Amiből megírása közben lett paprikás poszt - Emma Straub: This Time Tomorrow

Miss Straub, Miss Straub... Szép, szép, hogy egy ilyen tribute-ot írt az apjának, de ez időutazós könyvnek, és lélektani regénynek (?) is halotthalvány. 

Én vagyok megint, aki a nagy éljenző tömeggel szemben inkább ekézném ezt a könyvet. Szerintem nagyon gyenge eresztés volt... 

Alice elalszik a 40. születésnapjának előestéjén, és a 16. szülinapján ébred fel. Apja, Leonard hirtelen újra fiatal és egészséges, legjobb barátnője, Sam pedig mindig elérhető, hisz nem béklyózzák még a gyerekei. És persze ott van a tinikori crush, Tommy is a láthatáron. Mit lehet kezdeni egy ilyen szituációval? Először is ki kell deríteni a szabályokat. Vajon hogyan és mikor térhet vissza Alice a 40 éves önmagához, ha egyáltalán vissza fog tudni menni? Min tud és min akar változtatni? Mire jó egy ilyen kirándulás? Mire elég egy nap? Vagy sokszor egy, mint később kiderül...

Alice apja, Leonard Stern, író, a híres Time Brothers időutazós ifjúsági történet szerzője, amiből filmsorozatot is forgattak. Hamarosan kiderül az is, hogy talán több köze van az időutazáshoz, mint ez a kultikussá vált mű... A jelenben Leonard haldoklik, így Alice-nek borzasztó nagy boldogság őt újra egészségesnek látni. 

A 16 éveskori önmagánál Alice megpróbál olyan változtatásokat eszközölni, amik pozitívan befolyásolhatják az ő, és Leonard jövőjét is. 

~ SPOILEREK ahead, mert írás közben kissé felpaprikázódtam! ~

Nooos, ez az egész kb. teljesen átgondolatlan volt. Imádom az időutazásos sztorikat, és szálakat, de ezeknek mindig NAGYON PONTOSNAK kell lenni, különben hiteltelen. Az egy dolog, hogy ennek az egyazon napba visszautazásnak mennyire semmi értelme nem volt, de hogy még logikátlan is volt az, hogy következményesen mi hogy történik - pl. miért lesznek különböző számú és nevű gyerekei a barátnőnek attól, hogy Alice mással jön össze 16 évesen (ez amúgy is wtf), vagy miért is talál rá Debbie-re az apja, ebből kifolyólag? -, az végképp idegesítő volt. Apjával letetetni a cigit, meg sportra buzdítani... Tommyval összejönni, és aztán visszaröppenni a jelenbe, hogy ott családod legyen, AKIKET NEM IS ISMERSZ? Lesz két gyereke a jelenben, és SEMMI érzelmi kötődése hozzájuk? Meg amúgy akkor már miért nincsenek meg az emlékek rögtön? Ugye, hogy az időutazás nem így működik (jó tudom, nem működik sehogy)? 

Forrás.

Nagyon sufnituning időutazós regény ez, amiben Straubnak bilibe lóg a keze, mert azt hiszi ezt olyan könnyű megírni. Kitalálja, hogy elalszik valaki ott a fészerben, és ugyanabba a napjába visszamehet mindig, körít köré egy kis családi drámát, mindenkinek a szívhúrjait megpendítendő, nehéz témával, és az az érzésed, hogy azt hitte, innentől kezdve majd a könyv meg is írja saját magát... Számomra nem volt megható ez az egész, mert nem tudtam kötődni a szereplőkhöz, Leonard egy idegen maradt számomra, Alice-nek zavaró módon nem volt személyisége (volt egyáltalán valakinek?), a párbeszédek kifejezetten unalmasak voltak, és tér-idő kontinuum meggyalázása volt, amit itt időutazás címén előadtak. Mellesleg akkor most elégedett lenne azzal, hogy Tommy lett a férje, és két gyerekük van stb, de mégis visszamegy újra (és újra és újra), ÉS HA NEM SIKERÜL pont ugyanúgy rekonstruálni mindent? (khm, aztán mi is lett a vége?) Persze, értem, hogy az apjával akar minőségi időt eltölteni, de ez az ugyanabba a napba utazás annyi felelősség, és annyira egyhangú...  

