Oldalak

2014. szeptember 30., kedd

Szeptemberi szerzemény

Forrás
Először is, teljes mértékben megnyugodhat mindenki: a nyári botrányos könyvmennyiségnek se híre se hamva, és ezúttal biztos senki nem emelhet ki a beszerzős poszt végén "győztesként". Ebben a hónapban csak előre eltervezett és jól megfontolt beszerzéseim voltak. *elégedett vadalma-vigyor*

Íme a lista: 

- Jeff VanderMeer: Fantomfény - Az Agavés sci-fi trilógia utolsó kötete, amit már olvasok. 
- Georges Simenon: A gyilkos
- Georges Simenon: Maigret és a furcsa idegen - szintén Agavésok, persze mind kedvezményesen vásárolva. Imádom a Simenonokat, és már majdnem teljes a gyűjteményem. :) 
- Jodi Picoult: Songs of the Humpback Whale - -Bookdepo bargain shopban nézelődni veszélyes dolog, de igazándiból egyáltalán nem bánom, mert a Picoult-k közül ezt már nagyon rég meg akartam kaparintani, és most 4.9 euró volt csak, minden eddigi találatomnál olcsóbb. 
- Susanna Lehner: Az El Camino hóhéra - példány a szerzőtől, akinek előző könyvét nagyon szerettem. Ennek meg már a külsejébe szerelmetes vagyok, olyan jól sikerült borító-kötés-bevarrt könyvjelző kombó. :)


Akárhogy is nézem, ez csupáncsak 5 könyv. 1 reci, 4 olcsó vétel.
4 magyar nyelvű és 1 angol. 
Éves szinten 62-nél tartok, ami borzalmas soknak hangzik, de a tavalyitól jóval elmarad, így eddig azt mondhatom elégedett vagyok. Különösebb beszerzési terveim egyelőre nincsenek a maradék pár hónapra. :)



A többiek: Theodora, Katacita, Nikkincs, Bookwormgirl, Amadea, Horsegirl, Nita, Zakkant.

2014. szeptember 29., hétfő

Poszt-turkáló: My Sister's Keeper

Forrás
Amikor épp kedvem van, és friss bejegyzésem nincs, ki fogok tenni néhányat a régi, freeblogon íródott posztjaim közül, erről szól a poszt-turkáló. :) A következő választás ismét egy 2009-es posztra esett, Jodi Picoult-tól a My Sister's Keeperre, ami különösen kedves számomra, nagyon szerettem olvasni a könyvet, kedvencem lett, de a posztot magát is nagyon szerettem összehozni, és megpróbálni visszaadni az élményt. 2009.09.25.-én írtam.



Jodi Picoult: My Sister's Keeper

Nekem ilyen kiadásban van meg.
Lehet, hogy ezt a könyvet hagyni kell magunkban elülni, de én mégis nagyon frissen szeretnék írni róla. Talán mert tudom, hogy úgyis mindig felkavaró marad. Fairy bejegyzése (a link már nem él persze...) nyomán buzdultam fel annyira, hogy szinte néhány napon belül megszereztem a könyvet magamnak. Magyarul A nővérem húga címen kapható. 

(nincs spoiler)

A napjainkban játszódó regény egy bő hetet ölel fel egy amerikai család életéből. Apa, anya, három gyermek. De semmi sem átlagos. A család középső gyermeke, Kate APL-ben, a leukémia egy ritka formájában szenved kétéves kora óta. A nagyfiú, Jesse, nem bizonyult megfelelő sejt- vér- és szervdonornak testvére számára, ezért a szülők úgy döntenek vállalnak még egy babát, akit genetikailag meg is terveznek, hogy Kate számára életmentő legyen a köldökzsinórvér. Anna tehát rögtön születésekor nővérének adományoz valamit, ami annak az életet, a túlélést jelenti. Azonban a kezdeti jobbulást követően az évek során Kate újra és újra Anna segítségét igényli - sejtek, vér, csontvelő formájában. Amikor Kate 16, Anna pedig 13 éves,  Kate veséi felmondják a szolgálatot, a dialízis sem segít már, és egyetlen esélye Anna egyik veséje.

Anna a jónevű ügyvédhez, Campbell Alexanderhez fordul, hogy beperelje szüleit és elnyerje a teste feletti önrendelkezés jogát.
Ennél többet nem harangozok be magából a történetből, azt hiszem a fülszövegek és a film leírása is nagyjából ezeket az információkat adja meg. De ezek csak sorok. A könyv egészében annyira más. Ritkán olvas az ember  ilyen eredeti történetet, ami megragadja, és meg is tudja szorongatni. Mikor azt hisszük már mindent megírtak, már mindenről hallottunk, már nincsenek olyan megírt szituációk, amik az újdonság erejével hatnak, jön egy ilyen írónő, és ír valami olyasmit, ami újra és újra kinyúl a sorok közül és betűkezeivel arcul csapkod.

Arra számítottam, hogy a történetet két narrátor hangjából halljuk majd, Anna és Kate személyében, váltakozva. Meglepett, hogy az összes szereplő váltogatja egymást, és mindenki mesél, mindenkiről és mindenkitől hallunk. Sara és Brian, a szülők, Anna és Jesse a testvérek, Campbell az ügyvéd, és Julia, Anna bírósági gyámja (guardian ad litem) váltakoznak az elbeszélő szerepében. Vagyis mindenki, kivéve Kate-et. A szereplők rendkívül árnyaltak, és annyi de annyi mindent megtudunk ennek a nem mindennapi, folyamatos küzdelemben élő családnak az életéről, amire nem is számítottam. A kidolgozottság bámulatos. Sara részéről van a legtöbb visszatekintés a 90-es évekből, onnantól kezdve, hogy kislányát diagnosztizálják a betegséggel. De ezen felül Campbell és Julia életéről is mindent megtudunk.

A szerző
Azt hittem könnyű lesz állást foglalni abban, ki az önző, ki milyen ember, ki hogy érez, és ki iránt hogy érzek én mint olvasó.  Korántsem így volt. Már az elején bajban éreztem magam, és Kate-et egyáltalán nem tudtam megítélni, hiszen csak a többi szereplő által leírt párbeszédekben szerepelt. Semmi sem volt fekete és fehér, vagy igen vagy nem. Tudtam megvetni valakit egy-egy mondatért, hogy a következő fejezetben azután mélyen együttérezzek vele és szeressem az áldozataiért, a gondolataiért.
Talán ez a legjobb az egész könyvben, amellett, hogy mennyire egyedi és egyedülálló a története. Hogy valódi, hús-vér emberekről tud írni, akik nem jók vagy rosszak, és akik maguk sem tudják gyakran, hogy mi a helyes, és mi a jó döntés. És akik megkérdőjelezik saját magukat. Vagyis az érzelmeik és a reakcióik is hitelesek és változatosak.

