Elle Cosimano: Finlay Donovan Jumps the Gun

Megérkezett a harmadik kötet is január végén Finlay Donovanből, és azt kell mondjam, nem untam meg, tudott újat mutatni, és most is élveztem a csodás páros, Finlay és Vero kalandjait. A Finlay Donovan Jumps the Gun nem lett töltelékkötet, nem veszített a lendületből és a humorból sem. Magyarul júniusban fog megjelenni ez a rész Finlay Donovan bedobja magát címen. 

Feliks Zhirov megbízásán kívül, hőseinknek Vero penzügyi helyzetével kapcsolatban is meg kell oldaniuk ezt-azt, nyilván van most is egy kézirat leadási határidő, és persze befigyel egy szerencsétlen baleset is, ami tovább növeli Finlay sorozatgyilkolászási számait. Elképesztő, hogy milyen helyzeteket teremt Elle Cosimano, ügyesen megoldva, hogy a rosszfiú a föld alatt végezze (vagy egy rakás autóroncs alatt jelen esetben), de a hősnők becsületén alig esik folt, nem gondolunk róluk rosszat továbbra sem, mert minden az események szerencsétlen együttállása folytán történik meg... Finlay és Vero nem gyilkosok, de mégis sikerül minden kellemetlen személyt sikeresen kiiktatniuk az útjukból.

Remekül szövi a szerző a szálakat, Finlay és Vero mindig ott lehetnek a sűrűjében, mindenre van adekvát magyarázat, de megvannak az apróbb-nagyobb elhallgatott részletek is - és mégis, azok nélkül is működőképes az alibijük, a helyzet tisztázása, a Nick-kel folytatott beszélgetésekbe sem csúszik hiba. Nem buknak le, nem lóg ki sehol a lóláb. Nem egyszerű ilyen profin elvarrni minden szálat egy bűntettekkel és orosz maffiózókkal terhelt krimiben, ahol szerelmi szálat is kell alakítani pont egy rendőrrel... Pláne nem egyszerű mindezt üdítően szórakoztató formában tenni. Ebben az epizódban az i-re a pontot egy kis civil rendőrakadémiázás teszi fel, ami páratlan terep a szereplőinknek, hogy kiderítsék, a rendőrség berkein belül van-e a tégla, aki EasyClean néven "tisztogatott". 

Nagyon tetszett a rendőrségen belüli nyomozás, és hogy közben részt vesznek a kiképzésen is, ahol mindenféle feladatot kell elvégezni, előadásokon részt venni stb.: fegyverhasználat, kémkedési módszerek... Külön poén volt, hogy Mrs. Haggardy, a kotnyeles szomszédasszony is tagja volt a csapatnak. :) 

Hogy legyen autóelkötés is, ebben az epizódban egy rendőrségi jármű kerül sorra, amivel titokban elhagyják a campus területét. ;) 

Egyedül az nem tetszik továbbra sem a sorozatban, hogy mennyire durván el vannak benne hanyagolva Finlay gyerekei. Ez nem zsonglőrködés az anyasággal,  a karrier meg a bérgyilkoskodás mellett... hiszen le se szarja őket. :D Vagy sosincsenek vele (ebben a részben is főleg Stevennel, meg Finlay anyjával vannak), vagy ha otthon vannak, akkor is Vero intéz mindent velük. És az egyik gyerek olyan kis pici porbafingó még, ezt így tökre nem lehet, hiteltelen...

