Diane Setterfield: Once Upon a River

Diane Setterfieldtől két éve olvastam A tizenharmadik történetet, ami blogger-körökben már jóval korábban nagy sikert aratott, és a szerző neve úgy maradt meg bennem, mint "a nagy mesélő". Valaki, aki tényleg tudja még, hogyan kell történetet mesélni, regényt írni. A neve, úgy éreztem, garancia arra, hogy amit kapok, az ismét egy különleges és maradandó történet lesz, sok-sok apró részlettel, váratlan fordulattal. Sajnos a Once Upon a River - magyarul A hattyú meséje - nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. :(

Ilyenkor sokszor nehezemre esik eldönteni, vajon az én készülékemben van-e a hiba, de most a férjemmel együtt olvastuk a könyvet, és pont ugyanarra a véleményre jutottunk: jó lenne ez a történet, ha nem lenne egy dagályos fos. Sajnos nem igazán tudtuk élvezni. 

A Temze partján, a Hattyú nevű fogadó arról nevezetes, hogy történeteket mesélni járnak oda az emberek. Amikor egy éjszaka egy sebesült ember toppan be az ajtón, kezében egy halott gyermekkel, felbolydulnak a kedélyek. Ki az idegen? Ki a kislány? Mi történt velük? Néhány órával később a gyermek mégis életre kel... Lélegzik, újra van pulzusa... Mi a magyarázat? A mese szájról-szájra jár, és kisvártatva három család is jelentkezik a gyermekért, mindenki a magáénak mondja. A körülmények mindenhol bonyolultak, sok kérdést vetnek fel. A múlt sok titkot rejt a szereplők életében, és csak a regény legvégére bogozódik ki minden. 

Ez a borító is csodás!

Ami nem is baj, mondhatnánk, így szokott ez lenni. Na igen, de közben sajnos nem tudtam magamról lerázni az érzést: ugyanazt, de tényleg, teljesen ugyanazt meséli a könyv 70%-áig. Annyiszor van elismételve a meghalt, de aztán újra lett pulzusa, újra lélegzett, mégis él, hogy már a pokolra kívántam a könyvet. Mellesleg jó lett volna valami szimpátiát ébreszteni a kislány iránt, mert olyan fura volt szerencsétlen, hogy szinte azt kívánja az ember, hát fulladt volna inkább bele a folyóba. A végén mondjuk helyére kerül ez is. A szálak elvarrása szuperül megtörtént - még egy olyan szereplőhöz is visszakanyarodott, akit szinte el is felejtettem, mégis fontos volt -, de összességében én szerettem volna élvezni is a könyvet az olvasása közben - ez tán nem akkora nagy elvárás :D - és azt nem sikerült. Szépirodalmi igényességű, igen, szépen van megírva, megfogalmazva, hangulatos képek kelnek életre, sejtelmes, kellően komor és gótikus hangulatú, a folyó is szinte külön főszereplőként van jelen. Sok a rejtély és a feszültség is, mégis valahogy kicsit rosszul van adagolva.

Hangulatában emlékeztetett Az essexi kígyóra, de az nekem jobban tetszett. 

Sok a mellékszereplő, és némelyiknek érdekes sorsfonal is jut, de mégsem szerettem őket igazán, még Ritát sem, akit szerintem a legkedvelhetőbbnek akart beállítani a szerző. Nála főleg fájt az, hogy végül izgalmas karakterből milyen kiszámítható életutat kapott. A boldogságának örültem, de annak nem, hogy beskatulyázódott egy hagyományos szerepbe. 

Rengetegen írtak már róla előttem, monumentális, magával ragadó jelzőkkel illetve, én ezt nem tudom rábiggyeszteni, nem így éreztem, nem éreztem annyira a magaménak. Pedig alapjában véve nincs bajom a lassan bontakozó történetekkel. Sajnos Setterfield ezúttal csalódást okozott. Akinek tetszett A hattyú meséje, olvassa el A tizenharmadik történetet, mert akkor azt meg egyenesen imádni fogja (vagy nem... ?!). 

Csodaszép lett a magyar kiadás.