Robert Galbraith: The Hallmarked Man

Már több mint egy hónapja befejeztem a Cormoran Strike sorozat következő kötetét, de állandó elmaradásokat görgetek magam előtt, és mindig a blogolás az utolsó, amire időm jut (szomorú sóhaj). Pedig már annyiszor akartam róla írni... 

(Ahogy visszaolvasom, spoilermentesnek ítélem a posztot, néhány utalás van csak, de nincs konkrétum leírva.)

Úgy indultam el a könyv olvasásával, hogy majd csinálok belőle egy frankó olvasónapló posztot, amibe kb. 10%-onként írtam volna néhány sort, hogy épp hol tartok, hogy tetszik, milyen elméleteim vannak, mi lepett meg, stb. Szent meggyőződésem volt, hogy ezt el is kezdtem írni, de amikor megnyitottam a "Hallmarked Man olvasónapló 1." munkacímű posztvázlatot, az igencsak üresen ásított rám. Na, innen már nehéz nyerni.

Olvasónaplós verzió már csak valószínűleg az újraolvasáskor lesz, de azért hála a jó égnek, van néhány jegyzetem, amivel fel tudom idézni a történteket, és az érzéseimet is a könyvvel kapcsolatban. 

Először is, ez a rész az abszolút káosz. Pedig volt már nekünk egy Ink Black Heartunk is, amit nem volt egyszerű követni, kibogozni, és rengeteg nevet+nicknevet hozott be, valamint nagyrészt online játszódott - pl. Twitteren és chatszobákban. Ezt nem volt könnyű audiobookban hallgatni, de megbírkóztam vele. 

A The Hallmarked Man most szintet lépett, de ahogy lépett, át is esett valahogy a ló túloldalára. A silver vault case, ami ennek a kötetnek a középpontjában áll, szerintem a legrosszabb az eddig bűntények közül. Irgalmatlan sok szereplőt mozgat Rowling, mindegyik lehetséges áldozat mögött nem kevés, és nem kicsit szövevényes háttértörténet kavarog, és őszintén? Ezt én nem tudtam sem élvezni, sem kibogozni. Általában amúgy sem tudom őket kibogozni, nem vagyok jó nyomozó, annyiban, hogy hiába tapintok rá esetleg, hogy na, ez egy gyanús, vagy bizonyára fontos részlet, szinte soha nem tudom beletenni a részt a nagy egész kirakósba, hogy rá is jöjjek valamire. Itt halovány esélyem sem volt. Sodródtam, és vártam, hogy ismét ne a nyomozás legyen a középpontban, hanem az iroda szereplői, meg persze Robin és Strike beszélgetései, magánéleti szálak. Egy idő után meg sem próbáltam már megérteni, hogy itt most ki kicsoda. És ezért neheztelek kissé Rowlingra. Nem nagyon szokott olyat írni, ahol tényleg elvesztem az érdeklődésemet. Még akkor is mindig be tudott vonni, amikor nem éreztem azt, hogy ez engem egyáltalán érdekelhet. Nem igazán csíptem a nyomozást Lethal White-ban sem, és nem nagy kedvenc az IBH, de a Hallmarked Man azt hiszem utolsó marad a sorban a Strike kötetek közt. Most teljesen kívül maradtam. Gondoltam, arra szorítkozom, hogy majd a Wikipédia szócikk helyreteszi, amit nem értettem, de sajnos nem sikerült így sem. Néhány szereplőről halvány segédfogalmam sincs, hogy kik is, és biztosan nem tudnám elregélni még csak megközelítőleg sem a négy lehetséges áldozat szálát. A könyvet befejezve, ÉS a Wikipédia szócikket elolvasva sem. Nem sokat segített az sem, hogy a Wikipédia cikket háromszor átírták, amíg megpróbáltam elolvasni. :') Thx közösség. 

Nem igazán értettem egyébként a túlzott érdeklődést Strike részéről sem, már eleve nagyon ítélkező volt Decimával szemben, nem éreztem motiváltnak az üggyel kapcsolatban, mégis nagyon végigvitte - a korábbi eseteknél azért érthetőbb volt a mozgatórugó. 

