Oldalak

2020. július 18., szombat

Csernus Imre: A harcos

Frissiben megvettem ugyan két éve, de csak most olvastam el nemrég Csernus Imre önéletrajzi írását, A harcost. Összességében rá kellett döbbenjek, hogy elég keveset tudtam a családi- és magánéletéről a dokinak, így számomra sok új információ volt benne. De igazat ír az előszóban, hogy nem tud kibújni a bőréből, és a kötet nagy részében "előadást tart", az emberi természetet elemzi, nem elsősorban csak önmagáról és az életútjáról beszél. 

Érdekes volt olvasni a szüleiről, nagyszüleiről, gyökereiről, házasságairól, párkapcsolati kudarcairól, az egyetemi éveiről, a feketekereskedelemről, amibe belebonyolódott még a drog előtt, és a katonaszökevénységről is... Szó esik a tv-műsorról, amivel hírhedtté vált, és arról is, annak hogy szakadt vége. A Viasatos időszaknál kiderül, hogy az a bunkó-üvöltözős Csernus figura, még számára is kissé ijesztőnek, félelmetesnek tűnt gesztusaival, hadonászásával, amikor visszanézte az adásokat. Valamint az is, hogy ezt az egészet, amit ott művelt, szépen, szakszóval úgy nevezik: ingerelárasztásos kognitív terápia. :D Nagyon bejön, legközelebb, ha valaki panaszkodna, hogy leordítom a fejét, akkor csak benyögöm majd: dehát ez ingerelárasztásos terápia! ;) 

Egy cseppet önismétlő, úgy értve, hogy a könyvön belül is van, hogy nagyon röviden elsztorizza ugyanazt másodjára is, és úgy is, hogy alapjáraton már fel tudom sorolni a kulcsszavakat, amikből összeállnak a bekezdései: felelősség vállalása, megalkuvás, önbecsapás, hazudok magamnak, belső béke elérése, fájdalmas dolgok megélése és kimondása, felnőttnek lenni, szülőkről való leválás, egyedül kb. a sok "hölgyek-urak" hiányzott, ami az előadások mondatait lépten-nyomon megtöri élőben. Szóval egy picit azt üzenném: Imre, újulj meg, mert már egy ideje ugyanazt mondod! Persze ugyanakkor azt is üzenem: köszönöm, hogy ilyen jól összefoglalod, mi a nagy baj a sok búvalbaszott, tudattalanul vegetáló, önámító emberrel, és hogy hogyan lehetne (!) szebben, jobban, békésebben élni - ez utóbbihoz külön remek hátteret festett a könyv vége a noszvaji birtokkal, a természetközelséggel, a borral és kávékkal. Elmesélte a kezdeteket, a kudarcokat, a harcokat, a dilit és a rossz döntéseket is, de ugyanúgy a révbe érést is.

Ami a többihez képest új volt, hogy a kiégésről is volt több bekezdés, elmesélte nála hogyan is következett be ez az egész, miért döntött úgy, hogy abbahagyja a rendelést. 

A magyar mentalitásról keményen, de rendkívül éleslátóan fogalmaz meg igazságokat, több ízben is. Leírja, hogy milyen merev a magyarok személyiségszerkezete, mennyire tartanak az újtól, és emiatt mennyire rutin az, hogy a megszokott tűnik helyénvalónak ("dehát így szoktuk", szerintem annyira ismerős...). Valamint, hogy mennyire a rosszindulat, az irigység, a keresztbe tevés jellemző ránk, és hogy mennyire elképesztő mértékben uralkodnak az öntudatlan, élek bele a nagyvilágba állapotok.  

"Ma Magyarországon az emberek öntudatlan életet élnek, öntudatlanul oldanak meg, vagy nem oldanak meg konfliktusokat, öntudatlanul nevelik a gyermekeiket." 

A barátokról, és a barátoktól kapott tanácsokról is volt egy remek útravaló, ami szerint egy barát "Annak alapján fog véleményt formálni, amennyire ő sem tudja megoldani saját, hasonló helyzetét." Tehát sokszor marhára ki vagy segítve, a saját posványukban tengődők remek életbölcsességeivel! 

Egy másik mondata pedig felidézett bennem egy pillanatot, amikor őszinte voltam az akkori főnökömmel, és több fizetést tartottam megérdemeltnek, amiből aztán fizetéscsökkentés lett: 

"A vak, cezaromán, narcisztikus főnöknek fölösleges őszintén elmondani a véleményedet, mert te ugyan megkönnyebbülsz, ő viszont bosszút fog állni rajtad." 
:D :D :D 

Összességében kellemes olvasmány volt, sok ismerős résszel, amit igazából azoknak kéne elolvasni és alkalmazni, akik sajnos sosem fogják, és rengeteg érdekes aprósággal, személyes momentummal a doki életéből. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése