Oldalak

2023. január 24., kedd

Meik Wiking: Az emlékteremtés művészete

A 2022-es év utolsó befejezett könyve Az emlékteremtés művészete volt nekem. A Hygge után gyorsan folytattam Meik Wiking könyveit, és nem bántam meg. 
Kicsit féltem, hogy kevés lesz a tartalom, és hogy talán önismétlő is lesz, visszaköszön majd félig-meddig a Hygge, de ez teljesen más téma, más megközelítés. Sokkal informatívabb és érdekesebb is volt ez a kötet, és a memóriánkról, emlékeinkről szól, meg persze arról, amit a címe is ígér: megmutatja, hogyan őrizhetjük meg jobban a boldog pillanatainkat. 

Hasonlóan szép kivitelezés, mint a Hygge, sok-sok kétoldalas fotó is tarkítja, de ami még fontosabb, hogy a tartalma is sokkal színesebb, nem annyira "alibi-könyv". Ez lehet, hogy csúnyán hangzik, pedig a Hyggét is jó volt elolvasni, és kétségkívül csodaszép, de nagy része nekem nagyon női magazinos, újságcikkes, listázós volt... Nem volt elég benne az ismeretterjesztés. Nos Az emlékteremtés művészetére ez nem igaz, de kétségtelen, hogy a téma is nagyon más jellegű, és jobban bele lehet mélyedni, több infót lehet róla mondani. 

Eleinte nekem megint erőltetett volt Meik humora, bizalmaskodása. Vicceskedik, csak nem mindig megy neki. Később vagy az történt, hogy megszoktam, vagy ő vett visszább kicsit, nem is tudom. Amit még megtehetne az olvasóiért, az az, hogy a saját képeit nem feltétlen teszi be a könyveibe. :D Akár a Hyggébe, akár Az emlékteremtés művészetébe belelapozva ha találtok egy olyan képet, ami "nem annyira jó", na az tuti hogy a szerző saját képe. :D

A könyv kézzel fogható emlékek teremtésére buzdít, és ezt néha viccesen szembeállítja a minimalista rendrakó Marie Kondóval, avagy "légy Marie Kondo főellensége!" "Írd le, fényképezd le, vedd fel gyűjtsd."

Saját képek.

Az új dolgok, új tapasztalások, új helyekre való utazások fontosságát hangsúlyozza, és érdekes ezzel összefüggésben az a felvetés, hogy talán azért tűnt lassabbnak fiatalabb korunkban az idő, és gyorsul később fel, mert korábban még rengeteg új dologgal találkoztunk, rengeteg minden volt, ami az első volt az adott élményből, és ezektől mintha lelassulna az idő, másként éljük meg, és másként is maradnak meg az emlékezetben ezek a pillanatok. Később nincs olyan sok újdonság az életünkben.  

Megtudhattam a kötetből, mi az a von Restorff hatás - a különleges, a többiből kirívó, kakukktojás dolgokra emlékszünk vissza, pl. ha egy sornyi állat neve közt szerepel, hogy sajttorta, akkor arra a szóra fogunk emlékezni, mert nem illik a többi közé. 


Szeretem, amikor valami visszaköszön az előzőleg olvasott könyvből, vagy az előzőleg látott filmből, az aktuális olvasmányban, és volt egy ilyen élményem ezúttal is - nemrég néztem meg a Locke&Key 2-3. évadát, de álmaimban nem gondoltam volna, hogy Meik Wiking könyvében kapok majd magyarázatot egy apró részletére... Ti tudjátok mi az a s'more? Egy tábortüzi jelenetnél került ez elő a filmben, és azt gondoltam ez a some more-nak a rövidítése, talán valami belső családi poén még - részben jól is gondoltam. Csak hogy nem csak rövidítés, hanem egy tábortűznél készült csemege is, ami USÁban és Kanadában is népszerű: pirított mályvacukor/pillecukor és csokoládé, két Graham keksz közt. 

"A leghalványabb tinta is többet ér, mint a legélesebb emlékezet."
/Konfuciusz/

Rengeteg érdekes információt tudtam meg az emlékezésről és az emlékekről, rövidebb, általában 2-4 oldalas kis szekciókban. Sok apróbb részre van osztva az egész könyv, és ez nem is baj, nem feltétlenül lehet ezeket jól átvezetni egymásba, de mégis minden a fősodorhoz kapcsolódik. 
Meik saját emlékei is helyet kapnak néhol, bevallom ezek a sztorik nekem nem adtak sokat az egészhez, néha nem futnak ki semmire. A vigyél a színpadra egy ananászt annál inkább maradandó volt. :) A lényege az, amire gondoltok első olvasásra: ha azt akarja az ember, hogy sok előadó közül emlékezzenek rá, tegyen valami meglepőt - pl. vigyen fel egy ananászt magával. :D 

A hamis emlékek elültetése különösen zavarba ejtő - miért emlékszik úgy az ember, hogy szereti a spárgát, ha elhitetik vele, hogy szerette korábban? 
De ugyanígy elgondolkodtató, hogy multitasking valójában nem létezik, hipermnézia (mindenre emlékezés) viszont igen, hogy a vizuális memóriánk mennyivel fejlettebb a verbálisnál, és a digitális amnézia milyen módon dolgozik az életünkben, mivel nincs idő rendezni a sokszor kaotikus és hatalmas mennyiségű adatunkat. 
Megtudhatjuk mi a reminiszcenciakiugrás, és néhány kísérletet is végezhetünk a könyv szólistája alapján, megpöccintve az emlékezőtehetségünket, és szunnyadó emlékeinket. Tetszett ez a sok fel-feltörő emlék, amiket a könyv egyes hívószavai, fejezetei csaltak elő - vajon miért pont ez maradt meg? Erre részben választ is kaptam. 
A tízéves teszt szerint, ha nem tudod eldönteni mit csinálj, gondold át, 10 év múlva mi lesz az, amire emlékezni is fogsz, ami nem folyik össze a többi nappal, a többi kirándulással, a többi programmal. Sok kisebb ötlet is szerepel, amivel tudatosan teremthetünk emlékezetes(ebb) pillanatokat az életünkben.  


Picit zavaró volt, hogy a fordító villanófény emléknek nevezi az egyébként a köznyelvben már régóta vakuemlékként meghonosodott jelenséget. 

Néhány további dolog, amit bejelöltem magamnak: 

- Wendy Mitchell, egy early-onset Alzheimeres hölgy blogja
- Csúcs-vég szabály (166.o) - ennek lényege, hogy nem egy átlag pozitív vagy negatív megítélésünk keletkezik egy tapasztalásról, hanem a legszélsőségesebb és a végső epizódja marad meg bennünk.
- The Burning House project - mit menekítenél ki az égő otthonodból? 
- A hipermnéziás Jill Price könyve.

Részletgazdag tartalom és szép kivitelezés - öröm olvasni, öröm kézbevenni. Akit kicsit is érdekel a memória, emlékezés, emlékek kérdésköre, az biztos talál benne érdekességet. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése