Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van

"Az állatok, a madarak, a rovarok segítségével hasznos felismerésekre juthatunk. Amikor olyan helyzetbe kerülök, hogy nem tudom, mit lépjek, mindig azt kérdezem magamtól: „Mit tenne egy menyét?”, vagy: „Hogyan reagálna erre a helyzetre egy szalamandra?” Ez mindig segít megtalálni a helyes választ."

Eleanor Oliphant személyében egy újabb irodalmi csudabogarat köszönthetünk, amilyen típusú embert valószínűleg mindannyian ismerünk, vagy ismertünk egy ponton az életünkben. És olyan nagyon biztos nem kerültünk hozzá közel, mert valamiért kerültük... Volt benne valami furcsa, távolságtartás, amit ő maga sem engedett feloldani, mert a párbeszédek mindig csikorogtak, a reakciók oda nem illőek voltak, idegesítően sokat foglalkozott a szabályokkal és azok betartásával, napirendje szigorú menetrend szerint zajlott, mindenre kicsit tudálékosabban válaszolt a kelleténél... Ismerős, ugye? Nos, most közelebbről is megismerhetünk egy ilyen személyiséget, és be lehet pillantani a magányosságába, sőt, amögé is, és ez nem olyan egyszerű kör, mint amilyennek elsőre hangzik. 

Az Eleanor Oliphant köszöni, jól van elementáris erővel mutatja be a magányt, ez már a legelső oldalon idézetnek megtett sorokból világosan kitűnik. Jól megragadja a kirekesztettség, kiközösítettség érzését, és rétegekben bontja ki nekünk ezt a nagyon fura, nagyon megközelíthetetlennek látszó karaktert, amíg teljesen le nem csupaszítja, és megmutatja nyers valójában, minden deformitásával, bánatával, sérelmével, gondjával. 

"Úgy tűnik, nincs olyan Eleanor-formájú nyílás a közösségben, amelybe éppen beleillenék."

Gail Honeyman nagyon szépen, nagyon finoman, apránként hántja le Eleanor Oliphantról az eleanoroliphantságot, ügyesen bontatja ki a szárnyakat, amik mindig is ott voltak, és szeretteti meg velünk a karaktert. :) 

Melankolikus, néhol egyenesen szívfacsaró olvasmány, nem egy kis tingli-tangli szerelmesregény, aminek kicsit a fülszöveg lódítja. Bár Raymond sokat segít Eleanornak, mégis örültem, hogy nem kellett egymás karjába löknie őket a szerzőnek (vagy legalábbis nem úúgy, és nem egyértelműen és azonnal), ahhoz, hogy egy jó sztorit kerekítsen. Mindig mondom én, a legjobb könyvek azok, amik romantikus szál nélkül is jó könyvek tudnak lenni! 

A romantikus elemnek szánt szál hipotetikus marad szinte, és eltúlzottan tinédzseres - Eleanor ugyanis belebolondul egy zenekar frontemberébe, akit nem is ismer, és aki őt sem ismeri, és még csak nem is találkoztak, de már egy egész randevúsorozatot és boldoganélünkmígmegnem...-et képzel mögé... Érdekes volt megfigyelni a párhuzamokat: amikre vágyott volna, és amiért erőfeszítést tett, és ami közben történt a valóságban (csak nem a zenésszel). Ez utóbbiakról nem is vett tudomást, mintha meg sem történtek volna. A zenészért tett erőfeszítései valamire azért jók voltak - lett oka kibújni a gubójából, lett motivációja odafigyelni magára, és ezáltal másokra is. Kinyílt és feloldódott. Szép folyamat volt, és nekem azzal együtt tetszett, hogy volt benne egy igazán nagy mélypont, mert így volt hiteles. Kicsit talán gyors volt a progresszió, és a fejlődés, a kibontakozás, de összességében nem éreztem azt, hogy ezt így nem tudom elhinni.
A saját, Eleanorhoz való viszonyulásom is rengeteget változott a kötet során, fejezetről fejezetre megkedveltem ezt az eleinte antipatikus, alkoholistának tűnő, mindenhonnan kilógó nőt. Őszintén drukkoltam és örültem neki. 

A múltbeli történéseket nagyjából ki lehet találni, de nem is ez a lényeges, inkább a folyamatok, a változások, a szereplők viszonyának alakulása - egyáltalán az, hogy hirtelen lesznek más szereplői is Eleanor életének "anyukán" kívül. Anyukával menetrendszerűen szerdánként beszél, és ezek a beszélgetések borzasztóan deprimálóak. Néhol egyenesen gyalázatos, amit hallania kell anyukától... Nagyon tetszett ennek a szálnak a végkifejlete, de erről nem árulok el többet. 

Volt két, óriási erővel bíró jelenet is a könyvben, az egyiken nem tudtam megállni, hogy sírjak, annyira belém mászott, annyira megpendített valamit legbelül, a másiknál pedig olyan önfeledtség, olyan szabad boldogság sugárzott a lapokból, hogy én is csak mosolyogni tudtam. :) 

Kedvenc vicces jelenetek: a konyhai mérleg és a bikinigyanta. :D

Engem egyébként Eleanor  egy egész picit emlékeztetett bizonyos dolgokban Britt-Marie-ra, Fredrik Backman karakterére. 

Értékelés: 10/10 Könnyednek tűnő, nagyon olvasmányos könyv, ami a bohókás borító és a humoros snittek ellenére azonban tele van mély mondanivalóval, szívszorító és fajsúlyos.

A szerző, Gail Honeyman. Forrás.

Érdekes kifejezések, avagy mindig tanulhatunk valami újat. :)

• szibarita (mint életmód):Fényűző pompában, semmittevésben, csak az élvezeteknek élő, elpuhult személy. Forrás. Költeményekből ismerős lehet. 
• mirabile dictu: még elmondani (kimondani) is csodálatos. Forrás. 
• palimpszeszt

Fordítási kukacoskodás:

Ez viszont bosszantó... Rettenetesen furcsa dolgok jöttek szembe néha az oldalakon, és bár a történet nagyon vitt magával, mégsem tudtam elsiklani felette. Három illusztris példa: 

• 41.o. "Közelebb hajolt és úgy magyarázta, hogy közben a fogáról felcsúszott az ínye". Aha. Talán inkább az ajka csúszott fel, és elővillant az ínye, vagy hasonló, normálisabb dolgok. 
• 188.o. "Csúnyán megöregedett, amióta ismertem: a haja szinte teljesen kihullott, és nem keveset hízott. Úgy néz ki, mint egy élvhajhász baba." Élvhajhász baba?! Mi volt itt az eredeti kifejezés?
• 209.o. "A vörös arcú, alacsony férfi, aki olyan tésztaszerű hatást keltett, mintha soha életében egyetlen almát sem evett volna meg, tovább folytatta..." Tésztaszerű? Dough-like, vagy dough-faced volt az eredeti gondolom. A mondat mindenesetre kellemetlenül értelmetlen.