Véget ért a nyár? - augusztusi zárás

Forrás.

Hosszú hónap, mégis, amikor hirtelen a feléhez értünk, egy pislogásnyi időnek tűntek az addig eltelt napok, és most, hogy 31-ét írunk, szinte hihetetlen, hogy itt az ősz a nyakunkon. Hozzáteszem, én már vártam, várom az őszt, szeretnék felfrissülni, dzsekit húzni, fázni kicsit reggelente... Felforrtam a kánikulában!

Viszont a nagy melegben való elpilledésnek volt némi előnye is: elég sokat olvastam. Az előző hónapban úgyis hiányoltam a nyugisan olvasós délutánjaimat; most kijutott ebből, és végül 9 könyvet fejeztem be a hónapban. Volt egy félbehagyásom is, a Nyarak könyve, ami nagy koppanás lett, pedig régóta vártam már, hogy olvassam.
A hónap legjobb olvasmányélménye a Levelek Skye szigetéről újraolvasása volt, és kicsit engem is meglepett, milyen jól csapódott le. Féltem, hogy nem fog annyira magával ragadni, mint elsőre, de most is elvarázsolt, és megerősítette pozícióját kedvenc könyveim közt. Nagyon jó volt Blake Crouch-tól a Recursion is, ami egy igazi lubickolás a kvantumfizikában, és az időutazásban, és szuper novellagyűjteménynek, jó választásnak bizonyult Karin Tidbeck Rénszarvas-hegy...-e is. Adam Kay This is Going to Hurtje is nagyon betalált, erről nem írtam még, de ajánlom figyelmetekbe, most jelenik meg magyarul is, Ez fájni fog címmel, és az egészségügy bugyraiba kalauzol el, rettentő sok szarkasztikus humorral.

A hónapban 3 vcs. könyvemet is elolvastam, így még az ősz beköszönte előtt ünnepelhetek, hogy kész a várólista csökkentés, teljesítettem a kihívást! Hip-hip-hurrá! :) persze a 24-es listámról szeretnék majd még olvasni tovább, de jó érzés, hogy 12-t már magamévá tettem. 

A Goodreads reading challenge-ben is egész jól állok most! :)

A nyárra tervezett 12 könyvből végülis 8-at sikerült elolvasni, ami nem rossz arány! Sajnos persze pont a listaveterán Leányrablás Budapesten is csúszik tovább... :)
Alig várom, hogy összeállítsam az őszi terveimet. :)

A blogon ezzel együtt 10 poszt született, néhány könyves értékeléssel még adós vagyok. :)

A beszerzéseket meg majdnem el is felejtettem... Két könyv vándorolt hozzám a hónapban, méghozzá az Agavétól. Az egyik a már feljebb említett Rénszarvas-hegy, amiről már írtam is, a másik pedig a legújabb Simenonjuk: Maigret és a titkos szerető. Ezt épp most olvasom, és jelen állás szerint úgy tűnik, az idei 50. elolvasott könyvem ez lesz. :)
De erről majd szeptemberben! :)

A többiek augusztusa: 

Nita, Dóri, Czenema, Heloise, Sister, Amadea

Borító teszi a könyvet?

A Témázunk ehavi választottja egy borítókkal kapcsolatos téma lett, ami a Tudsz jobbat? - kreatív borító-mustra címet kapta. Képszerkesztési tudományom nem éppen világraszóló, de azért nem akartam kihagyni ezt a kört - nem fogok viszont általam újratervezett borítókat mutatni, mert nem vagyok ennek a mestere, és nem hiszem, hogy jobbat tudnék kreálni, mint az aktuálisan megkritizált darab. Ez is egy külön szakma, szépet és harmonikusat alkotni, jó háttérrel, színekkel, a megfelelő betűtípussal és egyéb kalligrafikus, vagy grafikai dolgokkal játszva. De attól függetlenül, hogy nem állok le photoshoppolni, azért azt el tudom mondani, mi nem tetszik azon, ami nem tetszik, és néha rá tudok mutatni valamire: na ez jól mutatna egy könyvön. :) 

A borító egyáltalán nem elhanyagolható része a könyv design-jának és marketingjének, és bár felszínesnek tűnhet a dolog, néha igenis a külseje fog bevonzani egy könyvnek, még mielőtt bármi mást tudnék róla. 

Ezekre a könyvekre is például a kinézetük miatt figyeltem fel: 

Van köztük amit még nem olvastam, van ami tetszett, és van ami nem annyira. Nem lehet egyértelmű következtetést levonni, hogy milyen lesz a tetszési index, de az biztos, hogy mind a négyet beszereztem! ;) 

Az elmúlt években egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a kiadók a borítókra, és hogy guszta legyen a könyv; volt egy felfelé ívelő tendencia ebben. Csomó saját terv készült, tehetséges borítótervezőket ismertünk meg, pl Sánta Kirát. Az ő alkotása a fenti Jessie Lamb borító is. Szuper igényes és részletgazdag borítókat készített az Ad Astra és a Gabo könyveinek. Látszik, hogy sokféle "mágiára" képes az alkotásban, és amiket készít tényleg jellemzőek az adott könyvre - történetre és hangulatra egyaránt:

 

Aztán, a felfelé ívelés után mintha valami történt volna, és kicsit megint kevesebb figyelem irányul a külcsínre, de lehet, hogy csak én látom rosszul a dolgot. Egyes kiadóknál maradt (vagy akár javul is egyre) a színvonal, pl. az Agave és a 21. Század Kiadó nagyon figyel a megjelenésre, összhangra, de a Jaffának is remek a Szabó Magda életműsorozata, kinézetre is.  

