Pam Jenoff: The Lost Girls of Paris

Pam Jenoff regényére akkor figyeltem fel, amikor megláttam az Agave Kiadó új megjelenései közt, Elvesztek Párizsban címmel. Gondolkodtam, hogy beszerzek belőle egy példányt, mert külsőre is nagyon szemrevaló, de aztán az angol eredeti mellett döntöttem, az Audible-ről. 

A 2. világháborús témát, és ennek kifejezetten a női kémekkel kapcsolatos részét Kate Quinn miatt kedveltem meg, aki elképesztően jó sztorikat ír, erős női hősökkel, csavarokkal, izgalmas és okos történetszövéssel. Óhatatlanul Quinnhez mérek minden hasonló történetet, így ez történt a The Lost Girls of Paris esetében is. 

Három női narrátort kapunk, két év különbséggel az események közt - háború közben, és már a háború után nem sokkal zajlanak az események. Marie, Eleanor és Grace élete egy pályaudvaron elhagyott bőrönd révén kapcsolódik össze, amiben fényképek vannak. Grace nyomozni kezd a képen lévő nők után, és lassan kibontakozik előtte az Eleanor által irányított női kémhálózat, és a tagok sorsa. 

Szeretem az ilyen szerkezetet, amikor külön utakon is járunk a narrátorokkal, ugyanakkor mégis összeköti őket az események fősodra. Itt valahogy mégsem sikerült olyan jól egyik szál sem, nem volt elég izgalmas a szereplők közti navigálás, és sajnos nagyon bénák voltak a főszereplők, akiknek a hátukon kellett volna vinni a történetet. Nem fejlődnek sehova, és nincsenek is jól kibontva. 

A főnéni, Eleanor, akinek szárnyai alatt összegyűltek a lányok, Marie, az egyik rádiós kém, és Grace, aki két évvel később utánuk nyomoz, szinte felcserélhetőek voltak, nincs személyiségük, és kissé sajnos érdektelenek is mind. Marie egyik társát, Josie-t például sokkal izgalmasabb lett volna követni. Kíváncsi lettem volna vele kapcsolatban, hogy mégis hogy a jó életbe' rejtegetett magánál egy kézigránátot heteken át egy náci börtönben, úgy, hogy ez senkinek sem tűnt fel?! (Ugyanez a filmtekerccsel is...) Az is hasonlóan érdekes volt, amikor egy fejbelőtt szereplő még néhány mondat erejéig beszélgetett... Öhm, wtf? 

Az ilyen, és ehhez hasonló vad és hihetetlen dolgok mellett sajnos meg kellett állapítanom azt is, hogy ezek a nőszemélyek a profizmus és az arra való törekvés teljes hiányában kezdtek kémkedni. Ez a valós események megcsúfolása... Létezik olyan, hogy amatőr kém? Persze... a chick-litekben mondjuk. Na de a világháború alatt, szinte kiképzés nélkül - vagy vajmi kevés kiképzéssel -, bevetni egy társaságot a nácik ellen? Nem csettintésre lesz az ember beépített ügynök! Marie is ad hoc módon keveredik éles helyzetekbe, holott csak rádiózáshoz képezik ki... Az üzenetek kódolását, a titkos "jelek" meglétét, vagy nem-létét pedig - ami iránymutató kellett volna hogy legyen -, szinte figyelmen kívül hagyják. (!) A naivitásnak, feltételezéseknek, amatőrködésnek (otthagyja a rádiót!) nincs helye az ilyen szituációkban, mert a lebukás garantált. 

Plusz olyan alapvető dolgok részletezése, bemutatása is nagyon hiányzott, hogy például hogy is épült be és jelentett Marie a kis kávéház fölötti lakásból. Marie úgy, ahogy volt, alkalmatlan volt erre az egészre, és képességei nem is fejlődtek semmit.

A következetlenség, a sorozatos butaságok sokat rontottak a könyvön, pedig lehetett volna benne potenciál. Így azonban felszínes maradt, helyenként túldramatizált, hiteltelen. Nem ártott volna némi összetettség, feszültség, intrika sem. A szerelmi szálak, amik bele vannak erőltetve, lagymatagok, feleslegesek, nincs semmi szikra. (De ha már, akkor inkább csak egyet tett volna bele...)

 

Nekem ugye nem tetszett a Code Name Verity sem, de abban lényegesen több érzelem volt, és a bajtársiasságot is sokkal jobban meg tudta jeleníteni. 

Hallgattam ezt a könyvet, de nem tudtam igazán élvezni, és elmerülni benne, nem találtam meg benne azt, amit egy ilyen témájú könyvben keresek, túl lapos volt. Leginkább csak vártam a végét, sajnos.

Kate Quinn a királynő ebben a műfajban, nehéz lenne a nyomába érni, Jenoffnak nem is sikerült - szerintem. 

Eleanor Trigg alakját Vera Atkins ihlette. Mindez jó alap lett volna, de a kivitelezés gyenge.

Hmm, most esik csak le, talán jobban kellett volna figyelnem, hát girl(s) van a címben! :"D (Rengeteg olyan olvasmány került már ki a girl-ös címűek közül nálam, amiket nem igazán kedveltem, így aztán óvakodom tőlük többnyire... Úgy tűnik néha nekem is lankad a figyelmem ebből a szempontból. :))

Georges Simenon: Maigret az iskolában

A Maigret az iskolában a várólista csökkentős kupacba került bele idén, és vele már a 11. könyvet pipálhattam ki a listáról. Remek Maigret kötet volt, emlékezetes marad a vidéki, iskolai helyszín és a feszült, kissé fullasztó hangulat miatt is. 

Maigret ebben a részben kiszabadul Párizsból egy furcsa ügy miatt, és reménykedve várja a tengerparton töltött idő közben elfogyasztott fehérbort és osztrigát, ám ebből csak az egyik teljesül...

 
A zárt közösségű, összetartó kis falu tanítóját gyanúsítják az egykori postáskisasszony meggyilkolásával, akit egyébként senki sem kedvelt, hogy finoman fogalmazzunk, és aki szintúgy utálta az egész falut. A megkeseredett nőszemély nem fog hiányozni senkinek, így aztán szinte mindenki gyanús lehetne, ám mindenki a tanítót pécézi ki, és tenné meg bűnbaknak. Bár hiába lakik családostul köztük, és tanítja gyermekeiket már jó ideje, mégsem fogadták be soha igazán... 

A zavarossá váló ügyben szerepet kap egy maroknyi gyerek is, akikkel Maigret-nek egész más hangot kell megütni a kihallgatáskor, egy örökkön borgőzös kocsma, és állandó vendégei: a hentes, a polgármester-helyettes, a postás..., aztán néhány ablak, pár liter fehérbor, és némi törkölypálinka meg konyak. Az ügyet természetesen felgöngyölíti a felügyelő, passzióból persze, hiszen nem is nyomozni érkezett, csak az osztrigáért... :)

"Vannak olyan képek, amelyeket öntudatlanul egy fényképezőgép precizitásával rögzítünk, de amikor véletlenül felbukkannak az emlékezetünkben, törjük a fejünket, vajon hol is láttuk őket."

Saint-André-sur-Mer felidézi benne gyermekkora színterét, ahol egy hasonló konfliktus zajlott le a postáskisasszonnyal és tanítóval kapcsolatban, annak idején. Ez a nosztalgia-faktor is érdekessé teszi a regényt, mert egy másik szempontot is kiemel: hogy mennyire hasonlóan tudnak működni ezek a közösségek: mintha csak ugyanazokat az embertípusokat és konfliktusokat látná viszont újra az ember, kicsit más környezetben, de hasonló elvek mentén összeütközni.

Érdekes kihívás volt a felügyelőnek a gyerekekkel megtalálni a hangot, jól kérdezni, a szavak és lesütött tekintetek mögé látni. Ki hazudik vajon, és miért? Milyen játékot játszanak vele? 

A tanító leírása, amikor megjelent Párizsban, Maigret oltalmát keresve: 

"(...) Maigret megállapította, hogy ahhoz a típushoz tartozik, amelyet általában "egér-szerűnek" szokás nevezni. Elég sovány volt. Magas, hátrahajló, kopaszodó homloka fölött vöröslő hajpamacs árválkodott. Kék vagy sötétkék szeme lehetett, és orra épp annyira nyúlt előre, mint a homloka hátra."

Borgőzös atmoszféra, feltoluló emlékek, a beilleszkedés kérdései - és a rejtélyes motivációk felderítése a szokásos töprengő, szemlélődő módon. 