Amellett hogy a történet egyedülállóságát magasztalom, természetesen szólni kell arról is, hogy mennyire szívbemarkoló és megrázó. Olvastam róla már többek blogján és hallottam, hogy mennyien a hatása alá kerültek, és bőséges krokodilkönnyekkel csukták be az utolsó oldal után. Én sem voltam kivétel, bár el kell hogy mondjam (sajnos), hogy annyit gondolkodtam a témán és a könyvön, és a sok blogbejegyzésen róla, hogy azon kaptam magam, hogy elméleteket, lehetséges befejezéseket képzeltem el, és mérlegelgettem, vajon melyik lesz az, amelyikre az írónő is gondolt. És legnagyobb meglepetésemre felvetődött bennem korábban az, ahogy konkrétan be is fejeződik, bár nem ennek szavaztam nagyobb esélyt, hanem egy másik eshetőségnek, de annak is azonos végkimenete volt.


Kicsit sajnálom, hogy ennyit gondolkodtam a végén, de jólesett rágni a témát magamban, és forgatni újra és újra, amit Jodi Picoult is akar, hogy forgassunk magunkban: Te mit tennél? És borzasztó nehéz bármit is válaszolni, és még nehezebb szívvel-lélekkel beleélni magunkat egy lélektanilag és emberileg ennyire összetett és nehéz szituációba. És ha ez nem lenne elég, még az alapszituáción túl is meg tudott lepni az írónő egy-egy végső fordulattal, nem várt epizóddal, amik csak még inkább szájtátva hagyják az embert, ha ez egyáltalán lehetséges.
Ez volt az első Picoult-regény, amit olvastam, de teljesen biztos, hogy nem az utolsó. Szeretném ismerni az összes könyvét, minden történetét, és remélem minden ugyanilyen végtelenül élő, és emberközeli lesz, és természetesen bonyolult is. Emberileg, erkölcsileg elgondolkodtató. Az ilyen könyveket én magamban modern szépirodalomnak tartom.


A filmet még nem láttam, de nagyon kíváncsi vagyok rá. Tudom, hogy másként végződik, mint a könyv, bár nem egészen értem miért, mert szerintem ez elvesz egy élt belőle, akik olvasták, azok tudják mire gondolok. De biztosan meg fogom nézni. Az előzetest már sokszor-sokszor láttam, és a könyv olvasása közben is többször megnéztem, élveztem az arcokat, a zenéket, az érzelmeket. Ezúttal nem bántam, hogy mivel hamarabb láttam az előzetest, ezáltal úgy képzeltem el a szereplőket, ahogy a színészek kinéznek, mert szerintem abszolút telitalálat mindegyikőjük. Úgy érzem a játékukban sem fogok csalódni ha megnézem a filmet.

Mindenkinek meleg szívvel ajánlom Picoult-t, aki szeret szépet, emberit, meghatót olvasni. Azt hiszem csak egyetlen dolog tört meg volna jobban mindenkit aki megismerte a Fitzgerald családot; ha az utolsó lapon azok után a mécsestörő utolsó sorok után (bár nekem mécsestörő utolsó oldalak voltak inkább), ott állt volna az utolsó utáni lapon, hogy megtörtént események alapján.

Bookmarked gondolatok:

"Normal, in our house , is like a blanket too short for a bed – sometimes it covers you just fine, and other times it leaves you cold and shaking; and worst of all, you never know which of the two it’s going to be."
first Monday chapter/Anna



"It’s so easy to presume that while your own world has ground to an absolute halt, so has everyone else’s."
first Tuesday chapter/Sara 
"… no matter who you are, there is some part of you that always wishes you were someone else – and when, for a millisecond, you get that wish, it’s a miracle."
first Wednesday chapter/Anna

"Like anything that’s confined, fire has a natural instinct to escape."first Thursday chapter/Brian 
"… there are some nights when you just want to know, there’s someone else besides you in this wide world."
The Weekend chapter/Jesse 
"You don’t love someone because they’re perfect. (…) You love them in spite of the fact that they’re not."
second Wednesday chapter/Campbell

Értékelés: 10/10 szerintem nem is lehet kérdés.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

A mai napig szeretettel gondolok vissza erre a könyvre, és jó lenne újraolvasni is valamikor, meg újranézni a filmet. (arról is van egy bejegyzés, majd előturkálom) :) 
Azóta elolvastam még pár Picoult-regényt: Nineteen Minutes, Plain Truth, és az előzménynovellák (1. és 2.) a Leaving Time-hoz, amit már nagyon várok. Nagyon várom, holott a polcon is teli van még olvasatlan Picoult-kal, mert bezony összegyűjtöttem majd az összes regényét azóta. :) 

2014. szeptember 26., péntek

Poszt-turkáló: Az aranypárducok ébredése

A poszt-turkálóba most Susanna Lehner magyar szerző 2011-ben kiadott regényét, Az aranypárducok ébredését hoztam, mégpedig azért, mert most jelenik meg a szerző következő könyve, Az El Camino hóhéra, így aktuális elővenni őt, és mert egy számomra kedves könyvről van szó, amiről viszont kevés helyen tudtok csak olvasni - és sajnos már a freeblogon se, amióta meghalt a szerver. Szóval itt a helye. :) 

A posztot 2011.11.27-én írtam. 


Susanna Lehner: Az aranypárducok ébredése


A könyv új borítója
Szinte félve vágtam bele ebbe a könyvbe is, mert az elmúlt időszakban engem mintha üldöztek volna a rossz, igazán nem tetszős könyvek. Arra is emlékszem, kicsit vonakodva vállaltam el az írónő felkeresésére az olvasást, bár az általa küldött mintafejezet tetszett, és a fülszöveg alapján is kíváncsi lettem Az aranypárducok ébredésére.

Fülszöveg: "Amritát, a boszorkányt fontos küldetéssel bízzák meg: fel kell kutatnia egy harminc évvel korábban eltűnt ikerpárt, mert rájuk vár a feladat, hogy egy ősi ereklye segítségével megtörjék a Sötétség hatalmát. Előbb azonban meg kell küzdeniük a mindenre elszánt démonokkal, és meg kell fejteniük a szellemvilág rejtélyes üzenetét. Az idővel is versenyt futva számtalan kérdésre keresik a választ: Miért fontos, hogy honnan származnak az ikrek? Milyen összefüggés van a Pilis hegység és az Orion csillagkép között? Mi lett az elsüllyedt birodalom, Ataisz népeinek sorsa? Milyen titkot rejt a Zengő Sivatag? És kik a „tiltottvérűek”? Miközben a szereplõk a nyomokat követve beutazzák a fél világot, az olvasó is megkapja a válaszokat. A sodró lendületű regényben ötvöződik a fantázia és a valóság, az emberi világ és a természetfeletti, a kaland és a szerelem, a múlt és a jövő."

