Oldalak

2020. június 28., vasárnap

Briliáns barátnőm - a filmsorozat, 1. évad

Még a harmadik kötet olvasása közben kezdtem el nézni a Nápolyi regényekből készült HBO-s sorozat első évadát, és már az első rész teljesen lenyűgözött... Most, az első évadot befejezve, gondoltam írok pár sort az eddigiekről, hogy ne folyjon teljesen egybe az élmény a második évad képkockáival. 
Mindig kicsit lutri, mit is hoznak ki a vásznon a könyvekből, hol bicsaklik meg a történet, melyik szereplő lesz más, mint ahogy azt mi elképzeltük, vagy ahogy a szerző megírta. Aggodalomra itt nincs ok, Elena Ferrante nem engedte ki a kezéből az irányítást, aktívan részt vett a filmsorozat elkészítésében (mindig elképzelem, hogy ott áll egy papírzacskóval a fején, és nevetnem kell - vajon hogy őrzi meg az inkognitóját? Csak írásban közli a kéréseit, észrevételeit, vagy van egy szóvivője a forgatáson?), és ennek köszönhetően az összes szereplő, és minden történés szinte kiugrik a regényből, úgy elevenedik meg a nápolyi telep élete.

A Briliáns barátnőm sorozat a nagybetűs TÖKÉLETES ADAPTÁCIÓ lett. Szerintem nem lehet olyat találni benne, amire azt mondhatnánk, ez így rossz, ezt nem így kellett volna, ez hiányzik belőle - pedig óhatatlanul mindig akad példa a filmekben ezekre, a könyvekkel összehasonlítva. 

Sikerült a maga teljes valójában visszaadni Ferrante sodró prózáját. Gyakran szóról szóra az hangzik el, mint a könyvbéli párbeszédben, és nem hiányoznak az apró, de mégis nagyon fontos hangulati elemek, amiktől újra szinte a szövegben érzi magát az ember. Repül a vasaló, annak rendje, s módja szerint, a Solarák a kék autóban parádéznak, a babák lekerülnek a sötét és ijesztő pincébe... És ami még fontosabb: egyszerűen elképesztő, hogy mennyire remek a casting! Nem lehetett könnyű dolguk megtalálni ezeket a színészeket a szerepekre, ráadásul tényleg direkt Nápoly környékéről válogatva, az akcentusok miatt is. 

Lila és Lenú a Kisasszonyok olvasása közben.



Jelenetek a filmből, itt a gyermekszínészekkel: Ludovica Nasti és Elisa del Genio. 

Az első évadban is van már váltás a gyerekszereplőkről tiniszereplőkre, de egyáltalán nem zavaró a dolog, sőt, tényleg mintha csak eltelt volna az idő, és ugyanazok a kislánykák nőttek volna meg - de igaz ez a többi szereplőre is, nem csak Lilára és Lenúra. 


Bámulatos, hogy milyen ördögi a kislány Lila, milyen fanyar és ravasz a tinédzser Lila - előbbit Ludovica Nasti (elég nasty, tényleg :D ), utóbbit Gaia Girace játssza. Gaia egy az egyben Lila, szinte félelmetes...! Nagyon tartottam tőle, hogy esetleg nem tudják jól megjeleníteni őt, mert annyira egyedi, különleges. De a szemétől, szájától, mimikájától kezdve az utolsó sötét hajszáláig ő Lila. Őt emelem ki a többiek közül, de Elisa del Genio és aztán Margherita Mazzucco is épp annyira tökéletes Lenú szerepében.

Itt pedig a kislányok és a tiniszereplők együtt.



Hogy tényleg ne csak a főszereplőket dicsérjem, nagyon tetszett még Lenú anyja, és a Melina szerepére választott színésznő, a férfiak közül pedig Donato Sarratore pont az a behízelgően undorító fazon, akinek elképzeltem. A Ninót alakító színész akár lehetne a saját fia is, nagyon hasonlítanak. A fiatal fiúk közül Enzo, Antonio és Pasquale is tökéletes. 
Hajviseletek, kiegészítők apró változtatásaival nagyon ügyesen érték el, hogy az évad végére egy pár évvel idősebbnek nézzenek ki ugyanazok a színészek a fiatalok közt. 

Lenú, ahogy "kivirágzik" Ischián.

Egy másik plakát, Oliviero tanárnővel.

Az egyetlen változtatás, amit felfedeztem, az a végén a cipős megjelenés volt - azt hiszem az nem a lagzin, hanem még az esketéskor történt a könyvben... De dramaturgiailag talán jobb volt így elhelyezni a filmen. 

Szuper a szinkron is, kellemes a narráló hang, és az egyes szereplők hangjai is nagyon el vannak találva.

Remek munkát végeztek a sorozattal, tényleg, le a kalappal mindenki előtt, a rendezőtől a díszlettervezőig. Nyugodtan nézzétek, nem fogtok benne csalódni! 

Én is hamarosan folytatom a második évaddal, ami a második kötetnek, Az új név történetének felel meg. Alig várom, hogy láthassam az újabb jeleneteket Ischián, a változásokat a szereplőkben, Lila házasságát és a menyasszonyi fénykép átalakítását... :) 


A Nápolyi regények egyes részeiről itt írtam: >1<, >2<, >3<, >4<

2020. június 26., péntek

Egyszer fent, egyszer lent - sorozatok olvasásáról és hullámzó színvonaláról

Forrás.
A Témázunkban ezúttal sorozatokról lesz szó, "Hullámzás - sorozatkötetek egyenetlen színvonaláról" fedőnév alatt. :) Amikor szóba került ez a téma, rögtön arra gondoltam, hogyhogy nem született erről még poszt? Mindig aktuális a sorozatok kérdése, de sokszor csak arról értekezünk, hogy az adott sorozat, amit épp olvastunk, milyen volt, vagy hogy jobbak-e az egykötetes regények, belevágunk-e valamibe, ha az már előre ismerten több részes, és elköteleződést igényel, miket kaszáltunk el, miket akarunk még folytatni. És közben az egész mögött ott húzódik a sorozatok dinamikája is, a színvonal a több-kevesebb köteten át, a hullámhegyek- és völgyek, amik néha megtorpanásra kényszerítenek, máskor pedig felemelnek, és elégedetten nyugtázhatjuk: de jó, hogy mégis esélyt adtam, és folytattam.

Ahogy elkezdtem számba venni a sorozatokat, amiket olvastam, egyre-egyre több jutott eszembe, és meglepődtem a sokaságon, akik ide gyűltek a piszkozatba.

2020. június 23., kedd

Sara Collins: The Confessions of Frannie Langton


Ez a fránya gyönyörű borító, ez tehet mindenről! Maga a szerző is dicsérte a magyar kiadást, amiről én először azt hittem a Kult könyvek közé tartozik - beillene a sorba -, de igazából Libri kiadvány. A szépsége szédített meg és a belbecset méltató értékelés, de végül egyik sem tudott örömet nyújtani... Előbbi azért nem, mert Audible-ről hallgattam a könyvet, így nem vehettem kézbe a szép magyar kiadást, utóbbit pedig azért nem, mert hát át lettem én itt ejtve a palánkon.

Jó lett volna azt is látnom, hogy villámsújtotta antiszerzőm, Margaret Atwood Alias Grace című kötetéhez hasonlítják ezt a regényt, mert akkor nem veszem kézbe... de efelett elsiklottam, és csak belevetettem magam, és úsztam a szavain. 
Úsztam, küzdöttem, fulladoztam... Ez a könyv ugyanis nagyrészt rém unalmas. 

A sztori 1826-ban játszódik, Londonban, de a visszaemlékezések révén Jamaicára is eljutunk. Frannie Langtont brutális kettős gyilkossággal vádolják, a házban ugyanis holtan találják gazdáit, George és Marguerite Benhamet, Frannie-t magát pedig a Madame mellett fekve, véres kézzel... Az ítéletre várva Frannie nekiáll leírni emlékeit, történetét, ebből áll össze a vallomása, és talán ez tisztítja ki a ködöt, ami belengi a baljós éjszakát, amin a gyilkosság történt. Frannie ugyanis nem emlékszik semmire... 

Frannie Jamaicán nevelkedett Langton "Paradicsom" nevű birtokán, ahol kiemelték a szokásos rabszolgasorból, megtanult olvasni, és az ültetvényes hamarosan maga mellé vette, hogy segédkezzen különféle (ember)kísérleteiben. A lányt később Langton adja oda Benhamnek, amikor Londonba utazik, attól fogva az ő házukban lesz szolgáló. A ház asszonyával, a különc Marguerite-tel hamarosan több titok is összeköti őket... 

Tipikusan a sokat markol, de keveset fog esete a könyv. Pukkanásig van töltve nehéz és fontos témákkal, és az ember azt se tudja hirtelen, melyik miatt sóhajtozzon - csakhogy ezzel azt éri el, hogy egyik sem érint meg igazán. Bármennyire is nyúl kemény témákhoz, mégis úgy éreztem felszínes maradt, hiteltelen, és sokszor sántított is... Olyan,  mintha Frannie, Marguerite, és mindenki a modern korból lettek volna visszahelyezve az időben, és a modern kor elvárásainak megfelelő dolgokat mondanak, tesznek. Ennyiből az egész jobb lett volna egy napjainkban játszódó történetként, egy sima házvezetőnővel, mert a rabszolgaság csak egy díszlet volt. (Szinte hihetetlen, hogy sikerült kifognom majdnem egymás után egy-egy olyan könyvet, ahol a nagy körítés, és korszak, amibe helyezik, mind csak papírmasé díszletnek hat... Eoin Dempsey regényében ilyen volt a második világháborús éra.) 