De mindegy is, mert engem ebben a sztoriban pont annyira érdekelnek a gyerekek, mint Finlay-t, csak hát neki a sajátjai volnának ugye. :D

Várom a következő epizódot - meg kell tudnunk mi lesz az Aston Martinnal! ;)

Az első két részről itt írtam: 

- Finlay Donovan is Killing It (Finlay Donovan ölni tudna)

- Finlay Donovan Knocks 'Em Dead (Finlay Donovan mindent visz)

Troubled Blood - a filmsorozat

Végre eljutottam a Troubled Blood filmsorozat megnézéséig. Nagyon vártam már az adaptációt, főleg, mert ez az egyik kedvenc részem, és nemrég fel is frissítettem az emlékeimet róla egy újraolvasással. :)

Szerintem ez lett az eddigi legjobb adaptáció, igazán "beérett" az egész. A színészek, bár már korábban is azonosultak a szerepükkel, most totálisan egybeforrtak a karakterekkel, és néha úgy látszott, szinte nem is kell "játszaniuk", egyszerűen ők Cormoran és Robin. :)

Csodásan indult a sorozat a cornwalli tájképekkel, remek vágásokkal. Az egyik kedvenc jelenetem volt az első részben, amikor Robin és Cormoran megpillantják egymást, ahogy utóbbi megérkezik a kompon a kikötőbe. Olyan őszinte érzelmek voltak az arcukon, a mosoly, az öröm... nagyon megható volt az egész, meg is könnyeztem. A kompon az emlékekből, a múltból való visszatérést is nagyon jól megcsinálták a hajókürt hangjával.

A múlt jeleneteit pazarul csinálták meg, minden, Margot-val kapcsolatos visszatekintés tetszett. A bárhangulat, a bunny girl jelmezek, a díszletek, mint szuperek voltak.

Igazán könyvhű adaptáció lett, csak kisebb változtatások akadtak, illetve ahogy azt már többen leírták, az asztrológia nem kapott annyi szerepet, mint a könyvben, a Talbot-féle jegyzetekkel. Nekem ezzel mondjuk nem volt problémám, mert szerintem kissé feleslegesek is voltak ezek a star signos fejtegetések és Baphomet. Teljesen jó volt így, kicsit megvágva. 

Robin és Strike az irodában. Strike egész ki van kupálódva. ;) 

Az Irene-Janice beszélgetés/kihallgatás nekem egy kicsit jobban tetszett a könyvben. Illetve az  a bizonyos elfuserált vacsora is talán hosszabb/jobb leírást kapott, mint ahogy megjelenítették. Bár Robin dühe jól átjön, nagyobb leszúrás is még belefért volna.

Margot, bunny girlként.

Figyeltek a részletekre, pl. haláli volt, ahogy Cormoran elcsen egy kekszet a tányérról Oonagh-nál, mielőtt átmennek a másik szobába.

Nem hiányzott a béna virágcsokor ajándék sem, az elfelejtett szülinapnál.

Pat szenzációs volt, imádom! Akkor is, ha szegénynek kb. nincsen álla (bocsi, drága Ruth Sheen!). :D

Pat, akire mindig lehet számítani.

A harmadik rész elején kíváncsian vártam, hogy mégis hogyan fog beleférni még a hátralevő sok dolog a maradék epizódokba, de ügyesen megoldották, és nem volt sietség sem benne. Remek volt a Dennis Creed kihallgatás a börtönben, és a Nico Riccis (Daniel Peacock) jelenet az idősotthonban, fú, hát ott tényleg megfagyott bennem a vér.

Robin talán elbírt volna egy kicsit több sminket, itt-ott a kanyarban nyúzott volt szegény, de persze mindez betudható annak, hogy Mattel ment a huzavona folyamatosan a háttérben (nem sok ilyen jelenet volt, de annyira nem is hiányzott).

A leharcolt járgányban.

A casting jól sikerült, a legeslegjobb számomra Steve Douthwaite (Robin Askwith) volt, aki tényleg úgy nézett ki idősen, mintha a választott fiatal színész öregedett volna meg. Nagyon el lett találva.

Steve Douthwaite. Vagy épp Diamond. ;) 

Margot (Abigail Lawrie) olyan kis törékeny volt, meg fiatal, és persze ismerős is, de nem jöttem rá, hogy ő játszotta Krystalt az Átmeneti üresedésben, amíg a barátnőm fel nem homályosított az információval. :) ... Nekem bejött Margot-ként is, nem asszociáltam a másik szerepre. 