Meg kell, hogy mondjam, a könyv minden várakozásomat felülmúlta, és nagyon-nagyon tetszett. Izgalmas kalandregény rengeteg magyar alappal és magyar vonatkozással, amik azonban nem hatnak idegennek a sok más nemzet említése mellett, és nem is suták. A magyar hiedelemvilág, a táltosok, a Pilis hegység és Pilisszentkereszt központi szerepet játszanak, ugyanakkor az egész regény egy nagy utazás, ahol bejárjuk Kínát, Burmát, Miamit, Londont, Máltát és ettől az egész kellemesen multikulti lesz, mégis örömmel vesszük, amikor az újabb fejezet ismét Magyarországra helyeződik.

A főszereplők szimpatikusak és bár kritikaként lehetne megfogalmazni, hogy Morganen kívül mindenki elég egyértelműen fekete vagy fehér, rossz vagy jó, ez valahogy nem zavart, mert úgy megszoktam és megszerettem őket. Az ikertörténetek szerintem alapvetően vonzóak, ha még ehhez hozzáadunk egy ügyeskedő vörös boszorkányt, néhány démont, vámpírt és lidércet, és a hősökkel a jó ügy érdekében körbeutaztatjuk a földgolyót, akkor abból bizony egy jó kalandregény kerekedik. Alapvetően kalandregénynek tartom ezt a könyvet, legyen benne bármennyi lény és fantasy elem. A történetvezetés a legelején és az elszakított ikrekről leírtak olyan magával ragadóak voltak, hogy le se tudtam tenni a könyvet, egy falatban vagy 100 oldalt olvastam, amire mostanában kevés könyv tudott rávenni. Izgultam Erikért és Eszterért, tetszettek a meseszerű átvezetések, az idősíkváltások, a természetfeletti dolgok bekapcsolódása mindenféle botlás és fennakadás nélkül. Jó volt visszautazni az 1980-as évek végének Magyarországára is, és minden, amit az akkori időszakról írt Zsuzsa szerintem nagyon hiteles volt, és kellően régi, de kellően ismerős is.

Féltem, hogy marad majd elvarratlan szál – pl. Márké – de az epilógus végül körítés nélkül mindennek pontot tett a végére.

A könyv régi borítója
Hogy megadjam a kritikai színezetet, hibaként említeném, hogy a párbeszédek néha kicsit döcögősek voltak, vagy épp túl röviden és gyorsan lett lezárva valami – de ez sem zavart annyira, mert a túlírtság sokkal idegesítőbb volt számomra mostanában, és ez kész felüdülés volt a pörgéssel és azzal, hogy tényleg senki sem totojázott a dolgokkal. Elég volt egy-egy fejezetet haladni, hogy történjen valami újabb, vagy kiderüljön valami. Olvasás közben többször eszembe jutott A Da Vinci kód és Böszörményi Gyula Gergő könyvei, amiket hasonló lendületesség és sodrás jellemez. Mert szerintem nagyon is igazat ír a hátlap, ez egy sodró lendületű regény, itt nincs pihenő, mindig történik valami, és a helyszínek változása csak tovább csavargatja a cselekményt. Negatívumként hozható fel, hogy kicsit kapkodás van az utazásokkal, és talán túl könnyen nyomára jutnak a dolgoknak, de ez utóbbival kapcsolatban én úgy voltam, hogy ennyi szereplőnek, akik ennyit járták már a világot, és főleg egy többszáz éves boszorkánynak miért ne lehetnének ilyen jó kapcsolatai. ;) A tiltottvérűek kapcsán volt egy kis Harry Potter-érzésem is, a sok utazás pedig kifejezetten Willy Fogg-os volt. :)))

"Ez az egyetlen csillagkép, amelyik az északi és a déli félgömbön egyformán látható, számunkra pedig különös jelentőséggel bír. Orion, a Tejutat a vállán tartó égi vadász ugyanis ősapánkat, Nimródot ábrázolja. Ő egyébként Noé dédunokája.
 - Az öreget bírom! Tetszik, hogy az özönvízkor az állatokat is magával vitte a bárkáján.
 - Igen, ő volt az első állatvédő - nevetett Kristóf. - Noénak három fia volt, közülük Hámtól származott Kus, tőle pedig Nimród, aki évezredekkel ezelőtt hatalmas uralkodó volt Mezopotámiában. Róla szól a perzsa Gilgames-eposz is, és állítólag Babilonban ő építette a Bábel-tornyot. Két fia Hunor és Magor. A legenda szerint Hunortól származnak a hunok, Magortól pedig testvéreink, a magyarok. Az Ikrek csillagkép, amely az Orion mellett látható, Hunort és Magort szimbolizálja."
Olvastam itt-ott, hogy kiszámítható a vége. Lehet, hogy kicsit az, de engem ez cseppet sem zavart. Engem jó helyen, jó időben talált meg, és egész beleszerelmesedtem. Zsuzsa jól ír, remek ötletei és jó mesélőkéje van, és ami még nagyon fontos, nagy háttértudása, és utána is néz annak, amiről írni szeretne. Alig várom, hogy jöjjenek még könyvei. :)

A könyv hála az égnek rendesen meg van szerkesztve és lektorálva, nincsenek nyelvtani hibák, és úgy egyáltalán, szépen van megírva.
A többiek beszámolói alapján úgy láttam az volt az általános vélekedés, hogy a könyv eleje jobb, aztán a második fele unalmasabb és túl sok mindent próbált bezsúfolni oda a szerző. Ezzel az érzéssel olvastam a könyvet, és vártam, na majd most lesz unalmas, na majd most lesz rosszabb, vagy túlzsúfolt, de amikor már a 250. oldal táján jártam és még mindig minden tetszett, úgy döntöttem, én bizony nem éreztem ilyen választóvonalat, nekem tetszett a második rész is, bár tény, hogy azt meg lehet állapítani, az első 150 oldal inkább mesésebb, a második 150 inkább kalandosabb és „kincskeresős”.

