accenttel. :) Itt is helyet kap a misztikum, a varázslat, és az érdekes, karizmatikus szereplőkhöz kötetről kötetre jobban kötődtem. A Barrons Books and Baubles a perzsaszőnyegeivel és plafonig érő polcaival éppoly kellemes könyvbéli környezet számomra, mint a Griffendél klubhelyisége. :)
Szeretek ezekben a képzelt világokban időzni, szeretem a legapróbb történéseket is, azt, hogy Dani becsenget a biciklijéről leszállva, vagy Ron és Harry varázslósakkot játszanak a kandalló előtt. :) Az ilyen könyvek, amik ennyire melegséggel tudnak eltölteni, azok, ahol egy cselekmény nélküli, csak a szereplők hétköznapjairól szóló, szinte sehova sem vezető részt is olyan szívesen elolvasnál, mint az összes többi, körömlerágósan izgalmas epizódot.
A HP-univerzumhoz tartozik még szorosan - és ha már épp nemrég olvastam/hallgattam újra, megemlítem külön is -, a Bogár bárd meséi (The Tales of Beedle the Bard), amik kellemes kiegészítést adnak a varázslóvilághoz. Ezek által a mesék által levetkőzhetjük a mugli felnőtt maskarát, és varázslófamíliák sarjainak érezhetjük magunkat, akiknek felolvassák az esti mesét. :) Nekem balzsam volt a léleknek kézbe venni ezt a szép kötetet, ahányszor csak olvastam.

Az újraolvasottak közül mindenképp kabátkönyv státuszban van a Levelek Skye szigetéről, amit épp tavaly újráztam, és ugyanolyan jóleső érzéssel töltött el, mint elsőre. A levélregényeknek, főleg némi szerelmes-háborús háttérrel, van valami utánozhatatlan bája. Ezt a kedves bájt hozta a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság is, amit sokáig tologattam, és végül tavaly ősszel olvastam el. Egyszerre volt szívmelengető és szívszorító, kemény témái ellenére könnyed, és magával ragadó. Igazi kabátkönyv ő is, szívesen fogok még vissza-visszatérni hozzá. :) 

Kellemes, beleburkolózós élményt hozott néhány éve A hóleány is, habár a zord télben, az 1920-as évek Alaszkájába kalauzol, ami elsőre nem hangzik talán nagyon hívogatónak. Mégis egy igazi, szívet-lelket melengető olvasmány, ami óvatosan egyensúlyoz a misztikum és a valóság határán. A hófödte tájak, a hideg évszak miatt talán jobban esik télen olvasni.

Rachael Dean illusztráció. Forrás.

Sajnos külön kabátkönyv címke nincs a blogon, de tulajdonképpen anélkül is könnyen "összevadásztam" ezeket az élményeket, mert emlékezetes, kellemes érzést hagynak maguk után. És érdekes, de semmi köze a kabátkönyv "minősítésnek" ahhoz, hogy mondjuk kedvenc is lett-e egy regény, vagy sokszor olvastam-e. Egy jól felismerhető érzést hagynak maguk után, első olvasásra is, amit úgysem lehet nem észrevenni. :) Idén ilyen volt például a A tizenharmadik történet.

Érdekes, hogy próbálkoztam mostanában néhány korábbi kedvenc könyvem újraolvasásával, de pl. a Nyakigláb Apó és A tizenharmadik boszorkány is mást hoztak magukkal, pedig a régi olvasási élmény alapján lehet, hogy őket is kabátkönyvként soroltam volna fel. Néha nem egészen ugyanazt az eredményt hozza egy újraolvasás, sok idő elteltével, de megéri újraértékelni, újra kézbe venni, ennek tudatában is. Nálam inkább többször fordult/fordul elő az, hogy megerősítést nyer a korábbi ítélet. Na meg mi értelme is van a kabátkönyvnek, ha nem pont az, hogy időről időre visszataláljunk, visszabújjunk bele, és komfortosan érezhessük magunkat benne? :)

A mostani helyzetben, a kicsit megtépázott lelkünk szerintem sokszor próbál menedéket keresni a könyvekben, és talán a biztosabb felé nyúlunk szívesen. Lehetnek ezek a kabátkönyvek, régi kedvencek, vagy olyan szerzők, akikkel nemigen szoktunk befürödni, akikhez visszatérve, egy-egy új kötetnél is biztos, hogy otthon fogjuk magunkat érezni. A saját olvasmánylistámat végigzongorázva a korona óta, látszik, hogy én is próbáltam bevált szerzők, újraolvasások felé fordulni: Rejtő, Simenon, Agatha Christie, Alice Hoffman, Rowling. Lehet persze, hogy nem hasonló mintázattal folytatódik a sor, de a kezdeti megakadás után velük azt hiszem sikerült visszazökkenni az olvasásba. 