Ahogy a többi dolog is ki volt szépen porciózva: leszbikus kapcsolat, emberkísérletek, rasszizmus, társadalomkritika, etikai kérdések, tárgyalótermi krimi, amnézia, prostitúció, drogfüggőség, feminizmus... Mintha egy kötelezően kipipálandó listán ment volna végig Collins, hogy jaj ezt is és azt is bele kell tenni, hogy tényleg nagyot szóljon... Na ne már! Ahelyett, hogy egy kis színt (!) töltött volna a halovány karaktereibe. Az hagyján, hogy senki nem szimpatikus, de hogy mindenki olyan semmilyen... Frannie-hez pedig főleg nem lehet kötődni. Engem baromira nem érdekelt, hogy felakasztják-e, és az se, hogy megölte-e a Benhameket, vagy nem, és ha nem, akkor mi történt. :/ Nem tudta felkelteni a könyv az érdeklődésemet, és nem csiholt empátiát, annak ellenére, hogy milyen szörnyűségeket prezentált tálcán, sorban. Egy jól megírt könyvnél egyetlen téma a felsoroltak közül nagyot üthet, itt viszont a sok elaprózott sem tudott bevinni egy valamirevaló ütést. 
Én egyes-egyedül Phibbah-t sajnáltam, de őt nagyon; az ő sorsa megviselt, és vele kapcsolatban részben Frannie volt a hibás, amivel elég hamar leírta magát nálam... 

Volt néhány csavar, ami tetszett, a kötet felpörgött az utolsó részre, de ez nem tudta kompenzálni a tömény unalmat, amit kb. a 65%-áig nyújtott. 
Túlértékelt könyv, amit sokan szerintem csak azért méltatnak, mert úgy gondolják, hogy a témái miatt méltatni kell. Voltak benne szép gondolatok, de néha azok is túl voltak cicomázva. 

Kedvenc idézetek: "(...) but the truth is not a cloth, every man can cut to fit himself",  "(...) now I know how small the space can be between being afraid of a thing and wanting it"

Szilvamag is most olvasta, és nagyon hasonló véleményen van, olvassátok el az ő posztját is

4/10

2020. június 21., vasárnap

Elena Ferrante: Az elvesztett gyerek története

A Nápolyi regények végigvonulnak az éven, Elena Ferrante pedig menthetetlenül beírta magát a kedvenc szerzőim közé a regényfolyammal - mind a történet, mind a remek karakterek miatt. Pedig nem hittem volna, hogy ennyire magával ragad valaha is egy olasz családregény. Családregény, barátságregény, fejlődésregény? Talán nem is kell felcímkézni mindenáron - a Nápolyi regények maga az élet, elejétől a végéig, teljes csupasz valójában, nyers érzelmekkel, rossz döntésekkel, évtizedes titkokkal, és olyan kérdésekkel, amikre nincs válasz. Az utolsó kötet méltó befejezést adott a sorozatnak, és kellemesen keserédes érzésekkel váltunk el egymástól. 

FIGYELEM!!! Egy sorozat negyedik kötetéről szól a poszt, SPOILEREK lehetnek azok számára, akik még nem olvasták legalább az előzményeket!!! 

A korábbi kötetekről írt ajánlókat megtaláljátok itt: Briliáns barátnőm, Az új név története, Aki megszökik és aki marad

"A könyveket azért írják, hogy hassanak, ha nincs hatásuk, akkor semmit sem érnek." 

Az elvesztett gyerek története az érett kort és az öregkort volt hivatott bemutatni a szereplők életéből, de még mindig csak középkorúak nagyrészt, újabb gyermekeik is születnek, újabb kapcsolataik szövődnek, és csak lassan és sokára érünk el a valóban idős korig, ahol aztán viszonylag hamar búcsút is intünk egymásnak - úgy, ahogy ők is: temérdek emlékkel, tornyosuló kérdőjelekkel, bizonytalansággal, és mégis megnyugvással. 

"Elfogadjam, hogy felnőttnek lenni azt jelenti, hogy ne mutogasd, rejtsd el magad, míg el nem tűnsz egészen?" 

A kötet Elena "elmenekülésével" folytatódik, és a Ninoval való utazgatás és hamis boldogság képe, ami közben a lányait szinte teljesen kiiktatja az életéből, el is tart egy darabig. Sokáig nem tudja magát távol tartani a teleptől és Lilától, az, mint egy örvény, lassan visszarántja oda, ahonnan elindult, ahonnan megpróbált kitörni. Hiába a Tasso utcai lakás kezdetben, már akkor érezni lehet a folyamatos kapcsolattartásból, hogy nem fog tudni nem belebonyolódni ismét a telepiek kicsinyes és földhözragadt ügyeibe; a régi ismerősökkel való találkozások egyre szorosabbra fűzik a hurkot, ami lepányvázza oda, ahonnan egyszer már kitört. Kitört valójában? Akármennyit küzdött, tanult és akárhány könyvével is aratott sikert, az író-olvasó találkozók okosan vitázó Elenája szerintem mindvégig ugyanaz az egyszerű háttérrel rendelkező, önmagában és döntéseiben bizonytalan Lenú maradt. 

