The Queen's Gambit - amikor mindenki beleszeret a sakkba

Ismét filmsorozatos poszttal jövök, méghozzá egy olyan adaptációról, ami megvett kilóra, és gyakorlatilag azonnal újra tudnám nézni. Ami pedig a legjobb: mindenkitől azt hallom vissza, aki megnézte, hogy nagyon tetszett nekik is, és hogy milyen izgalmas volt, annak ellenére, hogy valami olyasmi áll a középpontjában, amiben nem vagyunk éppen profik, sőt, legtöbben nem is tudunk játszani se: a sakk. 

Hogy lehet izgalmas a sakkozás, a sakkmeccsek? A  The Queen's Gambit bebizonyítja, hogy nem kell sok hozzá, hogy mindenki a kezét tördelve figyelje a következő lépést, még akkor is, ha előtte a figurák nevét, és az alapvető lépéseket sem ismerte. A történet ugyanis ad nekünk a profi sakk mögé egy bitang tehetséges kislányt, aki esendő, szerethető, és rendkívül szuggesztív karakter, egy árvaházi környezetet, amiből mindig érdekes megfigyelni a kitörést, egy függőséget, hogy azon is izgulhassunk, ki tud-e szabadulni ennek béklyóiból, és egy olyan csodás rendezést, és képi világot, ami abszolút rabul ejti az embert. 

A főszereplő, Beth Harmon az '50-es években kerül árvaházba, ahol megismerkedik többek közt a zöld-fehér kapszulákkal, amikkel egy ideig büntetlenül nyugtatózzák a gyerekeket, és amiktől aztán olyan nehezen tud (?) szabadulni, és Mr. Shaibellel, a gondnokkal, aki a pincében megtanítja a sakk művészetére. A sakkfigurák hamarosan önálló életre kelnek Beth fejében, és a nyugtatók hatására őrült, de mégis zseniális jelenetek során vetülnek ki a lépések gondolatai a plafonra a pszichózis perceiben. Beth pedig tényleg őstehetség, gyógyszerek ide vagy oda, kenterbe veri a szomszédos iskola sakk klubjának összes növendékét - akik persze mind fiúk! -, és elkezdi diadalmenetét a legrangosabb sakkversenyeken, hogy aztán talán egész Moszkváig juthasson, a legnagyobb ellenfélig... 

Szerettem, hogy érzékelhető volt, hogy Beth valóban zseniális, még ha a pótszerek kellettek is a sikerhez, az elmélyült gondolkodáshoz, a testen kívüliséghez és koncentrációhoz, azért azok nélkül is sikeres tudott lenni, és bár nyitott a vége a filmnek, én úgy gondolom, arrafelé mutatott minden, hogy Beth-nek talán sikerül legyőznie a függőségeit. De a drogokon, alkoholon, versenysporton kívül sok minden másról is szól a film: anya-lánya kapcsolatokról, barátságról, sorsról, érzelmi terhekről. 

A casting remek, Anya Taylor-Joy egyszerűen tökéletes a szerepben, teljesen eggyé válik Beth Harmonnal. Felbukkan még a sakk-ellenfelek, barátok közt Harry Melling - Dudley Dursley-ként emlékezhetünk rá -, és Thomas Brodie-Sangster is, aki pedig a kisfiú volt az Igazából szerelemben. 

A ruhák külön is említésre érdemesek, remek outfitekben parádézik Anya Taylor-Joy, és tetszett, hogy belevitték, hogy alakította ki a saját stílusát ebben, a kötényruhától a klasszikusan elegáns vonalak felé. 

A film felénél vettem észre, hogy bizony könyvből készült a sorozat, Walter Tevis: Vezércsel című regényéből, amit még így, a történet ismeretében is el akarok olvasni utólag. :) 

A Queen's Gambit az idei év egyik legjobb sorozata volt számomra, és kedvencemmé is vált. Ha ennyi nem volt elég kedvcsinálónak, nézzétek meg a trailert is :)  : 

A lakatlan szigetes kérdés

Forrás.

A Témázunk ehavi választottja egy igen sokszor emlegetett gondolatkísérlet: A lakatlan sziget dilemmája - avagy melyik 5 könyv nem hiányozhatna onnan? Bár általában úgy hangzik el a kérdés, mi lenne az a 3-5-x tárgy, amit magaddal vinnél egy lakatlan szigetre, mi most a könyvekre hegyeztük ki a dolgot. Mi lenne az az 5 könyv, amit talán sosem unnék el, amit szívesen forgatnék csendes magányomban újra és újra, és mégis milyen szempontok alapján tudnék dönteni, könyvtáram melyik pár darabja jönne velem ebbe az elképzelt elszigeteltségbe?

