Rosemarie Eichinger: Esznek-e a halottak epertortát?

Miamona és Nikkincs véleménye, ajánlása győzött meg, hogy nekem is el kell olvasnom ezt a furcsa című, helyes kis ifjúsági történetet. :) És ha már Poketben is elérhető, úgy döntöttem, legyen ez az aprócska kiadás. 

A történet a gyász, gyászfeldolgozás, veszteség témáját járja körül, de egészen rendhagyó módon, és stílusban. A komoly-komor téma, és szokatlan helyszín ellenére bájos, könnyed történet, és remekül "hozza közelebb" és teszi természetessé a gyász és a halál témáját két gyerek barátkozásán keresztül. Emma és Peter a temető sírkertjében ismerkednek meg, amikor Peter szinte minden délutánját ott tölti ikerbátyja sírjánál, mert "Otthon kibírhatatlan. Olyan csönd van, hogy meg lehet tőle süketülni." Emma édesapja sírásó és a temető falán kívül laknak ugyan, de pont mellette, hogy a kislány a szobája ablakából is a sírokra lát, és persze minden idejét ott is tölti köztük. Történeteket ír, és képzel el a halottakról, kényelmesen érzi magát a kripták csendes-hűvös magányában... Az iskolában kicsit furának is tartják emiatt, pedig igazából semmi furcsa sincs benne, ha egy kicsit közelebbről megismeri az ember - ahogy aztán ezt Peter teszi. 

"Nem is akkor eszünk tortát, amikor éhesek vagyunk! — vágja rá Emma. Ekkora hülyeséget se hallott még életében."

Nagyon szerettem Emma fejében lenni, közel éreztem magamhoz morgásait, magában tartott felcsattanásait, apróbb és nagyobb frusztrációit. Ő és az apja, Severin Blum is kellemes társaság, és szívesen szétnéztem volna náluk a temetőkertben, Emma idegenvezetésével, és megkóstoltam volna az apa főztjét is. :) 

Tetszett az elveszített édesanyával, és a lehetséges újrakezdéssel kapcsolatos szál is, amit szintén finoman, kellő empátiával mutatott be a szerző. 

Érdekesek voltak a halottakkal kapcsolatos szokások, különféle rituálék is, amiket a gyerekek felelevenítettek egymás közt. 

A stílusról, hangulatról néha picit az Amélie csodálatos élete jutott eszembe: 

"A munkáján kívül Severin Blum szereti még a rémfilmeket, a krimiket, az elnyűtt atlaszát, a ropogós kérget a sertéssültön; a bolti puding dobozának hangját, amikor lehúzza róla a tetejét; magát a pudingot; és mindenekfölött a lányát, Emmát."

Remek stílusú, intelligens, de mégis könnyed, és igazán kikapcsoló könyvecske, csak ajánlani tudom. Biztos, hogy újra fogom még olvasni, lélekmelengetés gyanánt. 

Érdekesség amúgy, hogy mint az Avildától megtudtam, a könyvecskét "talpatlan" betűvel szedték. Nekem ez külön tetszett is, könnyebben olvashatónak találtam, mint a régebbi Poketeket, és nem volt annyira bolhabetűs sem. :)