Lila hatása nem marad el, de csavarosan alakítja Ferrante a felőle érkező hullámokat is. Utálatossága és manipulatív mivolta mellett mindig jut egy-egy fél mondat, ami mégis a másik irányba tudja kompenzálni a tetteit, amikor kiderül, jót akar Lenúnak... Csak nem biztos, hogy tud is rajta segíteni, amíg Lenú önmagán nem segít, rá nem döbben dolgokra - amiket Lila gyakran már sokkal hamarabb tud... Gondolok itt főleg a Ninoval való kapcsolatára, és a csalódásra, ami minden olvasó számára azt hiszem egyértelmű volt kezdettől fogva. 
Ferrante nem kíméli Lilát ebben a kötetben, rettenetes csapásokat mér rá, amik mellett gyakran eltörpülnek Elena problémái, és mindemellett mégsem tudjuk állandóan sajnálni Lilát, mert amerre fordul, kaszabol a kezével, a szavaival, a tetteivel. Enzót és Gennarót is nagyon sajnáltam emiatt, de persze maga Elena is az "áldozata" bizonyos szinten. Sosem tudnak elszakadni egymástól. 

"Onnan, a telep mélyéről, arról a zsebkendőnyi területről, amely nincs is a térképen, változatlanul úgy tekintett rám, mint a saját függelékére." 

"Én én voltam, ezért adhattam helyet neki magamban, tartós és biztos helyet. Ő ellenben nem akart ő lenni, következésképp nem tudott befogadni." 

Érdekes lenne látni egy olyan verziót, ahol Lenú tényleg el tudott volna távolodni Lilától és a teleptől, vagy korábban fogja a cók-mókját, és nem vár a lányok kirepülésére. Bár kétségtelen hogy egyedül is hozott döntéseket, de valahogy mindig, minden mögött ott volt valami sugallat, vagy gondolatfoszlány, ami Lilához köthető. Ha csak pár szót váltottak telefonon újra, az is képes volt Lenút másfelé terelni, elültetni benne egy kérdőjelet. A könyvei, írásai számára persze ez ihletforrás volt, a magánéletének, személyes dolgainak azonban sokszor inkább csapás. 

"(...) ideje ráébrednünk, hogy felemésztettük egymást (...)"

Hogy kedveltem-e Lilát? Nem tudnám kedvelni az életben, nagyon kártékonynak tartom, és azon túl, hogy önsorsrontó, teljes magabiztossággal tud másokon is átgázolni. Nem garancia nála az, hogy kedvel valakit.... Ugyanúgy keresztbe tesz bárkinek, elmar maga mellől bárkit, és ez az öregedésével csak fokozódott: valahogy kevésbé becsülte meg azokat, akik kitartottak mellette. Ez persze részben, vagy egészben a trauma számlájára írható, amivel együtt kellett élnie.  
De ugyanúgy nem kedveltem Lenút sem igazán, mert elképesztő butaságokra ragadtatta magát, és nem tudott kiállni a döntései mellett, bizonytalan volt, elveszett. Annak ellenére, hogy mennyit tanult, valahogy nem lett okosabb, vagy életrevalóbb, úgy érzem. Lila hatása pedig az egész életét meghatározta, befelhőzte, másként alakította, mint az nélküle lett volna... A körülöttünk lévő személyek persze óhatatlanul hatással vannak az életünk eseményeinek alakulására, de nem ilyen szintű összefonódással. 
Dede éles kritikája az anyjáról szerintem nagyon találó volt, fájó, mégis teljesen igaz: 
 "veled nem lehet igazi kapcsolata az embernek, neked a munka és Lina néni fontos, semmi más nem számít (...)"

Miért szeretem akkor ennyire ezt a regényfolyamot? Mert mindezek ellenére gondolkodás nélkül mondanám bárkinek: Lenú és Lila abszolút kedvenc karakterek. És az írásnak magának bűvereje van. Csalogat, hívogat, arcul üt, és földre ránt, és mégis mész utána, a következő sorra, a következő mondatra, a következő életszakaszra. Ez a könyv maga Lila. És ilyenformán mind Lenúk vagyunk, akik belegabalyodunk, elszakadnánk a sok mocsoktól, de nem tudunk, és voltaképpen nem is mindig akarunk, annyira a részünkké válik, annyira vele élünk, és minden csúfság ellenére "hézagtalan szeretetet" tudunk érezni iránta. 

Ferrante páratlanul jól tud írni, és szemtelen módon ő maga írja bele a kötetbe, Lenú magára gyakorolt kritikáján keresztül önnön dicséretét:

"A látvány rádöbbentett, hogy az emlékezet már maga is irodalom, és Lilának alighanem igaza van: a regényem bármily sikeres is, egy nagy semmi, mégpedig azért, mert nagy műgonddal írtam, alaposan megszerkesztettem, és nem tudtam visszaadni a dolgok logikátlan, alaktalan, esetleges és esztétikummentes banalitását." 

Ez, amit Lenú nem talál az írásaiban, ez az (legalábbis részben), ami Ferrante regényeibe beránt. Egy masszát, egy emlékhalmazt, egy érzelemgombolyagot ad minden kötetben, ami néha valóban logikátlan, alaktalan, esetleges, és mégis ez az odavetettség, az állandó változás az, ami közvetlenebbé, hihetőbbé teszi - nem érezni a műgonddal való szerkesztettséget, hogy az egész így van kitervelve, hogy rabul ejtsen, mint a tátongó, sötét pince a két kislány babáját... 

Az elvesztett gyerek története remek lezárás volt, pezsgő, sodró, eleven, és pont olyan kiszámíthatatlan, mint az élet maga: vannak benne titkok, amik sosem derülnek ki, vakuemlékek, amik állandóan visszaköszönnek, és kérdések, amikre nem kapunk választ. 

10/10

A filmsorozatot is nézem, hamarosan írok az első évadról. :)  


Nem rontott az élményen, és nem tudja elhomályosítani Ferrante zsenialitását, mégsem tudom viszont szó nélkül hagyni, nekem mennyire hiányzott Matolcsi Balázs, aki az előző három kötetet fordította, és akit valamiért (?) lecseréltek Verseghi Annára... 
Az első 60 oldalon masszívan szenvedtem, annyi magyartalanság, furcsaság, az eddigi stílustól elütő dolog halmozódott, és bár szerencsére gyorsan elkezdtek ezek ritkulni, és csak szórványosan fordultak elő újabb hibák, azért nem örülök. A szerkesztés sara is ez részben, szerintem az ő szűrőjükön nem akadt fenn ez-az... 
Voltak szokatlanul írt kifejezések: életem különb-különb mozzanatai, tájékozva van életem fordulata felől, ő bezzeg Albertinóval karácsonyoz. Stílusban egyszerűen nem ebbe a könyvbe illő szavak, mondatrészek: fridzsider, telepi trutyi, oly igen belelovalta magát..., sógor-komaságba kerültek 
Többször tükörfordításnak éreztem a mondatokat - szerencsére főként csak az elején -, holott nem is ismerem az eredeti nyelvet, és annak szerkezeteit. 
Egyéb hibák: kimaradt szavak (pl.: a hosszú utat tett meg -ből kihagyva a "tett"), önnön helyett "önön". :/ 
Ez azért sajnálatos. 

2020. június 12., péntek

Top 5 - kedvenc női és férfi szerzőim

Avilda csinált egy top 5 listát nemrég a kedvenc női szerzőiről, és már akkor gondoltam rá, hogy én is megosztom a kedvenceimet, de végül csak kommentben beszéltük meg. Most pótlom ezt az elmaradást, és hozom azt az 5 nőt, és akkor már azt az 5 férfi szerzőt is, akiknek imádom az írásait. 



Forrás. Photography Debra Hurford Brown ©

Gyerekkorom és felnőttkorom legnagyobb neve, és legkedvesebb szerzőm, akinek annyi élményt, annyi remek könyvet, annyi mosolyt köszönhetek. ♥ A jelenlegi, körülötte zajló felbolydulásra pedig csak annyi mondandóm van: nincs az az Isten, hogy én kiszeressek J.K. Rowling írásaiból. Nem tud olyat mondani, vagy tenni, ami a regényei iránti szeretetemet megtorpedózná. A heves véleménynyilvánítások és lincshangulat teremtése helyett mellesleg utána kéne előbb nézni miről is van szó...  I stand by JKR. Ennyi. 

Kedvencem tőle: minden... HP, Cormoran Strike, Átmeneti üresedés.
Tartozásom tőle: az új mese, ami egyelőre online olvasható - The Ickabog


Jelenet a filmsorozatból. Forrás.

A kortárs olasz irodalom legtitokzatosabb szereplője, aki megbűvöli a szavakat, és úgy bonyolít bele észrevétlenül a karakterei sorsába, hogy csak később döbbensz rá: már rólad is szól. 
Ferrante minden egyes regénye után eddig azt kérdeztem, hogy lehet így írni? Bámulatos, ahogy a szavakkal, a történet fonalaival bánik. 