Minden egyes újraélt nap után minden kicsit máshogy kellene alakuljon, ha a saját szabályait egyáltalán akarná követni. Az Időről időre című film jutott eszembe, és az, hogy még ha ugyanazt zongorázza is le aznap, AKKOR IS mindig különféle gyerekeknek kéne várnia otthon, minden alkalommal másnak. Emlékeztek biztos, akik látták a filmet, hogy más kisgyerek várta egyszer a főhőst - és az indoklás is megállta a helyét -, és ezt nem is tudta megemészteni. 

~ SPOILEREK VÉGE ~

A szerkezet is hagy némi kívánnivalót maga után, az eleje teljesen unalmasan ágyaz meg a dolgoknak Alice jelenbeli napjainak bemutatásával, de semmi igazán lényegeset nem tudunk meg. A napok PONT olyan semmilyenek, mint ha bárki másét kéne végignéznünk mindenféle ballaszt-történéssel és beszélgetéssel / belső monológgal együtt. Amikor az időutazással belendülnek a dolgok, azt hittem, hogy végre helyrerázódik a regény, de csak zagyva lett, és ha lehet, még lassúbb és unalmasabb. Utána pedig csak ugrált, kapkodott ide-oda, és ért el aztán az elkerülhetetlen végig.

Az utószó maga valóban megható volt, de túl direkt volt ez a meghatni akarás, és a történetnek ugyan szép kis fészket csinál Straub a saját személyes történetével az apjával, de továbbra is az a véleményem, ettől ez még nem lesz egy jó könyv. 

Tovább rontott a helyzeten, hogy a gyásszal kapcsolatban annyira páratlanul szépen mesélt Valérie Perrin a Másodvirágzásban, amit nemrég olvastam, hogy semmi másnak esélye sincs ennek nyomába érni, és ettől csak még inkább halovány fércnek érződött Straub könyve. 

Örülök, hogy Emily Henry után Emma Straubot is lehúzhatom a listámról, hogy bármit is olvassak tőle, de kár volt ebbe is a befektetett órák száma. Valahogy az az érzésem, mintha mostanában senki nem olvasna igazán jó könyveket, és ezért elkezdjük sztárolni a középszert, és az az alattit, de nagyon (ld. még: A könyvlista, A könyvek szerelmesei). És igazából nem is ez a történet maga, hanem ez az irány paprikáz fel. Nem vágyunk már az igazán jóra, nem akarjuk a standardokat magasan tartani? Nem emlékszünk már az olyan regényekre és szerzőkre, akiknél nincsenek meg a szörnyű száraz, direkt leírások a szereplőkről, a cselekményről, hanem az írás sodor magával, miközben az érzelmeket is úgy adja át, hogy észre sem veszed, hogy is írta bele mindazt az összetettséget a szerző, amit érzel? És anélkül, hogy tudnád a karakterről, hogy mennyire magas, és borostás, és kék szemű-e, mindenkiről teljes képet kapsz; mert van személyiségük, mert árnyalt az írás, mert a szerző tud írni. Ilyen könyveket szeretek és szeretnék olvasni. 

Ez természetesen magánvélemény, a könyv mindenkinek szubjektíven csapódik le, bizonyára van, akinek jobban betalál a témával, vagy a viszonyrendszerrel a karakterek közt, nálam, ahogy látszik, egészen más húrokat pendített meg. Sose hittem volna pedig, hogy ebből paprikás poszt lesz. 

Két hangoskönyvről röviden - Agatha Christie, John Marrs

A közelmúltban hallgatott két hangoskönyvemről hozok most megint egy zanzaposztot, hogy ne tornyosuljon előttem annyi "megírandó", ami csak nyomja a lelkemet, és hogy azért ne is maradjon ki egyik történet se a szórásból, legalább pár mondatban elmesélem, mit gondoltam róluk.

Agatha Christie: Peril at End House

Csaknem húsz éve (yikes!) olvastam ezt a regényét Christie-nek, abban a bizonyos első évben, amikor először felfedeztem magamnak a szerzőt és négyesével hoztam ki a könyveit a könyvtárból. A Peril at End House magyarul több különböző címen is megjelent: Ház a világ végén, Ház a sziklán, A vörös sál. 

Az olvasás emléke mondanom sem kell, már teljesen elhalványult, és semmi sem ugrott be, ahogy haladtam előre a történetben. Mondhatni "vakon voltam", újra felfedezhettem magamnak ezt a krimit. :) 

'Poirot,' I said. 'I have been thinking.'
'An admirable exercise, my friend. Continue it.'