Mindenesetre mostanában megint több kidolgozatlanabb, nem annyira a könyvhöz illő, fura borítót látni az újdonságok közt is. Sokszor csak összedobáltnak néz ki, mintha az egyes elemek nem illenének egymáshoz, amit összeraktak rajta. Persze egy bizonyos szinten ez nagyon szubjektív, és ízlés dolga, de azért vannak a szépérzék ellen ádáz küzdelmet folytató kiadványok... 

Egy friss ilyen a Merre jársz, Bojangles? újrakiadása, ami valami borzasztó lett, az előzőhöz képest főleg, de magában is: 

Balra a régi, jobbra az új borító.

Már egy párszor emlegettem a blogon, az állatfejes borítóktól én rosszul vagyok, így ez a két könyv nálam állandóan célkeresztben van: 

Számomra taszítóak, de koncepció és szerkesztés azért van mögöttük. Ezzel - a szubjektív nemtetszésem ellenére - még mindig ezerszer jobbak, mint az alábbi rettenetek, amiket nem is tudom ki gondolhatott komolyan: 

És hogy milyen jobb borítót lehetne ezekhez tervezni? Hát ezekhez komolyan bármilyet... :D Egy szál pipacs, vagy három üvegalma egy tálban is jobban nézne ki, minden szerkesztés és bárminemű, a történethez való kötődés nélkül, mint némelyik ilyen förmedvény. 

Végül pedig álljon itt ez a macsek, akibe pinteresten való nézelődés közben futottam bele, és szerintem igazán remek borító lenne, csak nehezen feliratozható. :D 

Szerintetek milyen egy jó borító? Mik a kedvenceitek? Min változtatnátok, mit terveznétek át legszívesebben? 

A témához bátran lehet csatlakozni poszttal, vagy csak írjátok meg a véleményeteket kommentben. Ha posztoltok, szóljatok nekem, vagy bármely más témázónak, és belinkelünk titeket is!

A többiek borítós posztjai - reméljük, ők kreatívkodtak is talán! :D 

Dóri, Anett, Czenema 

Utóvéd (később csatlakozók): 

Sister, Nita,

Balatoni nyarak csikorgó képe

"But left unwatched, the camera could lie after all. Proffering a fractional moment caught in time, with no sense of the before or after, nor all the things that made it so. A false imprint that cheated memory."

Ez az idézet tetszett legjobban Emylia Hall: The Book of Summers című könyvéből, ami magyarul is megjelent Nyarak könyve címmel. Valahonnan az elejéről származik, és megfogott egy pillanatra. Vártam aztán, hogy lesz még több ilyen is, és hogy mikor kap el a mindenki által emlegetett balatoni nosztalgia a '90-es évekből, a gyerekkorunkból. Próbáltam a "lapozz a 99-re" módszert követni, és majd csak 100 oldal után azt mondani, hogy nem, de már a 77. oldalon eljött az eddig és ne tovább azzal a bárgyú kecskével, meg Tamás felbukkanásával.

Annyira sok sebből vérzik ez a könyv, hogy kis híján paprikás posztnyi indulatot vált ki belőlem az elolvasott kevéske mennyiség is. 

Nagyon nehezen rázódtam bele a nyakatekert történetbe a csomaggal Magyarországról, meg Erzsi fura kapcsolatába az apjával, és akkor sem változott semmi, amikor a fényképnézegető szekció kezdődött. 

A stílus csapnivaló. Nem nagyon találkoztam még ilyennel, de konkrétan az az érzésem támadt, hogy egy angolul középfokon elpötyögő diák fogalmazása a szöveg. Sokszor tőmondatos, néha egyenesen primitív. Csikorog az erőlködéstől, hemzseg az idillinek, bukolikusnak szánt leírásoktól, amiknek a nosztalgiát kellene előhozniuk, helyette szerintem parasztosnak, szegénynek és elmaradottnak láttatják a magyar létet (amiben van igazság, a '90-es években pláne). Próbáltam behunyni a szemem és meglátni ebben azt a szépséget, ami valahol persze megvan a saját emlékeimben, a Balatoni nyarakról, gyerekkori illatokkal, végtelen, pancsolós délutánok varázsával. De csak hámló festéket véltem látni kék strandkorlátokon. Nem gondoltam volna, hogy a magyar vonatkozás inkább taszító lesz számomra, mint vonzó. :/
Talán jobb lett volna magyarul olvasni, nem eredetiben: a fordítás csak jobb lehet ennél az akadozó szövegnél..., és talán kevésbé hatott volna idegennek a sok beszúrt magyar szó. "It was a szalonna party." Such wow.

A szereplők irritálóak és önzők. Marika és Erzsi (brrr, nem lehetett volna kevésbé sztereotíp nevekkel dolgozni?) sem volt szimpatikus, már az elejétől fogva, és álszent, buta dolognak tartottam szeretetnek, jó kapcsolatnak beállítani azt, ami köztük van, miután Marika úgy dönt, ottmarad Magyarországon és beteljesíti önmagát (?)... Erzsi pedig szörnyen viselkedik az idős apjával, de az egész olyan "ez van" jelleggel fut, az érzelmek mit se számítanak, sőt, nincsenek is.

Nagy baj még - ha ez nem lenne elég eddig -, hogy mindezeken túl egyszerűen rémesen unalmas bármi, amiről írnak. Elnyúló, végtelen hosszú, napi tevékenység részletezés. Mit ettek, mit csináltak, hogy megy át egyik szobából a másikba a szereplő... Volt, hogy a mondaton belül elvesztettem az érdeklődésemet, és úgy kellett erőszakolnom magam, hogy olvassak már végig egyben egy bekezdést a könyv felett elbambulás helyett... 

Összességében egy nagyon felszínes könyv, amiben nyögvenyelős, izzadságszagú emléket állít a saját, Magyarországon töltött nyarainak a szerző, egy teljesen félrement, átgondolatlan, szinte szerkesztetlen sztorival. 

Örülök, hogy nem pazaroltam rá ennél több időt. Elolvastam mi a vége, de teljesen hidegen hagyott. 

Karin Tidbeck: Rénszarvas-hegy és más történetek a peremlétről

Karin Tidbeck kötete azonnal elkezdett hívogatni, azon a furcsa, baljóslatú módon, ahogy az embert olyasmik vonzzák, amikre nem akar igazából ránézni, de mégsem tud félrepillantani. Ezt a furcsa, bizsergető érzést keltette bennem a borítóterv, a fa mögött álló agancsos alakkal, aki ijesztő, de egyben valamiért mégis kíváncsiságot kiváltó jelenés. 

A sejtelmes zöld fény is jót tett az egész dizájnnak, plusz frappáns, misztikusnak tetsző cím, és a könyv már el is adta magát nekem. :) 

Na de beszéljünk kicsit a belbecsről is. A díjnyertes Karin Tidbeck novellás kötetéről van szó, amiben sokféle műfaj keveredik: fantasy, urban fantasy, sci-fi, misztikus és horror elemek is megjelennek. Talán leginkább a korábban Veres Attilára is használt weird fiction összegzi legjobban.

A novellák könnyűnek, rövidnek, gyorsan olvashatónak tűnnek, de ez csalóka; súlyuk van, mondanivalójuk, vagy olyan erőteljes hangulatuk, hogy nem lehet csak úgy áthajtani a következőhöz, meg kell állni kicsit emészteni őket. Maradandó novellát írni nehezebb, mint felejthetetlen regényt, de Tidbeck meg tudja ugrani a lécet. A novellák közül alig volt olyan, ami nem tett rám valami benyomást, és mindnek fel tudom idézni a címét-történetét. Azért valljuk be, novellás kötetnél rendszerint már az olvasás befejeztével kiesnek a gyengébb darabok. Tidbecknél is akadtak persze kevésbé jók, de egyrészt nem sok, másrészt hangulatukban ezek is jól illettek a kötetbe - ettől egységes képet kapott az egész, volt benne egyfajta építkezés is. Visszatérő szereplők csak két novellában vannak, ami összefűzi ezt a két történetet, a többi nem kapcsolódott szervesen. 

A szerző, Karin Tidbeck.

És hogy miről mesél Karin Tidbeck? Konzervdobozban nevelt életről. Egy hivatalnok telefonhívásairól. Egy férfiról, aki beleszeret egy Beatrice nevű léghajóba. Egy, a padláson talált piros ruháról, ami a vittrák öltözéke. Matrónákról, akik halálra zabálják magukat... és egy helyről, ahol nincs idő, mert nem mérik - mi történik, ha valaki mégis elkezdi számolni a perceket? 

A mítosz és valóság vékony határmezsgyéjén bandukolva néha nagyonis evilági következtetéseket enged levonni egy-egy történet. A Kicsoda Arvid Pekon? például elég ijesztően mutatja be egy telefonközpontos figuráján keresztül, egyrészt, hogy mennyire jelentéktelen lehet az ember, másrészt pedig, hogy egyre elfajzottabbak a kérdéseink, kéréseink, problémáink. A szürreális talajra ültetett társadalomkritika reális pofont ad a végén. 

A peremlét azon történetei, amik a misztikus irányba tolódnak el, nekem egy fokkal jobban tetszettek. Sok a mesei elem, de nem elcsépelt dolgokat kreál belőlük a szerző, hanem tud újat mutatni. 

A címadó (mármint a magyar címadó - az eredetié, a Dzsagannáth) Rénszarvas-hegyben és az áldokumentarista stílusban prezentált Pyretben is képzeletbeli lények szerepelnek, de olyan plasztikusan vannak megjelenítve, hogy szinte elhiszem, egy svéd erdőben tényleg elragadhat egy vittra, vagy tehénnek álcázhatja magát egy pyret. 