Azt hiszem mindenkinek beugrik hirtelen 1-2 olyan olvasmány, ami nagyon közel áll a szívéhez, de talán a 3-4-5. helyezetteken már picit többet kell gondolkodni. Különböző műfajokat választanék? Sorozat tagjait is, vagy a sagák egynek számítsanak? Rövid könyv is jöhetne, vagy inkább a hosszabbakat választanám ki, hogy minél több ideig kitartsanak? 
Szóval a konkrét könyveken való agyalás előtt én egy picit a szempontokon gondolkodnék el. 

Kritériumok a  lakatlan sziget könyveihez: 

1. Belemerülős könyv legyen, aminek jó visszatérni a világába, szereplői közé. 
2. Legyen benne sok apró részlet, amikre esetleg az újraolvasások során is rá lehet csodálkozni, maradjon benne mindig felfedeznivaló. Ne csak első olvasásra legyen meg vele a "hűha" élmény, és ne csak egy végső csavar legyen a lényeg.
3. Legyen kicsit "kirakós", összerakós jellege is, mert az mindig nagyon jó élmény, ahogy összeállnak egy könyv részletei, darabkái.
4. Legyen azért hossza. Bár imádom a rövid krimiket, kisregényeket, azért a lakatlan szigetes szcenárióban jobbnak látom a "rendes", könyv méretű könyveket előnyben részesíteni. ;) 
5. Regény legyen, ne novellás kötet, vagy képregény, mesekönyv.

Amik pedig konkrétan eszembe ötlöttek, azok a következő könyvek: 

1. Természetesen a Harry Potter sorozat nem maradhat ki, még ha unalmasnak tűnik is ez a válasz, mégis ez az a sorozat, amit azt hiszem mi rajongók sosem ununk meg. ;) Így hát tökéletes választás a lakatlan szigetre is. Ha egynek vehetjük  a sorozatokat, akkor természetesen mint a 7 kötetet pakolnám magammal, ha pedig csak kötetenként nézzük, akkor azt hiszem a 4., 6. lehetne a befutó. Az első kettőt annyiszor olvastam, hogy szinte már kívülről tudom, a 4. nagy liebling lett az előző újraolvasás során, kalandossága, részletgazdagsága miatt, a 6. pedig örök favorit nekem, bár tény, hogy nagy versenyben van a 7.-kel (meg az 1,2,3,5-tel... :D )

2. J.K.Rowling: Átmeneti üresedés - ez talán érdekes választásnak tűnik, de a lakatlan szigeten legalább lenne időm újra és újra elmerülni bonyolultságában, nyelvi nehézségeiben, barokkos körmondataiban. Nem mellesleg pedig egy nagyon jó sztori, ami végig gabalyodik, és sok apró részletből áll össze. Jó lenne egyszer tüzetesebben olvasni, elmerülni benne újra. 

3. Robert Galbraith: Troubled Blood - Sajnálom az "egyhangúságot", Rowling akkor is a legkedvencebb íróm marad, ha éppen Galbraith néven fut. ;) A Troubled Bloodot választanám a Strike sorozatból, mert olvasmányos, izgalmas és még féltégla is! 

4. Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége - esedékes lenne amúgy egy újraolvasás, és azt hiszem a lakatlan sziget magányában pont jól jönne egy olyan könyv, ahol egy picit figyelni is kell, na ez mikor is volt, ez hogy jön össze a következőkkel? Az időutazás témája mindig segít egy kicsit megtornáztatni az agyat, és a sztori meg emellett kellemesen, de nem nyálasan romantikus, szóval jó kombó! 

5. Claire North: Harry August csodálatos élete - és ha már időutazás, akkor jöhetnek az újraélt életek izgalmai is... Harry August igazán jó élmény volt, és imádtam belemerülni a világába, azt hiszem jöhetne ő is velem a szigetre társaságnak. 

Forrás.