A sztoriban Poirot gyanút fog, amikor kellemetlenkedő darázs helyett igazából egy süvítő puskagolyó zúg el Miss Magdala Buckley füle mellett - és gyakorlatilag Poirot orra előtt. 

Hamarosan tényleg gyilkosság történik, de más lett a célpont... 

Beindul a gépezet, a szereplők bemutatása, és a fejtegetés, hogy szokás szerint kicsúcsosodjon egy leleplező végjelenetben. 

A félrevezető dolgok remekül voltak elhelyezve, és egy pillanatig nem is gyanítottam a gyilkost.

Nagyon zavaró volt egyébként, hogy a nőknek férfi beceneveik voltak. Magdala Buckley "Nick" volt, legjobb barátnője pedig "Freddie". Ez volt az első alkalom, hogy AC-t hangoskönyvben hallgattam, és megmondom őszintén piszkosul össze is zavarodtam elsőre, utána kellett olvasnom, hogy most akkor tényleg ezek a neveik? 

Ettől eltekintve élveztem a könyvet, nagyon hangulatos Poirot, jó csattanóval, de mintha kicsit túl is lett volna bonyolítva (végrendeletes ügyek, titkos eljegyzések, mérgezett bonbonok és még drogügyletek is?!), és egyben mégis maradt valami hiányérzetem, de nem tudom megmagyarázni, miért. 

John Marrs: What Lies Between Us

John Marrstól idén kedvenc lett a The Good Samaritan, így aztán kíváncsian vágtam bele egy újabb thrillerbe a szerzőtől. Próbáltam visszafogni az elvárásaimat, hiszen nem lehet minden könyve istenkirályszuper, de azért mindenképpen egy jó kis csavaros történetre számítottam. 

Amit kaptam, az egy fordulatos pszichothriller, ami kétségtelenül jól van megírva, és izgalmas is - arról nem is szólva, hogy kellően beteg is, hiszen ismét egy pszichopata fejében lehetünk. De nem közelítette meg a Good Samaritant. A csavarok szerintem nagyon könnyen kitalálhatóak voltak, talán csak egyetlen dolog lepett meg a történet vonalvezetésében. 

A sztoriban Nina fogva tartja a házukban Maggie-t, az anyját, méghozzá láncra verve. Minden második nap együtt vacsoráznak, ilyenkor Maggie megkapja a hosszabbik láncát, és lejöhet a lépcsőn is. A házban profi hangszigetelés, és egyéb óvintézkedések védik Nina titkát. 

Anya és lánya múltjában megannyi sötét titok lappang, amikre persze fejezetről-fejezetre szép lassan fény derül. Erőszak, visszaélés, hazugságok, dráma dráma hátán, már egészen Nina gyerekkorától kezdve... Az újabb tragédia pedig ott van egy lépésnyire, de vajon mi lesz a vége, ki lesz a "nyertese" ennek a csatározásnak, ami már évek óta folyik?

Tiszta tébolyda, amiket John Marrs ki tud találni, és meg tud írni, ez is egy abszolút pokoli történet, nyomasztó és kegyetlen, csak egy kicsit kevésbé lett jól prezentálva, és megbonyolítva, cseppet klisésebb, mint a Good Samaritan.

Magyarul is megjelent már, A hazugság ára címen. 

Ti olvastátok, ismeritek, szeretitek valamelyiket? :) 

Valérie Perrin: Másodvirágzás

Nagyon szeretek olyan könyvekre akadni, amiknél mindig alig várom, hogy újra belemerülhessek, a szereplői, helyszínei között találhassam magam, olvashassam a következő mondataikat. Valérie Perrin Másodvirágzás című könyve ilyen olvasmány volt. És bár 3 hónapon keresztül velem volt, ez mit sem rontott az olvasás élményén - sőt, még talán jót is tett nekem most ez az elnyújtott olvasás, hogy tovább élvezhettem Violette Toussaint társaságát -, és a könyvet kedvencnek is jelöltem.

"A nagyanyám már korán megtanított a csillagszedés módjára: elég, ha éjjel kirak az ember egy nagy tálat az udvar közepére, és máris ott hevernek a lába előtt."

A Másodvirágzás igazi nagyregény. Műfaji sokszínűség jellemzi, mert családregény, lélektani regény, élettörténet, dráma és krimi is egyben. Egy kicsit talán költészet is. A líraisága, melankóliája, kifinomult stílusa miatt. Attól, ahogy hömpölyög előre a szövege.

