Januári zárás - 2021

Saját kép.

A január általában elég végtelen, szürke és fagyos, és alig várjuk, hogy kikecmeregjünk belőle. Nekem viszont idén pont olyannak tűnt, mint mondjuk az egész őszi-téli időszak többi része, szóval nem viselt meg különösebben szerencsére. Mindig volt mivel foglalkozni, na meg beindult az olvasás is. :) 

Januárban 5 könyvet fejeztem be, ebből három olyan is volt, amiket még tavaly kezdtem el. Kipipáltam az első várólista csökkentős olvasmányt is rögtön, az Ice Hunttal, amiről még nem volt időm írni, de februárban hozok róla posztot, és már a felénél járok a listáról választott másik vcs-s könyvemnek, a Bábel emlékezetének is. :) Bár még ennél is jobban meg akartam, akarom "tolni" év elején a vcs-t, azért ez sem rossz így eddig, főleg, hogy a vaskosabb kötetekkel  indítottam. 

Elolvastam két, a terhességgel kapcsolatot könyvet is, az egyik kb. lexikon méretű, ezekről zanzaposztban írtam. És olvastam egy Jodi Picoult-t is, a régóta várakozók közül. 

A hónap olvasmánya kétségtelenül Szabó Magda Pilátusa volt persze. A filmet is meg szerettem volna nézni belőle, de következő hónapra csúszik. 

A januárba egyébként két könyvből készült sorozat fért bele: a His Dark Materials második évada és A Bridgerton család, igazából egyik se volt nekem olyan nagy durr, a His Dark... az elsőhöz képest gyenguszabbnak bizonyult, a Bridgerton pedig tingli-tangli kis romantikus, szép ruhákkal, bálokkal, eye-candy pasikkal. Újráztam még ebben a hónapban Az időutazó felesége filmet is, ha jól számolom, akkor 11 év után (!!!). 

Ami a beszerzéseket illeti, nagyon mértékletes voltam, és tulajdonképpen a beszerzett 2 könyvem még karácsonyi ajándéknak tekinthető, mert a Libris ajándékkártyámat költöttem el rájuk (plusz némi törzsvásárlói pontot, és még egy kevés forintocskát. :D Enyém lett így Christelle Dabos Tükörjárójának befejező kötete, a Visszaverődések viharában, és Popper Pétertől a Hogyan választunk magunknak sorsot? - amit, mint kiderült egész eddig félreolvastam (válasszunk/választunk...). Szemeztem még Csernus Főnixével is, és néhány Poket is szerepel még a kívánságlistámon, de beosztom. :) 

A blogra ezzel együtt 7 bejegyzés került ki ebben a hónapban, köztük a témázás is, ezúttal olyan szerzőkről, műfajokról, könyvekről, amikből kiszerettünk. :) 

Forrás.

Februárban kicsit rövidebb vcs-könyvekkel szeretném majd folytatni, meg néhány könnyebb olvasmánnyal. Meglátjuk mi lesz belőle. ;) Nemsoká befejezem a Bábel emlékezetét is, de majd az utolsó Tükörjáró kötet előtt tartok egy kis szünetet. 

A többiek januárja: 

Amadea, Sister, Nita, Dóri, Heloise, 

Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret...

Forrás.

...avagy a Témázunk idei első témája a "kiszeretés" bizonyos témákból, műfajokból, szerzőkből: Könyvek/műfajok, amikből kiszerettünk, szerzők, akik már nem mozgatnak meg, avagy változunk.

Érdekes végiggondolni ezeket a változásokat az ízlésünkben, a műfajokban, amikhez nyúlunk, és a szerzőket tekintve is, akik bizony nem mindig bizonyulnak örök szerelemnek. 

Egy-egy írástípus lehet hogy leköt, és szórakoztat egy bizonyos időszakban, de aztán inkább a kösz, mégse kategóriába kerül. A szerzők pedig gyakran nem tudják megütni azt a színvonalat a következő köteteikkel, ami annak idején el tudott varázsolni. És persze ott vannak a belső változások is - mit hogyan értelmezünk magunkra és másokra az élettapasztalatok - és könyvélmények - óhatatlan szaporodásával... 

Nekem tipikusan két, régebben kedvelt műfaj van, amiket már nem igazán keresek, de elég sok könyvet összegyűjtöttem belőlük, amikor épp érdekeltek... Ez a chick-lit és a disztópia, utóbbinál is főleg a ya-jellegű disztópiák. Azt nem mondom, hogy nem olvasok már soha ilyet, de rájöttem, mennyire nem vagyok ennek a célközönsége, és hogy sokat nem is tudok fogyasztani belőle, megunom, és nem szeretem a színvonal hullámzást  - hogy sok vackon kell átverekedni magam a jókért. Próbálok célirányosan válogatni belőlük, és néha azért ráakadok kis gyöngyszemekre, mint pl Liane Moriarty-ra, aki nekem nem a klasszik chick-lit képviselője, hanem sokkal igényesebb is, összetettebb sztorikkal. 
A ya, mivel Dunát lehetett rekeszteni belőle egy időben, szintén felhígult, illetve talán az állandó toposzai miatt is történhetett meg, hogy kiszerettem belőle; a szerencsétlen 16 éves hősnő, akinek mindig van valami családi drámája, vagy betegsége, és a bugyuta szerelmi háromszögek nem igazán kötnek le, ugyanígy a disztopikus vonal is gyakran ctrl C ctrl V-je a sémáknak, amit ráhúznak egy tini titánra. Ennek a korosztálynak az első ügyetlenkedései, szerelmei is gyakran gyatrán ábrázolódnak. 

Forrás.

A szerzők közül, ha olyanokat kell mondanom, akiket régen kedveltem, de ma már nem igazán, akkor most egy frissebb élmény miatt legelőször is Fredrik Backman ugrik be sajnos. Bár sokan imádták és kedvencelték a legújabb kötetét, a Hétköznapi szorongásokat, nekem nem volt valami nagy durranás, és kezdem kicsit sablonosnak érezni őt, nem tudja azt a katartikus, új élményt nyújtani, mint amit Ovéval prezentált. 
Sokat olvastam korábban Cecelia Aherntől, sorban szereztem be a könyveit, de egy idő után az érdeklődésem megfakult, néhány kötetet el is adtam, és igaz, hogy még van tőle ami várólistás, már nem figyelem az új megjelenéseit, és pláne nem szerzem be őket. 

Gail Carriger is zuhant egyet a képzeletbeli dobogók valamelyikéről a könnyed szórakoztatás terén, amikor a spin-offok és új sorozata nem ért a Napernyő Protektorátus nyomába. Szeretem Gailt, de már neki sem érdeklődöm igazán az új könyvei iránt. 

Kicsit, ahogy leírtam ezeket, lelki szemeim előtt megjelent a nagyi abból a chipsz reklámból, hogy "a régi jó dolgokból már nem maradt semmi?" :D... Lehet, hogy kicsit úgy hangzik, mintha itt mindenkinél ragaszkodnék az első/korábbi jó élményhez, és hogy azt bizony már nem tudta überelni, én pedig nem tágítok, és nem kísérletezem újdonsággal, de ez azért nem igaz így általánosságban. Vannak olyan szerzők is, akiknél egy-egy csalódás ellenére sem iratkoztam le gondolatban a további műveiről, sőt, ugyanúgy érdekelnek, még ha tudom is, hogy nem biztos, hogy jó felé fog billenni a mérleg. Neil Gaimantől és Alice Hoffmantól a fele tetszik, a fele nem, amit ismerek, de még biztosan olvasok az életműből. :) Sarah Addison Allen is hullámzó, de őt sem adtam fel teljesen, nincs arról szó, hogy kiszerettem volna belőle.
Hogy szintén egy frissebbet is említsek, Grecsó verseskötete nekem nem igazán tetszett, de a prózájára változatlanul nagyon kíváncsi vagyok. Néha adódnak ilyen műfaji különbségtételek is egy-egy szerző életművén belül is akár... Eszembe jut még Joanne Harris, akit imádok, de akitől a fantasy - amit amúgy Joanne M. Harris néven ad ki -, köszi, de nem kell, a Rúnajelek okozta csalódás után. Maradok csak a regény-regényeinél. 

Forrás.

Ami pedig az újdonságokkal kísérletezésre való nyitottságot illeti, lehet, hogy ez tényleg korfüggő is kicsit: nem akarja az ember annyira pazarolni a kevés, és egyre kevesebb idejét az ismeretlen hátha tetszikre, lehet, hogy jó-ra, és nem is rossz az a komfortzóna, ami nagyjából kialakult, és amit akár hívhatunk könyves ízlésnek is... :) Szerintem azért alapvetően nem zárkózom el nagyon semmitől, és ezt a kedvenc műfajom meghatározhatatlansága is bizonyítja, de attól még az nem baj, ha inkább elkerülöm azt, ami nem annyira villanyoz fel, akár témájában, akár műfajában, akár a szerző stílusa miatt. 

És ti hogy vagytok ezzel? Melyik műfajok, szerzők nem hoznak már annyira lázba, és mi ennek az oka? 

A témához bátran lehet csatlakozni saját poszttal, vagy csak mondjátok el a véleményeteket kommentben!

A többiek írásai a témáról: 

Dóri, Heloise, Sister, Kritta, Nita, Anett 

Utóvéd (később csatlakozók): 

Könyvek a terhességről - zanzaposzt

Beszereztem és olvastam is már néhány könyvet terhesség témakörben, és gondoltam ezekről zanzaposztokban fogok írni pár gondolatot, hátha másnak is hasznos, vagy érdekes lehet. :) Íme az első adag: Heidi Murkoff "terhesbibliája" és egy magyar nőgyógyász sztorija saját gyermekvállalásukról. 

Heidi Murkoff: Az a kilenc hónap 

A híres "What to Expect When You're Expecting".

Érdekes, nagyon sokan istenítik ezt a könyvet, mert hogy mindenre van benne válasz, és hogy milyen megnyugtató, mások pedig (főleg a Goodreadsen) pokolra kívánják, mert rosszul megírt és ijesztő? ... Hol az igazság? Valahol félúton. 

Nem rossz ez a könyv, egyáltalán, de ha már voltak alapvető információid, akkor helyenként elég unalmas tud lenni, és úgy összességében, bár tényleg mindenhol megnyugtat, mindezt nagyon bő lére eresztve teszi, és végig iszonyatosan redundáns a szöveg. Nagyjából fele ennyi oldalban is le lehetett volna tudni mindezt, ha nem tér vissza a havi bontásoknál sokszor ugyanazon kérdések tisztázásához. Gyakran már a bekezdés elején tudni lehet, hogy ez most miről is fog szólni. A stílus pátyolgatós, vicceskedős, valóban megnyugtatónak szánt, és nem is idegesített fel igazából sehol, mert kell a megnyugtató hangnem, de jobban szeretem a tárgyilagosságot, főleg információk átadásánál. A hasznos táblázatok kiválogatásával, a témák jobb csoportosításával egy jóval rövidebb, könnyebben forgatható könyv lehetett volna az eredmény. A tárgymutató egész jó, és persze az alapján is lehet rákeresni csak egy-egy dologra, ami hasznos lehet, ha csak felütni akarjuk valami miatt a kötetet; egy-egy külön szócikk elolvasásánál nem érezni a redundáns mesélést sem.

Vannak szürke keretes, apáknak szóló részek is, szerintem ezek is kicsit gagyik néhol, és ezekben, meg a sima szövegben is sokszor vannak olyan részek, amik nem alkalmazhatók a magyar viszonyokra. Katonaságnál szolgáló párok állandó említése, amerikai gyógyszernevek, vagy pl. az hogy ó hát a gátmetszés már nem is szokás - :D ja, csak ez nem a magyar állami viszonyokra érvényes. Néhány helyen ki van egészítve a magyar vonatkozással is azért, pl. a védőnői rendszerrel stb.

A leghasznosabb részek talán a mikor kell felhívni az orvost, a mit csinálj, ha egyedül kell szüljél, vagy legalábbis orvosi segítség nélkül, arra várva, a súlygyarapodásos táblázat (ami szuperül végigveszi, mikből is áll a többletsúly, és azt is elmondja, hogy az előzetes súlyhoz, BMI-hez képest mennyi az ideális hízás mértéke, nem csak úgy általában), illetve a szülés szakaszait, és a gyermekágyat is jól leírja.

A baba heti fejlődéséről írtak egyébként teljesen jól benne vannak lerövidítve az ingyenes What to Expect appban. 

Összességében sok rizsa közt viszonylag kevés új infó, ha nem voltál kompletten tudatlan a terhességgel kapcsolatban. 