Értékelés: 10/9,5 Csak olyan apró hibákat tudok felemlegetni, amik nálam alig zavarták az olvasás élményét. Nagyon tetszett a könyv, és abszolút az, ami: egy könnyed, mozgalmas kikapcsolódást nyújtó kalandregény, ami itthoni környezetben játszódik. :)

 Köszönöm a szerzőnek a dedikált példányt és az olvasás lehetőségét! :)


~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

A szerző honlapja: susannalehner.com
Hamarosan olvasom Az El Camino hóhérát is, ami misztikus krimi lesz. :)

2014. szeptember 24., szerda

Üveggolyók és vasúti sínek

Alessandro Baricco: Harag-várak


Több Bariccót olvastam már, és talán a Selyem volt eddig a kedvencem tőle. A Harag-várak... nos, nem lesz kedvenc, de megszerettem. Ha egy szót kéne mondanom róla, érdekes, de az jutott eszembe, hogy hipnotikus
Sok az ismétlés, a költemény-szerűség, a monotónia, a kattogás, zakatolás, a titokzatosság benne. És mégis, meg tudom mondani, hogy olyan egyértelmű dolgokról szól, mint a fiatal Pehnt és az öreg Pekisch. Egy zakó, amibe bele kell nőni. Humanofon, ami emberekből álló "hangszer" (mellesleg kiráz a hideg a szótól). Elizabeth, aki egy mozdony. Jun és Rail úr, és egy csomag, amiben ékszer érkezik. Utazás... Kristálypalota, hatalmas üveglapok, üvegcsodák... 

Nagy találmányok előtt és azok felfedezésekor játszódik a könyv, még csak most kezd hódítani a vasút, és annak "szédítő" sebessége. Pehnt és Pekisch pedig hangátvitellel próbálkozik, és álmodoznak,milyen lesz, amikor a hang nagy távolságokat hidal majd át. 

Néhol eszembe jutott róla Amélie csodálatos élete, mert olyan kis apró szépségekből állt, amiket nem szoktak beleírni regényekbe, itt pedig pont ezek adják a vázát az egész történetmesélésnek. Ugyanakkor nem volt könnyed, hanem frusztráló volt. És haragos. Baricco beleírta ebbe az apró műbe a haragot, anélkül, hogy az egyszer is konkrétan a szemünk elé kerülne. 

Azt írták róla a fülszövegben, hogy buja tündérmese. Nem érzem tündérmesének, nem volt ez olyan elrugaszkodott, inkább életmese - az más kérdés, hogy részleteiben itt-ott igen különleges. És hogy buja-e? Az! Nekem meg még mindig meglepő, hogy a szépirodalom is néhol tele van szexszel. Micsoda képmutatás ez kérem! :D Itt is aztán van minden, attól még, hogy leírják hogy milyen bársonyos a sperma, hát ugyanúgy a hagyományos módokon kellett azt előcsalogatni, nem? Szóval van ebben minden, dögivel, aki kardigános (vagy hogy is volt ez Nima?) szépirodalom-kedvelő, nehogy nagyon kikerekedjen a szeme! :) 


Értékelés: 10/8,5  El vagyok ámulva még mindig Bariccón, hiába tetszett ez kevésbé, mint a Selyem, vagy a Novecento, akkor is egyszerűen óriási, hogy miket tud alkotni... varázsol a szavakkal, varázsol egy történetet, ami két centivel a föld fölött lebeg, de ha kicsit oldalvást nézem, akkor mégis ott fekszik a talajon, stabilan és reálisan. Szimbólumok, félbehagyott gondolatok, az élet apró örömei és kudarcai együtt, egy helyen, egy különleges üveggolyóvá fújva. És a legjobb, hogy Baricco nem fél szétdurrantani sem az üveggömböt, nem fél disszonanciát és meglepetéseket okozni. 

"ami szép az életben, az mindig titok …"

Nemsokára olvasom a szerzőtől: Mr. Gwyn
Köszönöm Miamonának a kölcsönzést! 

2014. szeptember 22., hétfő

Poszt-turkáló: Bársony és keserű mandula

A poszt-turkálóban régebbi, korábban a freeblogon elérhető posztjaimból fogok áttelepíteni ide írásokat, főleg persze átmentésre érdemeseket, érdekesebb, kedveltebb szerzőktől való könyvekről, vagy egyszerűen csak olyan posztokat, amik számomra fontosabbak/kedvesebbek.

Az első ilyen Joanne Harris: Bársony és keserű mandula című novelláskötetéről írt véleményem. 2009.07.18.


Joanne Harris: Bársony és keserű mandula

Joanne Harris a Csokoládé óta egyik kedvenc írónőm. A novellákat viszont általában nem szeretem, nem emlékszem rájuk, csalódást okoznak - vagy legalábbis eddig így voltam ezzel.
A Bársony és keserű mandula Joanne Harris novelláskötete, amelyet rögtön azzal kezd, hogy milyen nehéz (jó) novellát írni és hogy az ember mindig tisztábban emlékszik egy elolvasott novellára, mint regényre. Kicsit meg is ütköztem itt, és megijedtem, hogy pont az ellenkezőjét állítja, mint amit én gondolok... de be kellett szép lassan látnom, hogy igenis létezik jó és emlékezetes novella.

A kötetben több mint 20 novella található, a legváltozatosabb kollekció, és valóban olyan akár egy bonbonosdoboz. Kókuszos, likőrös, krémes, keserű, és megtévesztő-félék is, amik csábító külsejükkel kecsegtetnek és aztán beleharapva lebiggyed az ember szája. Egyszóval nem is tudom hogy lehetne legjobban jellemezni a kötetet. Van ami elbűvölő és van ami arcul csap. Hamisítatlanul Harris. Étel- és életnedvekkel teli. Mind hétköznapi történeteket, mind a fantázia szülte világbeli eseményeket találhatunk benne.

Ismét megéreztem azt a hangulatot, amiért beleszerettem az írónőbe. Egyszerűen el tud varázsolni. Néha valóban a legegyszerűbb dolgokkal, amiket rendkívüli módon foglal keretbe. Nem csupán egy olvasásélményt ad, hanem sokkal többet. Mindig elgondolkodtat. A novellák többsége most sem csak szimpla történet, hanem gyakran megható, nosztalgiát ébreszt, és van jócskán társadalomkritika is. Erőteljesen és ironikusan bírálja a rohanó, gyorsuló, szépségre és sikerre fixált világot, az előítéleteket, az emberi gyarlóságot, jól lefesti a vágyakat amik mindenkiben felébrednek ilyen-olyan formában.