"Áprilisban katicalárvákkal szórom tele a rózsabokraimat, és nem csak az enyémeket. Annyit veszek, hogy a sírokra jusson, így küzdök a levéltetvek ellen. Egy kis ecsettel egyenként helyezem őket a levelekre. Olyan ez, mintha tavasszal újrafesteném a temetőmet. Mintha megannyi, az égbe törekvő lajtorját telepítenék. A kísértetekben nem hiszek, de a katicabogarakban igen."

Violette Toussaint, a temetőgondnok története már kezdettől megragadott, és csak egyre jobb lett a szereplők körének bővülésével, és az események kibontásával. 

"A ki nem mondott szavak elnehezítik a holtak koporsóját."

Violette temetőgondnokként Malgrange-sur-Nancyban gondozza a sírokat, árulja a virágokat, jegyzi fel a temetések részleteit és látja vendégül a sírásókat, Cédric atyát, és bárkit, aki beszélgetni szeretne. Férjével, Philippe-pel együtt vállalták el ezt az állást, azonban a férfi váratlanul eltűnt az életéből már hosszú évekkel ezelőtt, egyszerűen kilépett... Korábban is egy helyen dolgoztak, együtt üzemeltettek egy vasúti váltót, kis szolgálati házban laktak a sínek mellett, és ide született lányuk, Léonine is. 

Az életük mindig úgy zajlott, ahogy Philippe-nek kényelmes volt... Violette vitte a hátán a munka dandárját, a háztartást, Léonine nevelését. Violette vitte a hátán Philippe-et, és aztán az egész családjukat. Philippe csak motorozni szeretett járni, és sokszor napokra eltűnt.

A jelenbeli történetszál akkor kezd először érdekessé válni, amikor megjelenik egy nyomozó, Julien Seul Marseilles-ből, és egy sírt keres, méghozzá Gabriel Prudentét. Julien anyja, Iréne Fayolle azt szeretné, ha Gabriel mellett helyeznék örök nyugalomra. Julien tudni akarja miért, és ebben a segítségére lesz Iréne naplója, amibe persze mi is bepillanthatunk a könyv lapjain. Julienről azt írja Violette, hogy Serge Gainsbourg-hoz hasonlít, szóval én is kicsit olyasmi kinézetűnek képzeltem el a marcona nyomozót. (Serge szerintem rendelkezik egyébként némi Javier Bardem beütéssel.)  Szerettem a kettejük viszonyát, nekem tetszett ez az óvatos lépkedés, ez a furcsa tánc, amit lejtettek egymással, nem volt egyértelmű, hogy mi hogyan fog történni köztük, csak az, hogy van egy bizonyos vonzódás. 

"A szerelem az, amikor találkozol valakivel, és az a másik elmeséli, mi van veled."

Violette mindig sötét színekbe öltözik, azonban szürke és fekete köpenyei alatt ott virít az egész szívárvány. 

"- Este nyolckor magáért jövök. És kérem, ne öltözzön át, ne takarja el magán a színeket."

Ahogy peregtek az oldalak egyre inkább kibontakoztak Violette, Philippe és Léonine történetének hiányzó részei is, kitelnek az űrök, kiderülnek a miértek, kirajzolódik a múlt. Ez az egész szál különösen jól felépített volt, de lelkileg borzasztóan megterhelő is, egy-egy ponton, épp amikor bele is merülhettem volna hosszabban is akár a kötetbe, egyszerűen meg kellett állnom, és letennem kicsit. A hétköznapi élet ilyen történései, a néma, magányos tragédiák a legszörnyűbbek. Sosem olvastam még semmit, ami ennyire csontig hatolóan leírja, mit is jelent a gyász, a fájdalom, a keserűség az ember életében.  

"Az élők előszeretettel írják újra a holtak életét."

Örülök, hogy Violette kedvenc, rongyosra olvasott könyvét, az Árvák hercegét ilyen sokszor emlegették, nagyon kedvet kaptam hozzá, nem is ismerem a történetet, és a Michael Caine-es filmet is ha láttam is egyáltalán egyben, nagyon rég lehetett már. 

Hogy egy másik filmet is felemlítsek, engem egy kicsit néha, villanásaiban emlékeztetett a könyv az Amélie csodálatos életére, és hallottam olvasás közben a zenéjét mint aláfestést. 