Ha tetszett a téma, és nektek is vannak kabátkönyveitek, akkor meséljétek el kommentben, mik azok, vagy csatlakozzatok saját poszttal! Mi tud visszalendíteni az olvasásba nehéz helyzetben, melyik történetekbe szerettek belebújni?
Ha posztoltok, szóljatok nekem, vagy bármely más témázónak, és belinkelünk titeket is!

A többiek kabátkönyves vallomásai:

Dóri, Anett, Reea, Nita, Nima, Sister, Zenka

Utóvéd később csatlakozók):

Heloise

Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány - The Probable Future

A tizenharmadik boszorkányt 2007-ben olvastam, és imádtam, kedvenc könyvemnek kiáltottam ki - igaz, akkor még jóval kevesebb olvasmányélmény volt a hátam mögött, hogy minden újnak és varázslatosnak hasson. Azon a tavaszon-nyáron gyors egymásutánban három Alice Hoffmant is elolvastam, a Turte Moont nagyon nem kedveltem közülük, a boszorkányos témájúak viszont a szívem csücskei lettek. Ezek voltak az első olyan kötetek, amikkel belekóstoltam a mágikus realizmusba. 

Az emlékeim rettenetesen megkoptak A tizenharmadik boszorkányról, és szinte csak annyi maradt meg, hogy egy család nőtagjainak történetét követi végig, ahol különleges képességek fordulnak elő. Rémlett egy kisváros, egy öreg tölgyfával, és egy különös, varázsos hangulat.

De összességében nem tudtam volna két értelmes mondatot elmondani a cselekményről. Így aztán most szinte maradéktalanul újnak élhettem meg. 

A Sparrow család nőtagjai mind márciusban születnek, és a tizenharmadik születésnapjukon egy-egy különleges képesség birtokában ébrednek. Van három generáció, akikkel személyesen találkozunk a kötetben: Elinor, a nagymama, aki elől nem lehet elrejteni a hazugságot, Jenny, a lánya, aki belelát mások álmaiba, és Stella, az unoka, aki már csak azért is kivételes, mert ő a tizenharmadik Sparrow lány. Ehhez mérten a képessége is kiemelkedik a többi közül, de borzasztóbb is: látja mások halálát. 

Stella útmutatás nélkül, egyedül próbál megbirkózni ezzel a teherrel, de annak, hogy egy szimpatikus lányt meg akar védeni szörnyű sorsától, komoly következményei lesznek... Stella apját, Will Averyt vádolják meg a lány meggyilkolásával, Stella és Jenny pedig menedéket keres Elinornál, nehogy a valódi gyilkos rájuk leljen, Stella furcsa vallomása miatt. Stella Unityben gyorsan megbarátkozik az új helyzettel, új iskolával, és kedveli a nagyanyját is, jobban mint az anyját, akivel épp az állandó összetűzések korszakát élték. Barátokat is szerez, Hap és Jimmy személyében, igaz, eleinte maga sem tudja, hányadán is áll velük - de szerencsére nincs szerelmi háromszöges szerencsétlenkedés, ez nem az a fajta könyv. :) 

A Sparrow elődöket is megismerjük a későbbi fejezetekben, főként Rebeccát, aki nem érezte a fájdalmat, ezért boszorkánynak kiáltották ki... Rebecca története lassan bontakozik ki, Will testvére, Matt róla írja a disszertációját is, és Elinor házában, a Torta-házban különös relikviákat őriznek Rebeccától, már nemzedékek óta. Nyílhegyeket, amikkel megsebezték, a hajfonatát, egy iránytűt... 

A kellemes hétköznapi mágia jelen van végig, apróságokban, szimbólumokban, sokszor emlegetett álmokban, a méhek állandó jelenlétével, a hóvirágokkal, és a szerelemmel, ami mindenhol ott bujkál... Sok nehéz témát érint a könnyed mágikus vonulat mellett: generációs problémákat, anya-lánya kapcsolatot, az elmúlást, halált, és annak elfogadását, megélését, de ezek súlya mégsem húzza le, könnyed, gördülékeny, szórakoztató olvasmány marad. 