Mielőtt nekiálltam, arra számítottam, vagy inkább azt reméltem, Veres Attilás lesz a kötet. Igazam is lett, meg nem is. Van egy darab nagyon veresattila hangulatú novella, a Brita üdülőfaluja, ami mellesleg a kötet egyik legjobbja szerintem. A magyaros weird sci-fi feeling persze itt elmarad, ez a sztori mélyen a svéd folklórban és mítoszokban gyökerezik - ahogy tulajdonképpen az összes többi is. Érdekes volt ezt a sokféle szürreális világot, villanásnyi bizarr látomást megismerni.

A nekem kevésbé tetsző darabok: Herr Cederberg, Néhány levél Ove Lindströmnek.

A legerősebbek a Rénszarvas-hegy, Brita üdülőfaluja, Kicsoda Arvid Pekon? és a Pyret voltak.

Különös és különleges kötet. Kellemesen nyugtalanító, ha van ilyen egyáltalán. :)

Kiadja az Agave,
Rendeld meg >ITT<!

(Megj.: nagy szívfájdalmam, de sosem tudom lehagyni a hibaszekciót... Pedig szinte tökéletes a könyv. De a hátsó belső borítón van egy csúnya "finnországi Malmö", az előszóban pedig a szerző neve lett elírva Karenre... :( )

Blake Crouch: Recursion

Blake Crouch neve bár ismerősen csengett, eddig nem olvastam tőle semmit. A Wayward Pines című sorozatából készült adaptációt láttam; és annál úgy éreztem, elég képkockákban, nem fogom olvasni is. A Recursion, ami magyarul Hamis emlékek címmel jelent meg az Agavénál rögtön felkeltette témájával a figyelmemet. Az emlékeink, az emlékezőtehetségünk, egyáltalán az, hogy mit jegyzünk meg, és miket felejtünk el az életben, szerintem borzasztóan érdekes. Ahogy azt a fülszöveg is ígéri, a világban egy rejtélyes betegség bukkan fel, a hamisemlék-szindróma, aminek "áldozatai" egy olyan élet fekete-fehér emlékképeit is hordozzák, amit nem éltek le. Vagy mégis? Hogy terjed ez a kór? Miért van az, hogy az emberek ismeretségi köre és családja is ugyanazokra a hamis emlékekre épülő realitásra emlékszik, mintha egy mindent behálózó dologról lenne szó, ami valóban megtörténhetett egy másik idősíkon?...

És itt kezd érdekessé válni a dolog. Ez a könyv ugyanis jóval , sőt, inkább nagybetűvel: JÓVAL több, mint egy furcsa betegségre épülő disztópia.

A Recursion egy igazi örvény. Elkezdtem olvasni, és naivan azt hittem, felfedjük majd ezzel a rendőr-fazonnal, Barry Suttonnal, meg a neurobiológussal, Helena Smith-szel a hamisemlék-szindróma mibenlétét, és megmentjük az emberiséget a terjedésétől, és az ezek okozta sok öngyilkosságtól. Esetleg gyógyírt találunk az Alzheimerre az emlékek reaktiválásával, amin Helena az édesanyja érintettsége miatt dolgozott. Aztán egyszercsak jött a kvantumfizika. Úgy ám. A féreglyukak, párhuzamos világok és az időutazás rejtelmeiben merültünk el, és hol science fiction volt inkább a regény, hol thriller. A Helena által épített masina tényleges, hosszútávú hatásai csak a könyv felénél kezdtek leesni, amikor megint volt egy váltás, és rá kellett jönnöm, hogy még mindig nem jól gondolom, miről fog szólni a könyv, még bőven nincs kibontva minden. Pedig addigra Barry Suttonról is kerekedett egy olyan történet, ami simán önmagában megállta volna a helyét regényként, vagy egész estét filmként. Blake Crouch csodásan berántott a kelepcébe, ahol a-ból b lett, majd b-ből c, és aztán már fogalmam sem volt, ebből a tér-idő káoszból vajon hogy tudnak kikeveredni a szereplők, és ki fognak-e egyáltalán. Megsemmisül a világ, minden egyes idővonalon?

Rendkívül izgalmas volt, bonyolult, de követhető, és remek volt az ismétlődő részek egyre elkeseredettebb próbálkozása, hogy elkerüljék az elkerülhetetlent. Gondolkodásra késztetett, és megmondom őszintén, bár a megoldásra pontosan nem jöttem rá, tulajdonképpen csodálkoztam, hogy radikálisan más módszerekkel miért nem kezdtek próbálkozni a szereplők.

!!!SPOILER!!!

Pl. mindketten bemehettek volna a (vagy egy-egy külön) deprivation chamberbe, és akkor mindketten úgy jöttek volna vissza a következő idővonalra, hogy rögtön megvannak az emlékek, nem csak Helena? Jó volt ez a halott emlékes dolog is persze, az eredeti idővonal gondolata, és hogy mit, hogyan lehet ezen változtatni. A "halott emlékek" amúgy pontosabb lett volna, mert ezek bár eleinte hamis emlékeknek tűntek a szindrómában szenvedőknél, nagyon is igazak voltak.  

!!!SPOILER VÉGE!!!

Talán csak az igazán "rohangálós", akciódús részek nem tetszettek annyira, de szerencsére nem volt olyan sok.

