Nyári témázás - Utazás

Forrás.

Zenka nemrég ismét életet lehelt a Témázásba, és néhány bloggerrel bizony újra fel is lelkesedtünk. Az újraindító kör általános "kivel mizu mióta nem témáztunk" kérdésére elég sokan válaszoltunk, lássuk, hogy alakulnak a továbbiak! Egy kicsit meg is fűszerezzük ezentúl a Témázást, mindig lesz egy kihívásos része is, ami a témához tartozó könyv olvasását is magában foglalja, és ugyanahhoz a témához megmarad a szokásos elmélkedős posztolás is. Zenka remek ötletekkel rukkolt elő, úgyhogy lesz miről írni bőven!

A mostani témakiírás - by Zenka - a következő: 

Egy táj, ahová a könyvek vittek el

Kihívás: olvass egy könyvet, ahol számodra még nem látott vidéket ismerhetsz meg. Ez lehet egy utazós könyv, vagy egy könyv, ahol megismersz valamilyen új kultúrát, de lehet ez akár egy jól megírt fantasy vagy scifi világa is. A poszt szóljon a könyvről, de szóljon a megismert tájról is. Pl. ha a Holdra szállásról írsz, írhatsz, hogy melyik holdkráter tetszett leginkább meg. Ha egy létező országban játszódik a könyv, írhatsz arról, hogy szeretnél-e tényleg odalátogatni, vagy bármiről, ami eszedbe jut.

Témázás: Legyen utazós poszt! Melyek azok a tájak, amikhez a való életben vonzódsz, és melyek azok, amelyekhez csak olvasva, de ott nagyon. Volt-e esetleg, hogy egy könyv miatt elutaztál valahová, pl. Dublinba? ( ábrándos tekintet), van-e esetleg bakancslistás úticél, amit a könyvek inspiráltak.

Forrás.

A nyári témázás középpontjában tehát az UTAZÁS áll, és megmondom őszintén, egy kicsit meg is inogtam, hogy most akkor a kihívásos verziót csináljam-e, de tulajdonképpen ha már éppen úgyis utazós könyvet is olvastam, majd belinkelem ide azt is, és mesélek azokról a tájakról is, ahova azok a könyvek repítettek, de az elmélkedést sem hagyom ki a témában. ;)

Szeretek olyan könyveket olvasni, ahol nagyon hangulatos a helyszín, amibe az olvasó egyszerűen nem tud nem beleszeretni, és olyanokat is, ahol kifejezetten az a cél, hogy a szerző minél jobban megismertessen minket az adott hellyel. Ez utóbbiak persze inkább nonfictionökben fordulnak elő, de vannak kivételek. 

Már gyerekkoromban vonzódtam a vadregényes tájakhoz, vagy csak vadregényesen megírt kötetekhez. Imádtam Sienkiewicz Sivatagon és vadonban vándorlását például, érdekeltek Jean Sasson Szaúd-Arábiában játszódó könyvei, a sok titkot rejtő, zárt világról, és már kicsiként is belepistultam Gerald Durrell különféle állatgyűjtő- és mentő* útjainak leírásaiba, amik ötvözik a tudományos ismeretközlés és a regényesség elemeit. Durrell révén bejártam pl. Korfut és Kamerunt is. De legutóbb, A véznaujjú maki meg én című kötetével Madagaszkárt. És nem csak az állatvilágról tudtam meg sokat, hanem az ottlakókról, a szokásaikról, holmijaikról, piacukról... Imádtam ezt a színes forgatagot. 

Szintén a közelmúltban utaztam el Kenyába a Vadvirág című könyv lapjain. Ez sajnos nem volt azért olyan jó minőségű írás, nagyon amerikai újságíró stílben íródott szegény könyv, és magyar verziója valószínűleg szerkesztőt sem látott, de ennek ellenére annyira megkapó volt főszereplőjének életútja, és a Naivasha-tó sorsa, az állatokkal, és az emberi utakkal is benne, hogy teljesen magával ragadott. 

Forrás.

Tavaly év végén tettem egy remek kis korzikai körutazást Fehér Klárával is, ami egyben korrajz is volt a '70-es évekről, és a magyar turistákról. A korzikai nyaraláson kívül felelevenednek egy korábbi ausztrál út visszás emlékei is, kitekintünk Indiába, és Olaszországon is keresztülnyargalunk, páratlan egyveleg, és bámulatos, mennyi minden belefért ebbe az aprócska kötetbe! Fehér Klárától mindenképp el szeretném majd olvasni útleírásos könyveit is. 

Valamint - ha már magyar szerzők -, nagyon érdekel még Szabó Magda két útinapló-szerű könyve is, a Zeusz küszöbén és a Hullámok kergetése is. 

Forrás.

