Donato Carrisi: Démoni suttogás

Ez a könyv hívogatott magához már egy jó ideje, mindenével: a címével, a borítójával, azzal, hogy első könyves ismeretlen olasz szerző, mégis nagy sikere volt, és azzal is, hogy egy sorozatgyilkosos kemény krimi hírében áll. 

A könyvben, ahogy az a fülszövegből és a címlapról is kiderül, kislányokat rabolnak el, majd csonkítanak és gyilkolnak meg. A nyomozócsoportot, aki az ügyet igyekszik felgöngyölíteni névleg Roche kapitány vezeti, azonban több szerephez jut Boris, Stern, Sara Rosa és Goran Gavila kriminológus. A jól bejáratott csapathoz később csatlakozik Mila Vasquez ügynök is, aki eltűnt személyek, és főként gyerekek megtalálására specializálódott. Merthogy hamarosan kiderül, hogy van egy hatodik eltűnt kislány is, aki azonban talán még életben van... A vélt tettes és az első holttest hamarosan előkerülnek, ám valami nem stimmel... nincsenek meg az összefüggések, a többi lány és az indíték... A nyomozás egy spirálba torkollik, ami egyre csak húzza őket lefelé, és borzalmasabbnál borzalmasabb egyéb bűntettek helyszínén ráakadnak szép lassan a többi kislányra is... Az ügyet azonban még korántsem oldották meg.

Nem semmi, amit Carrisi összerakott ebben a krimiben. Profilozás, sorozatgyilkosok, aberrációk, borzalmas gonosztettek, és egy érdekes gondolat: a sugalmazás, és annak büntethetősége. 

Mila Vasquez szimpatikus volt nekem kezdettől, minden lelki sebével, pszichés instabilitásával együtt, és drukkoltam neki, hogy beilleszkedjen és sikerre vigye a nyomozást. 

Az egész könyv olvasmányos és izgalmas volt, szinte minden oldalon történt valami, de azért nem folyvást véres hullákba kellett botlani. Gondolkodásra késztetett és akárhogy találgattam, mindig csavart még egyet rajta, és kifordította ez egész undorító emberi torszüleményeket oda a papírra, egymás után, és annyit, hogy nem hittem, hogy ennyi minden belefér ebbe a történetbe... Néhol elképedtem, néhol csak megráztam képzeletben az ujjam a szerző felé: "hahh, te kis ravasz, hát én eddig azt hittem... és persze mégsem!" 

Egy kicsit olyan volt a cselekmény és az írásmód, mintha egy végtelenített CSI + Dr. Csont részt néztem volna, amiben összeakasztottak 4-5 bűntettet is, hogy a végére azért nagyjából szétgombolyítsák a szálakat. 

A vége is tetszett, lezárt is, nem is, egy új kezdet lehetősége, és ahogy néztem Carrisinek van két újabb regénye, amiben azt hiszem újra feltűnik Mila Vasquez: The Lost Girls of Rome és a The Vanished Ones.

És a tetejébe még sármos is a pacák, nézzétek: 

Sok érdekes infót megtudtam például a sorozatgyilkosok típusairól, a sugalmazásról, és arról is, hogy miért kell elnevezni valahogy a nyomozóknak az elkövetőt. Nem szabad szörnyetegnek, szörnynek aposztrofálni, mert elveszíti emberi jellegét, holott egy nagyon is hétköznapi emberről derül ki többnyire, hogy ő volt az, és mindenki megrökönyödik. Ezért kell egy név, ami mögé szép lassan kerül egy profil, egy típus, egy elkövető (szerencsés esetben). A könyvben Albert lett a képzelt személy, akit elkezdtek üldözni. 

Érdekes volt, ahogy indult a regény, egy börtönigazgató és egy főügyész levelezésével, amit egy jó ideig nem is lehet hová tenni - persze a puzzle darabkának megvan a méltó helye a vége felé -, és amit megmondom őszintén egy kicsit a történet gyengeségének éreztem. Nincs igazából spoiler, de aki semmit nem akar ebből megtudni, az ugorjon az értékelésre! 

Szóval a mániákusan maga után tisztogató rab és a DNS-minta kérdése. Most komolyan? Emberi jogok meg nem sikerül mintát szerezni? Hááát, már ne is haragudjon a világ, de ki a halált érdekelnek a jogai (tudom sokféle emberjogi aktivistát biztos, hát engem nem), és az hogy nem vehetnek erőszakkal tőle DNS-t? Vesznek, aztán azt mondják hogy találták, ennyi. :D Nem? Ezen a pontján kicsit fennakadtam a sztorinak, mert szerintem ha annyira kellett volna az a minta, akkor megszerezhető, akár erőszakkal, akár csellel, mert annyit nem tud takarítani egy cellában, vagy akkor már a rongy meg a ruhája is tele van potenciális mintával... Egy picit erőltetettnek éreztem tudományos szempontból, hogy nem volt minta hónapokig, aztán a kézfogás révén lett... 

Ja, még egy kritikai pont: 15, fejezet: az ember az egyetlen olyan lény, aki képes sírni vagy nevetni...? Biztos? És az elefántokkal mi van? :D

Értékelés: 10/9,5 Akciódús, izgalmas, de agyalós krimi is, ami a legjobbaknak megfelelően: kitalálhatatlan! :) Szerettem olvasni,