Nagyon élveztem olvasni, előhozta azt a kellemes mind-boggling érzést, amit csak az időutazással foglalkozó könyvek idéznek elő bennem, és halványan emlékeztetett a sztori elemeiben is, de hangulatában is a Harry August csodálatos életére, ami az egyik kedvenc könyvem. 

Kezdem azt érezni egyébként, hogy a kvantumfizikánál nincs rejtélyesebb és talán fontosabb dolog a világon... Wow, hát Apukám biztos lelkesen megrázogatná ezért Blake Crouch kezét. :D 

És még annyit, hogy őszintén remélem, hogy nem fogunk tudni ilyen masinákat előállítani, mint ami a könyvben volt, mert sosem lesz elég érett az emberiség, hogy jól használja - pont mint a regényben.

Érdekel Blake Crouch-tól a Dark Matter (Sötét anyag) is, illetve mivel sokan hasonlították egymáshoz őket értékelésekben, Tom Sweterlitsch: Gone World-je (Letűnt világok) is. Meg természetesen egy Harry August újraolvasás is jó lenne... fene a lineárisan haladó - és mindig kevés - időbe. :) 

Egy kedvenc újraolvasása - Levelek Skye szigetéről

Jessica Brockmole könyvét 2014 nyarán olvastam először, és már akkor feljegyeztem magamnak, hogy ez bizony valamikor újraolvasandó lesz, angolul. A magyar verziónál maradtam most, de nagyon is lehetséges, hogy eredetiben is elolvasom egyszer. 

Sokszor tartok az újraolvasásoktól, mert úgy érzem ehhez 100%-os bizalom kell a szerző és a kötet felé, és van ugyan néhány bevált kötetem, sorozatom, amiket bármikor újra kézbe veszek, féltem, hogy most mi lesz az eredmény. Mi lesz, ha nem fogom érteni, öt évvel ezelőtti énem mégis mit szeretett annyira ebben a történetben? A Levelek Skye szigetéről, jelentem, kiállta a próbát. ♥ Már az első néhány levéllel teljesen elvarázsolt - újra -, és sodort magával a története, ami csak nagy vonalakban maradt meg az emlékezetemben. 

Őszintén szurkoltam a szereplőknek, és próbáltam kigondolni, vajon hogyan is érnek majd össze a szálak. Bámulatosan részletgazdag a könyv, rövidsége ellenére. A múlt és jelen szálainak keveredése remekül van megoldva, és egy valódi érzelmekkel, valódi tragédiákkal teletűzdelt, két világháborún átívelő, szenvedélyes levélregény kerekedik belőle.

És mindez úgy indul el, hogy egy bohó amerikai egyetemista  rajongói levelet ír egy skót költőnőnek... 

Elspeth és Davey levelei kezdettől magával ragadóak, hangulatosak, és az apró, de mégis sorsfordító pillanatok, a titkok és bonyodalmak egyre közelebb hozzák őket egymáshoz. A két szereplő közt finoman, lassan alakulnak ki a gyengéd érzelmek, és érdekes megfigyelni, hogy látják a világot, milyen hibákat követnek el - akár többször is - , miben változnak. 

Általában nem állhatom a romantikus regényeket, de ez nagyon közel áll a szívemhez, és benne van abban a szűk kupacban, amiket szívesen kiemelek, és igazán tudok kedvelni a műfajból. Van benne báj, humor, és izgalom is. Nem éreztem kiszámíthatónak, és egy pillanatra sem laposodott el. Minden kis mozzanatát szerettem, a szimbólumait, a visszatérő dolgokat, pl. a Huckleberry Finn kötetet, vagy a zoknikat. :) Külön szerettem, hogy Davey mennyire szeretett olvasni, falta a könyveket, és még a hadifogságba is küldetett magának Elspeth-tel olvasnivalót. 

Néhány könnycseppet elmorzsoltam rajta ismét, és jóleső érzéssel töltött el, sőt, felemelő volt. Bebizonyította ez a regény, hogy igazi kabátkönyv nekem, és bármikor bizalommal nyúlhatok utána.

Nem utolsósorban pedig eszembe juttatta Zenka régi, emlékezetes posztját, az Episztoláris szilkét. :D Ez a két, nem éppen köznapi szót ebből a levélregényből tanultuk meg. ;) 

Újdonságok nyár végére és őszre

Forrás.

Mindig figyelgetem az új megjelenéseket, bár sokkal jobban szelektálok, hogy mit is vegyek meg/kérjek ajándékba magamnak. A beszerzések terén jól állok egyébként idén, 28 eddig a bűvös szám, és mivel elég sok könyvemnek sikerült új gazdát találnom a régebbiek, vagy nem kedveltek közül, valamint, mivel gazdagabb lettem idén néhány szépséges nagy polccal, nem lett kevesebb a helyem, elférnek szépen, és lelkiismeretfurdalás sem gyötör az állománynövekedések miatt. 

De most lássuk inkább mik azok a megjelenések, amik mostanában felkeltették a figyelmemet - na persze nem mindet fogom beszerezni. 

Rövidkék a várólista csökkentésből

Három rövidebb könyvet is elolvastam nemrég az idei várólista csökkentős listámból: egy Maigret krimit, egy Mesterkurzusos pszichológiai könyvet, és Schäffer Erzsébet egyik novellás kötetét.

Georges Simenon: Maigret és a Dél Keresztje

Hangulatos, esős, zsilipelős, régi titkokat felfedős Maigret kötet, amiben a felügyelő 68 kilométert biciklizik (!) uszályokat hajszolva, majd úgy trappol körbe a kertben, mint egy cirkuszi ló. Közben legurít egy kis borókapálinkát és kökénylikőrt. ;) :D Kell ennél több?

Jólesett megint a szokásos borongós nyomozás, Maigret morfondírozása, és az uszályokon utazók  mindennapjaiba és kis sötét titkaiba való bepillantás, ami különlegessé tette a kötetet. 

Kalo Jenő, Pándy Mária, Popper Péter, Ranschburg Jenő: Felcserélt szerepek - Nagyszerű nők, gyönyörű férfiak 

Minden alkalommal, amikor ezek közül a válogatás kötetek közül olvasok, megállapítom, hogy Popper Péter a kiemelkedő csillaga bármely témának... A többiek írásai javarészt elbújhatnak mellette, és mindig tud mondani valami újat, egy új szempont, vagy új gondolatmenet révén, amit ráadásul szépen tele is tűzdel példáival, idézetekkel, érdekességekkel. Most már olvasnom kell tőle egy önálló kötetet is tényleg. :) Ranschburg Jenő is nagyon jó volt persze, érdekes meglátásokkal - látszik, hogy a pszichológusok vonalán szeretek inkább haladni...
A másik kettő, asztrológus, meg agykontrollos emberke nem az én világom... Kalo és Pándy nem voltak annyira meggyőzőek, vagy csak nagy általánosságban beszéltek a témáról, olyasmiket vetve fel, amik nem adnak új információt még a témában totál laikusnak sem. Plusz náluk többször is éreztem, hogy mintha köntörfalaznának.
Kalo Jenő mondjuk jól rátapint néhány generációs problémára, rossz trendre, hogy pl. mennyire nem divat alkalmazkodni, kompromisszumokat kötni; felelősséget vállalni és elköteleződni meg pláne nem. Következésképp gyakorlatilag szeretni sem divat már... Sok mindent leginkább csak a szőnyeg alá söpörni szeretünk. De aztán a jó meglátásai után leír valami marhaságot, pl. a "ha nem vállalunk gyereket, nem leszünk elegen" vonal, és a szingli lét hibáztatása nekem nagyon nem tetszett. Majd beszéljünk erről, amikor nem a bolygó elpusztulása, és a túlnépesedés a probléma...

A nemi identitástudatról és kialakulásáról is szó esik az első két előadásban, és érdekesnek tartottam, hogy milyen furcsán fontosnak tartott dolog, hogy az érkező kisbabát minek várták a szülei, fiúnak, vagy lánynak. Vajon ennek a dolognak tényleg ekkora megpecsételő ereje van? Nekem túlzásnak tűnik, főleg Pándy Mária írásában, amikor azt írja le, ne csodálkozzunk, ha a kislánynak várt fiúcska hosszú loknis hajat hord még három évesen is, és aztán majd nőnek érzi, és át akarja operáltatni magát. Ez mekkora épületes baromság... -.-' A nemi szerepek, identitás kérdéseiben nagyon régimódi nézeteket képviselnek, a homoszexualitással, szingli léttel kapcsolatban pedig kifejezetten elítélőek, még ha néha el is bújtatják a mondatok közé, azért lehet olvasni a sorok között... 

Popper Péternél két gondolatot szeretnék kiemelni. Az egyik, hogy ő még a bibliáról, vallásról is úgy tud mesélni, hogy tátott szájjal hallgatom. A másik pedig, hogy remekül rávilágított számomra korunk egyik nagy problémájára, ami igazából egyfolytában az arcunkba van tolva, mégsem láttam még soha ilyen jól megfogalmazva leírva. Ennek lényege pedig az, hogy a társadalmunk felcseréli az erotikát az esztétikával. Mit jelent ez? Azt, hogy esztétikai mérték szerint próbáljuk meghatározni, hogy a férfi vagy a nő szexuálisan, erotikusan vonzó-e. Ez pedig nagy hiba, mert a vonzerő, a kisugárzás nem az esztétikai értékeken múlik... A "szép" az egyre inkább a megcsinált, a mű, és ez mind hideg, nem vonzó dolog. Lassan ellentétes hatást érünk el vele. Na meg nagy baj az is, hogy az esztétikai mérce megütésének állandó hajszolásával egyre kevésbé tudjuk elfogadni az idő múlását, az öregedést... 

Összességében vegyes kötet. Sajnos Popperé a legrövidebb rész, mégis az a legtartalmasabb, az húzza fel az egész kötetet.

Schäffer Erzsébet: A szőlővirág illata

Már nagyon rég olvastam Schäffer Erzsébettől, utoljára akkor is csak az Irodalmi fülbevaló hangoskönyv-válogatásokból. 

A szőlővirág illata finom, lírai kötet, ami hol a természet szépségeivel gyönyörködtet, hol az emberi sorsok apró kis fonalainak rezdüléseit mutatja be hihetetlen éleslátással és bölcsességgel. Figyelmeztet, hogy lassuljunk le, ne rohanjunk. Nekem most igazán jólesett ez a lelassulás, csendes megfigyelés, Schäffer Erzsébet szemén, és történetein keresztül.