2017-ben volt egy Amszterdam és az irodalom posztom, amiben összegyűjtöttem csomó holland könyves élményt, és kicsit meséltem az akkori amszterdami utamról is. Korábban is több könyvet olvastam, amik Hollandiában játszódtak, pl. a Tulipánlázat, vagy a méltán híres Leány gyönygy fülbevalóvalt. Akkortájt kicsit bele is szerettem Vermeer festészetébe is ezek által a könyvek által, és kerestem a témában más olvasmányokat is. 

Teljesen más stílusban és korszakban, de Dan Brown is sokat utaztatott, pl Firenzében, Rómában, Velencében... :) Imádtam utána más szemmel tekinteni különféle nevezetességekre.

Három éve az Egy csésze kávé Koppenhágában rendesen belebolondított Dániába is, a dán életérzésbe, a hygge-be. Bár Julie Caplin sorozatát nem folytattam azóta (túl jó volt ez az első kötet, féltem, a többi csalódás lesz. :D), de később ennek az olvasmányélménynek köszönhetően olvastam el Meik Wiking Hygge könyveit is, és hovatovább bele is fogtam az otthonunk és életterünk átrendezésébe. Mikbe bele nem tud vinni "egy csésze kávé"! ;) A dán életstílusról egyébként még mindenképp szeretnék olvasni, valamit nagyon jól csinálnak! 

Forrás.

Aztán óriási szerelem számomra Karen Marie Moning Fever (Tündérkrónikák) sorozata már 2011 óta, és általa szerettem bele Dublinba is. Ez a szerelem végülis akkora lett, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor Moning Dublinba jött, bizony mentem én is. :)) Imádom a leírásokat, a hangulatot, amit a könyvben teremt, és hogy ennek egy jó részét személyesen is láthattam, megízlelhettem. A Temple Bar, a Trinity College, a Long Room ♥ mind-mind örök élmény marad, és életem legcsodálatosabb utazása volt ez a dublini út. ♥ Itt valahol összeért néhány napra a fantázia és a valóság. 

Forrás.

"Full dark had fallen and Dublin was brilliantly lit. There'd been a recent rain, and against the coal of night, the shiny cobbled streets gleamed amber, rose, and neon-blue from reflected lamps and signs."

Számtalan "utazós" könyv sorakozik a várólistámon, a már említett Durrelleken, Szabó Magdákon, Fehér Klárákon kívül is. Attenborough-t is kéne például olvasni. Na és persze ott vannak a fantáziavilágok is, ahova szintén imádok elutazni, legjobban persze a Roxfortba. ♥

És ti, hogy álltok az utazós könyvekkel, mely tájakra repítettek el varázsos módon a könyvek? 

Olvassátok el a többiek utazós témázás posztjait is, és ha van kedvetek csatlakozzatok! Ha írtatok, szóljatok nekem, vagy bármely más témázónak, és belinkelünk titeket is! :) 

A többiek posztjai: 

Zenka, Dóri, Anett, Sister, Andi, Ilweran

Utóvéd (később csatlakozók): 

Forrás.

*a tűz- és balesetveszélyest tudom hogy kell leírni, na de ezt?! Jól írtam? 

A Garda-csapda - a műfaji felhígulás iskolapéldája

A borító szerintem szuper lett.

Tom Hindle: Gyilkosság a Garda-tavon

Minden alkalommal, amikor megemlítem, vagy leírom a címet, azt akaródzik írni inkább, hogy a Garda-tóNÁL, más is van így ezzel? Mindenesetre sok filozofálást nem érdemel, hogy is hangozna jobban a címe ennek a "cosy krimi"-nek felcímkézett könyvnek. Nem voltak borzasztóan nagy reményeim, elvárásaim, egy decent krimire gondoltam, amiben szokás szerint nem tudom kitalálni a gyilkost (sose szoktam), és aminek némileg emlékeztet majd a hangulata talán a Nyaraló gyilkosokra. Ha már "Agatha Christie méltó örököse"... Remek ez a marketingért bármit attitűd, de sajnos látványosan  hígul sok műfaj, és erre még rájátszani ilyen elképesztően nagyképű ajánlásokkal, amik a krimi királynőjéhez mérnek egy ilyen ipari hulladékot, az felháborító. 

De hogy ne csak a levegőbe beszéljek, elmondom, nekem miért nem tetszett. 

Tele van teljesen infantilis beszélgetésekkel, oldalakon keresztül ismétlik a szereplők ugyanazokat a mondatokat, gondolatokat. A narrátorok akiket használ, idegesítően üresfejűek, és kénytelenek vagyunk az ő fejükben időzni. 

„Mi ez az egész? Vajon XY halála a maffia bosszúja, amiért Z nem törlesztette az adósságát? Nem tudni. ” (ezek ismétlődnek: "nahát vajon mi történt, hmm, nem tudni", és ennyi az egész gondolat...)