+ bónusz: ami még eszembe jutott, és hasznos lehetne, azok a túlélőkönyvek, Bear Grylls, SAS túlélési kézikönyv, Zombi túlélő kézikönyv? :D Mondjatok még ilyeneket, ha ismertek! ;) 

A témához bátran lehet csatlakozni saját poszttal, vagy csak mondjátok el a véleményeteket kommentben! Ti miket vinnétek, olvasnátok szívesen azon a bizonyos lakatlan szigeten? Ha posztoltok, szóljatok nekem, vagy bármely más témázónak, és belinkelünk titeket is!

A többiek is elgondolkodtak a lakatlan szigetes batyun:

Heloise, Cloudbookatlas, Liliane


Utóvéd (később csatlakozók):

Sárga konfetti,

Locke&Key - Kulcs a zárját

Az elmúlt időszakban többet böngésztem, nézelődtem a Netflixen, és bizony egyik hétvégén nemrég sikerült binge-watcholni egy egész sorozatot... Ez volt a Locke&Key, vagyis a Kulcs a zárját, amiről már hallottam ugyan valamit, de csak úgy futtában, és igazából nem tudtam milyen is lesz, miről is szól. A Locke&Key Joe Hill (Stephen King fia) képregénysorozata, amihez Gabriel Rodriguez készítette az illusztrációkat. Joe Hill-lel nem olyan jó a viszonyunk (A szív alakú doboz című regényével nem igazán nyert meg magának), így aztán külön jót tett neki, hogy csak a sorozat végefelé tudtam meg, amikor utánanéztem, hogy ki is az ominózus szerző... :) Rettentően beszippantott a sorozat, és egyik részt daráltam a másik után, miközben meg akartam tudni mindent a kulcsok titkairól, Key House-ról, a gyerekekről, a múltról, és persze borzongtam is rendesen... 

Egy rejtélyes ház, aminek neve is van, Key House (szeretem ha el vannak nevezve az ilyen birtokok), egy család, Locke-ék, ahol a három gyerek és édesanyjuk az apa erőszakos és igen furcsa körülmények közt történt halála után költöznek Mathesonba (Massachusetts), a régi családi birtokra. És temérdek rejtély a múltból... az apa régi barátai, akikről sosem beszélt, fényképek,, halálesetek, egy lezárt kút, és a visszhangok, amik jönnek onnan, na meg a fel-felbukkanó, sugdosó kulcsok... 

A kulcsok

A gyerekek közül először a legkisebbnek, Bode-nak tűnnek fel dolgok, és ismerkedik meg a "visszhanggal" is a kút mélyén, de aztán hamarosan  megosztja a testvéreivel, Kinsey-vel és Tylerrel is amit tud, és a kulcsokat, amiket talált. A kulcsok közül egyik sem játék... mind mást és mást nyit, és másféle varázserővel rendelkezik. Kinyithatsz egy ajtót, hogy aztán szellemként repkedj, kiszállva a testedből, kinyithatsz egy szekrényt, és ha beleteszel valamit, megjavítja, de kinyithatod a saját fejed is, ha hátul a nyakadnál beilleszted a megfelelő kulcsot, és beléphetsz elméd - vagy mások elméjének - útvesztőjébe... De vannak ennél még veszélyesebb útvesztők is, tükörcsapdák, kútbéli hangok csalafintasága, világító emlékképek, és egy olyan kulcs is, amivel akárhová benyithatsz, ha voltál már ott, és láttad azt az ajtót... 

Kinsey, Bode és Tyler Locke

Miközben a gyerekek egyszerre próbálnak beilleszkedni az új helyre, új iskolába, új kihívások közé, megbirkózni az apjuk halála felett érzett friss gyásszal, és kideríteni, hogy mi is folyt itt Key House-ban évekkel ezelőtt, és mi történt a ház alatti barlangban, mi nézők darabokban, szórványos visszaemlékezések révén kapjuk meg a válaszokat a kérdéseinkre. Így derül ki elemenként, hogy is halt meg Rendell Locke, majd később az is, hogy miért így... Egy igazi kis kirakóst kapunk, és amikor már azt hittük tetőztek az izgalmak, és a végén fel lehet sóhajtani, bizony még akkor is felborzolják a kedélyeket néhány sunyi visszajátszással, hogy nézd csak meg jobban, nézd mi történt még, nézd meg a másik szereplő szemszögéből is... Baromi izgalmas. :)  
Nagyon remélem, hogy lesz folytatás, mert van bőven még ebben a sorozatban, a be nem mutatott kulcsoktól kezdve a nyitva hagyott szálakon át rengeteg minden. És eleve egy remek helyszínről, remek háttérsztoriról van szó, kellően borzongató hangulattal. 