De lássuk egy kicsit részletesebben is, hogy 13 (!) évvel az első olvasás után hányadán is állok Alice Hoffman egyik legjobbnak tartott könyvével, korábbi kedvencemmel. Nem hiszem, hogy ha most olvasom először, akkor rákerül a kedvenc címke, de tény, hogy évekig nagy imádat övezte az emlékeimben, és az is tény, hogy most is szerettem olvasni. 

Valahogy azonban kritikusabban szemléltem, és bár van egy szelíd bája, varázsossága, nem tudtam elmenni néhány olyan dolog mellett, mint hogy:

- kissé túlírt, néhol emiatt unalmas
- bájossága mellett naiv
- önismétlő
- a karakterek nincsenek eléggé kidolgozva
- a férfiak főleg gyenguszok
- sok a szentimentális romantika, és ilyenkor sajnos közhelyek is bőven becsúsznak.

A mágia szövedéke persze úgy épül ki, ha valamit többször ismételnek, szinte kántálnak, ettől lesz rituálé-jellege, ezek állandó megjelenésének ilyenformán persze van helye, de akkor is soknak tűnt. Ami 13 éve elvarázsolt, az most sokszor csak önismétlőnek hatott: Will allergiája a méhcsípésre, Jenny és az első álom, amit meglátott, a vércseppek nyomán növő hóvirágok, a különféle esőtípusok: nárcisz-, hal- és kőeső... ezekről valahogy rengeteget beszéltek... A fiatalabb énem egyébként sokkal inkább vevő volt arra, hogy bármiben valami "jelet" lásson, és érthetetlen módon kössön össze két olyan dolgot is, amiknek feltehetően semmi közük egymáshoz, pláne ráhatásuk nincs egymásra.

Mivel az évek során volt azóta pár Alice Hoffman, amit elolvastam, megláttam más állandó, visszatérő elemeket is: pl. kell legyen egy ló, valami lovas sztori, történés (bár a lovat, aki nem hajlandó megdögleni, és a köré kanyarított históriát, meg kell mondjam, minden lóutálatom ellenére nagyon kedveltem, Brock doktorról nem is beszélve! :))), békák, különleges virágok, természeti képek, és gyapjúpulcsik, sokat emlegetve.

Érdekes, az ilyen írói sablonok, keretezések miatt eszembe jutott Jodi Picoult egy pillanatra, és az, hogy az ő kezei között mivé vált volna ez a történet. Izgalmas gondolatkísérlet, egyértelmű eredménnyel: kicsit Salem Falls utánérzés lett volna, ahol a kötet második felében Will Avery tárgyalása játszódik le. :) 

Voltak apróságok, amik végig nagyon tetszettek: imádtam elképzelni a Torta-ház makettjét, nagyon kedveltem Brock doktort, és a már említett lovat, Soonert, akinek igazán hosszú élet jutott. :) 

Amikor ennek a könyvnek az olvasását idéztem vissza magamban, habár konkrétum alig ugrott be róla, ami mindig megcsapott akkor, az egy "szikra" volt. Ezt a szikrázást vártam és kerestem most is a sztoriban, és csak nagyon nehezen találtam meg. Jobbára csak vártam, vártam, hogy jöjjön. Az utolsó 20% kárpótolt. Lehet, hogy van, akinek kiszámítható volt a vége, nekem viszont csupa meglepetés... A krimibe átforduló események, és a sorsok lekerekítése, a szálak elvarrása a végén szerintem kifejezetten jól sikerült. És bár kicsit későn, de itt érkezett meg a leginkább a szikra:  

“When Juliet came flying down the hallway, Stella didn't recognize her friend. Juliet hadn't bothered with makeup; she was wearing a nightgown underneath her raincoat and had on plastic flip-flops. This was the way loved walked in, barely dressed, confused, panic-stricken, overcome, not caring what anyone thought or what they believed.”

Ez pedig már nagyon a vége. :) Mindenesetre ahhoz pont időben volt, hogy jóleső érzésekkel engedjem el a történetet. Nem tudott olyan mértékben elvarázsolni, mint annak idején, de erre szerintem nem is mindig lehet apellálni, ha hosszú idő telik el egy újabb olvasásig. 

