Forrás |
Most nem volt teltház, mint a Meseterápiás előadáson, de azért jöttek szép számmal emberek, bár nem értem, miért hoztak sokan gyereket is magukkal - általános és középiskolást is... utánanéztem, és a szervezők írták ki valamikor az oldalukon, hogy lehet hozni gyereket is, hát ezt egy elég elfuserált dolognak tartom, mert ezek az előadások - hiába, hogy a téma biztos őket is érdekli, vagy inkább érinti - nem gyerekek számára készültek, sem az előadás diák, sem a szókincs... még Tari Annamária is mondta, hogy felnőtteknek szól, de hát igyekszik, hogy a gyerekek se unatkozzanak. Nos, nem tudom, én biztos nem vittem volna el még a kamasz gyerekemet se. Akik közel ültek hozzám méla unalommal tespedtek a székbe. Rengeteg idegen szó is tarkította ráadásul az előadást.
Én persze nem unatkoztam! :) Jó volt az előadás, hallgattam volna még egy darabig.
Az X - Y - Z generációkat már eddig is hallottam és ismertem, de most megtudtam, hogy az X-et megelőzők a Baby Boomerek, a Z utániak, pedig az Alfák - akik most ülnek a babakocsiban, bölcsődében.
A dolog rögtön az érintőképernyővel kezdődött... merthogy az okostelefonok kezdik ugye uralni, sőt, mit szépítsünk, uralják a mindennapjainkat, és számtalan tevékenységet ezen végzünk, csak persze néha feleslegesen is azon küttyög mindenki. Annamária szerint az érintőképernyő (tehát kvázi az IT fejlődése révén keletkező különféle kütyük és digitális vívmányok) nem rosszak, és hogy a gyerek számára ez tulajdonképpen olyan, mint egy luxus gyerekszoba. Ahol ráadásul üresjárat sincs, nem kell unatkozni, várni, bármikor találhat elfoglaltságot, játékot, barátot beszélgetni stb.
A virtuális világban bizonyítottan több információt mondunk el magunkról, viszont többet is hazudunk, mint face-to-face. (hova vezet ez!) Volt egy felmérés, mely szerint egy 2000 nőnél végzett felmérés során 30%-uk hazudott valamilyen elfoglaltságot, amikor otthon volt. Az információkról a számok pedig: face-to-face 30-40%-ot mondunk el, a neten ezzel szemben 80%-ot osztunk meg magunkról. Ezzel mondjuk vitatkoznék, mert a közeg nem mindegy, tehát a legjobb barátnőkkel való beszélgetés nem ugyanaz, mint a szomszéddal a problémák rendezése, vagy akár a szülőkkel-nagyszülőkkel valaminek a megszervezése stb.
Az alfákról, és a digitális fejlődésről, ennek hosszútávú hatásairól még nem sok következtetést lehet levonni előre, de tény, hogy a Z is már beleszületett a fejlett információs technológiába, őket digital nativesnek is nevezik (digitális őslakók). Míg az Y számára még úgy volt megszokva hogy, egyszerűsítve: haza kell menni, és akkor ott lehet számítógépezni, a Z már állandóan magánál hordja a fejlődés vívmányát, az okostelefont. Az X és Baby Boomer lehet, hogy használja ugyan a kütyüket, vagy némelyiket a kütyük közül, de az Y, Z, Alfa számára az online már = életforma és élettér.
Forrás |
Apropó facebook. Volt egy kérdés az előadás eleje felé, hogy ki van fönn... itt ... és itt?... és amott? Fel kellett emelni a kezet. A legnépszerűbbtől haladtunk a kevésbé ismertek felé, és kicsit megmondom őszintén kellemetlenül éreztem magam, mert egy ideig gyakorlatilag le se kellett tennem a kezem - nahát, én mindenhol fenn vagyok? Persze elgondolkodtam, hogy az egy dolog, hogy van accountom, azért pl. a pinterestet és tumblrt elég random módon használom, vagy szinte soha.