Rosemarie Eichinger: Esznek-e a halottak epertortát?

Miamona és Nikkincs véleménye, ajánlása győzött meg, hogy nekem is el kell olvasnom ezt a furcsa című, helyes kis ifjúsági történetet. :) És ha már Poketben is elérhető, úgy döntöttem, legyen ez az aprócska kiadás. 

A történet a gyász, gyászfeldolgozás, veszteség témáját járja körül, de egészen rendhagyó módon, és stílusban. A komoly-komor téma, és szokatlan helyszín ellenére bájos, könnyed történet, és remekül "hozza közelebb" és teszi természetessé a gyász és a halál témáját két gyerek barátkozásán keresztül. Emma és Peter a temető sírkertjében ismerkednek meg, amikor Peter szinte minden délutánját ott tölti ikerbátyja sírjánál, mert "Otthon kibírhatatlan. Olyan csönd van, hogy meg lehet tőle süketülni." Emma édesapja sírásó és a temető falán kívül laknak ugyan, de pont mellette, hogy a kislány a szobája ablakából is a sírokra lát, és persze minden idejét ott is tölti köztük. Történeteket ír, és képzel el a halottakról, kényelmesen érzi magát a kripták csendes-hűvös magányában... Az iskolában kicsit furának is tartják emiatt, pedig igazából semmi furcsa sincs benne, ha egy kicsit közelebbről megismeri az ember - ahogy aztán ezt Peter teszi. 

"Nem is akkor eszünk tortát, amikor éhesek vagyunk! — vágja rá Emma. Ekkora hülyeséget se hallott még életében."

Nagyon szerettem Emma fejében lenni, közel éreztem magamhoz morgásait, magában tartott felcsattanásait, apróbb és nagyobb frusztrációit. Ő és az apja, Severin Blum is kellemes társaság, és szívesen szétnéztem volna náluk a temetőkertben, Emma idegenvezetésével, és megkóstoltam volna az apa főztjét is. :) 

Tetszett az elveszített édesanyával, és a lehetséges újrakezdéssel kapcsolatos szál is, amit szintén finoman, kellő empátiával mutatott be a szerző. 

Érdekesek voltak a halottakkal kapcsolatos szokások, különféle rituálék is, amiket a gyerekek felelevenítettek egymás közt. 

A stílusról, hangulatról néha picit az Amélie csodálatos élete jutott eszembe: 

"A munkáján kívül Severin Blum szereti még a rémfilmeket, a krimiket, az elnyűtt atlaszát, a ropogós kérget a sertéssültön; a bolti puding dobozának hangját, amikor lehúzza róla a tetejét; magát a pudingot; és mindenekfölött a lányát, Emmát."

Remek stílusú, intelligens, de mégis könnyed, és igazán kikapcsoló könyvecske, csak ajánlani tudom. Biztos, hogy újra fogom még olvasni, lélekmelengetés gyanánt. 

Érdekesség amúgy, hogy mint az Avildától megtudtam, a könyvecskét "talpatlan" betűvel szedték. Nekem ez külön tetszett is, könnyebben olvashatónak találtam, mint a régebbi Poketeket, és nem volt annyira bolhabetűs sem. :)

Áprilisi wrap-up

Forrás.

Gyors és utólagos számvetés az áprilisról:

- nem vásároltam könyveket

- befejeztem 7 könyvet a hónapban

- két kedvencet is hozott az április: Az Ickabog és Az elnök kalapja is megkapta ezt a címkét

- ismét félbehagytam egy könyvet, a The Invisible Life of Addie LaRue-t 

- a hónap legrosszabb olvasmánya Az elefántok a házban című mese volt

- írtam 10 posztot a blogra

- a tavaszi tervekből 8/10 elolvasott könyv + 1 félbehagyott a mérleg, és az utolsó listásat elkezdtem 

- a várólistacsökkentős listáról pedig már a 12. könyvet kezdtem el

- és hát... megszületett a kisfiam ♥  :)) 

Ez a poszt meg volt írva így piszkozatban előre, ahogy még néhány másik gondolat is az elmaradtakhoz, mégis csak most jutottam idáig... Igyekszem majd ide is visszatérni, visszatalálni mindig, ahogy sikerül. ;) 

Addig is olvassatok sokat helyettem is. ;)