John Marrs: The One

Mi lenne, ha nem kéne keresgélnünk "az igazi" után? Ha nem kéne társkereső oldalakon próbálkozni, parttalan beszélgetésekbe bocsátkozni, rossz randikon mosolyt erőltetni az arcunkra, sőt nem kéne gajra ment kapcsolatokkal bajlódni, mert mégsem illettünk össze?

John Marrs regénye, a The One egy akár nem is olyan távoli jövőbe kalauzol, ahol felfedeztek egy bizonyos gént, amin csak a másik felünkkel, lelki társunkkal, "az igazival" - ahogy jobban tetszik - osztozunk. Ehhez csináltak egy rém egyszerű programot is, aminek segítségével összehozzák a párokat, akik egymásnak teremtettek a DNS-ük alapján. A Match Your DNA lényege, hogy ha a tiéddel egyező minta érkezik be az adatbázisba, akkor értesítést küldenek róla. Ha kifizeted a megadott összeget (egyébként elég baráti áron adták a nagy infót, meg kell hagyni), akkor megkapod az adott személy kontakt infóit. Milyen szuper, nem? Mennyi fent említett nyűg kiküszöbölhető ezzel!... Aha, na igen, de mi van, ha boldog(nak hitt?) házasságban vagy párkapcsolatban élsz? Mi van, ha téged ugyan ez a DNS-esdi nem érdekel, de a másik felednek hitt ember kíváncsivá válik, és kiderül számára, hogy nem te vagy neki rendelve? A könyvben leírt utópiában számtalan házasság megy tönkre a Match Your DNA lehetőség miatt, és nem kevés ember gyűlöli ezért a gént felfedező Ellie-t, aki hatalmas bizniszt épített ki a dologból, és testőrökkel kénytelen védeni magát azoktól, akiknek rosszat tett az életében.
A korábbi házasságok felbomlásán kívül előjönnek más jellegű problémák is persze: megvan a párod például, de egy kontinenssel arrébb él... Netán egy férfit dob neked az alkalmazás, pedig férfi vagy... :O Vagy van köztetek néhány évtized... A vonzódás, a villámcsapásszerű érzés, és az automatikus egymásra hangolódás mindig bekövetkezik, és többségében már az első találkozáskor érezni lehet a semmihez sem hasonlítható érzést, és mindez független az életkortól, kinézettől, nemtől stb. A tudományos háttér szuperbiztos, a kémia beindul, és az eredmény garantált.

A könyv rövid fejezetekből áll, és 5 főszereplővel dolgozik, sorban megyünk mindig egyikről a másikra. Az elején kicsit sok volt egyszerre az információ róluk, meg a nevek is, de hamar belerázódik az ember, és utána már kizárt, hogy bárkit összekeverne a másikkal. Azonkívül már a második fejezetben kapunk egy óriási meglepetést, amikor is kiderül, nem csak romantikázni fogunk, hanem thrillerbe fordul a történet. Óriási erőssége a könyvnek, hogy ennyi mindent sikerült beletenni, a szerelmi történetektől, az erkölcsi dilemmákon át, a sorozatgyilkosságig. Betegségek, halál, hazugságok, családi tragédiák, megcsalás és homoszexualitás egyaránt helyet kapnak, és minden egyes szereplő szála rettentően izgalmas, arról nem is beszélve, hogy csalogató módon szinte minden epizód végét valamilyen cliffhangerrel zárja a szerző. Tényleg nagyon nehéz letenni.
Nem a szó szoros értelmében vett könnyed olvasmány, hiszen van benne több brutális kegyetlenségű gyilkosság is, és komoly etikai kérdéseket feszeget, mégis nagyon szórakoztató, üdítően pörgős, könnyen és gyorsan olvasható. Nem tucatkönyv, nem YA és nem NA, hanem csak szimplán egy remek ötletre épülő, változatos karakterekkel operáló, félig thriller, félig drámai regény.

Lekötött és nagyon kíváncsi voltam a végkifejletre az egyes szálaknál. Bár volt néhány kiszámítható fordulata, de mégis, azoknál az eseteknél is, amikor sejtettem, mi fog történni, gondolkodásra késztetett, bevont, és vitt magával. És bármennyi teóriát is gyárt az ember, szerintem legalább két végső fordulat még akkor is meg fogja lepni. :)

Nagyon szerettem a sorozatgyilkos szálat, Christopher igazán remekül összerakott pszichopata volt, és érdekes volt a fejében lenni, látni a benne zajló folyamatokat és változásokat. Furcsa, de a sok rémes tett ellenére egy idő után elkezdtem neki drukkolni. Aki egyébként nem bírja a graphic contentet az vigyázzon, mert tényleg nem finomkodnak - nekem mondjuk nincs gondom ezzel, de egyszer még én is úgy voltam olvasás közben, hogy atya-úr-isten... Annyi gondom volt csak Christopherrel, hogy amilyen aggályosan pedánsnak mutatják be, ahhoz képest azért szerintem túl sok hibát vét - pl., amikor elalszik a kanapén. Ahogy bemutatták ezt a hosszú gyilkosságsorozatot, úgy gondolom szinte lehetetlen, hogy ne kapták volna el, vagy hogy valamelyik hullát ne fedezték volna fel előbb, mint hogy szokásához híven visszatérjen oda a következő polaroiddal... A kevesebb több lett volna, mert akkor hihetőbb, persze tudom, olyasmi volt a cél, ami legendás.