Összességében viszont szívemnek nagyon kedves, megnyugtató, kisvárosi mágiával, izgalmakkal teli történetként íródik be újra az emlékeim közé. 

8/10

Kellemes húsvétot!

Bár idén minden más, mint ahogy megszokhattuk, azért a furcsa körülmények ellenére is boldog húsvétot kívánok minden kedves olvasómnak és bloggertársamnak! Olvassatok, süssetek, kapcsolódjatok ki, vigyázzatok magatokra! 

Forrás.

Krízishelyzetben

Hajduska Marianna, Lukács Béla, Mérő László, Popper Péter: Krízishelyzetben 

Ismét egy Nyitott Akadémiás pszichológiai kötetet vettem kézbe, ami témájában is aktuális most - igaz, egyébként a 2008-as válság után íródott, és ezt többször is említi. Négy nagyon eltérő krízisértelmezést hoz, ennek oka talán az lehet, hogy ezúttal igencsak heterogén társaság előadásait válogatták össze. Nem csupán pszichológusok, pszichiáterek szólalnak meg benne, hanem egy elméleti fizikus és egy matematikus is, amitől színes, és néha kicsit elkalandozó lesz a mondóka. A fizika-biológia irányába tévelygő részek persze egyáltalán nem rosszak, sőt, csak másfelől és más stílusban közelítenek; pl. nem biztos, hogy nekem krízishelyzetként ugrana be a dinoszauruszok kihalása. :) 

Hajduska Marianna ragaszkodott leginkább a konkrét, mindennapi, emberi krízishelyzetek leírásához, ismertetéséhez, megoldási lehetőségeihez, és vette sorra a párkapcsolati válságot, az egyedülléttel való megküzdés krízisét, a betegséget, az elveszített személy miatti gyászt, a karriertörés következményeit, és az ezekből való kilábalást, gyógyulást. 

Bár kissé általánosan és röviden jellemezte az egyéni válságokat, jó néhány mondatot bejelöltem ebben a részben, és tetszett a sallangmentes stílusa, még ha kicsit személytelen volt is. 

Lukács Béla aranyosan professzoros, de nem kellett volna százszor elismételnie, hogy ő fizikus. :) Vettük a lapot elsőre is. Nagyon lehetett érezni, hogy nem tudja lelki síkra vetíteni a dolgot, tényleg csakis tudományos aspektusból közelített. Kérdés, hogy mennyire illik egy ilyen kötetbe olyan megállapítások sora, mint hogy "a Föld egy nyílt termodinamikai rendszer". :) 

Szegény Mérő Lászlón egy pillanatra keserűen felkacagtam, amikor a Föld gömbölyűségéről beszélt, és, hogy bár nem volt könnyű azonosulni ezzel a szemlélettel, ma már nem okoz különösebb problémát... Nos ma már problémát okoz... de hol voltak még 2009-ben a laposföld-hívők?!

Érdekes, mert annyira kakukktojás ez a kötet, hogy még Popper Pétertől sem a megszokottat kapjuk, de ő maga is azzal kezdi a mondandóját, hogy megtöri a hagyományt, és nem ő lesz az "ördög ügyvédje" ezúttal, sőt inkább most ő közelít ezoterikus szempontból a kérdéskörhöz, és pont azért, mert nem akar olcsó, általános tanácsokat osztogatni krízishelyzetekre nézve. Na persze amolyan popperesen számtalan gondolatot indít el az emberben, és remek kérdésfelvetéseket hoz, még ha nagyrészt vallásfilozófiai vonalon indul is el. Rengeteg példát, történetet mesél el, mindig jó a gondolatmenetébe belebonyolódni, és mindig van ezek között valami új, szerintem napokig tudott mesélni úgy, hogy nem ismételte magát... 

Nem tudtam a vakságáról eddig, nagyon őszinte és kitárulkozó ezzel, és a műtét előtti érzéseivel kapcsolatban... Az örökmécsesről szóló történet, és a Káin-Ábel magyarázat is nagyon tetszettek, de Buddha bölcsessége is, mely szerint a saját cselekedeteink rabszolgái vagyunk. "Ami velünk történik, azt mi idézzük magunkra, nem más. Ezzel ellentétben egy társadalmi méretű elhárítás működik, amit úgy hívnak, hogy panaszkodás." Egy merész átkötéssel itt aztán bejön a képbe még Szabó Magda is, aki egyszer azt mondta, "hogy tudomása szerint egy nép van a világon, amely irodalmi műfajra emelte a panaszdalt: a magyar. Nálunk mindig mindenki panaszkodik, még akinek a legjobban megy a sora, az is." És hogy én mennyire utálom a sopánkodást, panaszkodást és a felelősség átkenését mindig másra, bármi és bárki másra...

