Kényszerek fogságában

Baktay Miklós, Sári László, Wéber Péter, Popper Péter: Kényszerek fogságában

Időről-időre előveszek egyet a pszichológiai köteteimből, és általában megállapítom, hogy a legjobb rész bennük Popper Péteré. Most azonban találtam egy kivételt! 

Érdekesnek találtam, hogy hogy jön össze a cím a kényszerekkel, és az alcím a panaszkodással, de végül is lett áthidaló elem. Persze Popper ragaszkodott leginkább a témához, a többiek inkább a panaszkodásról írtak többet.

Baktay Miklós írása egy elég nagy zagyvaság sajnos, nem tudtam hova tenni, ez a rész húzta le számomra a kötetet. Nem csodálkozom, ha valaki ez alapján az első előadás alapján félreteteszi inkább a könyvet... 

A legjobb Wéber Péter volt, nagyon sok egyszerűen megfogalmazott, nem világmegváltó, de értékes és elgondolkodtató mondata volt a panaszkodásról, és arról, hogyan is tudjuk magunkban átkeretezni a dolgokat, hogy ne panaszkodjunk annyit, hanem inkább a megoldások, lehetőségek felé induljunk el valahogy. Létezik persze okkal panaszkodás, és a nehézségeket miért hallgatnánk el magunk, vagy mások elől? De a megoldáshoz, a nehézség leküzdéséhez ritkán hoz közelebb, csak elfedi a bajt. 

 

Nagyon érdekes volt a "szokáspesszimizmus" fogalma. Azt hiszem ez ugyanúgy jellemző ránk, mint a "dögöljön meg a szomszéd tehene is", meg a "hiányzó hős" szindróma. A szokáspesszimizmus miatt van az, hogy a panaszunkkal, panaszkodásunkkal gyakorlatilag bárkihez odamehetünk az utcán, de az örömével senki nem szólítja meg a másikat... Más kultúrkörökben - tőlünk délebbre levő országokat említ a szerző, de szerintem az északiakra, és persze nyugatabbra is simán jellemző a derűsebb hozzáállás, és a kevesebb irigység - az örömükkel is sokkal inkább megtalálják egymást az emberek. Nálunk valószínűleg túl nagy a társadalmi bizalmatlanság is (meg ahogy írtam az irigység, nem szabad örömködni, mert a másik csak fanyalogni fog rá, vagy beleköt, ez a szomorú valóság), és legfeljebb csak zárt körben, családdal, barátokkal osztjuk meg az örömöt is. 

A tanácsok, tanácsadás- és kérés szempontjai is meggondolandók. Wéber felteszi a kérdést: "(...) mikor, miben szorultunk (volna) magunk is tanácsra? Akkor használt-e nekünk az a tanács, amelyet valakitől kaptunk?" És ha a szívünkre tesszük a kezünket, a válasz szerintem az, hogy igen kevésszer, ha a jó időben, a megfelelő emberrel, higgadt fejjel tudtunk beszélni egy problémáról. A panaszkodásra adott - gyakran kéretlen - tanácsok (mert néha épp csak az lenne a lényeg, hogy valaki meghallgassa) általában csak idegesítő dolgok, a másik saját tapasztalatából származók, amikkel mi lehet, hogy mi semmit nem tudunk, és nem is akarunk (!) kezdeni. 

"Célszerű (...) a dolgokat ott megoldani, ahol vannak. Célszerű a saját természetük szerint megoldani őket. És célszerű arra törekedni, hogy eredményesen és tartósan oldjuk meg őket. Még némi viszontagság árán is." 

Sári László főként kínai bölcsek tanításait hozta, és nagyon fontos gondolatokat arról, hogy a sok és még több helyett az elegendőre törekvés kellene legyen a cél, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat, a nyugalmunkat, és ne vesszünk el ebben a gyorsuló világ diktálta állandó iparkodásban, kényszeres, rögeszmés sietségben... Túl nagy a versenyláz és a tempó, és mindig a tökéletes és teljes biztonságra törekszünk, gyakran azon az áron, hogy az előtte már meglevő megfelelő biztonságot, kényelmet feladjuk valami "jobb" kergetéséért. 

"Egész életünket harcra, küzdelemre áldozzuk, miközben nyugodtan, kényelemben, biztonságban szeretnénk élni."

Popper egyes sztorijai már ismerősek voltak más kötetekből. A kényszerneurózisokról beszélt főként, köztük egy egész pszichoterápia történetét is elmesélte egy, a veszettségtől rettegő férfiról - akinek persze félelme, szorongása mögött korántsem a veszettség bujkált.

Furcsa, hogy mintha valaki direkt szerkesztette volna slendriánul Popper részét, ott van a legtöbb hiba, elütés, sőt, néha még teljesen értelmetlennek ható mondatok is... ?!