Margot Bamborough

És egy nagyon érdekes kis infó még, ahogy a színészekről keresgettem infókat, akkor derült ki számomra, hogy a Janice Beattie-t alakító Anna Calder-Marshall nem más, mint Tom Burke (vagyis Cormoran Strike) anyukája! :) 

>Ezen a linken< megtaláljátok a szereplőket. 

Nézzétek meg a sorozatot, nem fog csalódást okozni! A legjobb hír pedig, ami a napokban érkezett, hogy már kész is a legújabb Strike kötet, és The Running Grave lesz a címe! :) Én már most alig várom! 

Shelby Van Pelt: Remarkably Bright Creatures

Nemrégiben két polipos könyv is megjelent - magyarul is -, a Barátom az oktopusz (My Friend the Octopus) Lindsay Galvintől, és A boldogságnak nyolc karja van (Remarkably Bright Creatures) Shelby Van Pelttől. Érdeklődve figyeltem a polipok 'hatalomra törését', és persze érdekelni kezdett mindkét könyv. :) Utóbbit végül Audible-ről vettem meg, mert  egyet fizet kettőt kap akcióba került. Rémes, milyen érzékkel tapintok rá a nem annyira jó könyvekre, tele van az Audible könyvtárunk olyanokkal amiket tuti nem hallgatnék meg újra... *sigh* 

A másik polipos könyvtől kissé elment a kedvem a Remarkably Bright Creatures hatására, megmondom őszintén, bár biztos nagyon más a kettő.

Nem tudom másként jellemezni, mint hogy ez egy nyugdíjas könyvecske. Nyugdíjas szereplő, nyugdíjas tempó, nyugdíjasan semmi meglepő. Ovéhoz köze nincs, se hangulatban, se sztoriban, mégis vele reklámozzák, vagy hozzá próbálják mérni - nagyon el van tévedve ez az ajánlás. Csak mert idősek a főszereplők, attól még nem lesz hasonló két könyv.

A fülszöveg így kezdődik: "Elbűvölő, szellemes és letehetetlen történet barátságról, számvetésről és reményről, középpontjában egy özvegy és egy óriáspolip valószínűtlen kapcsolatával."

Számomra semmi különösen elbűvölő vagy bájos nem volt a könyvben, humornak  szinte nyoma sincs, legfeljebb ez a nyugdíjas derű lengi körül, ami a külföldi öregeket általában (a magyarokat még csak távolról sem). Barátságról, számvetésről, reményről? Marhaság. Tova Sullivan és a polip közt alig alakul ki valami, a számvetés meg amit az életében tesz, hát eléggé félremegy, teljesen hirtelen és irracionális döntést hoz, amit aztán meg is bán, és félig meddig vissza is csinál. Remény? Az elvesztett fiával kapcsolatban ugyan milyen reménye lehetne? Letehetetlen? Nos ahhoz némi izgalom nem ártana. Inkább egy melankolikus, gyászról és pletykálkodásról szóló könyvre számítsatok, ami egy múltbéli titok kigabalyítását tűzi ki céljául. De tipikusan az az írás, ahol a szereplő, ha érez valamit, az csak le van írva, te magad nem fogod érezni... Ebből a szempontból is gyenge szerintem.

Lehetett volna pedig egy lírai, lassú regény, de valahogy mégsem az lett. Azt hiszem ez a könyv nem tudja mi akar lenni igazából.  

A polip - Marcellus - lenne az érdekes narrátor, de elképesztően megúszósan van megírva, alig szerepel, és hát nem estem hanyatt a szerepétől sem, annyira azért nem volt kiemelkedő jelentősége a "rejtély" megfejtésében. Kevés az igazi közbeavatkozása. Szép a történetének az íve, és tetszett az, ahogy Marcellus számára véget ér a sztori, de nagyon egyszerű vonalvezetésű a könyv, lagymatagon csordogál végig, igazán nagy meglepetések nincsenek. Számomra nem volt különösebben érdekes a tengeri állatvilág sem, nem érzem úgy, hogy sokkal okosabb lettem a polipokat illetően. Szóval nem adott semmi pluszt, annak ellenére, hogy milyen egzotikusan hangzik az egész. 