Személyes kedvenceim a kötetből (anélkül, hogy túl sokat árulnék el):

A Csúnya Nővér, amely arra keresi a választ, vajon Hamupipőke mostohanővéreire milyen sors vár, miért nem tudhatjuk meg soha, mi lett velük, hogy végezték. Csodálatosan lavíroz a mese és valóság határán.

A Szia, viszlát!, ami az egyik legélesebb kritika a világunkra nézve. Hogy mennyire elvakít, elborít mindent a celebvilág csillogása, a felhajtás, szenzációhajhászás mindenhova bemászik, és megmérgezi az egészséges érzelmeket, és azokat a hagyományokat, amelyeknek íratlan szabályait nem lenne szabad megsérteni.

A Hely a nap alatt különösen szórakoztató, persze elejétől kezdve érezhető, mire megy ki a játék. A szépség hajszolása, az előrejutás, az egészségtelen tökéletesség elérése, és mindez persze csettintésre, és időveszteség nélkül, nehogy bárki is kifusson belőle, mert az drága ugye... Az utolsó mondattal még rátesz egy lapáttal erre.

A Hal, ami egy friss házasság és nászút buktatóiba visz minket és meglepő - de nagyon jól megírt fordulattal zárul. Az olasz világ és konyha ínycsiklandó fűszeres ételei közé csomagolva ez volt ez egyik legjobb és leghangulatosabb novella.

Végül pedig az utolsó a könyvben, a Kölnivíz, ami visszavisz a rizsporos parókák és fehérre púderezett Mademoiselle-ek és Monsieur-k világába. Ami bűzlik. Bűzlik az ápolatlanságtől, az egérpiszoktól, a vizelettel és izzadtsággal átitatott kelméktől, amikben mindazonáltal elegánsan pózolnak és kelletik magukat. És semmit sem fed el a kölnivíz. Jobbal nem is lehetett volna lezárni ezt a gyűjteményt.

Ezeken kívül volt jópár, amivel megszenvedtem, ha valaki például el tudná magyarázni, hogy A J-ZUS gén című történet végülis miről szól, azt nagyon megköszönném, mert én valahogy nem tudtam kibogozni, csak éreztem a hangulatot, és homályosan sejtem miről lehet szó, de nem sikerült igazán magamévá tenni. Szintén nem tetszett a Gandalfra várva, ami a fantasy és szerepjátékok, illetve nem is tudom a megfelelő kifejezést erre, talán fantasyjáték, amikor felnőttek öltöznek be és eljátszanak ezt-azt. Nem tudtam ezzel azonosulni és unalmasan hosszú volt.

Egészében azonban tényleg nagyon változatos a Bársony és keserű mandula, és érdemes elolvasni, mert biztos, hogy mindenki talál benne valamit, ami különösen megragadja vagy megigézi, és emlékezni fog rá. Akinek bármi is tetszett Joanne Harristől, ezt se hagyja ki. Tovább fűszerezi az élményt, hogy az egyes novellák elején az írónő az olvasóhoz szól, és beavat minket, hogy, hol, minek kapcsán írta az adott történetet, vagy hogy ő mit gondol róla.

A borítóterv tetszett, a fordításban is csak néhány hiba található, és számomra öröm, hogy a cím is ilyen találó lett (az angol eredeti Jigs and Reels) Az apró képek is kapcsolatban vannak a tartalommal, és egészében kívülről is belülről is bonbonosdoboz megjelenésű. :) 

Frissen aktuális: Joanne Harris Magyarországra látogat: 17 to 21 November 2009, Promotional tour of Hungary. Kíváncsi vagyok ez pontosan mit takar, és lesz-e lehetőségem találkozni vele. A weboldala üzenőfalán már egyszer visszaválaszolt, ami nagyon szimpatikus. 


10/8
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~


Természetesen a Magyarországra látogatás már nem aktuális, sajnos akkor nem sikerült találkoznunk. Azóta viszont jött egy csomó új könyv Harristól, köztük novellás is: A Cat, a Hat, and a Piece of String címmel (magyarul: Egész évben karácsony - bahhh.), amit hamarosan olvasni fogok. 

2014. szeptember 17., szerda

Nevem Vanek

Rejtő Jenő: A tizennégy karátos autó


Ismét egy Rejtő került a karmaim közé... és nem nagy meglepetés, hogy egyes részein megint halálra röhögtem magam, amihez sok köze van Rudolf Péter remek felolvasásának is. :)
"– André! Egy Gorcsev Iván nevű embert keresek. Menj a rendőrségre… – Gorcsev úr ügyében már voltam a rendőrségen, de ő sajnos közben elment. — Hogyan?!… Mikor ment el? — Nem láttam. — Hol voltál közben?! — A zongora alatt… — Előzőleg hol voltál?! — A rekamié alatt… Ugyanis Gorcsev úr a reggeli órákban rajtaütéssel megszállta a lakást, azután behatolt a kisasszony szobájába, és engem több alkalommal ártalmatlanná tett. Ilyenkor azt az eljárást alkalmazta, hogy alélt állapotban egy bútor alá helyezett el."

A történetben Gorcsev Ivánnal találkozunk, akiről azonmód kiderül, hogy fiatal matrózkora ellenére már elnyerte a fizikai Nobel-díjat! Méghozzá makaón. ;) Hirtelen olyan gazdag lesz, hogy ezresével szórhatja a frankokat, és még személyi titkárt is fogad, Vanek úr személyében. A bonyodalmak persze akkor kezdődnek, amikor megjelenik A Nő: Anette. A mi Gorcsevünk annak rendje és módja szerint a papától, Gustave Laboux-tól szeretné megkérni a lány kezét, bár még nem is ismerik egymást. Laboux pedig viccből feladja a leckét: akkor lehet Anette Gorcsevé, ha a férfi beáll az idegenlégióba (ha Rejtő, akkor légió! :D)... Gorcsev erre azonnal jelentkezik szolgálatra.

