Elena Ferrante: Az elvesztett gyerek története

A Nápolyi regények végigvonulnak az éven, Elena Ferrante pedig menthetetlenül beírta magát a kedvenc szerzőim közé a regényfolyammal - mind a történet, mind a remek karakterek miatt. Pedig nem hittem volna, hogy ennyire magával ragad valaha is egy olasz családregény. Családregény, barátságregény, fejlődésregény? Talán nem is kell felcímkézni mindenáron - a Nápolyi regények maga az élet, elejétől a végéig, teljes csupasz valójában, nyers érzelmekkel, rossz döntésekkel, évtizedes titkokkal, és olyan kérdésekkel, amikre nincs válasz. Az utolsó kötet méltó befejezést adott a sorozatnak, és kellemesen keserédes érzésekkel váltunk el egymástól. 

FIGYELEM!!! Egy sorozat negyedik kötetéről szól a poszt, SPOILEREK lehetnek azok számára, akik még nem olvasták legalább az előzményeket!!! 

A korábbi kötetekről írt ajánlókat megtaláljátok itt: Briliáns barátnőm, Az új név története, Aki megszökik és aki marad. 

"A könyveket azért írják, hogy hassanak, ha nincs hatásuk, akkor semmit sem érnek." 

Az elvesztett gyerek története az érett kort és az öregkort volt hivatott bemutatni a szereplők életéből, de még mindig csak középkorúak nagyrészt, újabb gyermekeik is születnek, újabb kapcsolataik szövődnek, és csak lassan és sokára érünk el a valóban idős korig, ahol aztán viszonylag hamar búcsút is intünk egymásnak - úgy, ahogy ők is: temérdek emlékkel, tornyosuló kérdőjelekkel, bizonytalansággal, és mégis megnyugvással. 

"Elfogadjam, hogy felnőttnek lenni azt jelenti, hogy ne mutogasd, rejtsd el magad, míg el nem tűnsz egészen?" 

A kötet Elena "elmenekülésével" folytatódik, és a Ninoval való utazgatás és hamis boldogság képe, ami közben a lányait szinte teljesen kiiktatja az életéből, el is tart egy darabig. Sokáig nem tudja magát távol tartani a teleptől és Lilától, az, mint egy örvény, lassan visszarántja oda, ahonnan elindult, ahonnan megpróbált kitörni. Hiába a Tasso utcai lakás kezdetben, már akkor érezni lehet a folyamatos kapcsolattartásból, hogy nem fog tudni nem belebonyolódni ismét a telepiek kicsinyes és földhözragadt ügyeibe; a régi ismerősökkel való találkozások egyre szorosabbra fűzik a hurkot, ami lepányvázza oda, ahonnan egyszer már kitört. Kitört valójában? Akármennyit küzdött, tanult és akárhány könyvével is aratott sikert, az író-olvasó találkozók okosan vitázó Elenája szerintem mindvégig ugyanaz az egyszerű háttérrel rendelkező, önmagában és döntéseiben bizonytalan Lenú maradt. 

Lila hatása nem marad el, de csavarosan alakítja Ferrante a felőle érkező hullámokat is. Utálatossága és manipulatív mivolta mellett mindig jut egy-egy fél mondat, ami mégis a másik irányba tudja kompenzálni a tetteit, amikor kiderül, jót akar Lenúnak... Csak nem biztos, hogy tud is rajta segíteni, amíg Lenú önmagán nem segít, rá nem döbben dolgokra - amiket Lila gyakran már sokkal hamarabb tud... Gondolok itt főleg a Ninoval való kapcsolatára, és a csalódásra, ami minden olvasó számára azt hiszem egyértelmű volt kezdettől fogva. 

Ferrante nem kíméli Lilát ebben a kötetben, rettenetes csapásokat mér rá, amik mellett gyakran eltörpülnek Elena problémái, és mindemellett mégsem tudjuk állandóan sajnálni Lilát, mert amerre fordul, kaszabol a kezével, a szavaival, a tetteivel. Enzót és Gennarót is nagyon sajnáltam emiatt, de persze maga Elena is az "áldozata" bizonyos szinten. Sosem tudnak elszakadni egymástól. 

"Onnan, a telep mélyéről, arról a zsebkendőnyi területről, amely nincs is a térképen, változatlanul úgy tekintett rám, mint a saját függelékére." 

"Én én voltam, ezért adhattam helyet neki magamban, tartós és biztos helyet. Ő ellenben nem akart ő lenni, következésképp nem tudott befogadni." 

Érdekes lenne látni egy olyan verziót, ahol Lenú tényleg el tudott volna távolodni Lilától és a teleptől, vagy korábban fogja a cók-mókját, és nem vár a lányok kirepülésére. Bár kétségtelen hogy egyedül is hozott döntéseket, de valahogy mindig, minden mögött ott volt valami sugallat, vagy gondolatfoszlány, ami Lilához köthető. Ha csak pár szót váltottak telefonon újra, az is képes volt Lenút másfelé terelni, elültetni benne egy kérdőjelet. A könyvei, írásai számára persze ez ihletforrás volt, a magánéletének, személyes dolgainak azonban sokszor inkább csapás. 

