Fredrik Backman: Anxious People

Az utolsó két Backman-élményem sajnos csalódás volt... Nyúlfarknyi, ám annál hosszabb című kisregénye nem jött be, a Mi vagyunk a medvéket pedig egyenesen félbehagytam. 

Egy kis kihagyás után most mégis újra próbálkoztam a szerző új regényével, az Anxious People-lel, ami magyarul Hétköznapi szorongások címen jelent meg. Hogy tetszett-e? Röviden szólva nem. De annyira legalább nem rossz, mint a fent említett két írás... Fog valaha Backman még olyan jót írni, mint amilyen Az ember, akit Ovénak hívnak volt? (Azt gyanítom nem...)

A sztori tulajdonképpen egy rakás idiótáról szól (ezt a szerző is kijelenti! :)), akiket összehoz egy felettébb kínos szituáció. Egy lakásnézés során az érdeklődő vevőket túszul ejti egy sikertelen bankrablásból menekülő bankrabló. Mindez szilveszter előtti nap történik. A heterogén társaságból valakivel biztos mindenki tud azonosulni egy kicsit, annyiféle problémát prezentálnak, ahogy a cseppet sem szokványos túszdráma során jobban megismerik egymást. De kicsit sok volt a sokszínűségük is, mindenből muszáj volt bezsúfolni valamit... 

A helyzetkomikum adja a történet humorát, de valahogy inkább erőltetettnek találtam, mint ténylegesen viccesnek. Az ötlet, a szituáció maga és az egész karakterhalmaz is jó lehetne pedig, de valahogy mégsem elég jó semmi, és emiatt nem lesz maradandó élmény a regény. 

A rendőri bénázgatás, és az apa-fia rendőr szál sem volt igazán erős, úgy érzem. A kihallgatások kezdetén még úgy gondoltam izgalmas a rejtély kibogozása, de aztán mégsem tudott igazán nagy meglepetéseket okozni, és valahol félúton elvesztettem az érdeklődésemet is, sőt sokszor idegesített is... Emlékszem, hogy a híddal, az öngyilkos ugrókkal kapcsolatban is voltak összefonódó elemek, és hogy ott le is esett valami, hogy ki kivel hogy van kapcsolatban, de képzeljétek, a regény végére elfelejtettem, ez hogy is volt, és sajnos úgy voltam vele, nem is nagyon érdekel... Ez pedig csak egyet jelent: nem mozgatott meg, nem fogott meg igazán. A hétköznapi drámái az abszurd, szélsőséges helyzet ellenére hétköznapiak maradtak, és nem pendítette meg eléggé az érzelmi húrokat sem - legalábbis bennem nem. Olyan érzésem volt, hogy félkész viccekből és különféle előre megírt panelekből lett valahogy összeollózva az egész. A zárás szép volt, bár kissé rózsaszín, de a kötet nagyon középszerű. 

A rosszak után a közepes élmény haladás lenne ugyan, mégis úgy érzem számomra Backman olyan szerző marad, akinek egy igazán jó könyve van - Ove -, és kicsit elment a kedvem attól, hogy további, ezt a mércét meg sem közelítő könyveket olvassak tőle.