Később szerepcserék, beugrások és persze a szokott remek, eredeti humor és sok helyzetkomikum jellemzi a regényt. Szegény Vanek úr is kénytelen helyettesíteni főnökét a légióban... :) Hogy mit összeszenvednek ezek a Rejtő-hősök! :D

"– Boisson vagyok – felelte Gorcsevnek a hentes. – Önt hogy hívják? Gorcsev nem szerette az ilyen kérdéseket. – Nevem Tintoretto – felelte szokás szerint nyomban és ostobán. – Hm… mintha már hallottam volna magáról. – Festő vagyok. – Igen, emlékszem! Honnan is való ön? – Cinquecentóból. – Az valahol Savoiában van? – Kis község. Avignon és Toulon között. – Tudom… tudom… egy rokonom lakott ott… illetve a közelben… Van ott egy hasonló helység, nem? – De igen. Quattrocento. – Igen, olyasmi. Rendezőpályaudvara van. Itt élt egy rokonom, sovány ember, írnok volt. – Aha! Ismerem!! A Petrarca? – B-vel kezdődik a neve… – Botticelli. – Azt hiszem… – Persze! Sandro Botticelli! Mit csinál most az öreg? – Tajtékpipákat…"

És hogy hogy kerül képbe a tizennégy karátos autó? És mégis mitől tizennégy karátos? A kocsi Anette apjáé: egy Alfa Rómeó, aminek jó része valóban színtiszta aranyból van... 
Gorcsev pedig segít azt visszaszerezni jövendőbeli apósának (?)... :)

"Gorcsev teljes sebességgel négy óra negyvenötkor nekivágott Toulonnak. Négy óra negyvenhatkor karambol következtében leállt."
Értékelés: 10/8 Jól szórakoztam, kedvencem Vanek úr, és a sok szerepcsere. Az eleje jobb volt mint a közepe, ahol kicsit megakadtam a megértéssel, de aztán helyére került az összes Gorcsev Iván. :) A sztori hozta a színvonalat, szerintem az idézetek magukért beszélnek.

Nemrég olvastam A szőke ciklont is, nagyon hasonlónak éreztem hozzá. Folytatása a Vanek úr Párizsban, hamarosan sort kerítek rá.




2014. szeptember 15., hétfő

Mesés memoár

Forrás
A Témázunk rovatban ezúttal arra keressük a választ az Óperenciás tengeren és az Üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr, hogy: szeretjük-e még a meséket? 
Azt hiszem, nekem egy igen egyértelmű válaszom van már rögtön a poszt elején erre a kérdésre: igen, én nagyon szeretem a meséket, még most is, és bizony időről időre rámtör a meseolvashatnék. A mese-téma kapcsán annyi gondolat és különféle mese-emlék tolult a fejembe, hogy egy irdatlan hosszú vázlatot írtam, csak amolyan brainstorming címszavakkal. Ennek egy jó része gyerekkori élményből ered, így itt is kezdem most az én mesémet a mesékről:


Egyszer volt hol nem volt... 
Forrás
... volt egyszer egy kisPilla, akivel szerencsére hamar megszerettették a könyveket és a mesélést. Szinte minden este volt meseolvasás. Ezek közül ami nagyon élénken megmaradt bennem, a Mary Poppins kötetek, illetve egy Benedek Elek meséskönyv, amiből én válogattam a felolvasandó meséket. Mary Poppinst szinte kívülről fújtam már én is, érdekes módon a népmesékért viszont nem rajongtam annyira - de Anyukám se - és a Benedek Elek könyv nem olyan jó emlékként maradt meg. Ezeken kívül is rengeteg mesekönyvem volt, amiket napközben egyedül is forgattam. Szerettem a Disney-mesekönyvektől kezdve, anyukám régi mesekönyvein át - Panni és babái, Panni és a bocsok - a Szutyejev-féle Vidám mesékig mindent. Utóbbi különösen kedves számomra.
A rajzos-képes mesekönyvek külön fantáziavilágokként éltek ben
nem, imádtam nézegetni a részletes képeket, illusztrációkat. Külön elmélyedés volt Tesz-vesz városban a padba ülni Cicóval, külön a törpékkel barangolni a Mesél az erdő köteteinek szépséges lapjain. Nekem ezek a rajzolt világok alapozták meg azt a határtalan fantáziát, aminek segítségével azóta is színes mozgóképként el tudom képzelni az egyes könyvek történeteit, mintha az agyam vetítene számomra olvasás közben. :)

Illusztrációk a Mesél az erdő című mesekönyvekből, forrás

Megtaláltam, ilyen!
A mesék gyerekkorom szerves részét képezték, több szempontól is. Nem csak a kis sámlimon üldögélve olvastam a meséket, de olyan lelkes voltam, hogy írni is megpróbáltam, volt egy külön nagy füzetem, Olvasónapló felirattal, Füzesi Zsuzsa rajzzal az elején, amibe nem olvasmányokról írtam, hanem saját meséimet körmöltem le. Nyusziékról és a nagytakarításról, erdei iskoláról mókusokkal és borzokkal, és még egy horror-sztorit is kreáltam ami egy elvarázsolt kastélyban játszódott azt hiszem.

Részt vettem mesemondó versenyeken is, sőt, tv próbafelvételen is voltam, ahol mesét olvastunk fel kamera előtt - de nem válogattak be végül. :) Megtanultam kívülről a Didergő királyt, egy része még most is itt cseng a fülemben, az egyik legjobb verses mese.

"Mese, mese, mátka, pillangós határba:
Volt egyszer egy király Nekeresd országba,
Nevenincs királynak nagy volt a bánata,
Csupa siralom volt éjjele, nappala.
Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába.
Sűrű könnye pergett fehér szakállába."

A mesével kapcsolatos gondolatok kicsit kuszálódnak a mesefilmekkel is (ilyen kedvencekkel pl. mint Vili, a veréb, Hugó a víziló), és a diafilmmel, ami most újra divatos. A diafilmezés is persze igazából egy-egy meséléssel ért fel. Rituálé volt, aminek még most is érzem valahol az orrom mélyén a nosztalgia őrizte illatait. Ugyanarra a falfelületre vetítettünk mindig, a kis piros diavetítővel, besötétítés, Vackor... szakadozott kockák... a film alján a szöveg, amit már tudtunk kívülről... Nagyon jó erre visszagondolni. Megvannak a filmek is, a vetítő is.

Forrás

Ugyanígy egy jellegzetes gyerekkori illat társul az emlékképhez ha a Vidám mesék piros vászonkötésére, a Pán Péterre, Harisnyás Pippire, a Grimm mesékre vagy a Disney-féle Vidám mesék sorozatra gondolok. Még azt is meg tudnám mondani melyik polcon melyik mesekönyv trónolt, hogy hol volt Sicc és hol Bambi...
Bambinál külön emlékszem, hogy már viszonylag korán el akartam olvasni, a regényt, nem képeskönyvet, vagy Disney-könyvet, és Anyukám azt mondta elolvashatom, de vigyázzak, mert nagyon szomorú. A borítás vászon volt, az őzgida képével, és Anyukám neve volt ráragasztva azokkal a régi fajta, nyomtatott, domború matricacsíkokkal... :)

Íme, az én gyerekkorom és kiskamaszkorom alapkövei, mesék és meseregények:

A képek soronként, kattintásra megnőnek :) 

A középiskolában kaptam egy útravalót, ami bár nem olyan határtalan nagy bölcsesség, nekem sokat adott, és a későbbiekben is meghatározta a meseszeretetemet, és azt, hogy mit tekintek mesének. Az üzenet pedig az irodalom tanárnőmtől származik: "A mesék rólunk szólnak." Ilyen egyszerű. Hirtelen máshogy néztem az Odüsszeiára, Antigonéra, Goriot apóra, Hamletre. Mert végső soron nem mese-e minden leírt, elképzelt történet, egy bizonyos szinten? Főként pedig a fantasy, amibe akkortájt csöppentem, a nagy klasszikusokkal Tolkien Babójával (A hobbit nekem mindig babó marad, mert úgy olvastam először) és a Gyűrűk Urával, majd a Harry Potterrel, ami komolyan könnyekre tud fakasztani, ha rá gondolok, mekkora élmény volt az egész, és mennyivel szegényebb lennék enélkül a csodálatos varázsvilág és félig gyermek - félig felnőtt mese nélkül.
És nem mese-e rengeteg ifjúsági regény, mint a Kétévi vakáció, a Robinson, a Május 35., a Fecskék és fruskák, Emil és a detektívek, Száz meg egy kiskutya, Bambi, A két lotti?

A mai napig olvasok mesét. Konkrét mesekönyvet is, fogom magam, beülök a boltba, ha épp úgy adódik, és átlapozom, megnézem, érdekel. Tavaly még vettem is magamnak mesekönyvet, aprópénzért, és szerettem Borz úr és Róka asszony történeteit. Sose szégyelltem, ha elolvasok valami ilyesmit, szerintem semmi szégyellnivaló nincs rajta. A mese jó dolog, és bár felnőttként nyilván van, ami túl didaktikus, vagy épp bugyuta, vannak olyan történetek, amik ilyenkor is jól esnek.
Coraline-t és Békés Pál meséit is már felnőttfejjel ismertem és kedveltem meg, Az emlékfoltozókat két éve olvastam, és kedvencem lett a tündérrigólányokkal teli kötet a rövid meséivel, semmihez nem hasonlítható képi- és szóvilágával.

Már felnőttként megismert kedves meséim közül néhány.

Az Estvér pedig egy tavalyi nagy élmény. Mesevilág, klasszikus köntösben, de teljesen újszerű ősi, mitologikus meseszövéssel, regényként tálalva. Már a kitalált neveibe is teljesen beleszerettem: Zordonázó, Puhaléptű, Zabravár, Ciráta...

Ha az idei termést nézem abban is voltak mesék, meseregények: Tündér Lala, Sziget-kék, Szerencsére a tej. Minden évben megvan a fejadagom mesékből. :) 

Forrás
Persze vannak olyan mesék is, amiket nem szeretek, erre a legjobb példa az Alíz csodaországban, ami számomra nagy csalódás volt, és egy zagyva, értelmetlen mesének látom. Nem tudom már megmondani, vajon gyerekként mit gondoltam volna, Alízt sosem mesélték el nekem, de szentül hiszem, akkor se lett volna kedves számomra. 

Mint tudjuk, a mesék eredetileg nem feltétlenül gyerekeknek íródtak. A Grimm-mesék nagy része kegyetlen és véres eseményekkel van teli, amin sokan megütköznek még most is - pl, hogy megeszi a farkas a nagymamát, vagy hogy Jancsit meg akarja sütni a boszorkány az erdőben -, holott a Grimmek eredetije még ezeknél is borzasztóbb részeket tartalmazott. Tudtátok például, hogy Hamupipőke mostohanővérei közül az egyik a lábujjait vágta le, a másik a sarkából egy darabot, hogy a cipőjébe férjenek? Hogy Csipkerózsikát álmában erőszakolta meg a herceg (csókkal ébresztés, haha!), majd a lány ikreket szült neki, és az egyik gyerek szívta ki az anya ujjából a mérget, és csak akkor ébredt fel? (Mellesleg a herceg addigra meg is nősült!)

Forrás

Apropó Csipkerózsika, a mese újraértelmezéseket is szeretem, ezek közül a Briar Rose-t olvastam néhány éve - Csipkerózsa - amiben összekötötték a klasszikus mesét a szögesdrót szörnyűségeivel...
Mese-újraértelmezés a Cinder is, bár azt nem ismerem, ott ha jól tudom Hamupipőke kerül a kiborgok közé, nos, ez kicsit meredekebben hangzik! :)

A bejegyzésben nagyon magamra értelmeztem a kérdést, de egy pár sort megér az általános válasz is arra, hogy szeretjük-e még a meséket...? Az a véleményem, hogy az új generációk is szeretik a meséket, csak lehet, hogy másfajtákat, és lehet, hogy sokkal nagyobb a térhódítása a tv-meséknek, mint a felolvasásnak (ami persze a szülők sara). Az újabb mesék közt is vannak aranyosak, és biztos, hogy nem csak a Bogyó és Babóca történeteket lehet megtalálni halomszám a polcokon. Jó lenne ha többször előszednénk a régi mesekönyveket, a porosakat, szétesőket, van ennek egy jóféle izgalma mindig. :) Itt találtok egy képes posztot az én legrégebbi átörökölt mesekönyveimről. :)
Ha pedig életkorunkra próbáljuk értelmezni általánosan a kérdést, nos, van aki kinövi, van aki állítja, hogy kinőtte, és van aki esetleg nem is foglalkozik vele, és sosem tudja meg, kinőtte-e... Ezt már mindenkinek magának kell kideríteni.  
A mese-meseregény nekem sokszor összeolvad, de egy biztos, szeretem a meséket, és a regényeket is néha felnőtteknek szóló meséknek tartom, guilty pleasure, amivel szórakoztatjuk magunkat. :) De a klasszikus, vagy akár az újabb mesékből is pótolgatom egyre a hiányosságaimat minden évben, amikor rámjön a mesézés. Kifejezetten szeretem azokat a történeteket, akár ifjúságiban (Jacqueline Wilson), akár pöttyös-csíkos regények közt (Fehér Klára), akár a képeskönyvek (Nicholas Oldland hódos, jávorszarvasos, medvés meséi) és konkrét meséskönyvek (Borz úr és Róka asszony) közt, amik a felnőttfejemet is magukkal tudják ragadni.
Ha tudtok, bátran ajánljatok még ilyet, mert, hogy lesznek még mesés etapjaim, az biztos. Sajnálom, de nem sajnálom, hogy nem növök ki ebből. :)


A többiek posztjai a témában, merthogy megint többen témázunk:
Zenka, MiamonaAndi, Nima, Ilweran, Magnolia, Reeatigi.

