Maigret ebben a részben kiszabadul Párizsból egy furcsa ügy miatt, és reménykedve várja a tengerparton töltött idő közben elfogyasztott fehérbort és osztrigát, ám ebből csak az egyik teljesül...
A zárt közösségű, összetartó kis falu tanítóját gyanúsítják az egykori postáskisasszony meggyilkolásával, akit egyébként senki sem kedvelt, hogy finoman fogalmazzunk, és aki szintúgy utálta az egész falut. A megkeseredett nőszemély nem fog hiányozni senkinek, így aztán szinte mindenki gyanús lehetne, ám mindenki a tanítót pécézi ki, és tenné meg bűnbaknak. Bár hiába lakik családostul köztük, és tanítja gyermekeiket már jó ideje, mégsem fogadták be soha igazán...
A zavarossá váló ügyben szerepet kap egy maroknyi gyerek is, akikkel Maigret-nek egész más hangot kell megütni a kihallgatáskor, egy örökkön borgőzös kocsma, és állandó vendégei: a hentes, a polgármester-helyettes, a postás..., aztán néhány ablak, pár liter fehérbor, és némi törkölypálinka meg konyak. Az ügyet természetesen felgöngyölíti a felügyelő, passzióból persze, hiszen nem is nyomozni érkezett, csak az osztrigáért... :)
"Vannak olyan képek, amelyeket öntudatlanul egy fényképezőgép precizitásával rögzítünk, de amikor véletlenül felbukkannak az emlékezetünkben, törjük a fejünket, vajon hol is láttuk őket."
Saint-André-sur-Mer felidézi benne gyermekkora színterét, ahol egy hasonló konfliktus zajlott le a postáskisasszonnyal és tanítóval kapcsolatban, annak idején. Ez a nosztalgia-faktor is érdekessé teszi a regényt, mert egy másik szempontot is kiemel: hogy mennyire hasonlóan tudnak működni ezek a közösségek: mintha csak ugyanazokat az embertípusokat és konfliktusokat látná viszont újra az ember, kicsit más környezetben, de hasonló elvek mentén összeütközni.
Érdekes kihívás volt a felügyelőnek a gyerekekkel megtalálni a hangot, jól kérdezni, a szavak és lesütött tekintetek mögé látni. Ki hazudik vajon, és miért? Milyen játékot játszanak vele? 
A tanító leírása, amikor megjelent Párizsban, Maigret oltalmát keresve:
"(...) Maigret megállapította, hogy ahhoz a típushoz tartozik, amelyet általában "egér-szerűnek" szokás nevezni. Elég sovány volt. Magas, hátrahajló, kopaszodó homloka fölött vöröslő hajpamacs árválkodott. Kék vagy sötétkék szeme lehetett, és orra épp annyira nyúlt előre, mint a homloka hátra."
Borgőzös atmoszféra, feltoluló emlékek, a beilleszkedés kérdései - és a rejtélyes motivációk felderítése a szokásos töprengő, szemlélődő módon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése