Christelle Dabos könyve egyszercsak mindenkinél és mindenhol ott volt, és bár először nem gondoltam, hogy engem is érdekelhet A tél jegyesei, mégis felcsigázott ez az érdekes borítójú, vaskos kötet. Ajándékba kértem és kaptam a könyvet, és már év elején neki is álltam, de nem volt hozzá lendület akkor; az első pár fejezet után félreraktam áprilisig. Amikor ismét kézbe vettem, elég gyorsan magával rántott, mert jó a stílusa és igazán remek, választékos a fordítás. Néhány nyugisabb, olvasósabb hétvégének hála sikerült nagyobb falatokban elolvasnom.
A történet lassú folyású, hömpölygő, nincs tele folytonosan izgalommal és fordulatokkal, hosszan építkezik. Az ilyen jellegű felvezetés persze minden kezdő kötet sajátossága, főleg ha egy, a miénktől nagyon eltérő, komplex és fantáziadús világot mutat be. A világfelépítés részletes és érdekes - és még bőven vannak benne kibontásra váró részek, rejtélyek. A főhősnővel együtt térképezzük fel a Sarkot és a Holdvilágot is. Nem nyakatekert az információ visszatartás manővere így, lépésről lépésre feltárul, kiderül valami, megismerünk egy új alakot, de mindezt Ophélie-vel együtt tesszük.
Szerintem rendkívül izgalmas az egész kiindulási pont a világszakadással, a töredékekkel, szilánkokkal, a családfőkkel, erről szívesen megtudnék többet. Anima talán az egyik legszuperebb a töredékek közt, az olvasás képességével megáldott lakóival, sajnáltam is kissé, hogy olyan hamar el kellett hagynia Ophélie-nek az otthonát és a családját a zord Sarkért, ahol egy elrendezett házasság vár rá Thornnal. A ködös rejtélyek a Holdvilágban csak sokasodnak, nem csak Thorn, de a nemzetségek körül is. Viszályok, kitaszítottság, családi ellentétek, különleges képességek, illúziók és udvari intrika minden mennyiségben, aminek a közepébe Ophélie csöppen, és ahol saját biztonsága érdekében álarc mögé kell rejtőznie, nehogy megtudják, hogy ő Thorn kis animista menyasszonya.
A képességek, amikkel a különféle nemzetségek rendelkeznek, nagyon különlegesek, de kétségkívül Ophélie-é a legjobb, és legértelmesebb. A tárgyakban való olvasás, és a tükörjárás is rémesen hasznos lehetne, és kicsit sajnálom, hogy olyan kevésszer használta ki őket eddig.
Thorn egy kemény és megközelíthetetlennek tűnő figura, kifürkészhetetlen motivációkkal, zord és barátságtalan jellemmel. Kicsit Mr. Rochester, kicsit Mr. Darcy, és persze nagyon magas... amit talán jobb lett volna kevesebbszer beleírni a könyvbe... Néhol egyetlen jeleneten belül is négyszer említésre kerül, hogy Ophélie fel sem lát a fejéig, meg kitörik a nyaka, hogy felnézzen rá (?).
Ophélie módfelett szerencsétlen kislányka, nem is igazán tudtam nőként gondolni rá. Ügyetlen és félszeg, de mindemellett nagyon tehetséges és okos, csak meg kell tanulnia kiállnia önmagáért, és kamatoztatni a tudását, állhatatosságát, kitartását. Tipikus introvertált figura, akit kitúrtak a kis kényelmes életéből a múzeumból, kénytelen társaságba járni, kedélyeskedni, majd nem sokkal később alakoskodni, színészkedni, taktikázni is. És mindezt miért? Hogy hozzámehessen ehhez a fura alakhoz, akihez valamiért muszáj lesz hozzámennie... A halkszavú, szemüveges Ophélie már az első kötetben sokat változik persze, ebből a szempontból jó, hogy így indult az egész, gyúrható, formálható még nagyon, bármi lehet belőle, főleg, ha a képességeit is kellőképp kihasználja, és teljesen levetkőzi naivitását.
Szerethető, mert könnyű vele azonosulni, és mert valahogy az ember folyton biztatni, buzdítani és segíteni akarja őt. De azért remélem egyre kevesebbszer kelti majd ezt az érzést, ahogy előrehaladunk a történetben. Folytatni fogom ugyanis A tükörjárót, meg is vettem a második kötetet, a Rejtélyes eltűnések a Holdvilágbant, és a sorozat a harmadik kötettel is kiegészül hamarosan - ha minden igaz, még idén.
Összességében a stílus és a hangulat remek, van benne potenciál. Élveztem olvasni, sok helyen magával ragadó, belemerülős, igazán kellemes élmény.
De, azért van egy kis de. Nem tudom eddig érezni lehetett-e a mondókámon, de azért maradéktalanul nem varázsolt el, nem bájolt el, hogy mondjuk kedvenccé is akarjam avatni, és azonnal belevágjak a folytatásába. Megmaradt a kellemes szinten és mintha valami hiányzott volna belőle. Szerintem egy közel 600 oldalas könyvbe ennél sokkal több mindennek bele kellett volna férni. Több bonyodalom, több izgalom, több fordulat, még akkor is, ha ebben a részben kell bemutatni mindent és mindenkit. Túlírt kissé, és sajnos nincs íve sem a történetnek, mintha egy állandó takaréklángon égne. Az események lassú folyása és a mesélő jelleg nem baj, sőt, de a könyv vége felé várna az ember valami ütősebbet is, és nem, nekem a vadászatról érkező hírek is csak langyosak voltak. Sok volt végig az "ad hoc" jellegű történés és a teljesen parttalan párbeszéd is. Ó és Berenilde... hát ő borzasztó. Nem is értem, miért kéne Ophélie-nek bíznia benne?... Remélem kinyiffan, mert nem bírom elviselni, és nem azt érzem, hogy ú, de jól megalkotott karakter, akit jól lehet utálni, hanem sajnos sokkal inkább, hogy egy nagyon átgondolatlanul összerakott kupac jellemtelenség az egész nő, és nem értem igazából mi a célja az ármánykodásainak.
Kíváncsian várom, hogy a második kötet tud-e szintet lépni.