Utóvéd (később csatlakozók): Bea, Patricia, Bubu

2014. szeptember 13., szombat

William Golding: Lord of the Flies

Borzasztó régi tartozásom A Legyek ura, de egyszer korábban elrettentett, amikor elkezdtem angolul, és mi tagadás, nehezen értettem. Ennek jópár éve, és akkor nagyon bántott a dolog, most viszont úgy voltam vele, nem hiszem, hogy ne érteném, még ha szépirodalmibb is a nyelvezet, és így is lett, én meg elkönyveltem magamban, hogy akkori diákos tudásomat csak-csak fejlesztettem kicsit az angol könyvek olvasásának szeretetével. 

De inkább a könyvről beszéljünk. Merthogy van mit. Őszintén szólva én nem tudtam, hogy ez tényleg ilyen kaliberű mű, persze híres, és ismert, és  a disznófejről még az is tud valamicskét, aki nem olvasta, de azon túl is, tele van komoly témával, jelképrendszerrel. 

A történetben egy csapat iskolás fiú repülőgép balesetet szenved és egy lakatlan szigeten kénytelenek boldogulni. Robinson Crusoe utánérzés? Érdekes, de nem. Kétévi vakáció? Eszembe jutott, de az pozitív kicsengésű, ha jól rémlik. Ez nem. 
Ralph, az egyik nagyobb gyerek (de mindannyian kiskamaszok még, vagy még kisebbek) talál a tengerparton egy kagylót, amivel összehívja a többi szigeten lézengőt. Kinevezi magát főnöknek, és lefektetnek bizonyos szabályokat, rendszert próbálnak alkotni, gyűléseznek. Mindez azonban szinte azonnal darabjaira hullik. A kicsi gyerekek folyton elmennek játszani, nem tartják be amiben megegyeztek, Ralph a harmadik kunyhó építésében már szinte egyedül marad, holott együtt álltak neki mindnek, és ott van Jack Merridew is, aki már a legelején rivalizál Ralph-fal. Erős személyiség, és magának akarja a vezetői pozíciót. Vadászni akar, húst akar biztosítani a társaságnak... 
Forrás
A tűz kérdése pedig elsődleges fontosságú kellene hogy legyen, hogy észrevegye őket egy hajó, és megmenekülhessenek. Tüzet csak a Piggy (Röfi) gúnynevű testes, asztmás, minden szempontból hátrányokkal küzdő fiú szemüvegével tudnak gyújtani. Hamarosan azonban kialszik a tűz, és fellobban valami más, valami vadállati... 

A fiúk teljesen elvadulnak, barbárokká válnak, ellenséges csoportokra oszlanak. Felüti a fejét az erőszak, és megtörténik az elképzelhetetlen, miközben mindenki fél.. fél, de mitől is kellene félni igazán? A civilizált légkör szétpukkan, a hatalomvágy édes és a félelem savanykás bűzében felbomlik minden rend és rendszer, és hiábavalóak a törekvések. Elveszik az "ártatlanság", és a romlás szétcincálja az értelem és emberség maradék morzsáit is. 

A könyvből több filmadaptáció is készült, ezeket találtam a Wikipédián (spoileres az oldal!)
William Golding méltán kapott Nobel-díjat. Félelmetes, hogy mire képes az ember, és teljesen mindegy, hogy gyermek-e, csak az illúzió fátyla, hogy a gyermekből nem lehet fékezhetetlen vad, és hogy neki nem törnek elő az ösztönei, nem küzd foggal-körömmel a túlélésért, nem vicsorog nem létező szörnyekre, amikor már ő maga a szörny... 
Golding a korábbi The Coral Island-re "válaszul" írta a művet, amiben kvázi az ellentéte zajlott, mint itt, a Legyek urában: elvadult népet szelídítettek, és a kereszténység szárnyai alá vonták őket, és visszatérhetett a szelídség. Sajnos Goldinggal, és az ő művével kell egyetértenem inkább. Az ember a legádázabb lény.

Forrás
Nem tudom hallottatok-e a Zimbardo-féle kísérletről, a sors iróniája, hogy pont néhány napja beszélgettek erről a rádióban is reggel, de ennek a könyvnek a kapcsán is felmerült, ahogy utánaolvastam. A '70-es években Philip Zimbardo végzett egy  pszichológiai kísérletet. Önként jelentkezőket szimulált börtönkörnyezetbe helyezett. Ki rab, ki börtönőr szerepet kapott. A kísérlet két hétig tartott volna. Az "őrök" uniformist kaptak, napszemüveget, fa bunkósbotot. A "rabokra" csak számuk alapján hivatkoztak. Minő meglepetés, mindenkinek sikerült beleélnie magát a szerepbe. Túlságosan is. Olyan szadista megnyilvánulások, túlkapások, megalázások fordultak elő, hogy a kísérletet 6 (hat!) nap után meg kellett szakítani. 
Ezek vagyunk mi, emberek. 
A kísérletről képek: >itt<

A disznófej mint szimbólum... bevallom, először nem nagyon értettem, és a hallucináció is zavart, de most már "tetszik", már ha mondhatom valami ilyenre, hogy tetszik. Érzékletes. Maga a név, a Legyek ura  tulajdonképpen nem más, mint Beelzebub, a démon, vagy ördög. 

Érdekesség még, hogy Castle Rock, a hegy a történetben megjelenik máshol is később... Stephen King innen vette azonos nevű képzeletbeli városkáját, ahol a Cujo vagy a Tortúra is játszódik. Valamint ez a könyv inspirálta Rob Reinert, amikor létrehozta a Castle Rock Entertainmentet, ami az 1990-es filmváltozatot készítette. Ezeket az apróságokat a Wikipedia és a Schmoop oldalán találtam. 


Értékelés: 10/9 Kicsit repetitív, mantra-szerű a tűz-megmenekülés-kagyló-vadászat körül, de ettől is csak feszültebb lesz a hangulata. Szívdobogtató végbe torkollik, aztán még kapunk egy jelképet ott is, amin lehet rágódni.  
Nagyon elismerésre méltó alkotás, és olyan fajta könyv, aminek a terhe rároskad az emberre az olvasás után. A paradicsomi, természeti környezetben hogy lesz az emberből vadember, és a romlottság hogy issza be magát minden ésszerűség helyére... 

És még valami: gyerekek vannak benne, de nem gyereknek való.

Részlet az egyik filmadaptációból, forrás.
Forrás