Dr. Csermely Gyula: Ha 1 nő gyereket akar

Csermely Gyula egy közvetlen, jó írókával megáldott, humoros alak, és egy igen jó, leegyszerűsített összefoglalót írt, ami sok kérdésre válaszol a terhességgel és a szüléssel kapcsolatban. Mindezt olyan formába öntötte, mintha igazából csak elmesélné, második gyerekükkel hogy is volt ez. Személyes beszámolóvá válik az egész, így egyszerre szórakoztató, önironikus, és mégis informatív. Laikusok számára sok lehet benne az újdonság, de azért van szakszöveg is, vagy inkább szakszerű magyarázatok, nagyon röviden, emészthető formában - a naturális jelleg persze nem kiiktatható.

A sztoriba beleszövi Csermely doktor a felújításuk kálváriáját is, és a magyar építőipar visszásságain kívül a magyar egészségügy belsőépítészeti, és khm egyéb strukturális, financiális és elvbéli gondjait is kendőzetlenül ecseteli. Amit mond, az mind igaz, de azért örömömre szolgál, hogy a könyv megírása és megjelenése óta is azért vannak/voltak változások a szülészetben és az egészségügyben, még ha csak néhány helyen is, de elindult akkor - Csermellyel is! - a begyöpösödött régi rossz szokásrend, az "így szoktuk" felszámolása, és a családbarátabb megoldások széleskörűbbé válása. )

A súlygyarapodással kapcsolatban eszembe jutott a tavalyi Schobert Norbi klasszik, a döngő léptekkel, és hogy lám, 2006-2008-ban még lehetett az embernek nem annyira PC véleménye valamiről, és nem szedték szét a doktort, sőt, egyetlen értékelést sem találtam aki akár csak megemlítette volna, hogy hát de azért ezt nem kellett volna... :D Persze nincsenek "döngő léptek", de hathatós rászólás a kismamákra, hogy ne hízzanak sokat, meg hogy utána nehéz lesz majd lefogyni, az van. Csermely doktor az őt utasítgató férjeknek is képes volt azt mondani valamire: Baromság!

A könyv a Heidi Murkoff féle szófosást mellőzve, tömören és kedves formában, de hazugságoktól és szépítéstől mentesen, önismétlő bekezdések hada nélkül készít fel a terhességre és szülésre.

Philip Pullman: His Dark Materials - 2. évad

Tegnap, amikor befejeztem a His Dark Materials második évadát, ki is pattant a fejemből egy remek felvezető, amit aztán természetesen totálisan elfelejtettem, ahogy az lenni szokott, ha nem jegyezzük le rögtön az ilyesmit - főleg elalvás előtt. 

Tavaly nyáron láttam a Philip Pullman fantasy trilógiájából készült sorozat első évadát, és nagyon szerettem. Nem csak az előtte, 2007-ben készült mozifilmhez képest lett szuper, de abszolút méltó volt a könyvhöz is, és a kis hibákat gördülékenyen elsimítva mutatta meg a vásznon ezt a gazdag fantáziavilágot, ami már gyerekként is elvarázsolt. Mindig is a második kötet, A titokzatos kés (The Subtle Knife) volt a kedvenc részem, így nagyon vártam a második évadot, ami főleg ennek a kötetnek a történéseit meséli el. Sajnos csalódnom kellett. Szerintem közel sem sikerült olyan jól a 2. évad, mint akár az 1., akár maga a 2. kötet... Akárhonnan nézem, nekem valahogy lapos lett a második rész feldolgozása. 

Nehezen, lassan indulnak be az események, és bár a felnőttek nélküli Cittàgazze városkája a Torre degli Angelivel, és a kis kávézóval a maga elhagyatottságában hangulatos és szép lett, mégis sokszor untam az ottani bolyongást, meg Will szenvedéseit, szenvedő kutyaképét. Will sokat vesztett nekem a könyvben megismert karakteréből, valahogy olyan fura, és nem tudok hozzá igazán kötődni... 

Mrs. Coulter is vesztett valamit a varázsából, nem tudott úgy megrémíteni mindig, talán egyedül a fantomokkal volt ijesztő a kapcsolata (specter, nem biztos, hogy fantom volt a magyarban). A Magisztériumos részek egyenesen unalmasak voltak, a boszorkányos részek se annyira tetszettek, és a  fontos Lee Scoresby jelenet sem sikerült annyira jól, mint vártam. Will apját nem tudtam megszeretni, és ezen az se segített, hogy a Sherlockos Moriarty játssza, az őrült tekintet túl jól megy ennek a színésznek... 

Mrs. Coulter

Lord Asrielnek egyetlen kósza jelenete volt csak. Ennek az az oka, hogy lett volna egy vele foglalkozó 8. rész is, de pont akkor jöttek a korona miatti lezárások, így ez az epizód befejezetlen maradt, nem tették bele az évadba. Nincs azonban kizárva, hogy majd láthatjuk, beépítik, hozzárakják (?) a harmadik évadhoz.
Csemege a castingban Bella Ramsey, a Trónok harcából Lyanna Mormont, aki itt Angelicát játssza. 

Angelica és Paola.

Giacomo Paradisi Will-lel és Lyrával.

Amit igazán szerettem, az az volt, hogy Lyra kicsit megszelidült, illetve abszolút kedvenc volt Mary Malone, a másik Oxford tudósa, aki a sötét anyag kutatásával foglalkozik, és akihez az alethiométer irányítja el Lyrát. A legjobb jelenetek a Mary Malone-osak voltak, valahogy több izgalom is volt bennük a kapocs és a rejtély miatt, mint a menekülős vagy feszültebb akcióknál. 

Mary Malone

A Mary Malone-nak castingolt színésznő - Simone Kirby - egyébként úgy néz ki, mint a szegény ember Susan Sarandonja és Sigourney Weavere egybegyúrva. :D Nagyon kedveltem, a könyvben is régebben, és most a filmen is. 

Már picit elfelejtettem, hogy mire A borostyán látcsőhöz érünk, melyik szereplőt hol is találjuk, szóval néhány dolog a meglepetés erejével ért. Mindenesetre a satnyább középső évad ellenére nagyon várom a következőt, kíváncsi vagyok, újra be tud-e rántani. Nagyon várom a mulefákat is! :) 

Gondolkodom egy újraolvasáson - főként a 3. részt kellene újrázni, mert azt lehetséges, hogy csak egyszer olvastam összesen, és nem sokra emlékszem... de a 2.-at is lehet, hogy hozzácsapom. ;) 

Összességében nem lett rossz a második évad, de nem az az igazán magához láncolós, elvarázsolós, rácsodálkozós jelleg jött el, mint az elsőnél. 

Nektek hogy tetszett?

Lyra és az alethiométer

Jodi Picoult: Vanishing Acts - Elrabolt az apám

Mostanában évi kettő Picoult-fogyasztással igyekeztem csökkenteni a polcnyi mennyiségű felhalmozott olvasatlanjaim számát a szerzőtől, és év végén pont egy olyanra esett a választásom, ami talán az egyik legrégebben várakozó, mert nem is találtam meg, hogy mikor vettem... A Vanishing Acts egy picit régebbi könyve a szerzőnek, első megjelenése 2005 volt. 

A főszereplő Delia Hopkins, aki kutyájával, Gretával nyomkövetéssel keres meg eltűnt embereket (search-and-rescue). Megözvegyült édesapjával, Andrew-val New Hampshire-ben élnek, és Delia az esküvőjére készül Eric-kel, akivel már gyerekkoruk óta jóbarátok is, és van egy kislányuk, Sophie. A gyerekkori barátság harmadik "kereke" pedig Fitz, aki újságíró. 

Delia - és persze az összes körülötte lévő személy - élete akkor fordul fel fenekestül, amikor egy furcsa emlékkép nyomán Fitz elkezd kutakodni, és kiderül: Deliát elrabolta az apja gyerekkorában, és személyazonosságukat megváltoztatva, új életet kezdett vele. Azon kívül, hogy a hír megrázó, és hogy ez azt is jelenti, Delia édeanyja nem halt meg, sajnos súlyosabb következményekkel is szembe kell néznie az apának. Andrew Hopkins börtönbe kerül, és ráadásul átszállítják Arizonába, a 28 évvel ezelőtt elkövetett bűntett helyszínére... 

A szokásos tárgyalótermi drámán kívül szép lassan megismerjük Andrew motivációit, Delia lelkivilágát, a baráti hármas rejtett érzéseit, és még az indián kultúrába is betekintést nyerünk kicsit. 

Nem akarok túl szigorú lenni a könyvvel, mert alapvetően tetszett, de azért vannak hibái, és igazából nem lesz nagyon maradandó azt hiszem. Sokszor unalmas volt, vontatott, kissé túl van nyújtva - a börtönben történtek nem voltak igazán érdekesek, és nem adtak sokat a cselekményhez - epizodikus volt az ott történtek elmesélése. A magánéleti szál nem csigázott fel különösebben, ahogy az indián asszonyos rész sem. 

A fordulatokat viszont nem találtam ki, pedig voltak elejtett részletek, amikből ki lehetett volna következtetni, de mégsem tudtam, hogy keverednek majd ki az ügyből. A tárgyalás izgalmas volt, és jót tett a kötetnek, hogy nem volt kifejezetten szenzációhajhász témája, inkább a hétköznapibb nyomvonalon maradt. Fontos benne az énkeresés, önazonosság, gyökerek témája, de a barátság, az anyaság, az alkoholizmus is terítékre kerül. Picoult a kedvelt és bevált eszközeit használja, de lineárisabb a sztori, nincsenek nagy mellékvágányok, és az egyszerűsítés igazából nem vált hátrányára a történetnek. 

Jó volt olvasni, érdekelt, hogy mi lesz Andrew sorsa, és hogyan áll össze a kép a hajdani "gyerekrablásról". Valamiért egyébként azt hittem, egy konkrét "gyerekrablásról" lesz szó, mármint hogy egy idegen visz el egy idegen gyereket magával, de mint a magyar címből rögtön látszik, igazából a saját apa viszi el a saját gyerekét az anyja elől, tehát a vérségi kapcsolat megvan, csak a szituáció szorult kibogozásra, és a miértek. Az angol cím sokkal szerencsésebb, és többrétegű egyébként, jobban tetszik.  

A végével elégedett voltam, szerintem jól elkanyarították, bár azért az zavaró volt, hogy nincs az üggyel ennyire közvetlen kapcsolatban álló Eric kiiktatva (ez így nem járja, szerintem nem képviselhetné Andrew-t...), illetve megint azok a marhaságok, amiket nem tudok elhinni, nevezetesen, hogy nehogymár ez igaz legyen, hogy a kliens nem mondja el az ügyvédjének az igazat, és utána találnak ki valami védelmet (igen, akár hazugságokat is), merthogy juujj, ne mondd nekem ezt, mert ha tudom, akkor nem mondhatom az ellenkezőjét a bíróságon. Wtf. Életszerűtlen. Sokkal életszerűbb volt a begyakorolt kérdezz-felelek, de persze tudni lehetett, hogy valaki valamit nagyon elhallgat, ami pedig akár perdöntő lehetne, csak idejében napvilágra kell kerülnie... 

A szereplők annyira nem nőttek a szívemhez, a sztorit kedveltem, de nem olyan kiemelkedő Picoult. 

Idénre még be van tervezve a szerzőtől a Harvesting the Heart, ami magyarul Szívverés címmel jelent meg. 

Jól szeretni

Szabó Magda: Pilátus

Erősen indítottam az évet, a tavalyról átcsúszott Pilátus befejezésével. Tudtam persze, már amikor elkezdtem, hogy nem lesz sétagalopp a történet; Szabó Magda mindig kemény, mindig meggyötör, orrunk alá tolja azokat a gondolatokat, érzéseket, amiket eltemetünk, vagy nem merünk kimondani, nem akarunk szembenézni velük. Elképesztő emberismerettel rendelkezett, és bár tudom, hogy ezt mindig leírom, azért írom le újra, és újra, mert még akkor is megdöbbent mindig, ha tisztában vagyok is vele, hogy igen, erre számíthatok... Hús-vér alakokra, kidolgozott karakterekre, valódi érzésekkel, csúf és szép gondolatokkal egyaránt, ráadásul úgy, hogy nem jelzők halmozásával írja őket körbe, hanem szinte mintha csak suhintana egyet a varázspálcájával, két hamisítatlan magdás mondattal voltaképpen (!) odaskicceli elénk az alakot, aki kilép a könyvből, múlttal, jelennel, jövővel, és összes kétségével, félelmével, bánatával a kabátzsebében... 