Szóval, a bűnügyet hagyjuk is kicsit, sajnos enélkül kellett, hogy jól teljesítsen a könyv, és hogy sikerült-e neki? Hmm, igen is, nem is, inkább igen, mert hiszen az elvitathatatlan, hogy Rowling tud írni. Voltak szuper jó részek, és mégis, amikor vége lett, az első gondolatom az volt: bloody anticlimactic. o.O

És mindazok ellenére, amikkel eddig ekéztem a könyvet, jöjjön a méltatás, mert nyilván rossznak nem rossz könyv, meg valószínűleg meg lehet érteni ezt a nyomozást is, és lehet jobban követni a dolgokat, de akkor is feleslegesen kitekert és agyonbonyolított lett az én ízlésemnek. 

Ez a rész úgy belevág az eseményekbe már az elején, hogy csak kapkodtam a fejem. Nem a nyomozással, hanem minden mással. A történet első 10%-ában annyi - jelentősebbnek mondható - esemény történik ismert szereplőinkkel, mint máskor egy egész kötet során.

A Robinnal történtek, Ted, az új nyomozócsaj, fúhh, pörög ezerrel a könyv első néhány fejezete.

Maximumra kapcsolt a humor is. Talán Rowling is érezte, hogy ez a nehezen érthető bűnügy igényel némi könnyed ellensúlyt, és ezért aztán nem méri szűkmarkúan a vitriolos, vicces részeket, rengeteg az emlékezetes poén. A halak és a borsó különösen kedves részek. :))

A párok és exek emlegetése egy külön humorforrássá vált azzal, hogy Robin és Strike is beletettek magukban egy kis kötelező cursinget a nevekbe: Matthew Fucking Cunliff, Bijou Bloody Watkins, Ryan Fucking Murphy. :D

Néhány kedvenc sort bemásolok ide is, van amit megtaláltam online is, a pontatlanságokért bocs, de sokat hallás után írtam le a az audiobookból, majd pontosítok, ha lesz papírpéldányom, nincs most erre kapacitásom. 

"Robin had chosen a fine fucking day to have a sore throat."

S: 400quid for lunch?

R: It's got three Michelin stars!

S: I'm not spending 400 fucking quid on lunch, unless they're chuckin' in the table and chairs. 

:D :D :D 

"She makes a far better imaginary girlfriend than did a real one. Not, he added, that she was ever a girlfriend."

‘I think you might underestimate how obsessive people can get about objects, not being a things person yourself.’

‘A “things” person?’

‘Are there any physical objects you’re really attached to?’

‘Yeah, my prosthetic leg.’

"You should be a detective, said Strike."

"Ellacott, you're a fucking marvel!"

"If nothing else, the silver vault case was undoubtedly improving his vocabulary."

Pat: On her face?

Strike: Yeah, you know the thing on the front of your head - said Strike, and left.

"You think you're fucking teflon."

‘How much information has DCI Ryan Murphy been feeding you?’ asked Northmore.

Out of the corner of his eye, Strike saw a stiffening of Iverson’s expression. He was surprised they’d named Murphy, on tape. Could the man be under some kind of cloud? Might he even be under investigation?

‘Zero,’ said Strike.

‘Nothing’s been let slip during bedroom talk?’ said Northmore.

‘Haven’t shagged him yet,’ said Strike. ‘Playing hard to get.’

Számomra minden kötetben van egy kis HP hangulat, hagyományosan valahol az elején, a kezdőjelenetekben. Néha csak a stílus olyan picit, mintha épp a HP szövegébe olvasnék bele. Ebben a részben a Decima Mullins-szal folytatott első beszélgetés volt ilyen erőteljes atmoszférájú. Decima remek kvibli lenne, és a Strike-kal való sutáskodásuk szerintem jó indítás volt. Itt vezeti be Rowling az ügyet is, hiszen Decima lesz a megbízó.

Ha már HP, a Dudley név is be volt valahol szúrva, egy kis plusz fan-service.

A case előkészítés, nyomozás belendülése után valahol a 36-37. fejezetnél volt egy "váltás", amit nekem a Robin és az anyja közötti veszekedés, és a Sacha és Strike közti beszélgetés fémjelzett.

“I’ve been hired to do a job,’ said Strike. ‘If it so happens that I have to testify in court that you’re a self-centred cunt who isn’t arsed when his desperate relatives go missing, trust me, I’ll be owning the fucking stage myself. Have a nice Christmas.”

(Most, hogy bemásoltam ezt az idézetet, erről is eszembe jutott a HP, amikor Harry olyan remekül helybenhagyja Scrimgeourt! - HBP A Very Frosty Christmas fejezet)

Murphyvel kapcsolatban a sporttáska, haha. Közben rettentően élveztem Strike kis féltékenyen savanyú gondolatait a sportos Murphyvel kapcsolatban.