Élveztem a leírásokat, még a temetésekről, és a kertgondozásról is, bár egyik sem tartozik az érdeklődési körömbe. Nekem egyedül talán Sasha volt sok. Alakja nagyon túlmisztifikált, és az ő tragédiáin azért igazán lehetett volna kicsit spórolni. Illetve nagyon kikerekedett a szemem, hogy a híres Billie Jean szám címét elírták a könyvben, Billie Jane-re. De ezek apróságok csak. 

A történetben aztán valahogy mindennek pont kerül a végére, a sok szerteágazó életfonál mind-mind kifut valahova. Bezárul Iréne Fayolle naplója, Philippe Toussaint is felvillan újra, kiderül minden ok, összefüggés, és motiváció. A krimibe illő rejtély is megoldódik, de feloldozást vajon tud-e adni a megfejtése? 

"Nagy luxus ám, ha az ember maga rendelkezhet az idejével. Azt hiszem, kevés ennél nagyobb luxus adatik meg egy ember életében." - nos, igen. Hatszázhuszonnyolc részletben, és vagy egy hónap alatt, de megírtam ezt a bejegyzést is. Úgy érzem, soha többé nem lesz meg ez a luxus az életemben, hogy rendelkezhessem az időmmel.  

Kicsit belehaltam, kicsit beleszerettem Violette Toussaint és a körülötte levők élettörténetébe. 

Mindig velem lesz ez a történet, és ez a legjobb történetek ismérve. ♥ 

Július, a hónap, amikor befejeztem a Másodvirágzást, de írni még mindig nem sikerült róla

Forrás.

A cím végülis jól összefoglalja az egész hónapomat, könyves szempontból. :D Április óta kísért Valérie Perrin könyve, és júliusban aztán sikerült is a végére érnem, ami egyszerre tett boldoggá és bánatossá, mert annyira kedveltem ennek a könyvnek és Violette Toussaint-nek a társaságát. ♥ Az év egyik legjobbja, és kedvenc is lett a Másodvirágzás. A blogra még nem sikerült íni róla, pedig nagyon szerettem volna nem elhúzni a dolgot, de sajnos mostanában kijutott családilag a betegségekből, és a munka + házimunka sem kegyelmez, szóval egyelőre várom azt a nyugodalmas 1-1,5 órát, amikor leülhetek összeszedni a könyvről a gondolataimat (és éppen vannak is gondolataim helló fejemben lévő űűűr :D).

Addig is, lássuk még mi történt júliusban. Nos, nem sok. :) Könyvet ugyanis az előző hónap ámokfutása után nem vettem és nem is kaptam. Olvasni sem sikerült nagyon sokat, összesen 3 könyvet fejeztem be, a már említetten kívül egy Agatha Christie-t (Peril at End House - Ház a világ végén/Ház a sziklán), és Sara Nisha Adamstől a The Reading Listet. Előbbi újraolvasás volt, de már rég homályba veszett a történet, annyira régi az első élmény, utóbbi pedig elég nagy csalódás lett, avagy hogy írjunk rossz könyvet, jó témáról...

Olvastam mesekönyveket is persze, de majd újra összegyűjtve hozok inkább egy kupacot később.

Posztolni egészen sokat sikerült az előző három hónaphoz képest, júliusban ugyanis 5 bejegyzés született. Sikerült köztük megírni a félévzárást is. 

A július a blogszülinap hónapja, amiből ebben az évben már a 14.-et ünnepelhette a blog! Éljen! :) 

Júliusi apróterveim így alakultak: 

Forrás. 

✓/x Má-sod-vi-rág-zást végre befejezni, és lehetőleg írni is róla, nem 2-3-4 hét múlva. - A fele összejött! :D 

x a szabadban olvasni kicsit (without megkukulás) 

x legalább egyetlen polchoz eljutni átrendezni, lepakolni... 

✓ a félévi könyves zárást megírni, hogy ne csússzon augusztusra
✓ vcs-s könyvekkel haladni tovább a listáról!  -ezt kipipálom, mert a Vekerdy könyvet fogtam meg a listáról, és már félig elolvastam! :) 

Augusztusra pedig a hevenyészett tervek a következők: 

- poszt a Másodvirágzásról és az Agatha Christie könyvről

- a szabadban olvasni? - pls, jöjjön már össze egy óra az árnyasban valahol! 

- a felső polcot lepakolni, átrendezni a könyvespolcon

- Vekerdy Érzelmi biztonságot befejezni

- elkezdeni/elolvasni a 12. vcs. könyvet is a listáról

- elolvasni a Véres Balatont még így a szezonban

A többiek júliusa: 

Dóri, Sister