A Pilátus is, mint a Mózes egy, huszonkettő, részben a generációs problémákról, eltérésekről szól. De persze ennél sokkal többről is, a szülő-gyerek kapcsolatról, szeretetről, öregedésről, gyászról és halálról, önzésről... A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve, ez lehetne talán a tételmondata a történetnek... 

"A park nyers volt, szinte haragos, mintha akarata ellenére engedne a tavasznak; itt-ott még kupacban állt a hó. Errefelé nyírfa nőtt, nagy fehér facsoportok hajtogatták sovány testüket a szélben. A tó körül már barkázott a fűz, de nem volt édes március, inkább szigorú, az ég is borús, szinte húsvétian sötét és ideges, a gallyak végén feszülő rügyek nem ábrándosak, hanem fenyegetőek, zöldeslilák, mint a romlott hús."

Szőcs Vince halála utána a lánya, Iza, aki nemrégiben elvált Antaltól, és a szülői házat elhagyva Pestre költözött, magával viszi egyedül maradt édesanyját, Etelkát, hogy jó életet, nyugodt körülményeket biztosítson neki öregkorára, hogy anyja pihenhessen végre, de ne legyen egyedül. Azonban talán az anyja nem is akarna, vagy nem is tudna pihenni; a semmittevés annyira távol áll tőle... hát még a modern lakás, a modern kor vívmányai, gépei, a házvezetőnő, Teréz, aki Izához jár, a pesti lét kezdetben rémesen ijesztő furcsaságairól nem is beszélve: útkereszteződések, hömpölygő forgalom, akár veszélye is jelentő idegenek... Ez a sok változás szinte megbetegíti, lebénítja.

"Valami keserves és boldogító elégtétellel érezte esténként, hogy éppen abban az időben, amikor a műsor a legérdekesebb, nem kapcsolja be a rádióját, lemond a szórakozásról, hogy ne zavarja a lányát. Legalább ebben tehessen a kedvére. Kimondhatatlanul szeretett volna tenni érte valamit, csak sose volt alkalma rá."

Megvallom őszintén, eleinte egészen máshogy ítéltem meg a szituációt, mint később, ahogy kibontakozott, és leesett a tantusz. Rendkívül idegesített Etelka, és a naiv gondolatai, hogy majd neki pl. az összes vackát elviszi Iza magával a pesti lakásba, aztán pedig az is, hogy értetlen volt, akadékoskodó, zavaró... Nem szerettem az öregasszonyt... Nem tetszett, hogy nem értékeli azt, amit kap, hogy badarságok hiányoznak neki... Aztán persze átfordult ez is, de számítottam is erre, hogy Szabó Magda nem hagy meg ebben az egyoldalú ítéletben, legalábbis nem hagyja, hogy kényelmesen, és magabiztosan pálcát törjek valaki felett... Sajnáltam Etelkát, amikor nyomorult, vagy méltatlan helyzetekbe került, és ahogy ő is rádöbbent néhány apró játszmára, tettetésre, vagy arra, hogy mennyire felesleges is ő.
De igaz, ami igaz, amellett, hogy átfordult valami bennem, Iza ellen, és a manőverei ellen, már kezdettől éreztem, hogy a legnagyobb baj mégiscsak a kommunikáció hiánya volt, mindkét fél részéről. Az elején néhány keresetlen mondat, némi ellenkezés, és talán megoldódhattak volna másként is a dolgok. Ebben mindketten hibásak. Édes lányom nem akarok én Pestre menni... vagy édes lányom, gyászolni akarok itthon, vagy csak annyi akár, én akarom elrendezni a dolgaimat, bútoraimat, a Vince holmiját... Az igazi beszélgetés hiánya szépen fokozatosan kialakított egy más rendszert, az egyik kénye-kedve szerint, és már nem volt visszaút, sodródtak tovább. Elrejtett gallyak, kidobott sütemény, spirituszízű kávé, és a sült csirke - egy csomó eleven, és fájó kép villan fel. A meghunyászkodás, a  mentális meggyengülés, a kényszeredett hála az egyre inkább elhatalmasodó boldogtalanság, szeretetlenség, és tétlenség közepette - nos, ez garancia arra, hogy tönkremenjen valami. 