A számítógépezés-okostelefonozás, mondjuk megint akkor érintőképernyőnek, sajnos vizsgálatok szerint pont olyan függést tud okozni, mint a szenvedélybetegeknél, tehát gyakorlatilag szenvedélybetegséghez hasonló tünetekkel járhat. Mi is láttunk már a gépéhez ragadt geekeket... de vajon mi, mennyire vagyunk ettől? Én rettentően sokat gépezek... böngészek, keresek, kommunikálok barátokkal, social-kémkedek, képeket halászok, blogolok és blogokat olvasok, vásárolok és ajándékötletet (vagy egyéb ötletet) gyűjtök, teszteket töltök ki és persze játszom is... Tetemes idő, de sokszor borzasztó praktikus, és olykor időmegtakarítás is. Vagy csak mentegetem magam :) A környezetünkhöz mindenesetre hozzánő, és hogy hogy nem, de a világ ebbe az irányba halad tovább.
Forrás |
Forrás |
Azt is mondta az előadó, a képességek eltérése kapcsán (gmail csatolmány vs az internet tizenéves urai) hogy tematizálni kéne a családban az internetet, heti 3-4x kb. Szóba hozni, beszélni róla, hogy ott mi történik, mert különben nem derülnek ki bizonyos problémák, és ebben nagyon igaza van, mert szerintem egyes szülők számára eleve egy nagy köd, hogy mit nyomkod annyira a gyerek a gépen órákon át, és nem beszélnek róla, maximum megszidják érte, hogy már megint nem tanul, hanem azzal foglalkozik. Feljött egy amerikai tini példája is, akit online zaklattak, és később elköltözésük ellenére (az internetről nem költözött el, helló!), újrakezdődött a zaklatás és végül a lány öngyilkos lett. Nem a neten történtekről, vagy annak veszélyeiről kellett volna azzal a kislánnyal is beszélni, ahelyett hogy ügy és költözés lett belőle? Kislányom, ne regisztrálj fel oda újra, mert megtalál a fazon...? Vagy valami hasonló? Nem is értem, hogy gondolták, hogy egy online problémát offline oldanak meg. Ezek a nagy gondok.
Mesélt Tari Annamária egy történetet, amiről szinte azt gondolta megrendezettnek kellett lennie, pedig csupán a "véletlen" műve volt: három taxi állt egymás után, utasra várva, az egyikben a sofőr facebookozott a telefonján, a másodikban egy az ablakhoz felszerelt mini tv-t nézett az ipse, a harmadikban pedig, égett a belső kislámpa és ... kitaláljuk? Igen, ment a keresztrejtvény-fejtés. Ennél szebben nem lehetett volna egymás mellé rakni a generációkra jellemző "időkitöltést" és annak változásait. Hogy kinek mi volt az élmény, a szórakozás, a tevékenység. És igazából a fb-ozó nem volt egyedül.. mert ő kapcsolódott másokkal közben, a hálón.
Forrás |
Mondta Annamária, és ezzel is nagyon egyetértek, mert a bőrömön érzem, hogy már a mikrogenerációk sem szeretik egymást. Ami régen nem volt... most pedig már az Y sem szereti a Z-t, hát igen, lásd a fenti sípszavak hozzászólásom a témához... 10 év is olyan árkot ver már, hogy hihetetlen, és csak bámulunk "azokra", akikkel azért annyira nem is lennénk távol egymástól, hogy hát mik ezek, droidok? És jön a "bezzegelés" huszonévesen, a tizenévesre. Akceleráció ez is? :) ...
Manapság már tulajdonképpen online gyűjtünk infót mindenkiről, és az a helyzet, hogy ilyenkor címkét is aggatunk valakire az online kép alapján... Csakhogy az online kép nem mindig harmonizál a realitással. Ezt úgy nevezik a szakemberek, hogy primacy error.