Kedvencem tőle: Nápolyi regények
Tartozásaim tőle: Tékozló szeretet, Amikor elhagytak, Nő a sötétben


Forrás.

A legnagyobb magyar írónő. Imádom, ahogy mélyre ás, és kimondja azokat a dolgokat, amikről nem beszélnek, ami tabu, amikre csak sanda oldalpillantásokat vetnek mások. Imádom a szóhasználatát, árnyalt karaktereit, kemény, odavetett mondatait. 

Tartozásaim tőle: Az őz, Pilátus, Disznótor, Megmaradt Szobotkának, Mézescsók Cerberusnak, Hullámok kergetése, Alvók futása, Szüret... 


Forrás.

A kaméleon. Harrisnél nincs olyan, hogy "harrises írás". Stílusa és történetei annyira sokfélék és különbözőek, hogy nem lehet ráhúzni általános jellemzéseket. Néha az érzékeket csiklandozza, máskor az agyunk legrejtettebb, sötét gondolatait hívja elő, és vérbeli thrillert rittyent. De fantasy-ket is ír. 

Kedvencem tőle: Csokoládécipő (The Lollipop Shoes), Urak és játékosok (Gentlemen and Players)
Tartozásaim tőle: Partvidékiek, Csokoládés barack, Az epertolvaj, Sleep, Pale Sister, Egész évben karácsony


Forrás.

Az urban fantasy koronázatlan - de általam biztos, hogy inkább koronázott - királynője! :) Moning volt képes először arra, hogy a Harry Potterhez hasonlóan "berántós" sorozatot írjon, és teljesen levegyen a lábamról, állandó újraolvasásokra késztetve. Fantáziavilága összetett, izgalmas, és nagyon rejtélyes, a karakterek megbabonáznak. 

Kedvencem tőle: Tündérkrónikák 1-5. 
Tartozásom tőle: Highlander sorozat

És most következzenek a férfiak, bár megvallom őszintén itt kicsit nehezebb dolgom van, valahogy a nőkre rögtön beugrott az 5 név, a férfiakon agyalnom kellett, kik is vannak, kiket is szeretek... :) 


Forrás.

Nem kérdés persze, hogy Simenon itt van. Az esős, hangulatos kóborlások és pipázások Maigret felügyelővel éppoly kedvesek, mint a roman dur regények feszült, gyakran már-már fojtó légköre. Simenon igazi nagy klasszikus - írásmódban is, karakteralkotásban is, krimiben is.

Tartozásaim tőle: számosak, de legalább soká kitart még az életmű. ;) Amiket mostanában szeretnék olvasni: Maigret védekezik, Madame Maigret barátnője, Maigret és az Új-fundlandi gyilkosság, Maigret és a csapodár közjegyző. 

2. Orhan Pamuk 

Forrás.

Pamuk még évekkel az igazi ismertsége és a Nobel-díja előtt lett szerelem. Valahogy magamra találtam a különös, idegen hangulatú írásban, és az útkeresésben. Megbűvölt a történetei stílusa, és a meseszövés. Nagyon rég olvastam viszont már tőle, fel kellene frissíteni... 

Kedvencem tőle: A fehér kastély, Az új élet
Tartozásaim tőle: az összes többi könyve

3. Gerald Durrell 

Forrás.

Gyerekkorom nagy-nagy kedvence, a sok állati és emberi csudabogárral, és azzal a vidám derűvel, ami jellemzi. A természet szeretetének és az állatok védelmezésének fontossága süt az írásaiból, még azokból is, amikben nem ők jelentik a központi témát. Üdítő őt olvasni! 

Kedveceim tőle: A bafuti kopók, Családom és egyéb állatfajták, Rokonom, Rosy, A hahagáj, A piknik és egyéb kalamajkák, Férjhez adjuk a mamát
Tartozásaim tőle: Madarak, vadak, rokonok, Istenek kertje, A részeg erdő, A susogó táj, Kalandorok az őserdőben, Vadászat felvevőgéppel

4. Dan Brown 

Forrás. Dan Courter photography

Ponyva, vagy nem ponyva, bele lehet kötni, vagy nem, igazából nem érdekes számomra, Dan Brown a szórakoztató irodalom egyik császára nekem, nagyon élveztem a könyveit, és a nyomkereséseket. Pörgős, fordulatos, és rendkívül izgalmas sztorikat hoz, és közben még tanultam is mindig valamit, legyen szó akár vallási jelképekről, mesterséges intelligenciáról, Róma nevezetességeiről avagy épp a CERNről. :) 

Kedvencem tőle: A Da Vinci-kód, Angyalok és démonok
Tartozásaim tőle: a mesekönyvén kívül (Vad szímfónia), nincs


Forrás.

A líraiság mágusa. Baricco úgy tud írni, hogy a prózai szöveg is néha költeménynek hat. Finom, mesterkéltségtől mentes szavai elringatnak és elbódítanak. Különleges élmény az ő könyveibe bonyolódni. 