"Mi lett volna, ha Sofia nincs ott? Mi lett volna, ha nem tudja megállítani? Könnyen megtörténhetett volna a baj, hiszen Sofia sem tud egyszerre több helyen lenni."

„– Nem láttátok Robynt?

Stephen abból a néhány méter távolságból is észrevette, hogy Abigail összevonja a szemöldökét.

– Itt volt mellettem – folytatta Toby. – Amikor Dina kijött, még itt állt. De miután megfordultam, már nyoma sem volt.

– Nem láttuk – válaszolta Stephen

Toby megcsóválta a fejét.

– Nem tudom, hol lehet. Benéztem a casermettába. Aztán megnéztem a mólót. Jeremy azt mondta, a múzeumban találkozott vele, de ott sincs.

Stephen tudatosan nem nézett Abigailre.

– Lehet, hogy a mosdóba ment. Nagyon meleg van.”

Ún. párbeszéd… És itt még a neveket se érdemes semmi miatt kiszedni, a nő miatt nem kell aggódni nem egy újabb áldozat, pár sorral arrébb, már elő is bukkan a lépcsőről. A szerző nem tudta mégis hogyan töltse ki a könyv első felét, amiben ugye be kell mutatni minden szereplőt, a helyszínt, az eseményt, ami köré csoportosulnak (jelen esetben egy esküvő), és persze a gyilkosságnak is meg kell történnie, legyen hulla, legyen felbolydulás, legyen sok-sok-sok motiváció, és gyanús apróság, amik aztán összezagválódnak az olvasó fejében. Szóval LENNE miről írni, de ehelyett helykitöltő baromságok vannak, még a második felében is: 

„– Ez az? – kérdezte Stephen.

Laurence nem válaszolt, ismét módosult tudatállapotba került.

– Laurence! Ez az? – ismételte meg a kérdést Stephen.”

Robyn és Toby rendkívül életképtelen karakterek voltak, és sajnos legtöbbet pont tőlük hallunk az egész eseményről. Rengeteg kört fut a család Toby beszervezésével a vállalkozásba, rém unalmas. Eva, az influenszer, akit meggyilkolnak, és férje Laurence, aki a fiatal Donald Trump képében jelent meg előttem (szóval ugye instant hányinger), valamint a pökhendi "koszorúsfiúk" is elég antipatikus gárda a Gardán (hahaha), és nem sokat ad a történethez a többi szereplő sem. Az apróbb simliskedések, a hazugságok, amik más miatt történnek, nem konkrétan a gyilkossággal összefüggésben, átlátszóak. Egyébként pedig egy szigeten ugyan ki állna neki ennyi MÁSZKÁLNI az amúgy érthetetlenül leírt casermetta meg "vájat", meg múzeum, meg móló meg stb. között, amikor gyilkos van köztük? Ki játszana ilyenkor nyomozósat magában? :D A két idegen pasas jelenléte meg több mint nevetséges, és az is, hogy senki az ég világon nem köt beléjük jobban. 

Egyébként ha már múzeum, és a hűvösebb helyek, mi az istennyiláért nem mentek be a napról? Mindenki kornyadozik, és izzad, és nagyon MELEG VAN, ebből áll a Garda-tó csodás hangulata. A festői táj sem igazán dominál, lehetett volna a helyszín gyakorlatilag bármi más is. 

És milyen csecse az 
eredeti borító is...

Ez életem első krimije, amiben már a legelején kitaláltam ki a gyilkos, ami nem járul annyira hozzá a kötet érdemeihez. :')

Az első felét szinte kín volt olvasni, annyira önismétlő, erőltetett, töltelékes szöveg, kisiskolás fogalmazás stílus. Nem sok választott el a félbehagyástól úgy 30-40%-nál. Egy hangyabokányit jobb lett a végére, a szerző valamelyest könnyebben boldogult a második résszel, amikor írhatott akciójeleneteket, meg kifejthette borzasztó okosnak vélt megfejtését az egész rejtélyre. Persze nyilván van néhány dolog ami nem úgy alakul, mint gondolnánk, vagy ami a véletlen folyománya, így az egész komplett cselekmény nem található ki előre, de annyira faék egyszerűségű az alapja, hogy tényleg, aki erre azt rá merte nyomtatni, hogy „Agatha Christie méltó örököse”, az rendkívül szégyellhetné magát, és kiérdemelné Umbridge tollát, hogy hadd írogassa: I must not tell lies. 

Ez se nem egy jó krimi, se nem egy jó könyv. Nem, még "nyári limonádénak", vagy "strandkönyvnek" is kevés - legalábbis nekem biztos. De tudjátok mit? Legyenek nektek is ennél magasabb elvárásaitok!