Marie Aubert: Felnőtt emberek

Nagyon élveztem ezt a parányi kisregényt. Az egyik legjobb idén, és szerintem az egész évet tekintve is kiemelkedő marad. Köszönöm Nikinek, hogy megismertetett vele! ♥

Ida, a sikeres építész nagy döntésre jutott, és dédelgetett titkát a családi nyaralóban szeretné elmondani mindenkinek, ahol anyja születésnapját ünneplik meg. Húga, Marthe azonban megelőzi egy nagyobb hírrel...

Marie Aubert nagyon jó emberismerő, és elképesztő éleslátással ír a családon belüli konfliktusokról, anya-lánya, házastársi, és testvéri viszonyokról, az elhallgatott dolgok emésztő, korhasztó hatásáról... Észrevétlen változások, jóvátehetetlen sérelmek, kortalan, állandó versengés és megfelelni vágyás, és mindeközben még fel-feltörő nosztalgikus érzések is? Ilyen a Felnőtt emberek, ami egy legkevésbé sem "felnőtt" módra viselkedő, diszfunkcionális családot mutat be, méghozzá teljesen sallangmentesen. 

Nagyon sok "ismerősséget" lehet találni az ilyen regényekben, félmondatokat, amik valahol megböknek valami gombot rajtunk. Tapinthatóan írta le a szerző a fényeket-színeket, az egész nyaralót és benne egy-egy nosztalgikus érzést keltő tárgyat, és ez bennem is nosztalgikus érzéseket keltett. A boglárkás tányérok, a konyhaszekrényből a táskába süllyesztett poharak, a ház átfestése sárgáról fehérre - teljesen együtt éreztem Idával, hogy mindezek miért fontosak, miért tudnak úgy fájni. És mégis hallgatnia kellett róla. Idegen lett a saját nyaralójában, pedig neki is épp ugyanannyi beleszólása lett volna, milyen színű legyen a fal, és mihez kezdjenek a házzal. Kitúrták. Valahol ezért is érti meg jobban az ember, hogy ő meg micsoda szarkavarást csinál Kristoffer és Marthe között. Rettentően tetszett, hogy Marie Aubert hús-vér szereplőket alkot, akik abszolút nem fekete-fehérek. Vannak jó, vannak rossz, vannak kissé szürke zónás tetteik, gondolataik, döntéseik is. Emberből vannak. Mégis, nekem egyértelműnek tűnt, hogy a szerző azt szeretné, Ida mögé/mellé álljunk be gondolatban. 

Marthe nekem végig sokkal megvetendőbb volt, kellemetlen, önsajnáltató, konformista, álszent.  

Idával viszont lehetett szimpatizálni, még ha voltak is neki fura dolgai, és megkérdőjelezhető cselekedetei. Gyakorlatias, sikeres, független, de mégis mindig háttérbe szorul, Marthe árnyékába, a rivalizálás állandó veszteseként. Jó narrátor is volt. 

Az Oksanen könyv után fura volt megint belebotlani egy testvérkapcsolatot (is) taglaló könyvbe, ahol szintúgy megjelenik a féltékenység, a másik életének kívánása. 

Érdekes gondolatok voltak a gyermekvállalás - gyermektelenség vonalon is, és tetszett, ahogy ezeket is kendőzetlenül mutatta meg, úgy, ahogy nem feltétlenül beszélünk róla. 

Különös örömmel töltött el a regény vége, amikor kicsi SPOILER!!! Ida egyedül marad a nyaralóban, miután hazaküldi az anyjáékat is... Egyedül az tetszett volna még jobban, ha nekiáll festeni is. :) kicsi SPOILER vége!!! 