Forrás |
Érdekes, hogy vannak ebben a generációban, akik emiatt a nagy text-uralom és online élettér miatt már offline sok élethelyzettől jobban félnek: akár egy jelentkezés az órán, egy bocsánatkérés... És hogy ezek kezdenek katartikus élménnyé felértékelődni, ha mégis előfordulnak.
Sok szó esett még a nárcisztikusságról is, mert ugye aki magát mutogatja az interneten (szelfizés - de lehet lelki szelfizés is, pl az állandó információmegosztás magadról) az nárcisztikus, és minél nárcisztikusabb valaki, annál interaktívabb az online felületeken (haha, mindjárt bezárom pár accountomat :D). Csökken az önkontroll, eltérőek a csoportnormák, és az intimitáshatárok, és túlprezentálnak - szerintem mind ismerjük ezt.
Ez már a saját véleményem: számomra már az is sok, amikor a fb-ra feldobják az öööösszes elkészített kajájukról az okostelóképet, 120 félig homályos fotót másodperces különbségekkel az egyébként halálronda gyerekükről, vagy óránként jelzik merre járnak, ott kivel vannak és mit esznek, ÉS most milyen jó nekik... Vagy akár: MINDIG milyen jó nekik. Kac-kac. Szoktuk ugye mondani, hogy abból látszik, hogy valakinek normális élete van, hogy ez nem látszik a neten :) Nem kell mindig mindent megosztani... elmondani... elsírni... Az online tér nekem leginkább a second life-ról szól - ami az olvasás-blog körül forog, és az ehhez kapcsolódó társaságomról.
Szőrmentén, de szóba került az is, ami nekem vesszőparipám, és ami egyre inkább gondot fog okozni a felnövekvő generációkban: a nevelés. Hogy igenis, kell nevelni a gyereket... Mert a szankció nem írja felül a szeretetet. A korlátok kellenek, attól még tudni fogja a gyerek, hogy szeretve van. És még egy nagyon fontos dolog: nem kell, hogy minden rózsaszín legyen, sőt... nem is szabad: a veszteség is építi a gyereket, nem csak a boldogság. Érdekes belegondolni, hogy teljesen más szabályok működnek, mint mondjuk 20 éve. Akkor még... más volt a világ - jaj lőjetek le a vége felé, mert nem csak öregnek érzem magam ettől a cikktől, de már öregesen is dumálok :D De tény, ami tény, igaza van Tari Annamáriának: hogy most más az megy, hogy boldog, boldogtalan osztja az észt az interneten. Például én, itt a blogban... Köszi, hogy elolvastad! ;) Remélem tetszett, sok érdekes téma merült fel, beszéljük meg! :)
Ez már a saját véleményem: számomra már az is sok, amikor a fb-ra feldobják az öööösszes elkészített kajájukról az okostelóképet, 120 félig homályos fotót másodperces különbségekkel az egyébként halálronda gyerekükről, vagy óránként jelzik merre járnak, ott kivel vannak és mit esznek, ÉS most milyen jó nekik... Vagy akár: MINDIG milyen jó nekik. Kac-kac. Szoktuk ugye mondani, hogy abból látszik, hogy valakinek normális élete van, hogy ez nem látszik a neten :) Nem kell mindig mindent megosztani... elmondani... elsírni... Az online tér nekem leginkább a second life-ról szól - ami az olvasás-blog körül forog, és az ehhez kapcsolódó társaságomról.
Forrás |
/A posztot jegyzetek alapján készítettem, így szó szerint elhangzott mondatokat is tartalmazhat Tari Annamária 2014. november 25-ei előadásából./
Tari Annamária könyvei közül (csak hogy sose fogyjon a váró-vágyólistám ;)):
Andiamo posztja a Ki a fontos: Én vagy Én? c. könyvről, és remek eszmecsere a témában: Online vagyok, tehát vagyok.