Ami a mostani időszakra is teljesen ráhúzható, az pedig az, hogy a bizonytalanságot nagyon nehezen viseljük... 

"A valóság ugyanis állandóan változik, a világban nincs és soha nem is volt állandóság. Ezt az emberek nagyon nehezen viselik, rettenetesen küzdenek a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság ellen. Bizonyosságot akarnak." 

"Sosem tudhatjuk, hogy a kríziseinkből mi sül ki végül, hogy rosszat hoznak-e nekünk, vagy jót."

A válság mint esély alcím nagyon is passzol a kötethez. Akármennyire sokfélék is az előadások, mindegyik szekcióban ott lapul a bátorító üzenet: a krízisek után lehet, hogy valami sokkal jobb jön. A válság néha nem más, mint lehetőség a változásra, változtatásra... Ez sosem könnyű, de könnyen lehet, hogy valami kedvezőbb helyzetbe visz majd.  

7,5/10

Elif Shafak: 10 Minutes 38 Seconds in this Strange World

“How could meditation help you to quieten your mind when you needed to quieten your mind in order to meditate?”

Elif Shafaknak ismertem ugyan a nevét, és tudtam, hogy ő írta például A bolhapalotát, vagy Az építészinast, és néhányszor szemeztem is a könyveivel, de nem lett belőle vásárlás/olvasás. Most is kicsit a véletlen műve, hogy az Audible-ön épp ezen a címen akadt meg a szemem. Gondoltam teszek egy próbát vele. 

Kiemelkedő élmény nem lett belőle, de nem volt rossz. A problémám leginkább az volt vele, hogy bár jól indult a történet, valahol szétesett szerkezetileg, és nem tett jót neki a váltás a mesélésben.  

A címben szereplő 10 perc 38 másodperc emlékekből áll, amik leperegnek Leila fejében a halálakor. Ez persze nem spoiler, rögtön úgy indul minden, hogy megtudjuk, Leilát meggyilkolják és egy szeméttárolóba dobják a testét. Az emlékek a születésével kezdődnek, és mindig egy-egy illattal-ízzel kapcsolódnak össze, ez alapján idéződik fel az adott képsor: kardamomos  kávé, citrom és cukor, gőzölő étkek, jellegzetes aromák sorakoznak fel. Közben pedig szép lassan körvonalazódik Leila élettörténete, és rajta keresztül bemutatja a szerző a török nők életét, az elnyomást, kelet és nyugat különbözőségét, Isztambul zajos forgatagát. 

Leilát szexuálisan zaklatja a nagybátyja már 6 éves korától, majd egy kényszerházasság elől a városba szökik, és prostituált lesz. Családja teljesen megszakítja vele a kapcsolatot, talál azonban öt barátot, öt hű társat, akik mind mind valamiféleképp a társadalom szélére szorultak, hátrányos helyzetűek, kitaszítottak. Az "ötök " azok, akiket érdekel Leila sorsa - életében és halála után is, és méltó (?) temetést szeretnének barátjuknak. 

Amikor az emlékek folyama egyszercsak véget ér, még elég sok volt hátra a könyvből, meg is lepődtem, hogy vajon mégis mi fog még történni még, miért nem az utolsó pillanatok zárják a könyvet abból a bizonyos 10 perc 38 másodpercből, egy fontos végkövetkeztetéssel, eddig titkolt revelációval, ami esetleg új színben tüntet fel valamit. A regénynek az a második része (vagy inkább mondjuk, hogy utolsó harmada) szerintem eléggé lehúzta az élményt, nagyon megtörte a szerkezetet, nem tudott sokat hozzáadni. Nem örültem az "ötök" hús-vér megjelenésének, hiányzott Leila narrációja, és hát őszintén szólva nagyon nem érdekelt, hogy most ők öten mit csinálnak a holttesttel... Megtorpant és szétzilálódott a mesélés, és túlságosan furcsa véget kapott, ami akár lehetne megkapó is, de valahogy mégsem tudott megérinteni.