Sok gondolkodnivalót adó regény, ami a kemény témák ellenére nagyon kellemes olvasmány marad nekem. Kíváncsi lettem Marie Aubert másik könyvére is. :) 

Mészöly Ágnes: Rókabérc, haláltúra

Kortárs magyar krimi, ami még jó is? Igen, helló, Mészöly Ágnes! Sokan áradoztak már erről a könyvről, így került rá a radaromra, majd a kívánságlistámra is. Amikor megkaptam januárban, akkor pedig szinte rögtön nyúltam is utána, nagyon kíváncsi voltam és Niki teljesen felvillanyozott a rajongásával.

Elzárt vadászház a Zemplénben, egy összeszokott társaság, akik minden évben találkoznak pár napra, és szűnni nem akaró eső... Máris megvan az alaphelyzet, és a para-faktor is. A Vladimir Viszockij Emléktúrának nevezett osztálytalálkozót a Munkácsy gimi egykori diákjai már 28. éve tartják meg, nagyjából azonos a társaság is, csak kevéssé fogyatkoztak meg (eddig).

A vadászházat, ami teljesen fullextrás, Doki találta, egyetlen hibája talán, hogy wifi, na az nincs. Nem is volna nagy baj, hogy az eső olyan könyörtelenül veri az ablakokat, és nincs térerő, hiszen van Activity meg pálinka is, el kell osztani a szobákat, kijárkálni cigizni a teraszra, eljátszani, hogy talán idén más nyer a szokásos "Fogadáson". Egész addig nem baj az sem, hogy a csúszós, saras felhajtó teljesen járhatatlan, és nem lehet autóval kijutni a völgyből, amíg Zozót holtan nem találják reggel a teraszon... Úgy néz ki, mint aki alszik, még egy pokróc is rá van terítve...

Gota, aki ügyészként dolgozik, kezébe veszi a dolgokat, és elkezdi kihallgatni a társaságot. Eleinte szinte senki sem akarja komolyan venni, hogy talán nem balesetről van szó, és a gyilkos köztük van. Arra pedig végképp nem számítanak, hogy milyen egyéb információk kerülnek még napvilágra a hétvége folyamán, és hogy talán még kevesebben hagyják majd el a vadászházat a végén.

Ennél többet nem árulok el, de rengeteg izgalmas és meglepő történés útján jutunk el a poirot-i jelenethez, amelyben végre kiderül minden. 

A könyv hátuljában van egy alaprajz a házról, ez tetszett, de sajnos mire megláttam, már elképzeltem lelki szemeim előtt, bár nem sokkal másként. Amikor leírta a teraszt, és az étkező-konyha részt, nekem azonnal a Való Világ villája ugrott be, és oda helyeztem be a szereplőket - tudom, ezer éves trash a legelső valóságshow, de mindenki nézte, úgyhogy tudjátok miről beszélek. ;) 

A fejezetek fel vannak osztva a 14 szereplő között, minden fejezetet másik karakter narrál. Talán szokatlan ez a sok nézőpont, de szerintem szuper ötlet volt, még izgalmasabbá tette az elbeszélést. Csak az elején éreztem úgy, hogy nagyon egyformák a "hangok", az első pár fejezetben nem jött át annyira az adott narrátor személyisége (vagy csak még nem ismertem itt őket annyira?), de később árnyaltabbak, érezni a különbségeket, az egyéniségeket a mondóka mögött. Vica fejezete volt a legborzasztóbb, mesterkéltségből persze jeles. Amit nem gondoltam volna, hogy Ricse része lett az abszolút kedvencem. Pedig ahogy a többiek szemén keresztül láttuk a srácot, semmi szimpatikus nem volt benne. Egész addig, amíg az ő fejébe nem helyezkedtünk. :) Humora és lazasága is bejött. 

Furcsa volt nekem, hogy 40+-osnak kell elképzelnem a társaságot, szerintem ez egy kicsit elhibázott lépés volt, egyrészt annyira gyerekesek, másrészt pedig simán lehetett volna a 28. helyett csak a 15. 18. vagy 21. Viszockij Emléktúra is ez, nem oszt nem szoroz, de a viselkedésükhöz, meg az ordenáré sok piáláshoz is jobban illett volna csak 35 körülinek hagyni őket kb. Mondjuk én már most se bírnám ezt, rosszul voltam a gondolattól, hogy meddig vannak fenn, és hogy mennyit vedelnek - gyakorlatilag idejekorán ki is fogynak a piából, jó ég. 