Kedvencem tőle: Mr. Gwyn, Selyem
Tartozásaim tőle: Történet, Tengeróceán, Emmaus, City, Az ifjú Ara


Érdekes, hogy mennyivel könnyebb volt összeszedni a nőket, úgy látszik tőlük jobban szeretek olvasni (?) - bár erről statisztikát nem vezetek - vagy csak jobban be tudnak mászni a bőröm alá. A férfi szerzőknél meglepő számomra, hogy nincs köztük igazán újkeletű, friss kedvenc. 

És nektek kik a kedvenc férfi és női szerzőitek? 

További posztok:

AvildaNima, Dóri, Heloise,

2020. június 4., csütörtök

Eoin Dempsey: White Rose, Black Forest

A vadásznő után nem akaródzott elszakadni a második világháborús témától, így ismét egy ehhez kapcsolódó regényt választottam, de bár ne tettem volna... Sajnos automatikusan nem lesz jó egy könyv, csak azért, mert ebbe a korszakba helyezik, és azt hiszem én sem fogok már ilyen magabiztosan rárepülni bármire a témában, Eoin Dempsey írása után...

A főszereplő Franka Gerber, aki a Fehér rózsa mozgalom résztvevőivel szimpatizált, ezért börtönbüntetést is kapott, és ennek letöltése után visszatér az erdőbe, családja régi kunyhójába. Véget akar vetni az életének, azonban ekkor szó szerint belebotlik egy lezuhant ejtőernyősbe, Luftwaffe egyenruhában... Franka nem tudja otthagyni a sebesültet, akinek mindkét lába eltört. Elvonszolja a kunyhóba, és ápolni kezdi. Éberen ugyan kifogástalan németet beszél a férfi, fájdalmai lázálmában azonban angolul szólal meg. Nem sokáig sikerül fenntartani az álcát, egy John Lynch nevű kém a sebesült, igen fontos küldetéssel, ami az egész háború kimenetelét  megszabhatja. 
Vajon keresik őt? Vajon egyszercsak betoppan a Gestapo? Vajon valaki gyanút fogott?

A történet cselekményéről nem mondanék többet - bár igazából sajnos ennél sokkal több nincs is benne, rémesen kiszámítható az egész, és óvodás a történetvezetés is. Úgy próbál tenni, mintha nem lenne teljesen lineáris, egy-két visszaemlékezés révén ugyanis megismerjük a mozgalom diákjait és Franka családját, de semmi meglepetés nincs az egészben. Erőltetett fércmű, második világháborús díszlettel mögötte... Bármikor és bárhol játszódhatott volna ez az egész, az amerikai hegycsúcsokban is, egy teljesen más történelmi korban, vagy bennszülött törzsek közt Afrikában, annyira sablonos, amivel dolgozik. !!!SPOILER!!! Jaj szegény sebesült fazon, aki a rendszer ellen van, megtalálja a szintén rendszerellenes lányka, aki emberbaráti szeretetből felkarolja (ez is őrülten erőltetett - nővér vagyok, az a dolgom, hogy segítsek bárkin, na persze...) veszélybe sodorva ezzel magát is, és persze conveniently addig nem is érkezik meg az ellenség, amíg meg nem gyógyul a sebesült, és el nem tudnak kezdeni menekülni, és csodával határos módon át is tudnak szökni a megfelelő határon a megfelelő helyre - két kiba*ott törött lábbal, amiről frissen került le a sín - még egy újabb sebesülést - egy mellkaslövést no less! -  is hihetetlen módon túlélve... És még egymásba is szeretnek kicsikét, persze zéró kémiával. Aha... -.-'  !!!SPOILER VÉGE!!! 

Pont ezt utálom a mindenféle szerelmes-romantikus regényekben: semmi mélység, semmi lényegi elem, a háttér elmosása, végtelen naivitás és egyszerűsítés. Hát ez nekem nem megható és megindító történet, hanem szimplán bárgyú
Unalmas, közönyösen mesélt sztori, szív nélkül, tárgyilagosan; két olyan főszereplővel, akik egyszerűen nem elegek ahhoz, hogy a hátukon vigyenek egy történetet. Két dimenziós figurák, további, még náluk is haloványabb, sztereotipizált mellékalakokkal. 