"(...) ideje ráébrednünk, hogy felemésztettük egymást (...)"

Hogy kedveltem-e Lilát? Nem tudnám kedvelni az életben, nagyon kártékonynak tartom, és azon túl, hogy önsorsrontó, teljes magabiztossággal tud másokon is átgázolni. Nem garancia nála az, hogy kedvel valakit.... Ugyanúgy keresztbe tesz bárkinek, elmar maga mellől bárkit, és ez az öregedésével csak fokozódott: valahogy kevésbé becsülte meg azokat, akik kitartottak mellette. Ez persze részben, vagy egészben a trauma számlájára írható, amivel együtt kellett élnie.  

De ugyanúgy nem kedveltem Lenút sem igazán, mert elképesztő butaságokra ragadtatta magát, és nem tudott kiállni a döntései mellett, bizonytalan volt, elveszett. Annak ellenére, hogy mennyit tanult, valahogy nem lett okosabb, vagy életrevalóbb, úgy érzem. Lila hatása pedig az egész életét meghatározta, befelhőzte, másként alakította, mint az nélküle lett volna... A körülöttünk lévő személyek persze óhatatlanul hatással vannak az életünk eseményeinek alakulására, de nem ilyen szintű összefonódással. 

Dede éles kritikája az anyjáról szerintem nagyon találó volt, fájó, mégis teljesen igaz: 

 "veled nem lehet igazi kapcsolata az embernek, neked a munka és Lina néni fontos, semmi más nem számít (...)"

Miért szeretem akkor ennyire ezt a regényfolyamot? Mert mindezek ellenére gondolkodás nélkül mondanám bárkinek: Lenú és Lila abszolút kedvenc karakterek. És az írásnak magának bűvereje van. Csalogat, hívogat, arcul üt, és földre ránt, és mégis mész utána, a következő sorra, a következő mondatra, a következő életszakaszra. Ez a könyv maga Lila. És ilyenformán mind Lenúk vagyunk, akik belegabalyodunk, elszakadnánk a sok mocsoktól, de nem tudunk, és voltaképpen nem is mindig akarunk, annyira a részünkké válik, annyira vele élünk, és minden csúfság ellenére "hézagtalan szeretetet" tudunk érezni iránta. 

Ferrante páratlanul jól tud írni, és szemtelen módon ő maga írja bele a kötetbe, Lenú magára gyakorolt kritikáján keresztül önnön dicséretét:

"A látvány rádöbbentett, hogy az emlékezet már maga is irodalom, és Lilának alighanem igaza van: a regényem bármily sikeres is, egy nagy semmi, mégpedig azért, mert nagy műgonddal írtam, alaposan megszerkesztettem, és nem tudtam visszaadni a dolgok logikátlan, alaktalan, esetleges és esztétikummentes banalitását." 

Ez, amit Lenú nem talál az írásaiban, ez az (legalábbis részben), ami Ferrante regényeibe beránt. Egy masszát, egy emlékhalmazt, egy érzelemgombolyagot ad minden kötetben, ami néha valóban logikátlan, alaktalan, esetleges, és mégis ez az odavetettség, az állandó változás az, ami közvetlenebbé, hihetőbbé teszi - nem érezni a műgonddal való szerkesztettséget, hogy az egész így van kitervelve, hogy rabul ejtsen, mint a tátongó, sötét pince a két kislány babáját... 

Az elvesztett gyerek története remek lezárás volt, pezsgő, sodró, eleven, és pont olyan kiszámíthatatlan, mint az élet maga: vannak benne titkok, amik sosem derülnek ki, vakuemlékek, amik állandóan visszaköszönnek, és kérdések, amikre nem kapunk választ. 

10/10

A filmsorozatot is nézem, hamarosan írok az első évadról. :)  

Nem rontott az élményen, és nem tudja elhomályosítani Ferrante zsenialitását, mégsem tudom viszont szó nélkül hagyni, nekem mennyire hiányzott Matolcsi Balázs, aki az előző három kötetet fordította, és akit valamiért (?) lecseréltek Verseghi Annára... 

Az első 60 oldalon masszívan szenvedtem, annyi magyartalanság, furcsaság, az eddigi stílustól elütő dolog halmozódott, és bár szerencsére gyorsan elkezdtek ezek ritkulni, és csak szórványosan fordultak elő újabb hibák, azért nem örülök. A szerkesztés sara is ez részben, szerintem az ő szűrőjükön nem akadt fenn ez-az... 

Voltak szokatlanul írt kifejezések: életem különb-különb mozzanatai, tájékozva van életem fordulata felől, ő bezzeg Albertinóval karácsonyoz. Stílusban egyszerűen nem ebbe a könyvbe illő szavak, mondatrészek: fridzsider, telepi trutyi, oly igen belelovalta magát..., sógor-komaságba kerültek 

Többször tükörfordításnak éreztem a mondatokat - szerencsére főként csak az elején -, holott nem is ismerem az eredeti nyelvet, és annak szerkezeteit. 

Egyéb hibák: kimaradt szavak (pl.: a hosszú utat tett meg -ből kihagyva a "tett"), önnön helyett "önön". :/ 

Ez azért sajnálatos.