Amikor valaki másnak az emlékeibe tekinthetsz bele...

Azt olvastam, hogy a képregény durvább ennél, és több a vér, erőszak, halál benne. Nekem pont elég volt így, a lightosabb verzió. Még így is elég félelmetes volt a Kinsey fejéből kiszabadult "Félelem", brrr. :) Kicsit horror, kicsit dráma, kicsit misztikus ez a sorozat, és picit tinis is, de csak pont annyira, hogy ne kelljen kislámpával aludni utána. ;) 

Key House

Kedvenc kulcsom: Anywhere Key, Head Key
Kedvenc szereplő: Bode Locke
Nem kedvelt szereplő: Sam Lesser - jujj, Nina Locke - olyan üresnek és butának tűnt néha az anya karaktere, nekem ez már túl sok volt ahhoz, hogy a gyász és a ptsd számlájára írjam

Head Key

Érdekesség, hogy Joe Hill és Gabriel Rodriguez is megjelennek egy cameo erejéig a film végén, mentősként, ahogy az állítólag a képregénybe is bele van rajzolva. :) Tetszett ez az apró részlet is. 

Tele van akciódús, izgalmas, meleg helyzetekkel, csavaros és végig fenntartotta az érdeklődésemet. A recept tökéletes, kérem a következő kört ebből. ;) 

"Well Lady", avagy Dodge

Az új Rebecca filmről

Tavaly decemberben olvastam el Daphne du Mauriertól A Manderley-ház asszonyát, és kicsit felemás volt a véleményem róla. A hangulat nagyon megkapó tudott lenni, és izgalom is akadt (számomra újdonság volt minden fordulat), de az elbeszélő naivsága és tehetetlensége, illetve jellemfejlődési hiányosságai zavaróak voltak. Egészében mégis jó élmény, és olyan borongósan, furcsán kedves emlék maradt Manderley. Az olvasás után meg is akartam nézni a régi, Hitchcock-féle filmváltozatot, de aztán úgy alakult, hogy előbb került terítékre az új, Netflixes Rebecca adaptáció. Ami, meg kell mondjam, nekem nagyonis tetszett!

A filmet Ben Wheatley rendezte, Lily James alakítja az új Mrs. de Wintert, Armie Hammer Maximot, és Kristin Scott Thomas Mrs. Danverst. Armie Hammert én még nem láttam eddig semmiben, de szerintem igazán jó választás volt, hozza azt a zárkózott, igazán "brooding" Maxim de Wintert, akit elképzeltem magamban. Kristin Scott Thomas híresen mogorva és már-már ijesztő képeket képes vágni, ódon házas háttér nélkül is, itt meg aztán pláne. Lily James pedig számomra nagyon kedves színésznő, és ebben a szerepben is tetszett, naiv, fiatal lányként, aki belesodródik ebbe a kapcsolatba, a számára idegen új szerepbe és környezetbe, és a régi rejtélybe, amit fel kell oldani... Szerintem sikerült kicsit többet is tennie a könyvbéli, névtelen elbeszélő alakja mögé; ő gondolkodott is, benne volt azért kíváncsiság, kétely, szenvedély... Valahogy élettelibb volt, és kevésbé érződött a bárgyúsága a karakternek, nem az dominált egyáltalán. 

Ugyanígy én úgy éreztem, valahogy többet sikerült a képi világgal is kihozni a történetből,  mint amit az olvasmányélmény adni tudott. Amellett, hogy könyvhű a feldolgozás, remek vágóképek vannak, csodás helyszínek, erőteljes jelenetek, és hát egész egyszerűen pazar jelmezek. :) Valahol olvastam, hogy Armie Hammert Oscar-szobornak öltöztették azzal az okker öltönnyel, de én úgy gondolom az is príma volt. Lelkesen legeltettem a szemem a ruhákon, a festményeken, a Manderley-birtokon, a szobák berendezésén... Mindenen. 

Tetszett az is, hogy mintha sikerült volna sokkal kontrasztosabbra csinálni a Manderley-be érkezés előtti, és utáni részt, Maxim és a lány között. Az elején a randizgatás, felhőtlen boldogság, szerelmes utazgatás nekem nem érződött ilyen elsöprőnek a könyvbeli leírásból, itt viszont abszolút jó volt az éles elütés attól, ami utána jött, a ködös, gótikus, szinte zord birtokon, ahol valahogy Maxim is bezárkózott önmagába, és elzárkózott másoktól... Rájuk telepedett ott Rebecca szelleme - és pont ezt a hatást kellett elérni szerintem! 