Mandyről és Richardról is szerettem olvasni, és ott is több volt a sztoriban, mint elsőre gondolhattuk... Nick és Sallynél pedig szinte hihetetlen, de a vége felé azon szurkoltam, hogy valami ilyesmi megoldással keveredjenek ki az egészből. Kicsit szappanopera-szerű talán, ahova kifut az ügy az összes szereplőjével együtt, de az élet is szokott pont ilyeneket írni... Sally szerintem nagyon buta volt, hogy feltétlen erőltette ezt a "nézzük meg tényleg pár vagyunk-e" dolgot néhány hónappal az esküvőjük előtt... Ugyan mi baj lehet, nem?! :D És ugyan mi bajunk lehet, ha találkozol a match-eddel? :D :D

Magyarul is megjelent a Maximnál.

A Jade-Kevin részek voltak számomra a leglaposabbak, annyira nem tudott felvillanyozni az ő románcuk, illetve a csavarok abban a szálban.
És végül maga a feltaláló, a dúsgazdag Ellie is színre lép, és párra lel, meg persze csomó bonyodalomba keveredik. Az ő részei teszik fel a legfontosabb kérdéseket. Ellie hideg és könyörtelen az üzleti világban, és annak is kell lennie, de azért megismerjük egy lazább, oldottabb verzióját is. Vajon jót tett a világgal, vagy rosszat? Meddig terjedhet az azoktól eredő gyűlölet, akiknek tönkretette az életét felfedezésével? Meddig terjed az ő felelőssége? A "nagyobb jóért" elvei lenyomhatják-e az egyéni sérelmeket, amiket valakiknek óhatatlanul el kellett és el kell szenvedni?
Iszonyú érdekes gondolatok ezek, modern aspektus, nagyon emberi drámák. Helyenként döbbenetesek, helyenként könnyfakasztóak... A stílus könnyed, gördülékeny, szóval szuper olvasmány, kellemes meglepetés volt, tényleg csak ajánlani tudom. :)

A könyvre ráharaptam a filmesek is, és elvileg januárra érkezik belőle egy 10 részes Netflix sorozat. Én biztosan megnézem.

Július '19

Pascal Campion illusztráció. Forrás. 

Sikerült kicsit visszafogottabbnak lenni az előző hónap könyvhörcsögösködése után, csak egy kis antikváriumi garázdálkodás történt, na meg egy korábbi Lírás ajándékkártyából való Ferrante-vásárlás. ;) Online sem szabadultam el, így maradt ez a szolid, 3 zsákmány: 

- Fehér Klára: Négy nap a paradicsomban

- Elena Ferrante: Az új név története

- Elena Ferrante: Aki megszökik, és aki marad

Hosszú volt ez a hónap, de végül korántsem sikerült annyit olvasni, mint szerettem volna, pedig szabadságom is akadt. Az irl események néha közbeszólnak, és pl. az elmúlt napokban sem alakult úgy, hogy a nyúlfarknyi kis pszichológiai témájú könyvemet befejezzem, darabolódik az olvasása sajnos. Persze volt sok remek programom, és néztem sorozatokat is - a Csernobilt is sorra kerítettem végre - , de azért kicsit hiányoltam a hónap második felében a könyvvel ücsörgős, nyugis órákat. Talán a nyár utolsó hónapjában több jut majd ebből is. :)

Összesen 6 könyvet fejeztem be júliusban, és 10 blogbejegyzés született, köztük a legújabb témázás  a polkorrektségről, ami alatt csak gyűlnek és gyűlnek a kommentek, juhé! :D Félévzáró taget is csináltam júliusban, illetve több nevezetes dolog is történt: 1. megszületett az idei év első paprikás posztja, a Blankets képregényről, 2. kipipáltam várólistám egyik matuzsálemét, A Mester és Margaritát és 3. jubilált a blog - 10 év! :) 

Saját kép. 

A várólista csökkentős kupacomból egy könyvet olvastam el, a Maigret és a Dél Keresztjét, de erről még nem született poszt. Adós vagyok John Marrs: The One bejegyzéssel is - nagyon tetszett a könyv, csak az ihlet és az idő nem jött még össze egyszerre, hogy elmeséljem, milyen volt. 

A következő hónapban szeretném befejezni a vcs-kihívást, és mivel vannak még rövidke könyvek a címek közt, és két könyvet el is kezdtem közülük, erre látok is némi esélyt. Hosszú lesz az augusztus! ;) Ami pedig a nyári terveket illeti, egy pár címet abból is szeretnék sorra keríteni, de azt most picit túlterveztem, úgy érzem. Lehet, hogy megint a Leányrablás csúszik tovább?... :D 

Saját kép. 

A többiek júliusi zárásai: 

Dóri, Nita, Amadea, Sister, Heloise,