Az alapszituáció egyébként remek mint krimi-háttér, ugyanakkor kissé elképzelhetetlen is ez a nagy összetartás, az évenkénti (!), szinte teljes létszámos emléktúrák, és az, hogy emellett mégis mennyi régi sérelem maradt megbeszéletlenül. Ezeket persze ezen a hétvégén most mind feltépik.  Nem maradhatnak ki a plátói és kevésbé plátói szerelmek, barátságok sem a cincálásból, sok a felgyülemlett feszültség.

Az is kissé hihetetlen, hogy mennyire különféle háttérből gyűlnek össze, de adott némi pikantériát a dolognak - ki kinek dolgozik, kinek a lekötelezettje, milyen alá-fölérendeltség van itt-ott a szereplők közt. Érdekes társadalmi körkép is a karakterek kaleidoszkópja. 

Készítettem egy kis ábrát magamnak a szereplők közti viszonyokról az elején, jó kis agytorna ugyanis hirtelen mindenkit elhelyezni a palettán, és átlátni, régen és most milyen kapcsolatban voltak egymással. Van egyébként egy lista a könyv elején, pár mondatnyi információval mindenkiről. Lapozgattam oda, de csak az első néhány fejezet közben, utána hamar belerázódtam a nevekbe és becenevekbe és már csak élvezni akartam a könyvet, a folyamatábrát sem vezettem tovább, csak próbáltam figyelni a jelekre, elejtett célzásokra, befejezetlen mondatokra, elhagyott tárgyakra... Nem tudtam kitalálni ki a gyilkos, kicsit elragadtattam magam az elméletemmel, és talán nem gondolkodtam elég logikusan, pedig sok minden mutatott az irányába. 

Fordulatos, jó stílusú, hangulatos történet a mostoha időjárással, a szaporodó hullákkal, a sok gyanúsítottal, a múlt apróbb-nagyobb titkaival. 

A vége nekem különösen tetszett, még egy pici csavar, még egy O-ra tátott száj. Mészöly Ágnes merész, és jó krimit ír, jöhet a másik könyve is, a Megrajzolt gyilkosságok, ahol viszontláthatjuk az egyik szereplőt Rókabércről. :) 

Két újabb várólista csökkentős könyvről

Bár eredetileg Nick Hornby novelláskötetéről nem akartam posztot írni, most mégis kap pár sort ebben a zanzában, ahol Sofi Oksanen regényével hozom össze. Egyikről sem szeretnék hosszan értekezni, de pár mondatot megérdemel azért mindkét könyv, amiket egyébként a várólista csökkentősök közül választottam. A Purge befejezésével már januárban 4-re ugrott a listáról elolvasott könyvek száma idén, úgyhogy azt hiszem meglapogathatom a hátamat, egész jó ütemben haladok eddig. :) 

Na de lássuk a könyveket inkább: 

Nick Hornby: CiciKrisztus

Hornbytól korábban csak a Betoncsókot (Slam) olvastam, ami nagyon tetszett, mégis kicsit bizalmatlanul közeledem a szerzőhöz, nem tudom miért.

A CiciKrisztus is a kellemesen olvasmányos Hornby-stíl volt végig, de ahogy az a legtöbb novelláskötetnél lenni szokott, vannak erősebb és gyengébb darabjai.

Legjobban az első, címadó novella tetszett, és az utolsó - Különben Pandemónium -, amiben egy régi videomagnó is fontos szerepet játszik. Jó volt a kifutása a Kis országnak is.

A maradék kettőnek a vége nem sikerült maradandóra, vagy ütősre, de jó volt olvasni őket.

Nem függnek össze a sztorik, nincs visszakacsintás, vagy visszatérő szereplő sem.