Nagy csalódás, és még egy lapáttal rátett, hogy audióban hallgattam, Napoleon Ryan felolvasásában, és egyszerűen borzalmas a felolvasás! Én még nem találkoztam hivatalos audiobookkal, ahol ennyire szar lett volna maga a felolvasás (az mvgyosz hangosok közt akadnak gyöngyszemek, de azt hagyjuk). Stúdióminőség persze, de ez a szerencsétlen balfácán nem tudja hogyan is kéne élvezhetővé tenni egy audiobookot... Nincs levíve a hangsúly a mondatok végén. Mindenhol felfelé kanyarítja, baromi bosszantó, emiatt állandó kérdésként lebegnek a mondatok, pocsék. 
Frankát pedig elváltoztatott hangon adja elő, rémesen, fejhang felé tendálva. És valamiért már az elejétől keveri a főszereplő lány nemét! Igen, a nemét. She helyett többször he-t olvas fel hozzá, her helyett hist... Emiatt az elején nagyon figyeltem, hátha valami hasadt személyiség lesz, és ennek jelentősége van, hát nem... :/ My bad, hogy ilyen összetettséget vizionáltam ehhez a könyvhöz, aminek a legbonyolultabb része is olyan, mint a 1,5 évesnek való Duplo. 

Napoleon Ryan által olvasott könyvet soha többet nem vagyok hajlandó a fülembe rakni, de az is biztos, hogy óvatos leszek a 2. vh-s témával is, mert úgy látszik ezt is el lehet cseszni azért.
Eoin Dempsey-t pedig végképp nem fogok olvasni, pont azt testesíti meg a 2. vh-s, és a romantikus irodalomból, amit kerülök, mint a pestist.
Egyébként a szerző férfi, engem meglepett, nem tudtam kit rejt ez a név. 

Magyarul Fehér rózsa címen jelent meg tavaly a kötet. A cím a náci rezsimmel szembeni ellenállásnak állít emléket. A Fehér rózsa mozgalom diákokból állt, és röplapokat készített és terjesztett, amíg el nem fogta, és ki nem végezte őket a Gestapo. Ha Kate Quinn írna erről, na azt elolvasnám szívesen. 


Ajánljatok nekem JÓ háborús könyveket! :) 



2020. június 3., szerda

Nyári tervek 2020

Saját képek.
Észrevétlenül átcsusszantunk a nyári hónapokba (ha a nyári időjárásba még nem is), úgyhogy eljött az ideje az újabb évszakos tervlistának. :) Soká időztem a polcok előtt, annyi mindent szerettem volna lekapni róluk, és mostazonnal mindet elolvasni, de végül pár darab visszakerült a helyére, és megpróbáltam egy teljesíthető tornyot varázsolni csupa-csupa jónak ígérkező olvasmányból. A tavaszi terveket kicsit felrúgta a járvány, de azért a felét elolvastam a kupacolt könyveknek onnan is. Három könyvet hoztam azok közül is tovább, hátha most sorra kerülnek. :) 

Hosszúnak ígérkezik a nyár, remélem sok minden más is beleférhet azért ezeken a könyveken kívül, és persze megint lazán tervezek, nem kőbe vésett dolgok ezek, csak néhány könyv, amit mostanában szeretnék olvasni. ;) 

Lássuk, ezen a nyáron miket szeretnék sorra keríteni: 

A megkezdett olvasmányok

Elena Ferrante: Az elvesztett gyerek története - 20%-nál tartok, próbálok belerázódni az új fordító mondataiba, és persze a történetbe.
Sara Collins: The Confessions of Frannie Langton - most kezdtem el, Audible-ről hallgatom. 

A további, tervbe vett könyvek

Agatha Christie: 4.50 from Paddington - egy nagyon régóta várakozó, kimaradt Christie
 Georges Simenon: Maigret védekezik - mert több krimi is kell a nyárra! ;) A vcs-listán is rajta van, igaz, már teljesítettem a kihívást idénre, azért még szemezgetek onnan is. 
Georges Simenon: Maigret és az Új-fundlandi randevú - ez eddig kimaradt az Agavés Maigret-k sorából, és olyan nyári hangulatú a borítója! :) 
- Sigríður Hagalín Björnsdóttir: A ​sziget - a tavaszi tervekből átcsúsztatva, remélem most már sorra tudom keríteni, nagyon kíváncsi vagyok rá
- Eva Rice: The Lost Art of Keeping Secrets - egy random angol olvasatlanom
Christelle Dabos: Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban - visszatérek Ophelie-hez 
Antoine Laurain: A piros notesz - szintén a tavaszi tervek közül maradt meg
Dr. Csernus Imre: A harcos - vcs további apasztása
x Brigitte Kronauer: A nők ruhái - mert novellákat is akarok olvasni (félbehagyva...)
- Joanne Harris: A Cat, a Hat and a Piece of String - és még több novella!
- Tatiana de Rosnay: Sarah kulcsa - egy régi KMK-s beszerzésem, amit nemrég KleineKatze dicsért nagyon

13 könyv, elég vegyesvágott, egy részük talán nem is klappol a "nyári hangulattal", most mégis rájuk esett a választásom. :) Remélem lapulnak köztük kiemelkedő élmények is!  

A tervlista állást itt is vezetni fogom: 8/13 :) +1 félbehagyva



Ti mit olvastok idén nyáron?