Amikor Robin Matthew-val összefut, valami másra számítottam.

Wardle mint új hire az agency-be már ezen a ponton felmerült bennem, nagyon örülök, hogy be is jött a tippem, és annak is, hogy erre nem kellett a következő részig várni.

Izgalmakat hozott az új Land Roverre adott kölcsön, majd a veszekedés a sörkertben, és meglepő módon egy kutyaviadal is. Ahol viszont nehezményezem, hogy Strike csak tetanuszt kapott, veszettség elleni sort nem. :O Kim és Robin telefonbeszélgetése is a helyén volt, Robin tökösen megvédte magát. Az igazi izgalmat, Bijou és a nagy kérdőjel hozta a könyv közepe felé talán. Ott alig vártam, hogy ennek VÉGRE valahogy pont kerüljön a végére...

A Sark szigetére tett utazásban az őszinteség jó volt, de valahogy kicsit többet vártam. Plusz nagyon sajnáltam Strike-ot, hogy ott kellett mászkálnia a csúszós, sáros talajon.

'I was nearly eleven pounds. It's how I got my name.'

'What do you mean?'

'"Cormoran". He was a Cornish giant. My mother said she was going to call me that, as a joke, my aunt took her seriously, and said, she couldn't, so of course that's what I got called, to piss off Joan.'

Meglepő, de mégis meglepően jó jelenetet sikerült kanyarítani Johnny Rokeby-val. 

"Shit ’appens an’ luck ’appens. Thass life. You deal wiv the shit an’ make the most of your luck when you can get it, ’cause it don’t come round too often."

A karácsonyi ajándék meg aztán még inkább meglepő, és mellbevágó volt, igazán büszke voltam Strike-ra ezen a ponton. Kicsit meg is könnyeztem Robinnal azt a csomagbontást. (És alig várom, hogy Murphy is meglássa már végre!!!)

“There’s no pride in having what you never worked for. Never let the other chap change your game plan. Stick to your own, and play to your strengths.”

Rengeteg a - szinte végtelennek tetsző - belső monológ, vívódás a két főhősben ebben a részben, ezt bár lehetett volna csökkenteni, valahogy mégis hitelesnek éreztem, idegesítő mivolta ellenére is. Mert ahogy kikristályosodnak az érzelmeik, egyre inkább hajlamosak túlgondolni mindent, feleslegesen taktikázni, elhallgatni dolgokat stb. A való életben is gyakran alakul így, és volt egy újabb érdekes oda-vissza dinamika Robin és Strike között, miközben minden lépésükön túl sokat gondolkodtak... Több, és egyenesebb kommunikáció mindent megoldana - és hamar, de mint tudjuk, ez nem ennyire egyszerű. Sajnos szerintem valamennyire a detektívmunkát is hátráltatta a sok érzelmi terhük ebben a részben.

Robin pedig valahogy sokkal rosszabb, szerencsétlenebb volt ebben a részben, előjöttek a legrosszabb reflexei, mindent tagad önmagának is, igazából áltatja Murphy-t is... Remélem hamar kilábal ebből - bár azt nem kétlem, hogy a lépcsőházi jelenet istenesen beküldte a mágnesviharba újra!!! 

Az egész cselekmény egyébként továbbra is filmszerű, pergő, izgalmas, de jó lett volna, ha Rowling néha kicsi segédkezet nyújt az olvasónak az események összegzésével. Megy az infodump, de eligazodni benne egyedül nagyon nehéz: rengeteg viszonylag unalmasabb figura van, sok apró részlet, figyelemelterelések, zsákutcák... A témák is annyira szerteágazóak, amiket megpróbál felölelni: szabadkőművesség, ékszermesterség, pornográfia, MI5... És még Charlotte családja, unokatestvérei is belekeverednek az egészbe. Ettől a hektikusan bonyolult vonalvezetéstől zavarossá, és egyszersmind unalmassá is vált az ügy. 

Még két gondolat, ami eszembe jutott a végére: Barclay, Shanker és Pat is szerepelhettek volna többet. Kim Cochran szála pedig elég klisés volt. De azt mondjuk élveztem, hogy mennyire falakba ütközött Strike-nál. 

Mindenképp újra fogom olvasni ezt a kötetet, és hamar, mert kicsit rendbe kell szednem vele a viszonyomat. Minden bizonnyal jót fog tenni az is, hogy már nem fog folyamatosan hajtani a kíváncsiság, hogy mi lesz a végén. :)