A CiciKrisztus (NippleJesus) egyébként egy cicikből montázsolt, klasszikus "Krisztus a kereszten" kép. A történet főszereplője otthagyja a munkáját, ahol kidobófiúként dolgozott, és múzeumban vállal állást. Az említett különleges művészeti alkotás biztonsági őre lesz az annak szánt különteremben, és amellett, hogy megismeri a polgárpukkasztó kép készítőjét, beszámol a rengeteg emberi reakcióról is, amit a kép kivált. Avagy pl. aki annyira felháborítónak tartja, vajon mégis miért megy közel, aprólékosan megvizslatni?! :D Különösen tetszett, hogy a papot mondvacsinált szabállyal küldi ki: aki x percnél többet tölt benn, azt ki kell tessékelje, mert hát ugye a perverzek... A pap ki is viharzik rögvest. :'D

Plusz még két apróság:

- gecmarek, ez milyen szó? Még sosem hallottam, persze a kontextusból lehet érteni.

- A farm, ahol élünk sorozat címét jó lett volna nem variálni mindenféle "a prérin a kis házban" jellegű magyarázatokra, azért elég ismert sorozatról van szó.

>Itt< találtam egy jó írást a kötetről, ajánlom.

Sofi Oksanen: Purge

Oksanentől korábban a Baby Jane-t olvastam, azt sem mostanában, már majdnem 6 éve. Tetszett, és még egy külön pluszt adott a formátum, magyarul ugyanis kis kocka alakban jöttek ki ezek a könyvek a Scolarnál. A Tisztogatás már akkor is megvolt, csak angolul, egy szokványos paperback formájában.

Rengetegen méltatják ezt a könyvet, mint fontos és rendkívüli olvasmányt, számomra mégis inkább csak a fojtogató légköre fog megmaradni. A légyzümmögés. A bezártság. A fekete autókra való várakozás. A bolond és/vagy ostoba főszereplő. Aliide Truu bizonyosan nem normális. Hogy poszttraumas stresszben szenved, hogy rögeszmés, hogy kollaboráns, hogy bűnös-e... Tulajdonképpen teljesen mindegy, annyira érdektelen volt számomra. A romlott kolbász, a légycsapó, a titkos szoba, az énekek és a savanyúságai... Brr. Megkönnyebbülés őt magam mögött hagyni. Persze valahol ez azt mutatja, a karaktere jól van megírva. 

A történetben az idős Aliide a háza előtt fekve talál egy lányt, és ez akár csapda is lehetne. Szép lassan, visszaemlékezésekből építkezve feltárul mindkettejük múltja. Aliide korábban testvérével Ingellel és annak családjával lakott a házban. A házat a jelen időben játszódó cselekmény el se hagyja, mint egy kamaradarab - az is volt eredetileg. 

A lány, Zara prostitúcióba keveredett Berlinben, megszökött, és a maffia üldözi.

A kocka alakú magyar
kiadás.

A nők elleni erőszak, a kémkedés, a különféle szörnyűségek valahogy túl tárgyilagosak maradtak, és mivel zsigeri ellenszenvet éreztem Aliide iránt, nem annyira kavartak fel. Egyszer éreztem azt, hogy ha az az adott leírás folytatódik, hányni fogok, de szerencsére ilyenkor jött egy-egy balladai homály. 

Aliide nagyon megkérdőjelezhető szereplő. Furcsa, nehezen elhelyezhető. Motivációja, indítékai, egész élete... Nem szeretnék ilyen életet, ilyen választásokat.

A rejtekszoba és annak titkai, illetve Aliide tökös lépése a végén tetszett, de nem mondhatom azt, hogy élveztem ezt a könyvet. Inkább csak vártam közben végig. Vártam, hogy kiderüljön Zara kapcsolódási pontja Aliidével, vártam, hogy megtudjam, mi lett Martinnal, Ingellel, Lindával és Hansszal, vártam, hogy most majd pofán csap valami, vagy megjelenik a fekete autó. Nem győztem ingatni a fejem, Aliide hogy lehetett ilyen végletekig vak és mániás. Hogy gondolhatta, hogy egy romantikus kapcsolat tagjai csak úgy behelyettesíthetők, hogy bármi is múlhat azon, ki hogyan készít el egy ételt. Aliide-t szinte mindenben a Hans iránti szerelme vezette, aztán - !!!SPOILER!!! mégis elteszi láb alól, istenem, ez volt a könyv legjobb része amúgy, szegény nyomorult Hansot se kínozta már senki és semmi legalább... :') - !!!SPOILER VÉGE!!! 