"Mintha elszégyellte volna magát, meghasadt a felhős ég. A váratlanul elővillanó szokatlanul heves ragyogásban rezegni kezdtek a csupasz fák, akárha levegő után kapkodnának valami nagy rohanás után. Az árokban meggyűlt víz tetején hanyatt feküdt a nap, fel-felmerült s alábukott."

Iza nem tudott jól szeretni, és ez a többi kapcsolatában is megmutatkozott. Vártam nagyon, hogy kiderüljön, Antal miért is akart válni, miért nem voltak viták, veszekedések... Pofonegyszerű volt a megoldás, kijózanító, mégis fejbevágott. 

A jót akarás nem egyenlő azzal, hogy jót is tesz az anyjával... Nem menti fel Izát, hogy a szándéka jó volt-e, mert közben teljesen kizsigerelte Etelkát, és elvette tőle a csendes gyász, a magába fordulás fontos momentumait, és az otthona kényelmét, biztonságát, tevékenységei kellemesen ismétlődő rutinját. Miatta felesleges kolonccá vált, aki kirítt a pesti lakásból, akárhogy is húzta meg magát a sarokban... Ráadásul Iza a saját kis steril életét is csak megbolygatta, hogy aztán lelkiismeretfurdalással vehesse tudomásul, ez így neki sem jó. 
Hogy Iza jó orvos volt-e, tényleg odafigyelt-e a betegekre, ahogy az le volt írva? Szerintem igen. Oda pont ez való, ez a steril törődés, a tárgyilagos odafigyelés, a nyűglődő test gyógyítása, egy-egy lista kipipálása, és aztán az egésznek hátat fordítva menni máshova, tovább, mindig egy bizonyos távolságot tartva.  Ezt az attitűdöt alkalmazta viszont a személyes és társas kapcsolataiban is, és hát az finoman szólva is: nem működik... 
Érdekes, talán egyedül Vincével volt kicsit más, kicsit közvetlenebb, de ott is vicceskedő utasítások, ugratások révén. Vele valahogy mégis máshogy pendültek egy húron. Nekem volt egy olyan kósza érzésem, hogy az apját jobban szerette Iza... (?) Vince volt a kapocs, az ő halálával sok minden széthullott. 

Antalt egyébként nagyon kedveltem. Ő volt a kedvencem a szereplők közül, a háttértörténetét is nagyon szerettem olvasni. Később Domokost is megszerettem, és különösen jólesett a lelkemnek az a szimpátia, ami rögtön kialakult közte és Vince közt. 

Élénken élni fog bennem ez a könyv, sokáig, a házzal, ami Antalé lett, Kapitánnyal, Gicával, Terézzel, a Balzsamárokkal, és a pesti lakással. Helyszínei elevenen jelentek meg előttem, és ismerősként bolyongtam bennük. 

Szép, hiteles, de fájdalmas és fojtogató regény. Ami még érdekessé teszi, az a linearitása, és a viszonylag kevés szereplő. Nincs meg a Katalin utca féle bonyolultság, a ki kicsoda bizonytalansága, ezért ajánlom azoknak is, akik most kezdik az ismerkedést Szabó Magda regényeivel.

10/10

Következő Szabó Magdámnak a Disznótort tervezem. 

Összegzés 2020

Forrás.

Szeretek évösszegzőt írni, mert bár nagy meló is, mindent átnézni, összevetni, kibogarászni, átgondolni, azért igazából nagyon kellemes elfoglaltság is egyben, mint a kis könyvkupacolások, olvasmánylista összeállítások szoktak lenni. 

A 2020-as év kétségtelenül mindenkit meglepett a a coviddal és a nehézségekkel, új szabályokkal. Rendhagyó év, sok változással és más ünnepi időszakkal. Én összességében mégis szerencsésnek értékelem az évet, minden nehézsége ellenére, mert volt minek örülnöm, és bár hiányoznak a találkozások, azért megpróbáltuk a legtöbbet kihozni a kapcsolatokból online, vagy akár egy kis szabadtéri séta, rövid összefutás során. Na de ahogy máskor is tettem, inkább a könyvekre koncentrálva összegzem most is az évet, a blog tematikájához ragaszkodva. ;) 

Lássuk, milyen volt az év könyves aspektusból, és mit tervezek 2021-re!