Az atmoszféra kellően sötét, baljóslatú volt, Danvers megjelenésekor néha egyenesen vészterhes... A jelmezbálos jelenet is tökéletesen megjelenítette azt a "lefagyást", ami a könyvben is lejátszódott. 

Egyszóval ez egy remek adaptáció, érdemes megnézni. 
Nekem a filmposzter is tetszik, és megvenném így is a könyvet, ilyen köntösben, felidézné bennem a filmkockákat. :)

Valamikor sorra kerítem a Hitchcock-filmet is Rebeccáról, és ki tudja, talán még a könyvet is újra fogom olvasni egyszer. A filmélmény ráébresztett, hogy jobban tetszik ez a klasszikus, mint elsőre gondoltam. 

Kényszerek fogságában

Baktay Miklós, Sári László, Wéber Péter, Popper Péter: Kényszerek fogságában

Időről-időre előveszek egyet a pszichológiai köteteimből, és általában megállapítom, hogy a legjobb rész bennük Popper Péteré. Most azonban találtam egy kivételt! 

Érdekesnek találtam, hogy hogy jön össze a cím a kényszerekkel, és az alcím a panaszkodással, de végül is lett áthidaló elem. Persze Popper ragaszkodott leginkább a témához, a többiek inkább a panaszkodásról írtak többet.

Baktay Miklós írása egy elég nagy zagyvaság sajnos, nem tudtam hova tenni, ez a rész húzta le számomra a kötetet. Nem csodálkozom, ha valaki ez alapján az első előadás alapján félreteteszi inkább a könyvet... 

A legjobb Wéber Péter volt, nagyon sok egyszerűen megfogalmazott, nem világmegváltó, de értékes és elgondolkodtató mondata volt a panaszkodásról, és arról, hogyan is tudjuk magunkban átkeretezni a dolgokat, hogy ne panaszkodjunk annyit, hanem inkább a megoldások, lehetőségek felé induljunk el valahogy. Létezik persze okkal panaszkodás, és a nehézségeket miért hallgatnánk el magunk, vagy mások elől? De a megoldáshoz, a nehézség leküzdéséhez ritkán hoz közelebb, csak elfedi a bajt. 

 

Nagyon érdekes volt a "szokáspesszimizmus" fogalma. Azt hiszem ez ugyanúgy jellemző ránk, mint a "dögöljön meg a szomszéd tehene is", meg a "hiányzó hős" szindróma. A szokáspesszimizmus miatt van az, hogy a panaszunkkal, panaszkodásunkkal gyakorlatilag bárkihez odamehetünk az utcán, de az örömével senki nem szólítja meg a másikat... Más kultúrkörökben - tőlünk délebbre levő országokat említ a szerző, de szerintem az északiakra, és persze nyugatabbra is simán jellemző a derűsebb hozzáállás, és a kevesebb irigység - az örömükkel is sokkal inkább megtalálják egymást az emberek. Nálunk valószínűleg túl nagy a társadalmi bizalmatlanság is (meg ahogy írtam az irigység, nem szabad örömködni, mert a másik csak fanyalogni fog rá, vagy beleköt, ez a szomorú valóság), és legfeljebb csak zárt körben, családdal, barátokkal osztjuk meg az örömöt is. 

A tanácsok, tanácsadás- és kérés szempontjai is meggondolandók. Wéber felteszi a kérdést: "(...) mikor, miben szorultunk (volna) magunk is tanácsra? Akkor használt-e nekünk az a tanács, amelyet valakitől kaptunk?" És ha a szívünkre tesszük a kezünket, a válasz szerintem az, hogy igen kevésszer, ha a jó időben, a megfelelő emberrel, higgadt fejjel tudtunk beszélni egy problémáról. A panaszkodásra adott - gyakran kéretlen - tanácsok (mert néha épp csak az lenne a lényeg, hogy valaki meghallgassa) általában csak idegesítő dolgok, a másik saját tapasztalatából származók, amikkel mi lehet, hogy mi semmit nem tudunk, és nem is akarunk (!) kezdeni. 

"Célszerű (...) a dolgokat ott megoldani, ahol vannak. Célszerű a saját természetük szerint megoldani őket. És célszerű arra törekedni, hogy eredményesen és tartósan oldjuk meg őket. Még némi viszontagság árán is." 