Nem tudom mások mit látnak bele ebbe a könyvbe, nekem egy történelmi alapokon nyugvó, zavaros és frusztráló hangulatú, titkait és szereplőinek személyiségét, egyediségét túldimenzionáló, kissé unalmas regény volt, amiből mindazonáltal megtudtam, hogy a Nagy Göncöl csillagkép angol neve Big Dipper! 

Nem mozgatott meg igazán. Olvassátok el a Tolvajok telét inkább.

További kiadások. A montázst a canva.com-on készítettem.

Sajnos kicsit elment a kedvem Oksanentől, pedig a Sztálin tehenei és a Norma érdekelt volna még. Utóbbiról lehet, hogy még nem teszek le, mert fülszöveg alapján úgy tűnik, az nem az észt történelem sötét időszakait akarja lenyomni az olvasó torkán.

Végül csak nem tudtam röviden értekezni róla, hümm. 

Posztzuhatagos január

Forrás.

Egy gyors bejelentkezés és híradás a januárról, ami most valahogy nem tűnt 48 naposnak, ahogy az máskor elő szokott fordulni ennél a szürkés hónapnál. Sőt, szürke se volt igazán, vagy engem nem zavart különösebben.

Az mindenesetre biztos, hogy könyves szempontból remek januárt zárhatok! A tavalyi év során egyik hónapban sem sikerült annyit posztolnom, mint 2023. első hónapjában. 9 bejegyzés született, ami most egy igazi rekord, egy posztzuhatag. ;) Nagyon örülök, hogy be tudtam hozni egy csomó elmaradásomat, és meg tudtam írni a könyvajánlókat és az összegző posztot is. Kicsit féltem, hogy annyira elúszok, hogy már február lesz, mire elkészülök vele. Teljesen feltöltött lelkileg ez a kis szöszmötölés.

Januárban egyetlen beszerzésem volt, egy karácsonyi ajándék még, Mészöly Ágnestől a Rókabérc, haláltúra című könyv. Köszönöm Niki! :) Éppen olvasom egyébként, csak sajnos lassabb tempóban tudok haladni, mint szeretném. 

A február már nem lesz ennyire visszafogott, a minap ugyanis kihasználtam a soron következő Book24-es kedvezményt, és rendeltem egy adag könyvet!

Összesen 5 könyvet fejeztem be, egyet még 2022-ből hoztam át magammal, 4-et pedig a várólista csökkentős listáról sikerült elolvasnom, hurrá, nagyon jó kezdés. :) Az más kérdés, hogy sajnos az olvasások többsége csalódás volt. A legjobb könyv a hónapban Nick Hornbytól a CiciKrisztus novelláskötet volt, a legrosszabb pedig Max Brookstól a Devolution, ami jó nagy koppanás nagy kedvencem, a World War Z után. 

Új mesekönyvet egyébként most nem olvastam egyáltalán. 

Februári tervek: 

- Befejezni a megkezdett könyveket: Shelby Van Pelt: Remarkably Bright Creatures,  Mészöly Ágnes: Rókabérc, haláltúra. 

- Folytatni Finlay Donovant, hiszen kijött a harmadik kötet angolul! 

- Marie Aubert: Felnőtt emberek című könyve.

- Tovább válogatni és olvasni a vcs-listáról. 

- Megírni az elmaradt két könyvajánlót (zanza lesz). 

- Megnézni végre a Troubled Blood sorit.

- Nagyon örülni a Book24-es csomagnak! :D 

A többiek januárja: 

Dóri, Sister,