SPOILER!!! Az érzelmes és lírai elbeszélésből egy exhumálásba és hullarablásba csöppenni, nos ez több, mint fura nekem... Aztán pedig bedobják a vízbe, hát ez tényleg sokkal jobb, mint a névtelenek temetője. :/ :/   SPOILER VÉGE!!! 

Sajnos az ötökhöz se tudtam kötődni, pedig szépen vezeti fel, hogyan csöppentek Leila életébe, hogy alakult ki a barátságuk. De olvasóként végig kívülállónak éreztem magam a barátságukkal kapcsolatban, nem tudott bevonni ebbe a társaságba. 

“Her mother had once told her that childhood was a big, blue wave that lifted you up, carried you forth and, just when you thought it would last forever, vanished from sight. You could neither run after it nor bring it back. But the wave, before it disappeared, left a gift behind – a conch shell on the shore. Inside the seashell were stored all the sounds of childhood.”

Értékelés: 6,5/10 Keserédes és tragikus női sorstörténet Isztambulból, ami egy kicsit kisiklik mesélés közben. Khaled Hosseini könyveihez hasonlít a stílus az emlékek felelevenítésekor. Érzékeny, színes elbeszélés, de nem igazán maradandó. 

Georges Simenon: Maigret és a hajnali vendég

"A nyomozás döntő szakaszában mindig úgy látszott, mintha Maigret még magasabb és termetesebb volna, mint máskülönben. Nagyokat szíva a pipából vadul füstölt, és a tekintete valósággal átdöfte a lányt."

Annak dacára, hogy milyen nagy Maigret-kedvelő hírében állok (és vagyok is!), még rengeteg olvasatlan kötetem van Georges Simenontól, és ahogy most megnéztem, eddig nem nagyon sikerült négynél többet olvasni egy évben (tavaly sajnos épp csak kettőt). Persze vehetjük úgy is, hogy beosztom. ;) 

A várólista csökkentésbe is mindig került az elmúlt években a kötetekből, ezt is onnan választottam most, mert nagyon rég olvastam már Maigret felügyelőről, novellákat meg pláne... Annak idején pedig éppen novellás kötettel alapoztuk meg a kapcsolatunkat. :) 

A Maigret és a hajnali vendég öt történetet tartalmaz, amiből kettő elég nyúlfarknyi, és kicsit kidolgozatlan is, de a három hosszabb sztori kompenzált cserébe. A vízbefúltak fogadója és A hajnali vendég is remek volt, de alig maradt el tőlük A bayeux-i gazdag özvegy. A rövidebbek közül a Hétfő úr címűt emlékezetessé tette a rozskalászbajusz a képviselőfánkokban, a Pigalle utca viszont  lassú eseménytelenségével együtt is túl kapkodó volt, és bár a hangulata átjött, jobb lett volna kicsit jobban kifejteni, megismertetni a szereplőket, hogy nyomot hagyjon. 

És hogy mire lehet számítani? Csendben gondolkodó Maigret-re, kékes pipafüstre, káposztaszagú dolgozószobára, éjszakai portásra, fél pár harisnyára, szakadatlan esőre, hosszas kihallgatásra és hátsó bejáratokra. Meg persze calvadosra, sörre, sonkás szendvicsekre, kiflikre és fekete kávéra, de az egyik novellában olyan ízletességek is kerülnek a felügyelő tányérjára, mint a normandiai nyelvhal és caeni pacal. :) Imádom megfigyelni miket eszik és iszik az egyes kötetekben. :) 

"Maigret rendíthetetlen nyugalommal szívta a pipáját, befalt egy hatalmas sonkás szendvicset, sörrel leöblítette, és közönyösen nézte a szokásos sürgés-forgást, amely szükségképpen megnehezíti a rendőrség dolgát."

"A pacal remek volt, és Maigret mámoros hangulatban állt fel az asztaltól, annál is inkább, mert hagyta magát rábeszélni egy pohár házi calvadosra."

Értékelés: 9/10 Nagyon jólesett olvasni, üdítő volt, ismerős, kellemes, és a szokásos módon hangulatos. 

"Maigret még szippantott néhányat a pipájából, és szemét összehúzva nézte a nagy, szürke házat, a rézgyűrűs kaput meg a díszudvart a bronzkandeláberekkel. Az efféle ügyeket nevezte pipátlan ügyeknek, merthogy olyan helyeken kell nyomozni, ahol nem tarthatja a fogai között a csutorát."