Sári László főként kínai bölcsek tanításait hozta, és nagyon fontos gondolatokat arról, hogy a sok és még több helyett az elegendőre törekvés kellene legyen a cél, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat, a nyugalmunkat, és ne vesszünk el ebben a gyorsuló világ diktálta állandó iparkodásban, kényszeres, rögeszmés sietségben... Túl nagy a versenyláz és a tempó, és mindig a tökéletes és teljes biztonságra törekszünk, gyakran azon az áron, hogy az előtte már meglevő megfelelő biztonságot, kényelmet feladjuk valami "jobb" kergetéséért. 

"Egész életünket harcra, küzdelemre áldozzuk, miközben nyugodtan, kényelemben, biztonságban szeretnénk élni."

Popper egyes sztorijai már ismerősek voltak más kötetekből. A kényszerneurózisokról beszélt főként, köztük egy egész pszichoterápia történetét is elmesélte egy, a veszettségtől rettegő férfiról - akinek persze félelme, szorongása mögött korántsem a veszettség bujkált.

Furcsa, hogy mintha valaki direkt szerkesztette volna slendriánul Popper részét, ott van a legtöbb hiba, elütés, sőt, néha még teljesen értelmetlennek ható mondatok is... ?!

Fredrik Backman: Anxious People

Az utolsó két Backman-élményem sajnos csalódás volt... Nyúlfarknyi, ám annál hosszabb című kisregénye nem jött be, a Mi vagyunk a medvéket pedig egyenesen félbehagytam. 

Egy kis kihagyás után most mégis újra próbálkoztam a szerző új regényével, az Anxious People-lel, ami magyarul Hétköznapi szorongások címen jelent meg. Hogy tetszett-e? Röviden szólva nem. De annyira legalább nem rossz, mint a fent említett két írás... Fog valaha Backman még olyan jót írni, mint amilyen Az ember, akit Ovénak hívnak volt? (Azt gyanítom nem...)

A sztori tulajdonképpen egy rakás idiótáról szól (ezt a szerző is kijelenti! :)), akiket összehoz egy felettébb kínos szituáció. Egy lakásnézés során az érdeklődő vevőket túszul ejti egy sikertelen bankrablásból menekülő bankrabló. Mindez szilveszter előtti nap történik. A heterogén társaságból valakivel biztos mindenki tud azonosulni egy kicsit, annyiféle problémát prezentálnak, ahogy a cseppet sem szokványos túszdráma során jobban megismerik egymást. De kicsit sok volt a sokszínűségük is, mindenből muszáj volt bezsúfolni valamit... 

A helyzetkomikum adja a történet humorát, de valahogy inkább erőltetettnek találtam, mint ténylegesen viccesnek. Az ötlet, a szituáció maga és az egész karakterhalmaz is jó lehetne pedig, de valahogy mégsem elég jó semmi, és emiatt nem lesz maradandó élmény a regény. 

A rendőri bénázgatás, és az apa-fia rendőr szál sem volt igazán erős, úgy érzem. A kihallgatások kezdetén még úgy gondoltam izgalmas a rejtély kibogozása, de aztán mégsem tudott igazán nagy meglepetéseket okozni, és valahol félúton elvesztettem az érdeklődésemet is, sőt sokszor idegesített is... Emlékszem, hogy a híddal, az öngyilkos ugrókkal kapcsolatban is voltak összefonódó elemek, és hogy ott le is esett valami, hogy ki kivel hogy van kapcsolatban, de képzeljétek, a regény végére elfelejtettem, ez hogy is volt, és sajnos úgy voltam vele, nem is nagyon érdekel... Ez pedig csak egyet jelent: nem mozgatott meg, nem fogott meg igazán. A hétköznapi drámái az abszurd, szélsőséges helyzet ellenére hétköznapiak maradtak, és nem pendítette meg eléggé az érzelmi húrokat sem - legalábbis bennem nem. Olyan érzésem volt, hogy félkész viccekből és különféle előre megírt panelekből lett valahogy összeollózva az egész. A zárás szép volt, bár kissé rózsaszín, de a kötet nagyon középszerű. 

A rosszak után a közepes élmény haladás lenne ugyan, mégis úgy érzem számomra Backman olyan szerző marad, akinek egy igazán jó könyve van - Ove -, és kicsit elment a kedvem attól, hogy további, ezt a mércét meg sem közelítő könyveket olvassak tőle.